Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)
1988-12-28 / 308. szám
2 NÉPÚJSÁG 1988. december 28. Bhután A mennydörgő sárkány trónján Az indiai fővárosban dolgozó külföldi újságírókat nemrég a bhutáni nagykövetségre invitálták, fontos bejelentés meghallgatására. Vajon mi történhetett a himalájai királyságban, hogy a világtól elzártan élő ország külügyminisztere sürgős sajtóértekezletet hív egybe, mégpedig vasárnapra? - kérdezgették egymást tanácstalanul a tudósítók. Hamarosan megtudhatták a világra szóló hírt: a harmincnégy éves bhutáni uralkodó - Zsigme Szingje Vangcsuk - a nyilvánosság előtt hivatalosan nőül vette szíve választottjait az ősi főváros, Punakha Dzong szent kolostorában. A többes szám nem sajtóhiba: a király négy leánytestvért tüntetett ki kegyeivel. A sárkány évében, pontosan azon a napon, amely a vallási hagyomány szerint Gautama Buddha megtéréshez kötődik, a főszerzetesek jelenlétében rendezték meg a ceremóniát, minden hivalkodás nélkül. A király ugyanis nem kedveli a külsőségeket. Az a hír járja róla, hogy amikor tizenhét éves korában a mennydörgő sárkány trónjára került, nem volt hajlandó feltenni a fejére a nagyapjától örökölt díszes koronát, mondván, hogy az hivalkodó nyugati szokás. A koronázást megörökítő bélyegre utólag satírozták rá az ékszeres fejdíszt. Ha most nem is volt dínom-dánom, az ország apraja-nagyja azért szívből örült. Az uralkodó kilencedik éve együtt él a lánytestvérekkel, mi több, azok már négy herceggel és négy hercegnővel ajándékozták meg. A formális házasságkötéssel a király a nép kívánságát teljesítette: váljon megszenteltté a frigy. No meg így a trónnak örököse is lett, a nyolcéves Zsigme Geszar Namgjal Vangcsuk koronaherceg személyében, akit a király a harmadik lánytestvérrel, Asi Tsering Jandonnal nemzett. Természetesen senki nem vette rossz néven az uralkodótól, hogy négy nőt választott magának. Ebben az országban nem tilos a poligámia. S a néphit azt tartja, hogy amikor több asszony kerül a házhoz, az a jó, ha testvérek. A frigy azért is előnyös a trón számára, mert a négy ara ereiben az államalapító királyi család igazán nemesi kék vére csörgedez, így egybeolvadt a viszonylag fiatal Vangcsuk-dinasztia és az ősi Sabdung-uralko- dóház. Nem mintha palotaforradalom fenyegetné a trónt; rég nem hallani a királyi család belső torzsalkodásáról. A Himalája hegyeinek ölén fekvő, természeti szépségekben gazdag országot a XVI. század derekán Sabdung Rimpose Na- vang Namgjal fejedelem kiáltotta ki függetlenné, Tibettől. Halála után a hatalmat megosztották az egyházi (dzse kenpo) és a világi (druk deszi) elöljárók között, ám valójában a lámák intézték az államügyeket. A több mint ezer lámakolostor országa örökletes királysággá első Vangcsuknak - a jelenlegi uralkodó déd- nagyapjának - a trónra kerülésével vált. Bhutánt - a helyi dzsongha nyelven - Druk Jul-nak, a Mennydörgő Sárkány földjének nevezik. A negyvenhétezer négyzetkilométer területű országot alig több mint egymillióan lakják. A lakosság mélyen vallásos, főképpen a buddhizmus, részben a hinduizmus követője. Az ENSZ statisztikai adatai szerint az egy főre jutó évi nemzeti jövedelem alig száznegyven dollár. A szinte kizárólag mezőgazdaságból élő nép szegény, de büszke és derűlátó. Bhutánban nem tapasztalhatók nyomorból fakadó jelenségek, koldulás, bűnözés, nincsenek vallási és etnikai ellentétek. A mennydörgő sárkány földjének népe önként vállalta, hogy távol tartja magát a világ bűnös dolgaitól. A külföldi turisták számát is szigorúan korlátozzák, nehogy a derék, kedves népet megfertőzzék idegen hívságok. Ha a maga választotta ütemben és módon is, Bhután megindult a haladás útján. A mostani, sorrendben már a hatodik ötéves fejlesztési terv az ország gazdasági-anyagi fellendítése mellett nagy hangsúlyt helyez a sajátos kulturális és vallási hagyományok megőrzésére, a trónhoz való hűség ápolására, a nemzeti érzés erősítésére. A mennydörgő sárkány földjén harmóniát igyekeznek teremteni a régi és az új között: az egykoron a hódító tibeti csapatok ellen erődítményekként szolgáló kolostorok mellett korszerű iskolák épülnek. RÁCZ PÉTER (Új-Delhi) Véget ér a „történelmi küldetés” Havannában hosszú évek óta „történelmi küldetésnek” minősítik a kubai csapatok angolai szerepvállalását. Hosszas diplomáciai egyeztetések eredményeképpen azonban 27 hónap alatt kivonulnak a kubai katonák az afrikai országból. Hazatérésük részleteiről, a délnyugat-afrikai térséggel kapcsolatos nemzetközi diplomáciai csatározás végkifejletéről tárgyalt Havannában Jósé Eduardo dos Santos államfő, aki hétfőn utazott haza a kubai fővárosból. A havannai megbeszélésekről - csakúgy, mint dós Santos előző négy kubai látogatásáról - szinte csak proto- kollhíreket hoztak nyilvánosságra. Angola ugyanakkor olyan témakör, amely közvetve vagy közvetlenül, minden kubait érint(ett) és a „történelmi küldetés” - ha nem is nyilvános formában - érthető okokból állandó beszédtéma kubaiak között. Talán azért is kell kibeszélniük - legalább egymás között - a kérdéskört, mert azt a közelmúltig a kubai hírközlő eszközök tabuként kezelték. Éveken keresztül csak a hivatalos állásfoglalásokat, javaslatokat közölték a sajtóban, a kubaiak angolai jelenlétének okairól, távlatairól, részleteiről nem látott napvilágot egyetlen értékelés sem a sziget- országban. A kubai pártlap, a Granma másfél évvel ezelőtt közölt először részleteket arról, hogy is bontakozott ki a kubai szerepvállalás Angolában. Az írásból kiderült, hogy az MPLA kérésére 1975 augusztusában, három hónappal a függetlenség kikiáltása előtt érkeztek meg az első kubai tanácsadók Luandába. Őket egy nagyobb tanácsadói csoport, majd november elején egy belügyi zászlóalj követte, és november 27-től kezdtek érkezni a kubai néphadsereg alakulatai. Csak az idén májusban fedte fel egy beszédében Fidel Castro államfő, hogy 1976 márciusában 36 ezer kubai tartózkodott már Angolában, Kubában funkcionáriusok úgy emlékeznek vissza a 13 évvel ezelőtti tömeges behívásra, hogy az egy egész ország titka volt, mely akkor nem jutott a külvilág tudomására. Három évvel ezelőtt közölte ugyancsak Fidel Castro, hogy 200 ezer kubai fordult meg Angolában, később 300 ezerre módosult ez az adat. Januárban fedte fel egy interjúban Castro „jobbkeze”, a KKP PB Afrika-felelőse, Jorge Risquet, hogy az 1987. novemberben kezdődött kubai csapaterősítések után 40 ezerre emelkedett az Angolában tartózkodó kubaiak létszáma. Most 50 ezer katona kivonásáról szólnak a küszöbön álló rendelkezéssel foglalkozó jelentések. A legritkább esetben és csak a legutóbbi időben láttak napvilágot Havannában híradások kubaiak angolai eles- téről. A rendezési megállapodás aláírása előtt is csak a legfelső kubai vezetésnek lehet tudomása arról, hány kubai vesztette életét az elmúlt 13 év alatt. A nyugati tájékoztatás ezrekben méri a halottakat. Risquet az említett interjújában cáfolta azokat az amerikai feltételezéseket, hogy tízezer kubai életet követelt az angolai jelenlét. - Ezek az állítások legalább megtízszerezik a valódi számot; valójában a kubai katonák többsége nem harci cselekmények, hanem betegségek, balesetek következtében halt meg Angolában - állapította meg Jorge Risquet. A kubai halottakat egyébként nem szállítják haza. Mint Angolában jártak mondják, több olyan temető is van az afrikai országban, ahol csak kubaiak nyugszanak. A kubai televízió márciusban sugárzott először összeállítást kubaiak angolai életéről, majd egy májusban indult sorozat korábban soha nem látott részleteket mutatott be. Kiderült egyebek között - ami egyébként másként aligha volt elképzelhető -, hogy Fidel Castro államfő idejének jelentős részét szenteli az angolai helyzet elemzésének. Részletesen tájékozódik a harci cselekményekről, döntéseket hoz, utasításokat ad. A filmsorozat, a Granma több nyári összeállítása is említést tesz arról, hogy olykor reménytelenül nehéz helyzetbe kerülnek kubai katonák. A kubaiak moráljára, illetve a velük szemben támasztott követelményekre ugyanakkor jellemző példa az egyik katona televízió által is sugárzott kijelentése: „Azt üzenjük Fidel Castro főparancsnoknak: teljesen bizonyos, hogy az ellenség a mi állásainkon nem tör át.” Sok kubai a hetvenes évek második felében még valóban önkéntesen vállalta az angolai missziót. (Az internacionalista küldetésért - egyáltalán nem mellékesen - a későbbiekben előnyöket is élvezhetett Kubában.) Az elhúzódó háborúskodás, a katonai rendezés kilátástalansága azonban sokakban kétségeket ébresztett és az utóbbi időben, aki csak tehette, elkerülte a távolba szakadást. A „történelmi küldetés" célja - mint Áldana KB-titkár a közelmúltban kifejtette - a törvényes MPLA-kormány megszilárdítása és az angolai függetlenség biztosítása volt. A rendezési megállapodás aláírása után visszatérő kubaiak immár a szigetországból kísérhetik figyelemmel, valóban megkez- dődhet-e a békés épitőmunka a távoli Angolában. SIMÁRDI TAMÁS Szóvivői tájékoztató a Politikai Bizottság üléséről (Folytatás az 1. oldalról.) ták is azt bizonyítják, hogy a közvéleményt élénken foglalkoztatja a nyilvánosság alakulása, amely tágabb értelemben a politizálásban, a döntéshozatalban, a végrehajtásban és az ellenőrzésben való részvétel jogát jelenti. Sokan mondták el véleményüket a politikai intézményrendszer működéséről, annak zavarairól, a továbbfejlesztés lehetséges módjairól. Megfogalmazták, hogy a sajtó sajátos eszközeivel, a hiteles, pontos tájékoztatással maga is fontos szerepet tölt be a politikai rendszer legitimációjában. A vitában résztvevők örömmel nyugtázták, hogy a májusi pártértekezletet követően mind átfogóbbá vált a politikai élet nyilvánossága, s mind több olyan információt kaphatott a magyar közvélemény, amely a testületek munkájába engedett bepillantást. Ennek egyik jól bevált eszköze lett az MSZMP szóvivői intézménye. Ugyanakkor a vitában többen szóvá tették azt is, hogy a nyilvánosság szabályozásának „joghézagai" következtében néha mások jogait sértő, olykor a humánumot sértő megnyilatkozások is elhangozhattak. Mindez jórészt annak tudható be, hogy a társadalom még nem tudott felkészülni megnövekedett nyilvánosság befogadására, annak kezelésére, gyakorlati megvalósítására. Ezen a helyzeten mindenekelőtt a politikai kultúra fejlesztésével, az eltérő vélemények iránt tanúsított türelemmel lehet változtatni. Olyan aggodalmak is megfogalmazódtak, hogy a tömegkommunikációban több polgári indíttatású eszmei áramlat is tényleges jelentőségénél nagyobb képviseletet kapott. Ezzel kapcsolatban sokan aggódva tekintenek az úgynevezett független sajtótermékekre. Az MSZMP a kapcsolatok fejlesztésére törekszik a szocialista, a szociáldemokrata, a polgári, a centrista és a kereszténydemokrata pártokkal is. Szolidaritásunk a fejlődő országok testvérpártjaival, nemzeti felszabadító mozgalmaival változatlanul kapcsolatrendszerünk szerves része - állapította meg a Politikai Bizottság. A Politikai Bizottság a továbbiakban egyéb, hatáskörébe tartozó kérdésekről döntött és foglalt állást. (MTI) Ázsia két óriásának kézfogása A 84 éves Teng Hsziao-ping fiatal barátjaként üdvözölte a 44 éves Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnököt, Dzsva- harlal Nehru unokáját, Indira Gandhi fiát, aki most lezajlott ötnapos látogatásával nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy baráti kézfogással új hidat építsen Kína és India között. A feladat nem ígérkezett könnyűnek, mert az ötvenes évek szívélyes barátságát és együttműködését darabokra zúzta a két ország között 1962-ben kitört határháború. A véres incidens több évtizedre elválasztotta, sőt szembefordította egymással azt a két országot, amelynek előrelátó és bölcs vezetői közösen alkották meg a békés egymás mellett élés öt alapelvét. A történelem gonosz tréfája, hogy éppen ők nem tudták érvényesíteni kétoldalú kapcsolataikban ezeket a nemes, az idő próbáját kiálló elveket. Harmincnégy év óta első alkalommal lépett indiai kormányfő kínai földre. Nem kifejezetten azért, hogy egy csapásra rendezze a mindkét ország számára kényelmetlen és bonyolult, a történelemből visszamaradt, s az 1962-es háborúval tovább éleződött határkérdést, hanem azzal a reálisabb feladattal, hogy új kezdetet nyissanak a kínai-indiai viszonyban. Egyfelől megalapozzák a kapcsolatok rendezését, másfelől utat nyissanak a két országot továbbra is megosztó határ- probléma jövőbeli megoldásához. S bár a kínai és az indiai tárgyalásokon a központi kérdés a kapcsolatok helyreállítása volt, óhatatlanul fontos helyet foglal el a határkérdés megvitatása is. Mivel egyik fél sem törekedett a lehetetlenre, sikerült egyetértésre jutniuk egy, a jövőre nézve rendkívül fontos elvben: kölcsönösen arra törekszenek, hogy a határkérdést a igazságosság, a józan ész és az egymáshoz való alkalmazkodás szellemében, békés és baráti konzultációk útján oldják meg. Időhatárt nem szabtak a megoldá- sohz, mondta Radzsiv Gandhi újságíróknak, de elhatározták, hogy közös munka- csoportot alakítanak a problémával való foglalkozásra. Ez azt mutatja, hogy nem megalapozatlan a kínai politikai körökben hallható feltételezés, miszerint az évtized végére tető alá kerülhet a kínai-indiai határprobléma végleges rendezése. Pekingi megfigyelők szerint aligha vitatható, hogy a kínai-indiai közeledésben jelentős szerepet játszott a nemzetközi enyhülés és Mihail Gorbacsov szovjet vezető közelmúltban tett indiai látogatása. A Szovjetunió, által kezdeményezett enyhülési politika indította el a kínai külpolitikában egyre markánsabban tükröződő új folyamatot, azaz: Kína ugyancsak tartós rendezésre és barátságra vett irányt közvetlen szomszédaival, mindenekelőtt a Szovjetunióval és Indiával. Az új világhelyzetben, amelyben a konfrontációt a párbeszéd, a feszültséget az enyhülés váltja fel, Kína és india egyaránt keresi az őt nagyságánál és nemzetközi súlyánál fogva megillető helyet. S Radzsiv Gandhi ötnapos látogatása elegendő időnek bizonyult ahhoz, hogy mindkét ország felismerje: az új nemzetközi helyzetben közösen sokkal többet tehetnek, mint külön-külön vagy egymással szembenállva. Az eleméri éjjeliőr Szovjet atomerőművek „John Smith oklahomai lakos egó gyufával ellenőrizte, hogy autója tartályában van-e benzin. Volt. Temetése holnap délután 4-kor lesz." Hajdanában az újságíróiskolán példaként emlegették e hírt, amelynek komoly szakmai jártasságról tanúskodó szerzőjét az Egyesült Államokban egykoron Pu- litzer-díjjal tüntették ki. Ez jutott eszembe nemrég, amikor a Tanjug hírügynökség alábbi jelentését olvastam: „Lakatos Iván eleméri éjjeliőr égő önyújtójával ellenőrizte, mennyi benzint szívott át vállalata gépkocsijának tartályából saját autójába. Szerencsére a tűzoltók idejében érkeztek. így csak egy traktor és egy gépkocsi égett le, az eleméri kaucsukgyárra nem terjedt át a tűz." Napjaink krónikáinak tapasztalt olvasói bizonyára minőségi különbséget éreznek a két tömör tudósítás között. És nemcsak azért, mert a két esemény térben és időben egymástól távol zajlott le. Felfigyelnek valószínűleg arra is, hogy az egyik az embertelen tőkés világban, a másik pedig a humánus szocialista társadalomban történt. Smith úr a saját pénzén vásárolt benzint gyújtotta meg, ám Lakatos elvtárs a vállalati közös kasz- szából könnyebben kifizethető üzemanyagot. A magyarországi olvasók egy része a hírnek talán azért is örül, mert így megtudta : a Vajdaság tartományi Elemér nem csupán arról nevezetes, hogy katolikus templomának kriptájában nyugszanak Kiss Ernő honvédtábornok, 1849-es aradi vértanú földi maradványai, hanem a községben kaucsukgyár is működik. A mai Jugoszláviában persze a gyökeres politikai, társadalmi és gazdasági reformok új szelei fújnak. így aztán az egyik belgrádi újság megjegyezte, hogy a Tanjug közleményét a következőképpen kellett volna megfogalmazni: „Lakatos Iván eleméri éjjeliőr égő öngyújtóval ellenőrizte, hogy mennyi benzint töltött át a vállalati kocsiból saját autójába. Mindannyiunk nagy megkönnyebbülésére, szerencsésen életben maradt. A bíróság elmarasztalta a vállalatot, amiért gyúlékony üzemanyagot tartott teherautójának tartályában és erre nem figyelmeztette dolgozóját.” MÁRKUS GYULA (Belgrád) A szovjet atomenergetika fejlesztésében a biztonsági szempontok kerültek előtérbe, különösen a csernobili katasztrófa következményeiről kibontakozott éles társadalmi vitát követően, s a Szovjetunió mind szélesebb nemzetközi együttműködést kíván megvalósítani e fontos energiaforrás veszélytelen hasznosítása érdekében - jelentette ki Nyiko- laj Lukonyin. A szovjet atomenergetikai miniszter a múlt pénteken Moszkvában részt vett azon a sajtóértekezleten, amelyet abból az alkalomból tartottak, hogy a Nemzetközi Atomenergia ügynökség szakemberei első ízben tartottak biztonsági ellenőrzést szovjet atomerőműben, a nyugatukrajnai Rovnóban (a NAÜ jövőre egy további szovjet atomerőműben is tart ellenőrzést). Lukonyin beszámolt arról, hogy jelenleg 16 erőműben 45 reaktor üzemel a Szovjetunióban, s a nukleáris energia az ország energiatermeléséből 12,7 százalékkal részesedik. Utalt arra, hogy az atomenergetikai koncepció módosulása nyomán több beruházást leállítottak: Azerbajdzsánban, Örményországban és Grúziában a fokozott földrengésveszély miatt, míg Minszkben, Odesszában és Krasznodarban azért, mert sűrűn lakott területek közelében épültek volna ezek az erőmüvek. Az ignalinszki (Litvánia) erőműben a működő kettő mellé még két reaktort terveztek, de a negyedik építését eleve leállították; most a köztársaságban kibontakozott társadalmi vita hatására a harmadik építési munkálatait is felfüggesztették: jelenleg kormányközi bizottság vizsgálja, hogy a földrengésveszélyes övezetben indokolt-e megépítése, és nem okoz-e káros környezeti hatásokat, hogy az erőmű nagyobb mennyiségű vizet használ a környéken lévő tóból. Megvizsgálják az épülő krimi atomerőművel kapcsolatos észrevételeket is, s a megfelelő tanulmányok és vizsgálatok elkészítésére külföldi cégeket is felkérnek. A miniszter elismerte emellett, hogy korábban nem fordítottak megfelelő figyelmet a közvélemény tájékoztatására, s most az alapos felvilágosító munka érdekében külön program készült. Lukonyin szavai szerint a leállított erőművi építkezéseknél kétkörös, víz-viz keringési rendszerű reaktorokat terveztek üzembe helyezni. A NAÜ szakemberei a sajtóértekezleten elégedetten nyilatkoztak a rovnói atomerőműben tett látogatásukról, ahol összességében kedvező benyomásokat szereztek, különösképpen a szakemberek képzettségét illetően. Morris Rhosen osztályvezető értékelése szerint e színvonalat még tovább lehetne emelni, ha jobb modelleken gyakorolhatnának az erőművi dolgozók. Néhány bíráló észrevétel is elhangzott, egyebek között az erőműveknek leszállított műszerek minő- i ségét illetően, ugyanis sok energiát és pénzt emészt fel, hogy ezeket a berendezéseket a kor követelményeinek megfelelő technikai színvonalra javítsák fel az erőmű szakemberei.
