Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)
1988-12-24 / 306. szám
6 - TOLNATAJ 1988. december 24. ROC )RIC A )m J Hárman i Lippai Tamás grafikája Útban a csönd felé Magyarországi német írók és költők Hatásos Valeria Koch verse, az Útban a csönd felé, köteteimnek azonban nem a legszerencsésebb, mert ebben a szép és változatos antológiában mindenek előtt a megszólalás fontos, a ritkán hallható magyarországi német írók és költők szava. A nevek jórészt ismeretlenek, egyedül Koch Valéria verseivel találkozunk sűrűbben, az antológia tehát olyan bemutatkozás, ami az olvasónak a felfedezés örömét is kínálja. A magyarországi németségnek nem volt jelentős irodalma, ellentétben az erdélyi szászokkal, amit talán az magyaráz, hogy „olyan kisebbségi csoportról van szó, amely hagyományrendszerében öntudatlanul ápolta, mert élte, etnikai és nyelvi sajátosságait” - ahogy utószavában Szende Béla fogalmaz. Ezt az antológia is tükrözi, amelynek szereplői között különböző korú, vonzalmú írókat találunk, hisz a legidősebb közel jár a nyolcvanhoz, a legfiatalabb a húszat sem érte el. A hang néha érett, magabiztos, máskor mutál, s ezt ezeknek az íróknak sajátos helyzete is magyarázza, ugyanis jobbára kétnyel- vüek, versük egyszerre szól németül és magyarul, s helyzetüket gyakran a megőrzött anyanyelvhez való viszony is meghatározza, mint Engelbert Rittinger versében, amit Koch Valéria fordított magyarra: Apáink kemény küzdelemben keresték a jogot a sok kötelességhez; a munkához való jogról beszélek. Gyerekeink már nem érzik jogaik gyakorlását kötelességnek; az anyanyelvről beszélek. Tizenkét írót vonultat fel az antológia, s a kép nagyon változatos. Vannak, akik megmaradtak a hagyománynál, a Heimatkunst derék művelőiként, mások elsősorban a fiatalabbak, új vizeken hajóznak, s az ő verseikben már nyoma sincs a nemzetiségi jellegnek, dezil- lúziójuk az ezredvégnek szól, s ezek a versek tulajdonképpen bárhol Európában megszólalhattak volna. Robert Hecker fogalmazta meg talán legélesebben ezt a költői és emberi magányosságot: „Igen, senki sem látja a másikat, ezért mindenki a saját kis játékát űzi.” A kép ezzel együtt rokonszenves, mert annak bizonysága, hogy a magyarországi német írók nem helyzetük különállóságát hangsúlyozzák, hanem az általános emberit keresik, együtt akarnak haladni a világlíra áramával, s hisznek abban, hogy a vers, bármely nyelven írják is, alkalmas arra, hogy zaklatott világunkban összekötő kapocs legyen. T. S. Eliot írja valahol, hogy nem tud norvégül, de nagyon szomorú lenne, ha megtudná hogy már nem írok norvég verseket. A magyar olvasó is fogadja így ezt a gyűjteményt, ami nem kuriózum, népi különlegességek kötete, hanem irodalom, a szó igazi értelmében, akkor is, ha szokatlannak látszik, hogy vannak akik két nyelven verselnek. De ez is látszat. Baudelaire, Babits latin verset is irt, ami egyébként nem is volt olyan ritka, kortárs költőink közül pedig Somlyó György írt jó néhány verset franciául, amit maga fordított magyarra. Itt is találkozunk ilyennel, máskor jeles költők vállalkoznak az átültetésre, mint a kitűnő Kalász Márton, aki a kötet jó néhány versét fordította, vagy Áts Erika, Koch Valéria, annak bizonyságaként, hogy „alakulóban van a hazai nemzetiségi német irodalom folytonossága”, mint utószavában Szende Béla írja. Egy évekkel ezelőtt megjelent s tudomásom szerint csekély visszhangot keltett antológia után is bemutatkozásnak érezzük ezt a könyvet, amelynek szerzői most várják a nagyobb nyilvánosságot. Vannak nevek és művek, amelyek jól ismertek. A köttök közül Ats Erika, Koch Valéria, Nelu Bradean-Ebinger, Josef Michelisz, Bayer Béla, Robert Hecker, Vata Vágyi verseit olvastuk fokozott figyelemmel, mellettük a nagyon fiatal Robert Beckert, a prózaírók közül pedig igen jól cseng Fischer Lajos neve, akinek gyengéd humorú impresszionista karcolatait mindig szívesen olvassuk. A kötet, amit Szende Béla válogatott, többszörös összefogás eredménye. A Baranya Megyei Tanács művelődési osztálya, ifjúsági és sportosztálya és nemzetiségi bizottsága épp úgy segítette megvalósulását, mint a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége, s a tisztes példányszám arra enged következtetni, hogy az olvasói igény is sürgette megjelenését. CSÁNYI LÁSZLÓ reg, odvas fák között, felnyurgult fenyővitézek őrizetében *—* állt az épület. Már nem volt képes meghálálni a mindenütt f jól látható igyekezetei. Hiába kentek újra meg újra mal- I I tért a máladozó vakolat sebhelyeibe, azok mint a rossz seb fekélyei, naponta kiújultak. Többre vágyott. Teljes megújulásra. Az öregasszony az ágyon ült. Pongyolában. Háta párnákkal megtámasztva, mezítelen lábfejét az ágy végében összegöngyölt takaró alá menekítette a legyek kellemetlen kíváncsisága elől.- Makuláta Anna? Fogalmam sincs róla kicsoda ő. Sohasem hallottam a nevét.- Ezerkilencszáznegyvennégyben, a pincében, egy óvóhelyen egy asszony szoptatta az ön kislányát - magyarázott az idegen férfi és álhatatosan nézett az öregasszony szemébe.- Ja az?! Hát az egy rossz kurva volt. Azt mondták akik ismerték - ott a pincében többen is voltak olyanok, mert ez a nő eljárt házakhoz mosni, meg takarítani -, hogy öt vagy hat fia van, de mindnek más az apja. Egy ringyó volt. A férjem szerezte oda hozzánk. Én azelőtt soha nem láttam, de ha láttam volna is, akkor sem engedtem volna be a mi lakásunkba. Hát, akkor mégis rászorultam...? Tudja, az úgy volt, hogy szétbombázták a lakásunkat. Azt hittem, beleőrülök. (Egy, az akkori pincelakók közül. „Emlékszem, hogy az a sánta férfi, aki nagyon sokat mászkált az óvóhelyen kívül is, valamit mondott a fiatalasszonynak. Egyébként azt hiszem, hitestársak voltak. A nő akkor elkezdett sikitozni, örjöngeni, tépte a sántát, mintha az lenne mindennek az oka. Egyszer csak a földre vetette magát fetrengett, üvöltözött mint egy eszelős. Azt hittük, talán meghalt valakije, akit nagyon szeretett.) j- Tudja az a szörnyű csapás, ami akkor ért bennünket, teljesen megháborított. Mindenünk odaveszett. Teljesen kikészültem idegileg. És elapasztottam. Olyan két hónapos forma volt a kislányom akkor és nem tudtam tovább szoptatni. Szinte egyik percről a másikra kiszáradtam Pedig mennyi tejem volt azelőtt! Erős voltam. Tizenkilenc éves. Azt mondta a bábaasszony: „Szerencsés gyerek a maga kislánya, fiatalasszony! Magának olyan teje van, hogy mellette a bivajtejet el lehet adni víznek". Attól a pillanattól meg semmi. Szerzett az én uram mindent, amit csak lehetett. Zabpelyhet, meg tejport is, meg tudom én még mit nem, de a gyerek csak hervadt, meg sorvadt. Mindenki azt mondta, hogy anyatej kell neki. Hát akkor hajtotta föl az uram ezt a Mikulka Annát, vagy hogy is mondta az előbb a nevét. Bárcsak ne talált volna rá, mert annak a tejével szívta magába a lányom azt a sok rosszat, ami most is benne van! Ha nincs az a maga Mikulkája, akkor én most nem vagyok itt a szeretetházban. Makuláta Anna belépett a vastag lópakróc mögé. Fojtogató emberszag, mindenféle étkek zagyva bűze szakadt rá. Lesütött szemmel állt. Mintha szégyenkezne. A sánta férfi karjánál fogva tuszkolja befelé.- Ez az - mondta a sánta a feleségének.- Ez tüdőbajos!- Nekem az első perctől fogva nem tetszett. Sovány volt. Öreg. A ruhája vedlett. Nem volt piszkos, de nekem olyan gusztustalan, undorító volt az egész nő. Nem is adtam neki az én gyerekemet. De a szerencsétlen az sírt, kínlódott. Idegesítette az embereket, meg en- gemet is. Talán fél nap telt el így, amikor odaállt elém.- Fiatalasszony! Hadd szoptassam meg a gyermeket! - és nézett rám.- Szörnyűséges szemei voltak. Ahogy nézett beléjük az ember, olyan érzése támadt, mint amikor becsukott kapu előtt áll, amiről tudja, hogy nemsokára kinyílik és beszippantja, berántja. Talán ő is tudta ezt, mert szinte soha nem nézett senkire. Ült csendesen. Ölében a gyermek és azt nézi. Vagy talán aludt? » Szorosan odaálltam mellé. Nehogy valamit csináljon a kislányommal. Akkor láttam, hogy a mellei teltek, nem nagyok, de csak úgy duzzadtak a tejtől. Az ő fiát a szalmazsákra tette. Nem is pólyába volt, hanem valami fehér gyapjúkendő - talán berliner - volt ügyesen összehajtogatva, és abba volt csomagolva. Az arca kerek, piros, gusztusos. Szép gyerek volt. Az én kislányom meg sápadt, összeaszott, öreg. Pedig talán egyforma idősek voltak. Milyen igazságtalan az Isten - gondoltam akkor. Hát mi lesz ebből az apátián gyerekből egy ilyen utcarongya mellett? Csavargó, betörő, gyilkos? Ennek van mit szopni. Ez fölnevelődik. De az én kislányom? Az meghalna, ha ez a nyomorult nem kerül elő. Pedig őneki, a mostani nagy veszteségünk ellenére, mindene meglenne. Tanulhatna, mint ahogy tanult is. Emlékszem rá, hogy akkor nagyon dühös voltam. Gyűlöltem azt az asszonyt. Gyűlöltem mindenkit. Hát engem odadob a sors ennek? A senkinek? Ki vagyok neki teljesen szolgáltatva! De nem is volt oktalan a gyűlöletem. Ha akarja, hogy tovább mondjam, megláthatja, hogy milyen lehetetlen gondolkodású nőszemély volt az. Tudja mit ért abban az időben az ennivaló? Egy darab fagyott lóhúsért aranyat adtak az emberek! Ez meg? Ugye adtunk neki enni a miénkből, hiszen a mi lányunkat is ő táplálta. Nem volt nekünk se sok, de olyasmi is volt, amiről más csak álmodott. Az én uram nagyon ügyes ember volt. Mindent megszerzett. Ez meg tudja, mit csinált? Csippentett valamicskét az ételből, aztán szétosztotta a sok koszos gyerek között, ahelyett, hogy megette volna. Tiszta gebe volt. Emlékszem, az uram egyszer hozott egy dunsztosüvegben mézet. Adtam belőle az asszonynak is. Volt neki egy aluminium bögréje, olyan két, két és féldecis forma. Azt félig öntöttem mézzel. Gyönyörű, aranysárga méz volt. Tudja, mit csinált? Az ujjával kétszer-háromszor belenyalt, aztán a batyujából diót kotorászott elő, megtörte a szemeket, a diógerezdeket a mézbe mártotta és megetette a kölkekkel. Elöntött a méreg.- Ide figyeljen! Nekem sincs annyi, hogy mindenki kölkit én etessem! Én ezt magának adtam, nem ezeknek a tetveseknek! Van nekik apjuk, anyjuk, járjanak élelem után!- Hát most mondja meg? Nem volt igazam? Ott akkor nagyon kitetszett, hogy kiben mi lakik. Elfogadni, azt igen! Utánajárni, megszenvedni? Azt már nem. Mi lesz holnap? Kicsit megtakarítani? Azt se. Elnéztem egyiket-másikat. Órákat, napokat csak ültek, ültek. Billegtek oldalra, előre meg hátra... Egyszer csak bumm! Már vihették is elásni. Ez az asz- szony is ilyen élhetetlen fajta volt. Merem állítani, ha ez nem kerül az én uram útjába, a porontyával együtt ott döglik meg valamelyik óvóhelyen. Hát, hogy magával nem törődik, az az ő dolga, de ez a gyerekét se szerette. A szája elől kótyavetyélte el a falatot! Hogy mennyire igaz, amit a gyermekszeretetre vonatkozóan mondtam, az meglátszott, amikor a katonafiának a halálhírét hozták. Karácsony előtti napokban jártunk már, amikor bejött a pincébe egy idegen ember. Kiabálta, hogy van-e olyan nevű, mint amit maga az előbb mondott. Biztosan sok helyet végigjárt már. Akkor szól ez az asszony, hogy ő az, akit keres. Az idegen odament hozzá.- A maga fia meghalt a fronton. Nekem bajtársam volt, meg barátom is. Ott esett el mellettem. Az asszony csak nézett-nézett az idegen emberre. Az állta a tekintetét. Majd elővett a kabátja valamelyik rongyából egy másik összetekert rongydarabot és letette az asszony ölében alvó gyermek pólyájára.- Azt mondta, ha valaha megtalálom magát, akkor ezt adjam át. Hát átadtam. Az asszony rátette aprócska kezét a rongycsomóra, vékonyka ujjai matattak benne. Többet már nem nézett az előtte álló férfira.- Köszönöm, jóember. Az Isten áldja meg. Az még tipródott egy darabig, de amikor látta, hogy senki nem törődik vele, elment. JOC- Egy könnycsepp nem volt annak a némbernek a szemében. Hát rendes anya az ilyen? Kérdezem én ezt most magától. Nem szív van az ilyenben, hanem kő. Érzéketlen, szeretetlen kő. Ezt a szeretetlenséget szívta magába annak a tejével az én lányom is. Pedig uram Isten, mit szenvedtem, mit gürcöltem érte. K Makuláta Anna mint egy szobor ült a ládán. Térdein szendergő gyermekének pólyáján kiterítette az előbb kapott kis csomag rongydarabkát, aztán kigöngyölte a zsírpapírt is. Benne egy összehajtogatott tábori levelezőlap volt, néhány sornyi írással, meg egy fadarab. Kezeit a mindig összetekeredni akaró zsírpapír szélére rakta és mereven nézte a tárgyakat.- Akkor olyan elesettnek látszott. Gondoltam, adok neki egy kis bort, az talán fölinditja a lelkét, ha van neki. Máskülönben meg nagyon vérszegénynek látszott már. Félig töltöttem neki az aluminium bögrét.- Kortyolgassa, jóasszony. Jót tesz az ilyenkor.- Persze az is az eszemben volt, hogy a bort talán nem osztogatja szét a gyerekeknek, akik már sunnyogva megindultak feléje, mert tudták, hogy esetleg valami nekik is csöppenhet. Makuláta Anna csendre intette a köréje sereglett gyerekeket. A fadarab meg az írásos lap mellé tette a fél bögre bort és előszerzett egy darab megszáradt kenyeret.- Vessetek magatokra keresztet - mondta nekik - aztán mondjátok velem: Mi atyánk Isten, ki vagy a mennyekben... - Az apraja meg a tudatlanja ügyetlenkedve utánozta a nagyobbját, többek érthetetlen mormo- gást hallatva dünnyögték az ismeretlen szöveget. A „Mi atyánk” végére érvén az asszony egyedül kezdett imádkozni.- Nézem ám, hogy mi a fene történik már megint. Papot játszikez a ringyó, vagy nem jól látok? Tudja, mit csinált? Kis falatkákat tört a kenyérből, aztán belemártotta a borba, ezzel a boros kenyérdarabbal keresztet rajzolt a gyerekek homlokára és mintha áldozási ostya volna, egy-egy falatot rakott mindegyik szájába. A végén a maradék bort egy falat kenyérrel megitta. Forrt az agyam. Ez szentséggyalázás. Közben egy pár vénasszony is fölállt, odacsoszogott és elkezdtek imádkozni. Teljesen kiakadtam. Hát ilyen hülyék lennének az emberek?- Hagyják abba! Hagyjátok abba! - üvöltözött eszelősen a fiatalasz- szony, és szerteszéjjel löködte a Makuláta Anna köré seregletteket - Hát nem szégyennek magatokat?! Hát nem szégyenled magad?! - fordult Annához. A mocskos kezeddel áldoztatsz! Hát nem tudjátok kicsoda ez? Hát ti mondtátok, hogy egy ribanc, egy utcarongya!- De a Mária Magdolna... - kotnyeles- kedett egy öregasszony -, amikor az Úr Jézussal találkozott...- Ez meg az úrjézus?! Ez találkozott az úrjézussal? Az ilyenekkel szokott találkozni. Talán háltál is vele? Mi? Te vagy a pápa lánya, a jézuskrisztus meg a szeretőd? Mi? - A dühödt nő leszórta, lesöpörte a pólyáról a bögrét, a kenyér maradékát, a szétbontott kis csomagot és Anna vállait kezdte markolászni.- Tudja, ha akkor éppen oda nem ér az uram, én megölöm azt a nőt, a kölkivel együtt.- Ugyan, angyalkám! Hát csak nem ereszkedsz össze vele? Gyere öltözz, elmegyünk innen. Találtam egy nagyon-nagyon jó helyet!- És a holmikkal mi lesz?- Itt hagyjuk. Egyék meg. Legyen nekik is karácsonyuk. Meglásd, nekünk olyan lesz, mintha nem is lenne háború. épesek lettek volna szentté avatni azt a kurvát. Persze lehet, K hogy meg is tették, de ezt nem tudom, mert akkor eljöttünk onnan.- Mond magának valamit ez a fadarab?- Igen... Ilyen valami volt az is... Mintha feszületet formáz_______ na, de csak faragatlan ágacskából van.- Itt a levelezőlap is. Erről tudtam meg Makuláta Anna nevét.- Csak nem ő adta magának?- Mondhatnám úgy is. Egy építkezésnél találtak egy beomlott pincét. Csontvázak, használati tárgyak kerültek elő. Egy nő maradványai között találtunk egy kis csomagot, meg egy olyanféle pólya maradványait, mint amiről ön is beszélt.- És a lapra mi van írva?- Tintaceruzával írták, eléggé elmosódott, de annyit ki lehet venni: „Nemsokára eljövök érted. Szerető fiad.” Meg valami aláírás.- És a kisgyerek? A pólya üres volt. A gyereket nem találtuk sehol. CZAKÓ SÁNDOR Makuláta Anna
