Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)

1988-12-20 / 302. szám

1988. december 20. 4 NÉPÚJSÁG Moziban Homo criminologus Mire jó a krimi? A kamikaze-logika szerint öldöklő ter­rorizmustól, a gazdasági indokokból el­követett bűncselekményekig, a slumok világából érkezett rablógyilkostól a kezét mindig tisztára mosó politikai kalandorig, a bosszúvágyó szerelmestől a paranoid őrültig rendkívül gazdag a választék, hogy a bűnös valóságot egy kis találé­konysággal krimivé gyúrjuk. Raszkolnyi- kov tetté váló gondolata és a fejére haris­nyát húzó sarki zöldséges vérrel mocs­kolt, pénzéhes lihegése, Hábetler János indulatból lesújtó ökle és a gyülemlö bosszúból aprólékosan kitervelt gyilkos­ság ebből a szempontból egyre megy. Az előzményeknek, a társadalmi háttérnek, a lélektani motívumoknak szinte kizáró­lag csak annyi a szerepük a krimikben, amennyi a bűnüldözés izgalmaihoz, rafi­nériáihoz hozzájárulhat. A krimi arra jó manapság, a műfaj egy­re ökonomikusabb szabályai szerint, hogy a bűn fantomjainak időnkénti tragi­kus felbukkanását az emberi társadal­mak természetes velejárójának tartsuk. Az átlagkrimi csak a legritkábban pepe­csel Keresztapa formátumú maffiózók­kal, és ha a választott antihös véletlenül jóképű, jómódú férfi, netán tisztes csa­ládapa, akkor legegyszerűbb egy kétéle- tű, abnormális, kéjgyilkos őrült bőrébe bújtatni, ha véletlenül jóképű, jómódú férfi, netán megérdemelt karrier előtt áll, akkor legegyszerűbb megajándékozni egy fölösleges, gyilkos agresszivitásáról tanúskodó kromoszómával... A változatok a pénzimádattól a hata­lomvágyig a filmkészítők leleményét te­kintve is sokfélék. D. Argento, aki saját re­génye alapján írta és rendezte A kilenc- farkú macska című olasz-NSZK-francia filmet, az említett kromoszómát hívja se­gítségül, hogy gyilkolásra hajlamosító ösztönéletünk lombrosói mélységű pa­radoxonát teremtse meg. A mélységet értsük csak idézőjelesen; a faj mítoszá­nál is pusztítóbb ideológia melegágya le­hetne, ha valóban elhinnénk, hogy létezik bennünk az a bizonyos, eleve gyilkolásra predesztináló faktor, amit a filmbeli kuta­tóintézetben vizsgálnak, és az intézet egyik fiatal mérnökének a vérében is fel­fedeztek. Az eseményeket ennek az ördögi pa­radoxonnak a logikája vezérli: a fiatal mérnök koncepciózusán öli meg mind­azokat, akik erről - az első, leplező szán­dékú gyilkosságot követően is - tudo­mást szereztek. Vérszomjas tetteivel is igazolja a „bűnös” faktor létét a szerveze­tében, anélkül, hogy a leleplezéstől meg- menekedhetne. A film, túl a kimódolt alapötleten, jól fel­épített, az izgalmakat blöffölő hatásvadá­szat nélkül adagolja. Atmoszférája per­sze a dolog természeténél fogva megle­hetősen nyomasztó, amelyben a humor itt-ott megjelenő fűszeréhez szükség van a nyomozó újságírót alakító J. Francis- cus, és a televízióból, az „Öreg” című filmsorozatból ismert Karl Malden iátéká­ra is. BÓKA ROBERT Hangverseny A szekszárdi városi kamarazenekar karácsonyi koncertje Kialakulóban vannak Szekszárd zenei életének igazán szép és nemes hagyomá­nyai. Ezek közül való a városi kamarazene- kar karácsonyi koncertje. Először 1984- ben mutatkoztak be a szeretet ünnepe tá­ján, s azóta immár ötödik alkalommal ör­vendeztették meg játékukkal a Művészetek Házában a megyeszékhely érdeklődő kö­zönségét. A színpadon feldíszített fenyőfa mellett foglaltak helyet a zenészek Földesi Lajos vezetésével, Thész László pedig vál­lalva a műsorközlő szerepét is, bejelentette, hogy Mendelssohn: Versenymű hegedűre és zongorára című művével indul az igé­nyesen összeállított műsor. Ezt a darabot - szinte hihetetlen -13-14 éves korában írta a még alig serdülő csodagyerek. Az ifjú komponista határtalan boldogsággal cso­dálkozik rá a hegedű és zongora virtuóz le­hetőségeire. Ifiúi lelkesedéssel ebben az egy műben szinte mindent el akar mondani felfedezéseiről. így lett azután, hogy a há­rom tétel folyamatos megszólaltatása mint­egy 40-45 percet igényel. Az első tétel szo­nátaformában íródott. A második tétel - bár Mendelssohn igazán nem karácsonyi mu­zsikának szánta, mégis valójában az is, mert - nyugalmat békességet, harmóniát áraszt s így aktualitása aligha vitatható. A harmadik eleven, mozgalmas zárótétel. Hegedűn Pallagi János Liszt-díjas művész, a zeneművészeti főiskola tanára az Állami Hangversenyzenekar koncertmestere ját­szotta érzékeny muzikalitással, leheletfi­nom dinamikai megoldásokkal, a virtuóz részekben csillogó technikával. Zongorán Lányi Péter zongoraművész a kaposvári Tanítóképző Főiskola tanára nagyszerű partnerként egyszerre volt briliáns szólista és simulékony hajlékonyságú kísérő. A ze­nekart Földesi Lajos vezényelte mindvégig biztosan kézben tartva ezt a kevéssé is­mert, ám a szerző által mindig szívesen ját­szott alkotást Szünet után Torelli: d-moll concerto-ja következett. A szerzőt tekinthetjük a hege­dűverseny megteremtőjének, de fontos szerepe van a concerto grosso műfajának formálódásában is. A négytételes mű első és harmadik tétele lassú tempójú, mintegy előkészítője a második és negyedik gyors tételeknek. A zenekar előadásában kelle­mes élményt jelentett. A műsor harmadik számát Antonio Cal- darától választotta a zenekar. A XVII. sz. második felében született olasz barokk mester rendkívül termékeny volt. Hogy csak egy példával illusztráljuk: több, mint nyolcvan operát komponált Életművéből ma inkább a hangszeres darabok ismer­tek. Ezúttal a „Simfönia” elnevezésű, volta­képpen barokk concertót mutatta be a ka­maraegyüttes. A polifon szerkesztésű ba­rokk fúgarészek különösen szépen sike­rültek, amit a két hegedűszólam egy-egy virtuóz tizenhatod skálamenete színesített. Befejezésül egy műsorválasztási telitalá­lat ragadta meg a figyelmünket Boccheri­ni: Madridi éji zene c. szerzeménye érde­kes, izgalmas perceket szerzett a hallgató­ságnak. Ha nem tudtuk volna, hogy Boccherini a XVIII. sz. második felének ki­váló olasz mestere, még azt hihettük volna, hogy valami érdekfeszítő mai muzsikát hal­lunk. A négytételes mű az éjszakai Madrid egy-egy jellemző arcát mutatja be. A világ­város változatos történéseit képszerű áb­rázolásban, fantáziát megmozgató módon, hangulatosan rajzolta meg az együttes. A siker nem maradt el. A sok tapsot a Földesi Lajos dirigálta városi kamarazenekar rá­adásszámmal köszönte meg, így kívánva minden jelenlevőnek békés, meghitt kará­csonyi ünnnepeket LEMLE ZOLTÁN Tévénapló Peer Gynt Sokáig tartó fiatalkori kísértetek és kudarcok után Ibsen jelentette a világhírt, a drámatörténet nem halványuló dicsőségét, s hatása, jelentősége máig sem csök­kent. Vele kezdődik a modern színház, második alkotó korszakának jószerint vala­mennyi alkotása állja az idő próbáját, s a Rosmersholm vagy a Hedda Gabler ma is megborzongatja a nézők idegeit. Életének fordulópontja, s talán legtöbbször idé­zett darabja a Peer Gynt, amit jó néhányszor filmre is vittek, s felújítása mindig vitákat kavaró esemény. Közvetlen előzménye a Brand, amit ma már kissé fárasztónak érzünk, de a Peer Gynt nem vesztett fényéből, s a címszerep vagy Aase mindig kivételes színészi feladatot fog jelenteni. Az is igaz, hogy ma már túlmérete­zettnek látjuk, a romantika is, amitől pedig szabadulni igyekezett, kísért benne, de Peer mégis csak jelkép maradt, a szabadság és lehetőség hőse, ha nem is olyan meggyőzően, mint Hamlet vagy Faust. A tévé film bemutatása is esemény, a remekműnek kijáró tisztelettel néztük, bár azt is tudtuk, hogy Gaál István túl sokat vállalt magára, amikor nemcsak rendező­ként szerepel, mert a forgatókönyvet is ő írta, a kísérőzenét is ő válogatta, ugyanis szakított a hagyománnyal, nem érte be Grieg klasszikusnak tekinthető zenéjével. Gaál felfogásában Peer romantikus hős, aki mesebeli környezetben él, végigjárja a világot, hogy végül visszatérjen a hűséges Solvejghez, mintegy Goethe szenten­ciáját igazolva: az örök női emel fel bennünket. A csábításnak nehéz ellenállni, Ibsen drámájában ugyanis akad romantikus elem bőven, elég Dovre apóra utalni, a troli lányokra, a beduin főnök szépséges lányára, Anitrára, a kairói őrültekházára, hogy a gnómokat, törpéket, koboldokat ne is említ­sük. Mert ebben a monumentális drámában minden felvonul, a Peer Gynt az emberi lehetőségek hatalmas panorámája, de irónia is van benne, keserű humor, mert az emberi sors szereplője a titokzatos Gomböntő is, aki ott áll a keresztútnál, s itt akár Weörös Sándor versét idézhetjük: Ne folyton-változótól reméld a dicsősé­get: bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked? Gaál István az egyszerűbb lehetőséget választotta Peer-je kalandok sorozata, ami olyan romantikus tájban játszódik le, hogy néha úgy érezzük, természetrajzi fil­met nézünk. Vannak szegényes megoldásai is, minta hajótörés jelenete, amelyben teknő méretű az óceán, s egészről azt kell mondanunk, hogy becsületes kísérlet, ami nem gazdagítja eddigi Peer Gynt-képünket. Szakácsi Sándor, Törőcsik Mari szépen mondja Áprily Lajos helyenként bravúros fordítását, de az egészben nem érezzük a világkölteményt, pedig Ibsen erre gondolt. Hősének hányattatásai az emberi lehetőség illusztrációi, minden egyéb, tanulság nélkül, ezek mögött van. Félsiker? A vállalkozás oly nagy, hogy ezt sem szabad lebecsülnünk. Nyilván jön majd másik rendező, aki másként látja ezt az emberi jelképeket hordozó kedélyes és tragikus norvég csavargót. A kereskedő dicsérete Vannak írók, akik szerencsésen és hasznosan tudják kamatoztatni szerény ké­pességüket, s maguk sem hiszik el, hogy a múlandóságot szolgálják. Ilyen író volt Csathó Kálmán is, ez a nagyon jómodorú, kellemes úriember, ki nagyon jómodorú és kellemes regényeket és színdarabokat irt, a maga idején a siker sem kérülte el, aztán mindenki elfelejtette, az irodalomtörténetek is legföljebb lábjegyzetben emlékeznek meg róla. Pedig hasznos író volt, színháztörténeti szempontból mindenképp, két kötetnyi visszaemlékezése nélkül sokkal kevesebbet tudnánk a Nemzeti Színház múltjáról, amelynek hosszú időn át főrendezője és mindenese volt. Emlékezéseit a rajongó szeretet jellemzi, mert Csathó Kálmánnak mindennél fontosabb volt a színház, s bár jó néhány regényt írt, drámaírónak tartotta magát, s hosszú időn át minden eszten­dőnek megvolt a maga Csathó-bemutatója. Ezeket a darabokat rendre elsodorta az idő, s hosszú évek után a tévének jutott először eszébe, hogy volt egyszer egy Csa­thó Kálmán. Ki emlékezik már a darabjaira? A kortársi kritikák a Lillát dicsérték, a Te csak pi­pálj Ladányi valószínűleg kedves életkép volt, mert szívesen ábrázolta a vidéki élet kedélyes unalmát, ahol mindennek biztos helye van, a házasságok pedig az égben köttetnek, tehát mindenki boldog, mihelyt a felhők elosztanak, kiderül az ég. Igénytelen színházat művelt a derék Csathó Kálmán, de ezt mindig ízléssel tette, s szívesen szolgált a tanulsággal is, például azzal, hogy a jó kereskedő boldogul, a mihaszna fráterre pedig a csőd vár. Erről szól a Fűszer és csemege című vígjáték is, a megbízható kereskedő dicsérete, ami azonban nagyon gyenge darab, s mára azt a kedvességét is elveszítette, ami a korabeli nézőt elandalította. Pammer úr, ez a fűszeres Lear király, átadja birodalmát léhűtő unokájának, aki csak urizálni szeretne, s rövid idő alatt sikeresen tönkre is teszi a nagyhírű üzletet. Hamis a kiindulás, ilyen oktalan fűszeres soha nem létezett, s ezután már minden csak azért történik, hogy diadalmaskodjék a kispolgári józanság, révbe evezhessen Mácsi úr, a derék segéd s ezzel helyreálljon a világrend. Csathó sok mindent tudott a színházról, ami darabjain nem látszik meg. Bevált sémákkal építkezik, a nagyanyó csak azért süket, mert fogyatékossága helyzetko­mikumot jelent, a léhűtő unoka azért nyegle és ostoba, mert húga csak így tud férj­hez menni. Hiányzik a drámai konfliktus, a néző tudomásul vesz egy helyzetet, az­tán csendes unalommal megvárja, amíg minden jóra fordul. Helyes törekvés, hogy a tévé megpróbálja kiemelni a feledésből a század első fe­lének színpadi szerzőit, de eddig egyetlen kísérlet sem jelentett felfedezést, pedig ennyire sivár azért nem volt a régi magyar színházi élet, s talán Csathótól is lehetett volna elevenebb darabot választani. Ebben az esetben azonban kár volt a fáradságért, Hajdufy Miklós elegáns kör­nyezetbe helyezte az érdektelen történetet, de életet nem tudott lehelni belé. A jobb sorsra érdemes színészek is csak szöveget mondtak, szerep híján. CSÁNYI LÁSZLÓ Rádió Kun kovács László Elfekvő tanácsadók, avagy ad hoc megbízáshoz a szakembert A közvélemény finoman fogalmazva két­kedéssel és némi fásult iróniával figyeli a hazánkban működő és egyre-másra ala­kuló szakértői csoportokat, státusokat. A reagálás érthető, hiszen nem egy példát tud említeni ki-ki saját környezetéből; válla­latok, intézmények, párt- és állami szervek, testületek mellett létrehozott tanácsadói fő­vagy mellékállásokat miként szereztek meg nyugdíjazott, félreállított politikusok, lejárt mandátumú vezetők, a névleges munkáért jókora summát zsebretéve... Es ezzel nem­csak a laikus közvéleményt, de a tenni- akaró szakembereket is irritálva. Magyarországon egyelőre többségében ilyen „elfekvő” tanácsadók léteznek, a leg­sürgetőbb tennivaló tehát a talpraállításuk. Erről a jelenségről gondolkozott hangosan Csűrös Csilla vasárnap délután riportmű­sorában, ahol aktív és nyugdíjas tanács­adókat és a külgazdaság pénzügyeivel foglalkozó kutatót szólaltatta meg. A nyug­díjas közgazdász a véletlen és ismeretsége révén szerezte meg a vállalati szaktanács- adói állást, ahonnan meggyőződése, ta­pasztalata szerint egyre inkább kikopnak a látszattevékenységet végző, nemes gesz­tusként fizetett kollégák. Fiatalabb pálya­társa e munka felértékelődéséről beszélt, hozzátéve, hogy a mai adminisztratív tár­sadalmi-gazdasági környezetben még nem érzik fontosságát az irányító posz­ton lévők, csupán a kreatív vezető látja be a pártatlan, objektív szakvélemény jelen­tőségét, hasznát. A kutató egyenesen meg­kérdőjelezte a mai szakértői bizottságok, csoportok szerepét, egy másik formát java­solt. Az ad hoc megbízásokhoz, az aktuális feladatokhoz kell mindenkora szakembert felkérni, vagyis nem hosszú távon tanács­adót alkalmazni, mert idővel megkophat a felkészültsége, elkényelmesedhet, esetleg egyéni érdek kiszolgálójává válhat. . A másik oldalról viszont a meglévő szel­lemi kapacitást a jelenleginél ésszerűbben kellene használni, mégpedig mindenek­előtt a döntéshozó, a törvényalkotói szin­ten. Éppen ezért szinte érthetetlen, hogy mind a mai napig nem dolgozik a parlament szakértők segítségével, a kormánynak van, de az Országgyűlésnek nincsen tanács­adói csoportja és csak kevesen igénylik ezt. Meglehet azért, mert akkor fel kellene használni, több alternatíva, esetleg a több­ségi, a politika által diktált koncepcióval szemben kellene dönteni. És persze minél megalapozottabb, objektlvebb a szakvéle­mény, a tudománynak, annak művelőjének nagyobb beleszólása lenne a politikába... Ami szerencsére egy már megkezdett fo­lyamat elejét jelzi, és egyben a politikai kultúra igényeként fogalmazódik meg. Ebbe pedig beletartozik az a kutatók által felvetett készség, ha mindenki csak a teljesítménye arányában vesz el a kö­zösből, akkor nevét adja, vállalni meri vé­leményét akár a többség ellenében is. Lám, nem egy szűk szakmai réteghez, hanem valamennyiünkhöz szólt a félórás műsor! -takács­A Bécsi Néprajzi Múzeumhoz tartozó Kittsee-i (Köpcsény) néprajzi múzeum - hajdan Esterházy-, majd Batthyány-kastély - állandó és időszaki kiállításaival a kelet- és délkelet-európai népek kultúrájának bemutatását vállalja. A csehszlovák és a magyar határhoz közeleső intézmény ezáltal a kapu szerepét tölti be. Most öt hónapos időtartamra magyarországi anyag szerepei a programjukban: Kunkovács László fotóművész közel 100 képből álló fotótárlata a Nagyalföldről, a pásztorélet és a hagyományos mezőgazdaság ma már agrártörténeti értékű mozzanatairól. néprajzi fotókiállítása Ausztriában Kart Malden az egykori újságíró szerepében, aki vakon is segíti a nyomozást

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom