Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)
1988-12-17 / 300. szám
4 "NÉPÚJSÁG IRODALOM - MŰVÉSZET 1988. december 17. Mátyás Ferenc Betlehemi csillag Bizony, mondanám én is, hogy feljött a betlehemi csillag s megszületett végre a Jóság és levette maszkját a hazugság arca, - ó, mily fennkölt szavakkal hirdetném, hogy a szürkévé unalmasított élet hangját új láz rázza fel és végre megvívhatja harcát, ami élni akar, - a zsoltár hangján énekelném, ha a megpróbáltatás után derűsebb eget húzna fölénk az idő s a józan érzelmek viszonya, tartós öröme diadalmaskodna, - hittel vallanám, hogy hallani már az üdvözítő parancsot, mely letépi a becsukott ajkakról és bezárt szivekről a lakatot, hogy felszabadítsa a föld szánandóit a magány börtönéből - hogy várom már, hogy a hajnal forró ujjai közt melegedni kezdjen a lélek s a tiszta levegőben elém jöjjön az elűzött jóságos angyal, s fülembe súgja: valami elkezdődött a földön, ami fényt hoz a sötét ködbe, - bizony, mondanám, hogy feljött a betlehemi csillag, de eladja egét is az ember s a lábujjhegyén járó csöndben belehalunk a hosszú várakozásba. Mézes (-mázos) anyanyelvűnk Ami ingyen van Mindig irigyeltem a rádióriportereket azért, mert egy az egyben visszaadhatják riportalanyaik szavait, mondatait. Jobban bemutathatják az illetőt, mint az írott sajtóban dolgozó kollegáik, hiszen - ahogyan a francia mondja - a stílus maga az ember. Az újságból ugyan soha meg nem tudjk, ha a riportalany suk-süköl, köntörfalaz, mellébeszél. Olykor-olykor azonban a rádióriporter is jobban fag- gatózhatna. Képzeljük el, hogy egy üzemben baleset történik, egyik dolgozó elcsúszik a síkos gyárudvaron, és betörik a feje. A riporter a felelőst kérdezi:- Miért történt a baleset?- A baleset oka egyértelműen az, hogy a vállalat részéről nem lett biztosítva a dolgozó felé a csúszásgátló bakancs biztosítása.- Nem az, hogy elmulasztották lesózni a gyárudvart, s a dolgozó a jégre ment?- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy nem került sózásra a fagyos gyárudvar, ezért a dolgozó a kellőképpen nem síktalanított burkolaton megcsúszott, és a lába eltűrést nyert. Be is írtuk a balesetet a nyilvántartás „Személyek és tárgyak esése” rovatába.- Akkor most tisztázzuk, hogy ki a felelős a balesetért! A „nemlett- biztosltva” vagy a „nemkerültsó- zásra”?- Na, jó, egye fene. Nem biztosították a bakancsot, és nem sózták le a gyárudvart. így megfelel?- Mi az, hogy fák? Biztosították... sózták... de kik?- Most igét ragoz vagy riportot készít? Mondjam azt, hogy nem biztosítottuk, és nem sóztuk le a gyárudvart? Most már elégedett?- Attól függ, hogy ez fejedelmi többes vagy többes szám első személy. Mert, ha az utóbbi, akkor ugye, az egész gyár felelős...- Az istenfáját magának! Tudtam, hogy erre megy ki a játék! Most boldog, ha azt mondom, hogy én nem biztosítottam a bakancsot, én nem sózattam le a gyárudvart, én vagyok a felelős?- Nem egészen. A bakancsot nem biztosítani kellett volna, hanem megvásároltatni és kiadatni. Biztosítani legföljebb a dolgozót kellett volna az Állami Biztosítónál. Meg a közvéleményt arról, hogy máskor ez nem fordul elő. * Itt, mondjuk, véget is érne a párbeszéd. Később a felelőst elbocsátanák részben azért, mert balesetet idézett elő, részben pedig azért, mert mindezt elmondta egy kótyanfitty riporternek. De mivel az elbocsátott felelős több szabadságot vett ki ebben az évben munkahelyén, mint amennyi időarányosan járt volna neki, a felmondólevél mellé az alábbi felszólítást is mellékelték: „Mivel az időarányosnál több szabadságot vett igénybe, kérjük, hogy hatszáz forint szabad- ság-túlélvezményt pénztárunkba visszafizetni szíveskedjék!” GŐZ JÓZSEF Ha nem állnak ott a polcok tele könyvvel, azt hihettem volna, hogy eltévedtem. A régi osztálytársat, könyvtáros ismerőst jöttem meglátogatni a szekszárdi megyei könyvtárban, és mit látok? Egy igen-igen idős bácsika üldögél az egyik kisasztalnál, a szeme könnyes, előtte uzsonna, mellette két könyvtáros angyalka hallgatja az áradó panaszt, majd jön a harmadik valami irattal, meg másolattal, és azt mondja, hogy hagyja csak bácsi, nem kell fizetni érte... Mi ez? Az állami szociálpolitikát kiadták gebinbe a könyvtárosoknak? Kedves ismerősöm felvilágosit, hogy erről szó nincs. A könyvtárak legfőbb feladata még mindig a kölcsönzés, az olvasószolgálat, az irodalomkutatás, meg a többi efféle szolgálat, a fizetést ezért kapják - de ha egy 91 éves paksi bácsikát ideirányítanak az állomásról,- Milyen gondolatai születnek a városi tanács művelődési osztály- vezetőjének - Máté Lászlónak - ha Judit Hagner szobrászművész és Horváth Lajos festőművész alkotásairól kellene beszélnie?- E két művész - kezdi Máté László - közel áll és nem ismeretlen a dombóváriak előtt. Mindketten kötődnek a városhoz. A szobrászt talán többen ismerik Bánki Judit néven, hiszen itt érettségizett a Gőgös Ignác gimnáziumban, majd a szombathelyi főiskolán népművelői diplomát szerzett és hivatalosan férjhez ment egy nyugatnémet állampolgárhoz. Tulajdonképpen az NSZK-ban vált erőteljes szobrásszá. Nem hiszen, hogy bárki is értékelő, ejemző gondolatokat várna tőlem, az ő művészetükről. Egyébként úgy gondolom a művészet átszövi életünket, hogy itt készíttethet fénymásolatot a bírósági ügyéhez, s közben elmeséle, hogy a felesége meghalt, és ki akarják lakoltatni, akkor a könyvtárosoknak át kell lényegülniük kedves nővérré és jogi tanácsadóvá és pszichológussá és szociális gondozóvá stb. És nehogy azt higgyem, hogy ez egyedi eset! A látogatók egy része számára a könyvtár már régóta lelki klinika és tanácsadó- központ. Egy néni és egy bácsi például mindig együtt, a hét közepén jöttek elmesélni, mi újság Kanadában élő fiukkal. Amikor a bácsi meghalt, a néni a kórházból először ide tért be a bánatával. Egy hölgy azét jött, hogy szakorvost ajánljanak neki. Egy másik a fia továbbtanulásához kért tanácsot. A pedagógus itt mondja el, hogy jövőre nem vállal több idegenvezetést az adó miatt. A nélküle nem lennénk boldogok. Gyanítom, hogy ez a kijelentés e politikailag felfokozott világunkban időszerűtlennek hat, de mégis hiszek a művészet erejében. Ami a két művész alkotásait illeti: megdö- bentő, hogy egymástól nagyon távol élő, földrajzi értelemben mesz- sze lakó ember, mennyire egyező esztétikai világot hord magában, ami munkásságukból kiviláglik.- Talán azért is kedvelik a két művészt, mert egyszerűen, közérthetően fogalmaznak, a maguk eszközeinek felhasználásával.- Könnyen lehetne idézni művészettörténészek szavait mind a két esetben. Judit Hagner a nyolcvanas évek elején kezdett az anyaggal foglalkozni és plasztikusan térbe helyezte irodalmi nyelven is könnyen kimondható gondolatait, technikus itt szidja az igazgatóját, a diák a tanárát, és az idős tanár az ifjúságot. Időnként - mondja ismerősöm - az olvasóterem átalakul fórummá, ott lehet hangosan és nyíltan beszélni. Egykor az olvasókörök egy-egy könyvgyűjtemény körül kristályosodtak ki, s így lettek a személyes kapcsolatteremtés szinterei, a nyilvánosság eszközei, a demokartikus gondolat- csere fórumai. Meglehet, az új magyar nyilvánosság kialakításában újra nagyobb szerepet fog játszani a könyvek otthona. Az írásban és a fejekben rejlő gondolatok szabad találkozásának forrása és erjesztője lesz a könyvtár. Manapság joggal támogatandó tevékenység ez. A jó szó és a gondolat nem kerül pénzbe. S ha már a könyvekre egyre kevesebb jut, legalább a humanizmus és a demokratikus nyilvánosság lehetősége legyen örök és díjtalan könyvtári szolgáltatás. NÓGÁRDI GÁBOR meggyőző erővel, hogy az NSZK sajtóban, a róla megjelent írások, az elismerés hangján szólnak. Horváth Lajos legutóbb idén nyáron Budapesten a Csontváry teremben jelentkezett alkotásaival. Ha címeket sorolnék azokból, melyeket Dombóváron is bemutattak, könnyen párhuzamot és azonosságot találnánk közöttük.- Tegye meg!- Mindkettőjüknél az ember, az élet, a gondolatok kezdete, a mitológia, az irodalmi tematika és főként nem a feloldás, hanem a feszültségek kiváltása a jellemző. Kassák Lajos ■ ■ Üzenet az utolsó ladikról Harangoznak harangoznak egy kis fiú a kapuban áll és boldogan fütyörész Nemsokára a kis fiú lép egyet aztán még egyet és ő is kint lesz az utcán az utca csodálatos az utca egy nagy zsák amiben minden benne van a jóság is benne van a gonoszság is benne van most már a kis fiú is benne lesz pontosan egy mákszem közepében Ó színaranyat csurgató szeptemberi ég így járom meg életem hatvannégy lépcsőfokát így vagyok azonos a kisfiúval ő az én múltam én vagyok az ő jövője ne nézz rám kis fiú ne mosolyogj rám öreg vagyok én már és nincs szőke kis fiam és fogytán a kenyerem és használható toliam sincsen Ne nézz rám mondom neki még egyszer de ő csak áll és bámul és én látom nem ismer meg honnan is gondolhatná hogy egy ember ilyen messziről érkezett s még messzebre készülődik Példát említek: Judit Hagnertől a József Attila „Mama” című versének ihletéséből született plasztikát, vagy Horváth Lajostól a Cím nélkül, vagy Exit című festményt. Az ő festői intellektualizmusát segíti technikai virtuozitása is. Különösen az rokonszenves művészetében, amint képein embert formálnak tárgyai. Judit Hagnerről azt olvashattuk, hogy alkotásai a groteszk realizmus jegyében fogantak. Hordozói a kis boldogságnak, nagy bánatnak. DKJ Fotó: Dombai Magdaléna a bűnös Judit Hagner szobrai Szűcs László János versei Égig érő szaxofonok álmos-tétova dobok nyitánya égig érő szaxofonok sírják az ölekbe mézédes fájó bánatuk váltsunk holdat mondja az asszony majd kínosan elmereng az eszmélés vadságában már minden elrendeztetett Portos ünnepi zakója a szívének feslett ki könyökét nem törték el soha a beszédvi rágok végesek már neki bársonypárnáról nem álmodott ma a koszorú létszámban teljes csak a virágok rozsdásak élményeit. Teszi mindezt olyan Apáti Miklós Néhány fenyő Mikor e sorokat írtam - írom -, még nem tudom, milyen lesz az idei karácsony. (Szegény.) A színét sem sejthetem. Fekete? Fehér? Oly szűk a választék, jósolhatnék akár, ha az időjósokat nem is, de magam kipróbálandó. Igazán csak az fáj, hogy olyan időket élünk, amikor azt se lehet tudni, lesz-e egyáltalán karácsony. Valószínűbb, hogy lesz. Ugyanis postásunk már elhelyezte ládikónkban karácsonyi és újévi üdvlapját, s e postának költői neve van: Nagy László. A költők, a költők nevét viselők nem tévedhetnek e honban. Szóval: karácsony. A szóval, a szókkal itt nem megyünk semmire. Nem újkeletű baj ez. Az ünnepet hol az állam, hol az egyház rendeli el, a nép kap az alkalmon, és „ünnepel”. Ez az ünnep, a karácsony mégis, valahogy: más. E napokon a pápista az anyaggá izmosuk szeretettel foglalkozik, s elhűl erején, a nem hívő szerettei körében lógázza lábát, de fálállva énekli el a Mennyből az angyalt. E napra régtől és sokan készülünk. E nap a szeretet ünnepe, és a családé, mert születni és nevelkedni csak családban érdemes. - Haszontalankodó a gondolat, de elűzhetetlen: ki lett volna Jézusból, ha József sokat iszik, Mária idegeire megy, mire Mária... a kisded állami gondozásba kerül... Hittünk volna-e így is neki? Szóval a születés. A szeretet megszületése. Nem lesz itt semmi csattanó. Valami mégis ki fog kerekedni. Talán egy dallam, egy ünnepi ének - Reménykedjünk. Ünnepelni igazán csak a gyerekek tudnak. (Talán mert ők vannak legközelebb a születéshez?) Mert az ünnep a várakozással, a nincstelenséggel kezdődik, hiszen az ünnepre várni kell, s az ünnepbe mindenünket bele kell adnunk, egész addigi életünket, sőt, számvetéseink ferdén beeső fényében még a jövőnk egy darabját is. S mindezt egyetlen napon, egyetlen órán! És éppen azok előtt, azok körében, akik legközelebb állnak, élnek hozzánk. A család, a szeretteink színe előtt, ha vannak még ilyenek. (Vannak. Keressük fel őket!) Nem csoda, ha oly sokan az egyszeri alkalom felelőssége elől az ital elé futnak, hogy az aztán, mint valami lusta tehervonat, elüsse őket, s ott feküdjenek kiterülve, ellebegve, mocsokba hengerge- tetten... Akkor inkább a köznapok. A gyerekek... Ök az igazán várakozók, a valódi nincstelenek. Csak az van nekik, amit álmodnak maguknak - még hányat kell aludnunk? -, és csak tőlünk remélhetnek bármit, bármennyire is hisznek az ajándékhozó angyalokban. S mi, persze, angyalko- dunk. Cseppet sem angyalhoz illő kéjjel nyújtjuk a várakozás idejét, énekeltetjük őket, neveljük őket az utolsó utáni pillanatig, a csengettyűszóig, minden pillanat kín és gyönyör a számukra, nekünk csak a nyers hatalom jut, hogy adhatunk, hogy angyalkod- hatunk. Nálunk, a kertben áll két fenyő. Kettő, az már majdnem néhány. Nem is jó szó ide az, hogy áll. Inkább: él. Sőt: nő. Mert egyfolytában nőnek. Már magasabbak, mint a házunk. Ha elgondolom, hogy így karácsonytájt hány ezer akkora fenyő hal hőhalált a lakótelepeken, a putrikban, a villákban, elszomorodom, előre. De mi is veszünk egyet. A pénz semlegesíti a fahalálhoz súrlódó érzelmeinket. A kertben álló fenyők belátnak hozzánk, elsirathatják fölcicomázott rokonukat. A karácsonyfák földíszitve halnak meg. De legalább a két kinti... az él. Már nem díszítjük föl őket, mint kiskorukban. El se érnénk a csúcsukat. A gallyakat se nagyon. Kinőttek a kezünk alól. Ahogy majd a gyerekeink is. Ha nem lesz nagyon hideg, majd kimegyünk a kertbe és elénekeljük nekik is azt a kevés karácsonyi dalt, amit tudunk. Igen, egy dallam. Egy ünnepi ének. Ennyit ígérhetünk. Dombóváron láttuk-hallottuk Két percben két művészről Villáminterjú Máté Lászlóval Fekvő akt Horváth Lajos festménye Varga Imre portréja
