Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-10 / 268. szám
1988. november 10. NÉPÚJSÁG 5 Magyarul és németül énekeinek, beszélnek majd A játszás nyelve nemzetközi Pollermanok, Schneiderek. Ruhe sanft és alatta legalább féloldalnyi felirat. Néhány mondat az életről, arról az életről... A régebbi sírkövekről lemarta az idő a feliratot, némelyik előredőlve, homok- vagy mészkőből. Van itt vaskereszt is; öntött és egy kicsit cifrább, mint az otthonbelieké. Már körbefonta az iszalag, a többit lassan elnyeli az elvadult rózsa és orgona. A növényzet, mely mohón vágja gyökerét a földbe. Övék a terep. * Egyszer, nem tudni mikor, de leesik a tantusz, a vaku villanásának élességével megviláglik, hogy nem, nem élünk mindig. Talán akkor, ha a várható élettartam feléhez érsz. Harmincöt év. Az aviatikában ezt úgy mondja az angol: point of no return, a pont, ahonnét nincs visszatérés. Megy a repülőgép és az üzemanyag fele elfogyott. Ha visszafordulsz, még eléred a kiindulási pontot. Ha továbbmész, nem lesz elég az üzemanyag. Már csak a cél marad. Az alma leesik a fáról. Már nem az ág tartja fogva, csak a gravitáció. Egy cél maradt: a föld. Sit tibi terra levis. És a költő sóhaja: meg kell halni, meg kell halni! Talán akkor, mikor a szarvas a lövés után megáll. Feje lassan a föld felé hajlik, vért köhög. Mintha egyre kisebbre zsugorodna. Lassan oldalra hömbölödik. A kinyújtott lábak a levegőbe merednek. Nézed a szétnyílt patákat, és csak most veszed észre, hogy egy puskalövés után milyen csönd tud lenni... Vagy talán csak egyszerűen utazol. A hátsó kocsi peronjáról nézed, ahogy kifut a szerelvény alól a fényes sínpár. Rohanunk előre és a világ szűkül utánunk; a távolban mintha találkoznának az egyenesek. A jegy csak egy útra szól. Csak odaútra. Nem élünk mindig. Retur nincs. * Sokáig nem tudtam, hogy mi a jajveszékelés. Határőr voltam és az egyik bajtársunk meghalt. Hatan indultunk Szombathelyről a tolnai faluba. Cigányok voltak, már délelőtt együtt volt a család. A vonatból esett ki a bajtársunk, nekivágódott a vízkivételi kútnak, amivel a régebbi gőzmozdonyokat feltöltötték. Szörnyethalt. A nagyobbik fivér szóval tartott bennünket. Arca még a borotválkozás után is kékesen csillogott, sötét pillantásokkal magyarázott. Szerinte az öccsét kilökték a vonatból. A fiatal hadnagy csak bólogatott, hümmögött. Hallgattunk mi is, keserves két óra volt, a java a sírnál várt ránk. Ott álltunk kétoldalt, fehér kesztyűnk a géppisztolyra tapadva. Az anya lerántotta a kendőjét és a haját tépte. Égnek lökött karok. Jajgatás, sírás, átkok. Mikor a koporsót leszögelték, az anya rávetette magát, átkarolta, alig tudták a fiai lefeszíteni róla - hallatszott, hogy csikorognak a körmei a lakkozott fán. Mikor az első göröngyök zuhogtak a koporsón, az asszony beleugrott a sírba és sírva könyörgött a sírásóknak, hogy őt is temessék be. Nagy nehezen kihúzták. Azt hittem, sose lesz vége. Zengett a temető a jajgatástól. Később arra gondoltam, hogy talán így kéne. Szemérmetlenül jajveszékelni, üvölteni a kifáradásig, talán ez segítene, talán így könnyebb lenne. Nem pedig lenyelni a könnyeket, és még valamit, ami majd lassan betoko- zódik, mint egy ciszta, mint egy repesz- darab a mellkasban... Kétszázötven kilométer volt a visszaút. A hosszú úton senki nem szólalt meg. * Meggyújtjuk a gyertyákat. A hideg levegőben a viasz és a krizantém kesernyés illata. A sírkövet nézem, a neveket és a nevek alatt a maradék helyet. Azon kapom magam, hogy saccolgatok, számolgatok, számolászgatok... Vajon ráfér- e az én nevem is, vagy új sírkövet kell állítani? Lám, lám, felebarátaim, mire jó a praktikus gondolkodás. * A szociális otthon kis gazdaságában is körbenéztünk. Forrai úr készséges, For- rai úr magyaráz. Megnézzük a jószágokat. A disznóólnál megállunk. „A jövő (léten ezt levágjuk. Minden héten vágunk”, - mondja Forrai úr, mintha otthon lenne. Lehet, hogy ez egy nagy család. Vagy családpótló? Fölkapaszkodunk a szomszédos dombra, mert itt is van egy temető, szerb temető. Nem használják, új sír nincs, hívő sincs ötven kilométeres körben. Idelátszik a felújított görögkeleti szerb templom tornya. Alatta a lanyhuló fényben a félhomályban ikonok állnak. Az arany és vörös színek szinte világítanak. A temetőben alig lehet kisilabizálni a neveket. Aleksze i Babik Igman. Ciril betűkkel féloldalnyi szöveg. Végül Viecsna- ja pamjat. Ez az, amit hiányol az ember a zománcozott táblákról. Legalább egy kívánság, valami, ami emberi. Rihet in Frieden. Sit tibi..., Viecsnaja pamjat, vagy csak egyszerűen magyarul: Nyugodjék békében, béke poraira. Mert egy ilyen kicsi faluban is mint Grábóc, ha másutt nem érdeklődünk, csak végignézzük a temetőt, betűzzük a gót, ciril és magyar szavakat, akkor is képet kaphatunk egy kicsit a közép-európai történelemről. Legalább itt legyen béke, nyugalom. Mert nem, nem élünk mindig. STEINER ISTVÁN Fotó: BAKÓ JENŐ szülőknek szeretnénk értekezletet ösz- szehívni. A még fellelhető egykori német-sváb énekeket, gyerekjátékokat szándékozunk megtanulni tőlük, hogy továbbadhassuk a kicsinyeknek. A kísérleti csoport dadusa svábul szól a gyerekekhez, ami azokat, úgy tűnik, egyáltalán nem zavarja. A két óvónő is beszéli a helyi tájszólást az irodalmi német mellett.- Anyanyelvem a német - mondja a csoport másik óvónője Petz Péterné, aki egy hónapos módszertani továbbképzésen volt nyáron az NSZK-beli Eichstátt- ben, ahol óvodai csoporban is dolgozott a nyelvi továbbképzés mellett. Hogy milyen tapasztalatokat szerzett, arról szóljon ő maga.- Nagyobb létszámúak az NSZK-ban az óvodai csoportok, de valahogy mégis nyugodtabbak a gyerekek. Talán abból adódik ez, hogy kötetlenebb azoknak a gyerekeknek az egész napi programja. Volt olyan gyerek, akit délelőtt hoztak az óvodába, de volt, akit csak délután, attól függően, hogy a szülők hogy értek rá. Délben mindegyik kicsi hazamegy ebédelni, van amelyik visszajön a délutáni foglalkozásra, van amelyik nem. A mi óvodai rendszerünkben ez sokkal kötöt- tebb, mi merevebb napirend szerint dolgozunk. Ami tetszett még az ottani óvodákban, az a külön torna - barkácste- rem, ami a csoportszobák mellett van és ami eleve motiválja a gyerekeket. Vala-' hogy nekem úgy tűnt, hogy ott inkább figyelembe veszik azt, hogy ezek a gyerekek még játszani szeretnének és nem tanulni. Egyébként van amit az ottani kollégák is irigyelnek tőlünk - mosolyodik el, majd a kérdő tekintetet látva folytatja - a hatórás munkaidőnket, mert ők nyolc órát dolgoznak, igaz közel sem olyan intenzitással, mint mi. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: SÖRÖS MIHÁLY taxi, a sofőr bent ült, az asszony kiszállt. Bevitte a sírra a koszorút, s már jött is ki. Az óra ketyeg. Halottak napja kipipálva. Beszállt az autóba és elhajtottak. Rohanó világban élünk. Pontosabban a világ nem rohan, csak mi, akár a mérgezett egerek. Be van itt osztva minden, kérem. Kegyeletre két perc, napi bevásárlásra húsz... * Megnézzük a sírokat: ápoltak, gondozottak és egyformák. Vaskereszt és zománcozott tábla. Kincstári és tartós. A közlés lapidáris, ennél kevesebbet már nem lehet mondani: Csortos Júlia, élt 61 évet. Ennyi. Ennyi maradt és nem több az utolsó lenyomaton. A többi a fantáziára bízatik. * A temető három részre oszlik, jól elkülönülten. Az otthon halottai a déli részen, középen a falu még használatban lévő darabja és a keleti szárnyon a legrégebbi sírok. A falut valamikor németajkúak lakták: Magdelena Gayer, Georg Hemer,- Apa, mi mindig élünk?- Ezt úgy mondják, hogy örökké.- Mi örökké élünk?- Nem kisfiam, addig nem.- Hát meddig?- Egy kicsit kevesebbig... * Mintha szemérmes lenne a világ; a szociális otthonok eldugott helyeken vannak, apró falvakban, vagy egyenesen a pusztában. Nem vagyunk kíváncsiak az utolsó stációkra? Lehet, hogy a magyarázat egyszerűbb, gyakorlatias. Itt vannak olyan épületek, melyek más célra nem hasznosíthatók, kastélyok, vagy amelyben valamikor apácák laktak, mint itt Grábócon is, a szociális otthon régi épülete. A falu zsákfalu és a zsákutca végén a szoc. otthon, ahogy errefelé mondják, Idáig ér az út, innét nincs tovább; a bentlakóknak képletesen és valóságban is - innét már csak a temetőbe visz az út. „A mi halottaink” mondja a főnővér. Valóban az övék. Általában azért kerülnek ide az emberek, mert nincs rokon, vagy ha van, az nem vállalja ezt a kapcsolatot. A halottakra többnyire nem kíváncsiak, már csak a hagyaték érdekes. Így aztán a halottak mindenkiéi. A sírokat is közösen ápolják, közös a kegyelet is. Halottak napjára apró koszorúkat készítenek, a sírokat rendben tartják. Külsőleg rendben van minden, de ki tudja, mi van belül, ahol egy széthullott család sebei, az atomjaira hullott nemzetség űrje sötétlik, vagy csak az, hogy valaki utolsónak maradt a famíliából. Árván, aminek a pozitív lenyomata az, hogy túlélő, tanú, de nincs akinek valli°n™ * * Néhány otthonlakóval kimegyünk a temetőbe. A dombra kapaszkodó földúton egy taxi előz bennünket. Lehet, hogy a taxis jött a családjával. A múltkor, egy másik temetőben láttam ilyet. Megállt a Ringel, Ringel Reihe... A felszólításra - Nimmt die Hände schön! - a négy-ötéves gyerekek megfogják egymás kezét és kört alkotva énekelni kezdenek: - Ringel, Ringel Reihe, wir tanzen rundherum...- Most már tetszik nekik, hogy megértik, ha németül szólunk hozzájuk - mondja a gyönki óvoda egynyelvű német csoportjának mosolygós, fiatal óvónője, Berta Sándorné. - Otthonról nem hoztak magukkal ezek a gyerekek német nyelvtudást, nulla szintről indultak a kiscsoportban, most már értik a mindennapi szokásokkal kapcsolatos kifejezéseket. Hihetetlenül fogékonyak, igaz, rá is vannak kényszerítve, mert egész nap ezt hallják. Egy éve folyik az Országos Pedagógiai Intézet megbízásából Mecseknádasd és Nagynyárád mellett Gyönkön, az óvoda egy csoportjában kísérleti német nyelv- oktatás. Az elmúlt évtől kezdve 15 gyerekkel négy napon át németül foglalkozik két óvónő és egy dajka. Csupán a hét egy napján, pénteken hallanak a most középsős óvodások magyar szót. Az eddigi tapasztalatok szerint azokat a kifejezéseket, amiket naponta hallanak a gyerekek - például moss kezet! - megértik. Egyelőre nagy többségük még magyarul válaszol a felszólításra, de némelyikük már németül is próbálkozik.- Báboznak, énekelnek, körjátékokat játszanak a gyerekek németül - mondja a óvoda vezetője, Szoboszlai Máténé. - A környezetismeret, irodalom és énekóra magyarul is megy a német mellett. Nagyon fontos, hogy játékosan sajátítsák el az ismereteket, nem szabad merevnek lennünk, hiszen a fő célunk a nyelv megszerettetése és az, hogy a kétnyelvű általános iskolára felkészítsük őket. A gyönki óvodában 1974 óta folyamatosan négy csoportban van német nyelvű oktatás. Ötödik csoportjuk Szakadáton van, ahol nemzetiségi nyelvoktatás folyik. Az intézmény tíz óvónője közül hat ezzel foglalkozik. Ezekben a csoportokban hetente kétszer van idegennyelvű foglalkozás. Az OPI-kísérlet célja annak tanulmányozása, hogy az új módszerrel - a heti négyszeri foglalkozással - nyelvi háttér nélkül mennyire képes elsajátítani ez a korcsoport egy idegen nyelvet.- Nemcsak a gyerekek, a szülők is belejönnek a nyelv gyakorlásába - folytatja az óvoda vezetője, aki egyébként tagja az Országos Anyanyelvi Bizottság óvodai teamjének. - A legutóbbi szülőértekezleten derült ki például némelyik anyukáról, apukáról a legnagyobb derültség közepette, hogy gyerekkorából emlékezik még a svábra. Egyébként most a nagyGyertyák órája
