Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-24 / 280. szám

1988. november 24. C TOLNA \ __ ífÜÉPÜJSÁG 3 Hetven éve alakult meg a Kommunisták Magyarországi Városmajor utca 42. A parlamentben a kerületi rendszert a delegálással kellene összekapcsolni IH Interjú dr* Ádárn Antal aIkotmányjogásszal „A párt elhatározott szándéka, hogy eleget tesz a magyar társadalom fejlő­déséért vállalt történelmi küldetésének” (Az 1988. májusi pártértekezlet állás- foglalásából) * 1918 őszén ötödik esztendejébe lépett az a háború, amelyről kirobbantói 1914- ben azt vélték, mire a levelek lehullanak, hazajönnek a katonák. A lövészárkokban csukaszürke egyenruhába bújtatott arc nélküli harcosok milliói feküdtek. Az Oszt­rák-Magyar Monarchia emberveszteségei meghaladták az egymilliót. A végső siker kicsikarásának reményében 1918 júniu­sában indított piavei offenzívával tízezrével nőtt azon családok száma, ahova a férj vagy a gyermek többé nem tért vissza. Az értelmetlen harc egyre többeket késztetett szökésre, parancsmegtagadásra, s ezen a szaporodó kivégzések sem változtattak. A végső tartalékait felélő hátországban a megélhetés feltételei túljutottak a tűrésha­táron. Az árak a békeévinek 6-10-szeresé- re emelkedtek. A Ganz-MÁVAG-ban kez­dődött sztrájk kiterjedését az emberélete­ket kioltó csendőrsortűz és a hírzárlat sem tudta megfékezni. A fővárosban és vidéken sztrájkolok száma elérte a félmilliót. Minden jel arra mutatott, hogy az MSZDP és a szak- szervezetek hagyományos kereteibe ezek a megmozdulások már nem férnek bele. A végleges katonai vereség, a mo­narchia felbomlásának ténye, a gazdasági és politikai összeomlás hatására kialakult helyzet győztes polgári demokratikus for­radalomhoz vezetett. A Károlyi Mihály által összefogott koalíció fő célkitűzése a polgá­ri demokrácia konszolidálása volt Magyar- országon. Ezt támogatta az MSZDP, az ak­kor létező egyetlen magyar munkáspárt is. E törekvések csak részben elégítették ki a munkásságot és a parasztságot, de túl soknak tartották és jobbról támadták a res- taurációs erők. Az ellentmondásos belső helyzet megoldásának reménytelenségét csak növelte a nemzetiségi vidékek és a velük sodort több millió magyar elszakadá­sa, a gazdasági blokád és a győztes hatal­mak területi mohósága. Atovábblépéstömegigényétmutatta no­vember 16-án a köztársaság kikiáltása. A hogyan tovább? - kérdésére kerestek vá­laszt azok az erők, amelyek élesztői, bátorí- tói voltak a forradalmi eseményeknek. A Monarchia válsága és az őszirózsás forradalom hírére azok a kommunisták, akik Szovjet-Oroszországban tevékeny­kedtek, Moszkvában 1918. november 4-én megalakították a Kommunisták Magyaror­szági Pártja. A létrehozott ideiglenes köz­ponti bizottságába az akkori történelmi helyzetnek és távlati elképzeléseknek megfelelően az összes magyarországi dol­gozó (tehát a magyar és nem magyar anya­nyelvűek) képviselői bekerültek. így 3 ma­gyar (Kun Béla, Pór Ernő, Vántus Károly) mellett két román (Ariton Pescariu, Emil Bozdogh), két szlovák (Matej Kovaő, Matej Kréak) és két délszláv (Ivan Matuzoviő, Franc Drobnik) tagot választottak. Ez a kon­cepció megfelelt a Népbiztosok Tanácsa által a Monarchia népeihez intézett felhí­vásnak, amelyben a közös folytatást, mun­kásosztály nemzeti felszabadító akaratá- rtiak szocialista forradalmába átnövő har­cát szorgalmazta. Csak így vélték megaka- dályozhatónak, hogy a győztes hatalmak felszabdalják kényük-kedvük szerinti da­rabokra a Monarchiát, egymással szem­benálló és egymás ellen kijátszható álla­mokra. A proletariátus érdeke a Duna- menti államok szocialista alapon való egy­ségének megteremtése a proletár önren­delkezési elv alapján. Ekkor határozták el több száz aktivista hazatérését, akiknek fel­adata lett a hazai baloldallal együtt az új for­radalmi párt megteremtése. Hamis papírokkal és igen kalandos úton tért haza az elsők között Kun Béla. Törté­nelmi tény, hogy a hazai baloldal koncep­ciója kialakulatlan volt, míg a Kuncsoport felkészülten, határozott programmal és szervezeti elképzelésekkel érkezett. A kér­dés csak az volt, hogy a hazai baloldaliak közül kiket lehet megnyerni ezen elképze­lésekhez partnerül. Kun Béla a szociáldemokráciával való szervezeti szakítást és egy új típusú, forra­dalmi munkáspárt megalakítását akarta. Közvetlen célként a tanácshatalom megte­remtését, a polgári demokratikus forrada­lom szocialista forradalommá fejlesztését tartotta megvalósítandónak. Elképzeléseit a baloldal ellenérzéssel fo­gadta. Mint később irta, nem csüggedt el, hanem „Naponta húsz-harminc emberrel is beszélt”. Mivel pártalakítás és nem egy szekta létrehozásának gondolata vezette, ezért olyanokkal is tárgyalt, akikben bármi­lyen kicsi ellenzékiséget feltételezett. így közvetlen beszélgetést folytatott Landler Jenő és Kunfi Zsigmond szociáldemokrata vezetőkkel, akik azonban elutasították a csatlakozás gondolatát. A megbeszélések munkásszervezetekben, magánlakások­ban és kávéházakban egyaránt folytatód­tak az Oroszországból hazatértek és az el­lenzéki csoportok tagjai közt. Napról napra nőtt azok száma, akiket megnyertek a párt­alakítás gondolatának. 1918. november 24-én Kelen Józsefék Városmajor utca 42. alatti lakásán ült össze a KMP alakuló értekezlete. E vasárnap dél­után - a forradalmi munkáspárt megalakí­tását deklaráló határozatot követően - megválasztották az első központi bizottsá­got. A 70 évvel ezelőtti első központi bizott­ság tagjai a következők voltak: Chlepkó Ede, Fiedler Rezső, Hirossik János, Jan­csik Ferenc, Korvin Ottó, Kun Béla, László Jenő, Mikulik József, Pór Ernő, Rabinovits József, Rudas László, Seidler Ernő, Szántó Béla, Vágó Béla és Vántus Károly. Az 1919 elején hazatérő Szamuely Tibort később kooptálták. A központi bizottság elnöke Kun Béla lett Ez a vezetés összetételében kifejezője volt mindazon forradalmi erőnek, amely 1918 novemberében Magyarországon vál­lalni merte az 1917-es szovjet példa köve­tését, a permanens forradalom megvalósí­tására törekvést. Vezető szerepet kaptak az orosz forradalomban és polgárháború­ban leninistává edzett hazatért hadifoglyok (a történelmi hűséghez tartozik, hogy ne­vük ismerősen csengett a korábbi magyar munkásmozgalomban is, jó néhányuk a háború előtt tekintélyes mozgalmi vezető volt), a szociáldemokraták régi és új ellen­zéke, valamint a forradalmi szocialisták képviselői. Később csatlakozott a párthoz az ún. „mérnökcsoport”: Hevesi Gyula, Helfgott Ármin, Kelen József és egy másik értelmi­ségi csoport Lukács Györggyel az élen. A megalakult párt írásos programot nem fogadott el. A KMP fő törekvései Kun Béla írásaiból kísérhetők nyomon, amelyek az OK/b/P Magyar Csoportja lapjában a Szo­ciális Forradalomban, majd a KMP lapjá­ban, a Vörös Újságban jelentek meg. A megalakulást követően a központi bi­zottság tagjai a munkástanácsok ülésein hallatták hangjukat. Ugyanekkor a polgári sajtó heves támadást kezdett a bolseviz- mus ellen, rémhírekkel vadította a közvéle­ményt a kulturális értékek megsemmisíté- séval, a szabadszerelem bevezetésével, terrorral vádolta a kommunistákat. A KMP- nek nehezen sikerült áttörni az akadályon. A szociáldemokraták minden tekintélyüket latba vetve a teljesen szervezett nyomdai dolgozókkal elérték, hogy a KMP lapja he­tekig nem jelent meg. Csak december 7-én sikerült kilépni a nyilvánosság elé, amikor egy elavult kis nyomdában a párt vezetői­nek „nyomdászkodásával” kinyomtatták a Vörös Újságot. A lap vezércikke már címében (Osztály­harcot!) is más programot hirdetett, mint Pártja amit a kormánykoalíció; szocialista forradalmat, proletárdiktatúrát, az „orosz példa” követését. A következő időszak a bu­dapesti és vidéki szerve­zetek kiépítésének heteit jelentette. 1919 elejére a párt taglétszáma 30-40 000 fő lett, de tény­leges politikai befolyása ezt a számot messze meg­haladta. A kormány 1919 feb­ruárjában börtönbe zárat­ta a KMP vezetőit. A belső gondok miatt azonban az MSZDP kereste a kapcso­latot Kun Béláékkal. Az együttműködés feltételeit Kun Béla Bogár Ignáchoz írott levelében fejtette ki 1919. március 11-én. A külpolitikai kudarcot jelentő Vix-jegyzéket kö­vetően az SZDP nem vál­lalta az egyedüli kormány­zást, hanem a gyűjtőfog­házban felkeresett KMP- vezetőkkel megegyezve március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A felemelő és lehangoló, bizonyító és elgondolkod­tató, a békés hatalomátvé­telre példát mutató, de túlerőtől elvérző 133 napja után az ellenforradalmi rendszer év­tizedei következtek. A bizonyításra újabb lehetőség csak negyedszázad múltán, egy újabb világégést követően adódott. A Kommunisták Magyarországi Pártjá­nak tagjaihoz a sors sohasem volt túlágo- san barátságos. Afennállás első 25 évének többsége a fizikai-lelki megpróbáltatások, a terror, az üldöztetések és a meg nem szű­nő veszélyek jegyében telt el. Mártírok és hősök sírjai jelzik a 70 évnek ezen évtize­deit. Az általuk tisztelt és hitt eszmékért, a Tanácsköztársaság utáni megtorlásnak esett áldozatul Szamuely Tibor, Korvin Ot­tó, László Jenő, Kerekes Árpád és még so­kan mások. A statárium bevezetésével 1932-ben Sallai Imre és Fürst Sándor, a spanyol polgárháborúban internacionalis­taként ontotta vérét Zalka Máté, Zsinkó Vil­mos, Sebes György és bajtársaik. A máso­dik világháború éveiben Rózsa Ferenc, Schönherz Zoltán, Killián György, Kulich Gyula, Ságvári Endre, Pataki István és még sokan estek áldozatul a terrornak. A felszabadulást követő évek a nagy célok beteljesülésének korszakát ígérték. A hihetetlen tettvágy, a munkaláz eredmé­nyeként olyan sikerek következtek, ami­lyen kollektív örömízt az emberek milliói ko­rábban soha nem éreztek. Az elmúlt 45 év sem volt a háborítatlan boldogság, az idill világa. A hatalomért ví­vott küzdelmet, a politikai vezető szerep megszerzését követően a nemzeti méret­ben vállalt felelősséget nemzetközi kötele­zettségből fakadó súlyos terhek nehezítet­ték. Voltak nemzetközileg is elismert sikerek, volt egy helyben topogás, volt véráldoza­tokkal járó hatalmi harc, volt nemzeti köz- megegyezés, volt életszínvonal-növeke­dés, százezrek költöztek új otthonba, betel- jesülőnek tűnt a cél, de miközben a meg- termeltnek vélt nemzeti jövedelemből él­tünk, már a jövőt fogyasztottuk. Újabb véráldozatokat követelt a vakság, olyan eszmeileg elkötelezett fiaitól vált meg a párt, mint Rajk László, Szőnyi Tibor, Szá­lai András, Pálffy György, Sólyom László. Az 1956-os tragédia során áldozta életét Mező Imre, Kalamár József, Sziklai Sándor, Asztalos János és sokan mások. A neves és névtelen, a jelölt és jelöletlen sírokban nyugvók egy haladó eszme győ­zelméért, minden dolgozó ember számára egy emberibb jövőért éltek és haltak. Míg elődeink az eszmék győzelméért harcoltak, a ma kommunistáinak a szocia­lista társadalomban való jobb, emberibb körülményekért kell munkálkodni. Minden kommunistának tudnia kell, hogy a szocia­lizmus nem vízió, hanem egy embert pró­báló küzdelemben megteremtett lehető­ség. Nem az tehát a feladatunk, hogy dog­mákká kövesedett tételekhez igazítsuk vi­lágunkat hanem olyan körülményeket te­remteni, amilyet a marxizmus klasszikusai az általuk megálmodott legemberibb társa­dalomtól reméltek, melyet e társada­lomban élő valamennyi korosztály joggal elvár. DR. DOBOS GYULA A megélénkült magyar közélettel, fel­gyorsult törvényalkotással, az intézmé­nyek súlyának áthelyeződésével, az or­szággyűlés felértékelődött szerepköré­vel ismerkedünk az utóbbi időszakban. Az intézményrendszer korszerűsítésé­nek meghirdetett jelszava kezd tartalom­mal telítődni és a hivatásos politikusok, vezetők mellett az állampolgár is megsejt valamit ebből a korszakos lemaradást kurtító, a jövőnek szóló folyamatból. Ami­nek alapmottója a megváltozott szemlé­let, a demokrácia igénye, követelménye lehet. A ma délelőtt tíz órakor összeülő országgyűlés a sürgető gazdasági kér­dések mellett ezt a fontos társadalompo­litikai témát is napirendre tűzi, várhatóan élénk érdeklődés mellett. De a legna­gyobb várakozás kétségkívül a minisz­terelnök-választást előzi meg. Minderről dr. Ádám Antal alkotmányjogászt, a Ja­nus Pannonius Tudományegyetem tan­székvezető egyetemi tanárát kérdeztük meg.- Professzor úr, hogy foglal állást a szakmában és a közvéleményben folyó vitában: az új alkotmány megelőzze-e a törvényeket, vagy elfogadható a mai for­dított gyakorlat?- Az ideális megoldás a logikai megkö­zelítés alapján az lenne, hogy az alaptör­vény megalkotása után, az abban rögzí­tett elvekre építve bocsássák ki a törvé­nyeket. De tekintettel a mai felgyorsult politikai folyamatokra, nem lehet mást tenni, néhány halaszthatatlan törvényt az alkotmányt megelőzően kell megal­kotni. Természetes viszont, hogy e törvé­nyek és az új alkotmány előkészítésében termékeny kölcsönhatásnak kell érvé­nyesülnie. Azokban a tárgykörökben, amelyekben a politika jóval előrébb tar­tott, meghaladta a korszerűtlen jogsza­bályokat, a lehető leghamarabb kellett és kell az új körülményekhez alkalmazkodó törvényeket alkotni.- Az alkotmány és a törvényi szint kö­zött létezik-e egy közbenső szint? Milyen szerepet tölthet be ez a jelenlegi jogrend­szerben?- Több ország vonatkozó megoldását hasznosítva az alkotmányban meghatá­rozandó alapvető intézmények - például települési önkormányzatok, az állam és az egyház viszonya, a nemzetiségiek helyzete, az alkotmánybíróság intéz­ményszervezetét és működését nem egyszerű törvényben, hanem annál ma­gasabb jogforrási értékű alkotmánytör­vényben kellene szabályozni. Ez egy technikai megoldásnak tűnik, de valójá­ban több annál, mert jobban kifejezné bi­zonyos intézmények'alkotmányos jelen­tőségét.- Nem tart attól, hogy az alkotmány el­fogadását követően számos törvényt, köztük a legújabbakat is módosítani kell? Nem. Általános tendencia, hogy bővül az alkotmányi szabályozás tárgyköre, fo­galmazhatunk úgy is, hogy mind több ér­dekcsoport igyekszik a legmagasabb jogforrásban célkitűzéseihez biztosíté­kokat rögzíteni. Felértékelődik az alap­törvényi szabályozás és tegyük hozzá, hogy nagyobb bizalommal viseltetnek iránta. Ezzel függ össze az egész világ­ban az alkotmánybíráskodás terjedése, amelynek bevezetésére Magyarorszá­gon is törekszenek. Nem kifogásolható tehát az alkotmány változtatása, amihez természetesen igazítani kell a törvénye­ket. Az NSZK-ban például az 1949-ben született alaptörvényt ez idáig mintegy harmincötször módosították.- Élénk érdeklődés mellett zajlik a vá­lasztási törvénytervezet vitája szerte az országban. Ennek során többen megfo­galmazták kétségüket, fenntartásukat a tervezettel kapcsolatban. Ön hogy véle­kedik erről?- A választási rendszer továbbfejlesz­tését három platformról lehet megközelí­teni. Először az 1985. évi választások közvetlen tapasztalataiból kiindulva, mindjárt hozzáteszem, hogy ezt juttatja kifejezésre a tervezet. A másik lehetsé­ges platform a jelenlegi politikai szituá­ció, a harmadik pedig az 1990. évi alkot­mányreformot követő helyzet.- Ez a múlthoz való viszonyítás ered­ményezi az általános ellenérzést a kon­cepcióval szemben?- Igen. Néhány módosítás, például a községi és városi tanácselnöknek a vá­lasztópolgárok általi közvetlen választá­sa, számos, a jelöléssel, illetve a válasz­tással összefüggő döntés bíróság előtti megtámadásának lehetősége előrelé­pést mutat, de az újszerű problémákra nem nyújt megoldást. Ilyen fontos kérdés a tervezet által intézményesíteni javasolt jelölést előkészítő bizottság és a rangso­rolás. Ezt ma mindenhol ellenzik, nyilván­való, hogy más megoldást kell keresni. Ehelyett előnyösebbnek ígérkezik, ha a különböző szervezetek és kollektívák képviselői előzetes egyezkedés után közvetlenül maguk viszik a jelöltekre vo­natkozó javaslataikat a jelölögyűlés elé. Azt, hogy hány választópolgár kezdemé­nyezhessen jelölést, meg kellene hatá­rozni. A másik lehetséges mód, amikor a jelölésre törekvők aláírást gyűjtenek a je­löltté váláshoz, itt meghatározott számú választópolgári aláírással kell rendelkez­ni. Nem tartom egyébként antidemokrati- kusnak az egyéni javaslattétel kizárását.- Mégis milyen megoldás képzelhető el még?- A harmadik, amikor politikai szerve­zetek, pártok állítanak jelölteket. Ez eset­ben a választópolgárok elsősorban nem személyekre, hanem politikai szerveze­tek platformjára szavaznak. Az ilyen lajst- romos jelölési, választási rendszerben feltétlenül meg kell határozni, melyik poli­tikai szervezetek rendelkezzenek jelöltál­lítási joggal.- Az országos lista miért nem fogadha­tó el szakmai mércével?- 1985-ben még haladó lépésnek szá­mított a kerületi rendszer kombinálása az országos listával, de a mai követelmények­nek már nem felel meg. Az állampolgárok is egyértelmű averzióval viseltetnek iránta. Az ellene hozott érvek: 1. A mandátum elnye­rése privilegizált a választókerületben in­dulójelöltekkel szemben. 2. A lista megsza­vazása formális, mert a választópolgárok nem érdekeltek a listán indulók megvá­lasztásában. 3. A megválasztott képviselők senkivel sem kerülnek függő viszonyban. Visszahívásukról nem a választók, hanem az országgyűlés dönthet. Az országos lis­tán megválasztott képviselő megüresedett helyét is a parlament töltheti be. E problé­ma megoldását abban látom, hogy a kerü­leti rendszert a delegálással kell összekap­csolni, mégpedig kétharmad-egyharmad arányban. Ennek alapján a törvényben fel­hatalmazandó érdekszervezetek közvetle­nül delegálhatnának küldötteket a parla­mentbe akik felelősek lennének az őket de­legáló testületnek.- Ez azt jelenti, hogy nincsen, nem lesz szükség a parlamentben a második ka­marára?- Véleményem szerint nem célszerű a második kamara felállítása. Nemcsak azért, mert az említett módon megvalósul­hat az érdekérvényesítés, de nehezítené a kamarák egyenjogúsága a gyors éa haté­kony törvényhozást is. Már Sieyes abbé megfogalmazta, hogyha a második kama­ra az elsővel egyetért, akkor felesleges, ha nem ért egyet, akkor ártalmas. A második kamara mellőzése nem zárná ki, sőt indo­kolttá tenné frakciók alakításának lehető­ségét a parlamentben.- Miniszterelnök-választás előtt állunk. Már most sokan találgatnak, de ritkán esik szó arról: hogyan, milyen módon történik a kormányfő választása?- Az alkotmány arról rendelkezik, hogy az országgyűlés az Elnöki Tanács javas­latára választja a kormányfőt. Az ügyrend annyival egészíti ki ezt, hogy a KB és a HNF OT közösen kezdeményezhet. Az al­kotmány, sajnos, nem rendelkezik arról, hogy mennyi időre kell választani a mi­niszterelnököt és a kormányt. Természe­tes, hogy ennek az időtartamnak a parla­menti ciklussal kell egybeesnie. Na­gyobb szerepet kellene biztosítani ezzel együtt a miniszterelnöknek a kormány összetételének kialakításában. Megha­tározásra szorul az is, hogy a felsorolta­kon kívül a képviselői közösségek, vagy más politikai szervezetek milyen módon kezdeményezhessék a kormány össze­tételének megváltoztatását.- Ma egyetlen név, egy jelölt kerül nyílt szavazásra a „T.” Ház elé. Ez nem nyújt választási lehetőséget...- Ez a mindenütt elfogadott gyakorlat. Ha nem választják meg a javasolt sze­mélyt, újabb jelöltet kell állítani.- Ön kire szavazna, ha a képviselők helyén ülne?- Nyers Rezsőre, de mindenképpen egy gazdaságpolitikusra.- Köszönöm a beszélgetést. /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom