Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-19 / 276. szám

1988. november 19. /Totn*\_ «PÜJSAG11 Bekopogtunk... Kihűlne a világ művészet nélkül Apró rózsabimbó kis üvegedény­ben a két fotel közötti asztalon. Raj­ta még egy kis tálka aszalt gyü­mölccsel és bontott diószemekkel. Mögöttünk Babits Mihály portré- szobra - Lessenyei Márta alkotása. A falon színes meghívók, képzőmű­vészeti kiállítások katalógusai fel­fűzve és egy hanglemezborító, mely a Szekszárdi Jazz Kvartett felvéte­lét őrzi. Kissé távolabb, az íróaszta­lon levelek, iratok, naptárak, tele­fon. Mindez a Tolna Megyei Tanács művelődési osztályának egyik he­lyisége, amit az itt folyó beszélgeté­sek nyomán inkább művészi mű­helynek nevezhetünk. Ide kopo­gunk be: Fertőszögi Béláné művé­szeti főelőadóhoz, főmunkatárs­hoz.- Fontos, hogy ez nem iroda a megha­tározott ügyfélforgalmi renddel?- Számomra meghatározóan igen. a művészek, akikkel naponta kapcsolat­ban vagyok, nem szeretnek levelezni, ha írnak egyénien teszik. Telefonoknál sem nézik a perceket. Ha egyet gondolnak, mert számukra fontos eseményről akar­nak valamit közölni, akár száz kilométer távolságból is idejönnek. Nagy biztonsá­got ad, hogy körülöttem, a munkámban így mozognak az emberek. Figyelmezte­tés az lenne, ha ez hirtelen megszűnne.- A mostani beszélgetésünk nem lezá­rása lapunk Bekopogtunk... sorozatának, hanem - szándékaink szerint - egy állo­más, amelyről tovább kell menni és most már több vágányon. Az egyéni alkotók mellett látni kell a közösségek, a művé­szeti csoportok műhelymunkáit is.- Egyetértek a képzőművészeti soro­zatban felvetett problémákkal, csak én sokkal vitálisabb és karakteresebb jelen­létét érzem a megyében élő művészeink­nek, mint ami azokból az írásokból kide­rült. Szinte úgy tűnt, egyetlen kérdés foglalkoztatta valamennyiüket: a murális beruházásoké. Túl azonosnak tűnt így a problémájuk, gondolkodásuk. Ezzel vi­tatkoznék, hogy a művész azon mérje le léte szükségességét, hogy megrendel­nek-e köztéri alkotást egy településre tőle, vagy sem. A köztéri szobrászat kü­lön műfaj. A köztéri alkotás nem attól lesz azzá, hogy odateszem, hanem azzá válik. Maga a mű olyan gondolatban fogant, hogy eredetileg is nagy közösség elé kí­vánkozik. Az a legnagyobb baj, hogy mű­vészeink nincsenek olyan anyagi hely­zetben, hogy a köztérre fogalmazott gon­dolataikat formába öntve állíthatnának a közönség elé, hanem meg kell várniuk, hogy valami megbízást ad egy feladat el­végzésére. Ettől kezdve aztán főként pénz függvénye minden.- Amiből a kultúrára, a művészetre egy­re kevesebb lesz a jövőben.- Arról is hosszasan lehetne beszélni, hogy a kultúrát nem társadalmasítottuk, hanem intézményesítettük. így aztán azt hisszük, a kultúra csak azok feladata, akik ezekben az intézményekben dol­goznak. Csakhogy ez kis hányadát kép­viseli az embereknek. A kultúra nem ik­tatható ki az emberek közegéből, kihűlne a világ művészet nélkül. Saját megbe­csülésünket teremtjük újjá a kultúra be­csülésével.- Az amatőr művészeti csoportok hogy működnek ebben a kultúrában?- Egyre gyakrabban hallani, hogy - di­vatos szóval élve - válságban vannak. Ezt a válság kifejezést én még a gazda­sági életre sem tudom vonatkoztatni, nem a művészetre. Szemléleti válságról beszélhetünk. Közel száz művészeti cso­port, együttes van megyénkben. Ez tény. Közöttük több 10-20-25 éves már. Egy művészeti csoport az van! Ezzel jelzi, hogy fontos! Úgy működik a kultúrában mint a hajszálérrendszer. Mind többet találkozom - különösen nagyobb műve­lődési házaknál - azzal a megfogalma­zással, hogy egy művészeti csoport tart­sa el magát. Mintha ez korszerű szemlé­let lenne. Én tragédiát érzek mögötte, ha azt jelenti az önfenntartás, hogy nem kell vele foglalkozni, nincs rá gond. Egy adott intézmény népművelői fedezzék fel a mű­vészeti csoport értékeit, amelyek még a gazdaságosság területén is sikeresnek mondhatók. Ilyen létrehozott értékkel kö­telezettségeink vannak, el kell juttatni a tágabb közösségekhez.- Lehet példa erre a szekszárdi jazz­együttes lemeze?- Igen és még több ilyen csoport is van, mely kész, alkalmas arra, hogy a „megtermelt értéket” ily módon is őrizze, továbbítsa. Ha egy bábcsoport játékát képmagnóra rögzítve, kazettákkal eljut­tatjuk a kistelepülések óvodáihoz, isko­láihoz, már nem szolgáltunk rossz ügyet. Ez természetesen csak egyetlen példa, aminek megvalósításával a csoport sem érzi, hogy nincs rá szükség. A korszerű gondolkodáshoz az is hozzátartozik, hogy vállalom a múltban létrehozott érté­ket és nem likvidálom azt. Számomra mindig hitele van az újnak, a még be nem bizonyított eredménynek abban a műve­lődési házban, ahol a kis közösségek is jól érzik magukat. Az is fontos volna, hogy minden főállású népművelőnek lenne egy művészeti csoportja, klubja, közös­sége, amit nem mint felügyelő látogat, hanem vele él. Ezt tapasztalatból tudom. Még a szegedi főiskolás éveim alatt éreztem először, később Tolna megyébe költözve Mözsön éltem át a kisközösségben lel­hető örömöt, amit a művészet vált ki az együtt végzett munka nyomán. Ám az örömmel járó gondokat csak kívülről nem lehet érzékelni. Ma különösen lé­nyeges, hogy a népművelő mit és hogyan tart fontosnak. * A művészet komplex fogalom. Felso­rolva is csonka marad az a terület amivel a megyei tanács művészeti főmunkatár­sa - a munkaköréből adódóan is - fog­lalkozik. A képzőművészet, irodalom, ze­ne töredékeiről szólva nem kaphatunk átfogó képet munkájáról. Azt viszont lát­nunk kell, e tevékenység eredményei ott állnak a közterek, intézmények szobrai, seccói mögött, megyénkről készült fil­mekben, kiadványokban. Azok sikeré­ben vagy éppen kudarcában név nélkül is osztozik. Mivel a munkastílusa sem al­kalmazkodik a hivatalok merev rendjé­hez, az elismerések, a becsülések, tiszte­letadások jelei sem a hivatalos források­ból tápláltatnak. Ám reményt keltőén bő­velkedik a tanácsot, baráti szót kérő tele­fonhívásokban, bekopogásokban vagy ahogy az idős népművészek a látogatá­sát - több mint másfél évtized óta - fo­gadják, várják... DECSI KISS JÁNOS Balogh Rudolf fotói Bonyhádon A magyar fotóművészet egyik úttörő, formateremtő egyénisége Balogh Rudolf (1879-1944). Műveivel ráeszméltette kortársait a fényképezés önálló mondanivalóira és kifejező eszközeire. Bonyhádon a Völgységi Múzeumban rendeztek kiállítást. Az önmagukért beszélő fényképeket ja­nuár 10-ig tekinthetik meg az érdeklődők. Hortobágy Móricz Zsigmonddal Tiszacsécsén Beszélgetés a 75 éves Forrai Miklóssal A hagyományőrző művész Erkel Ferenc egykori lakásában - amely a régi Zeneakadémia Vörösmarty utcai épületének második emeletén ta­lálható, s ma a Liszt Ferenc Társaság központja - életéről, munkásságáról és terveiről faggattuk Forrai Miklós kar­nagyot, a főtitkárt.- A Baranya megyei Magyarszéken születtem - kezdte. - Édesapám tanítóm és kitűnő muzsikus volt. Tőle tanultam, hogy ne ismerjem az elfáradás fogalmát. Amikor 1931-ben bekerültem a Zene- akadémiára, a következő évben Liszt Krisztus című oratóriumában a kórus közreműködője lehettem. Nem kisebb művész dirigált, mint Liszt Ferenc egyik tanítványa: Felix Weingartner. Számomra ez meghatározó élmény volt, miként az is, hogy tanáraim lehettek Harmat Artúr, Bárdos Lajos és Kodály Zoltán. Ók em­berségre neveltek, követelményeikkel pedig eredményre szoktattak. Zeneaka­démiai éveim befejeztével a zenei életbe kerültem könyv- és kottagyüjtemények kiadójaként, aktív karmesterként és ze­neakadémiai tanárként. És született egy olyan témám, amellyel mások nemigen foglalkoztak: Liszt Ferenc. Közben a Bu­dapesti Kórus élére kerültem. Célom ott természetesen az volt, hogy bemutas­sam Liszt müveit, azokat, amelyeket ko­rábban alig, vagy egyáltalán nem adtak elő. 1934-ben az akkori Andrássy út és Vö­rösmarty utca sarkán lévő régi Zeneaka­démián elhelyezett táblánál már felötlött bennem, hogy ezt az épületet Liszt Fe­rencnek, zeneakadémiának, Erkel Fe­rencnek építették a maga korában, s mégsem a zenekultúrát szolgálja. Ak­kor éreztem, valakinek meg kell teremte­nie, hogy az a bérlakásokból álló ház is­mét az eredeti célt szolgálja. Hiszen köz­ben volt benne többek között ökölvívó-is­kola, cirkuszvállalati iroda. Felmerült bennem egy új Liszt Társaság megalapí­tásának a gondolata. Igaz ugyan, hogy ilyen társaság már volt, de rövid életű, és meg is szűnt. Keresni kezdtem a nyo­mokat, a gyökereket. Megtaláltam a tár­saságot, illetve alapszabályait, amelyet 1893-ban készítettek, s mi, nevét átvéve, újjáélesztettük. Akiktől tanácsot kértem, segítségemre voltak, és „mindössze” harminc évünkbe került, hogy a jubi­leumi évre, a zeneköltő születésének 175. és halálának 100. évfordulójára ez az épület ismét Zeneakadémia lett. Régi hangversenytermét a közönség most nagy érdeklődéssel látogatja. Az is ma­gától értetődő, hogy Liszt lakása az első emeleten - múzeum legyen. Addig ilyen nem létezett hazánkban, csak Weimar- ban. A mi Liszt Múzeumunk azóta nyitva van.- Ezek után jutott eszembe egy újabb gondolat: Erkel Ferenc. Mindenekelőtt elhelyeztük a portréját. így aztán megkét­szereződött a feladatunk. Liszt és Erkel. És nem is merem folytatni, hogy még mennyi adósságunk van! Törlesztésére sok emberöltő kell. Ebben a hitemben pedig egy különlegesen erős lelkű mű­vészt, tudóst találtam, Szabolcsi Bencét, aki fáradhatatlanul életben tartotta ben­nem a lelkesedés tüzét. Igaz, sokat elér­tünk, de ez csak az első felvonás utáni pauza. Az kell, hogy a mi zenei fejedel­meinknek méltó otthona legyen. Tulaj­donképpen ehhez kapcsolódik az is, hogy most már 15. esztendeje minden évben megrendezzük a Nemzetközi Liszt Ferenc Hanglemezdíj ünnepélyes átadá­sát. Erre a nagydijra az idén 35 lemez ér­kezett a világ minden tájáról. Valameny- nyiről Liszt-mű hallható. A zsűri rendkívül szigorú. És minden évben, október 22- én, Liszt születésnapján adjuk át a díjakat a Zeneművészeti Főiskola, a Liszt Ferenc Társaság és az Országos Filharmónia által rendezett ünnepi hangversenyen.- Hány Liszt Társaság működik a vilá­gon?- Amikor társaságunk újraéledt, akkor négy Liszt Társaság volt, ma már tizenki­lenc van. Csak néhányat említek: Tokyo, Sydney, Buenos Aires, s akkor a konti­nensünkön lévökről nem is szóltam. Liszt Ferenc Európát soha nem hagyta el, s nem is kívánkozott máshová. De művei beragyogják az egész világot. Tehát eme zenei lángelménkkel és többi nagyvilág­hírességünkkel elkezdett utunk belátha­tatlan távlatokat nyit. Alapelvem itt is az, mint mindig: adni és újból adni, s ha le­het, semmit nem kérni, legfeljebb azt, amivel mindeki egyetért. Elvégre így szü­lethetett meg újra a Liszt Társaság és a régi Zeneakadémia. Hiszem, e pillanat­ban ez egy olyan forrás, amely folyóvá erősödik, s egyszer majd tenger lesz. KRISTÓF KÁROLY Utazás Fertőszögi Béláné főmunkatárs

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom