Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-06 / 239. szám
1988. október 6. A lengyeli Anna-forrás története KÉPÚJSÁG 5 Damjanich-ünnepségek: Simontornyai szalag Szolnokon (Tudósítónktól) Kevesen ismerik a lengyeli Anna- forrást és környékét, pedig Tolna megyének egykor igen látogatott része volt. Az Anna-forrás a tolnai hegyhát legmagasabb pontja, a Papdi-hegy szomszédságában a Lengyeltől északra kezdődő erdő fő völgyének déli bejáratánál fekszik. A ma is csörgedező Anna-forrás környékén 150 éves bükk, cser, szép méretű lucfenyők, vörösfenyők, szelídgesztenyék, chamecipárisok, platánok teszik színessé. A hagyomány szerint gr. Apponyi József felesége gr. Pajacsevich Teréz reumabetegségben szenvedett. Ezért a kastélyhoz közel, a mai Anna- forrás vizét használta fel gyógykezelésre. „A forrás közelében gőzfürdőt építtetett, praktikus, de egészen primitív berendezéssel”. A monda szerint a lengyeli fürdőkúra gyógyított. A fürdő az 1863. évi alispáni összeírásban már szerepel. Létesítésének pontos idejéről nincs adatunk. Mivel a kúra meggyógyította gr. Apponyi Józsefnét, ezért a gróf a végrendeletében úgy rendelkezett: „a lakosság részére a fürdő maradjon úgy fenn”. Környékét a község lakossága sűrűn látogatta, különösen vasár- és ünnepnapokon, mulatságot, bálokat, majálisokat rendeztek ott. Gróf Apponyi József után a fürdőt Rudolf gróf örökölte, s felesége, gróf Benkendorff Anna is igen megkedvelte ezt a helyet. Szép, lakható épületet emeltetett, és a fürdözők részére hat pihenőszobát. A grófnő az iskolás gyerekek részére minden évben majálist, versenyeket, tombolákat rendezett. Halála után a község lakossága hálából a fürdőt róla nevezte el. A Lengyeli Polgári Olvasóegylet minden évben Anna-bált tartott itt, melyre a környék községeinek elöljáróságait meghívta. A fürdőt az I. világháború idején kórháznak használták. Az Apponyi család kihalása után a Magyar Nemzeti Múzeum a kazánházat lebontatta. A pihenőrész és a grófnő számára épült ház megmaradt. Az alapítványi uradalom idején üdülés céljára még igénybe vették. AII. világháború után az erdő a Magyar Állami Erdőgazdaság kezelésébe került. Az egykori fürdői pihenőrészből két erdésznek alakítottak ki szolgálati lakást. A grófnő egykori rezidenciáját külföldi vadászok részére tartották fenn. A forrás környékét 1975-ben védetté nyilvánították. BAI JÓZSEF Fotó: GOTTVALD KÁROLY Cibakháza közepesen nagy - 5000 lelkes - község Szolnok megyében, de ez idáig nem volt országszerte különösebben ismert. A helyi tantestület, elsősorban Jáger János iskolaigazgató és helyettese dr. Be- rényi István, gondoskodott arról, hogy a múlt emlékeinek megőrzése, a hazafias hagyományok megbecsülése terén immár az legyen. 1849 tavaszán itt kelt át Damjanich tábornok a Tiszán, hogy röviddel később végbevigye a szabadságharc első komoly győzelmet hozó fegyvertényét, Szolnok elfoglalását. Egy másik alkalommal Leiningen harcolt itt, sőt rövid órákra osztrák fogságba is került. Mindkettejük egykori lakóházán most emléktábla van, Leiningen átmeneti fogsága színhelyén ugyancsak, a községben pedig emlékoszlopot emeltek „A haza alkotmánya és szabadsága védelmezésében a czi- bakházi csatában 1849. február hó 24-én elvérzett névtelen hősök emlékére”. Ezek az értékes helyi hagyományok indították a helyieket arra, hogy „Damjanich nyomában - előre!” jelszóval kétfordulós vetélkedőt hirdessenek az ország minden olyan úttörőcsapatának, mely az 1848/49- es forradalom és szabadságharc valamelyik jelesének nevét viseli. A felhívás sikert hozott és nemcsak a közvetlen környék csapatai jelentkeztek, hanem sokan az ország távoli részeiből is. így többek között Almásfüzitőről, Mórról, Miskolcról, Vö- rösberényből, Kehidakustányból, Vasszécsényből, Ostffyasszonyfáról és a fővárosból. Összesen 31 csapat, köztük a megyénkbelieket a 2511. Sz. Petőfi Sándor Úttörőcsapat képviselte Simontornyáról. Valamennyi csapat szalagot küldött arra a koszorúra, melyet ma délután 4 órakor ünnepélyesen helyeznek el a szolnoki Zagyva-parti Damjanich- emlékmünél. A simontornyaiak szalagja fehér. Az első forduló kiállítás volt, melyen a simontornyaiak a náluk korábban megrendezett történelmi játékok és vetélkedők írásos anyagával jelentkeztek, emléklapot és emlékplakettet nyertek. A kiállítást ma viszik át a szolnoki MHSZ székházából a Fegyveres Erők Klubjába, olyan meglepő érdeklődést keltett. A legkülönbözőbb csapatok nemcsak maguk készítette maketteket, egyenruha-másolatokat küldtek, hanem szakembereket is meglepve, eredeti dokumentumok fénymásolatait szintúgy. A vetélkedő fővédnöke Raisz Gusztáv MÉM miniszterhelyettes volt. A második forduló, a 140-ik évforduló jegyében, jövő tavasszal lesz Cibakházán, a „140. sz. Hadfogadó Iroda” rendezésében. (Ordas) rnst törzshadbíró elgondolkodott. Ez a Sztankó tulajdonE képpen kis hal, de azért nem lehet akármilyen képességű ember. Érdekes, hogy a rendkívüli idők milyen meglepő teljesítményekre sarkallják az egyáltalán nem rendkívüli embereket is. Felnézett az iratokból:- Főhadnagy úr - mondta. - Az ön kihallgatása befejeződött. Vallomását rövidesen letisztázza az írnok, felolvassuk, vagy elolvashatja és aláírhatja.- Természetesen aláírom, törzshadbíró úr! - felelte Sztankó. - fia a jegyzőkönyv pontos...- Etetőt megnyugtathatom!- Akkor szabad legyen illő tisztelettel figyelmeztetnem, törzshad bíró úr, hogy századosi kinevezésemet tavaly nyáron az őfelsége által kinevezett törvényes magyar miniszterelnök, gróf Battyhány Lajos írta alá. Megértem, hogy a császári hadbíróság korábbi rangjukat használja, de ez az előléptetés teljességei törvényes volt... Ernst majdnem elmosolyodott. Csodálatos ez a csapattiszti hiúság! Ez az ember még nem sejtheti, hogy csak évek várnak rá és nem a bitó, mégse az ítélet fontos neki, hanem az, hogy milyen rangban ítélik el. Belelapozott az iratokba. A vádlottnak, aki már korábban is jó benyomást tett rá szinte tökéletes szabatosságával, tulajdonképpen igaza volt.- Méltányolom a szempontjait, százados úr! - közölte és az írnokhoz fordult. - A vádlott rangja az egész protokollumban századosra javítandó! Felállt:- Végeztem, vádlott úr! ítélethirdetés előreláthatólag a jövő hét végén. Nem akarom eltitkolni ön előtt, hogy viselkedése a kihallgatások során megelégedésemre szolgált. Ön nem akadályozta, hanem segítette a munkánkat! A magasabb rangú tiszt felállásával egy időben Soma is felpattant: - Csak a kötelességemet teljesítettem, törzshadbiró úr! Ernst fáradtan legyintett:- Tudom, tudom! Az esküjéhez híven... Nem hiszem, hogy sejtené, hányszor hallottam én már hasonló szavakat ebben a szobában! Nos, nekem nem kötelességem, de azért egy információval gazdagíthatom önt, nyugodtan továbbíthatja rabtársainak is. Battyhány grófról okosabb lesz épp úgy múlt időben beszélniük, mint az itt kivégzett vezéreikről. Ugyanaznap ugyanarra a sorsra jutott Pesten, az Újépületben... Soma minden erővel fegyelmezte magát, hogy meg ne tántorodjon. - Felakasztották? - kérdezte rekedten.- Nem! Agyonlőtték! Az aradi vár kazamatáiban, de a levegősebb, emberibb elhelyezést nyújtó zárkáiban is különös hangulat uralkodott ezekben a napokban, hetekben. A tisztek többsége korábban csak kisebb-nagyobb szabálytalanságokért, függelemsértésért szenvedett hosszabb-rövidebb fogságot. A pár napos elzárás, vagy éppenséggel laktanya fogság nem is hasonlítható a hadbirósági eljárást megelőzőkhöz és az utána esedékes börtönhöz. Azt fogságba esésekor mindenki tudta, hogy katonai szereplése nem marad megtorlatlan. Sok-sok ezer emberről lévén szó, hosszabb-rövidebb börtönre számítottak és arra, hogy ezt néhány havi fogság után majd amnesztia követi, vagy esetleg a további szolgálat lehetősége. Az elképzelés tulajdonképpen nem volt alaptalan. Korábban a bécsi kormány tagjainak fejében is megfordult hasonló, de aztán Haynau táborszernagy kezébe adták a tejhatalmat Magyarországon, akinek személyében a fiatal uralkodó egy őrjöngő szadistát szabadított a nemzetre. Miniszterei tanácsát, hogy Haynau a halálos iteleket végrehajtásuk előtt terjessze fel az uralkodóhoz, I. Ferenc József egyetlen tollvonással megváltoztatta és csak az utólagos jelentés kötelezettségét írta elő. Ezt persze az akkor bebörtönzöttek nem sejthették. így a közharag, vagy még inkább közundor Haynau személyére zúdult, pedig koronás ura semmivel sem volt kevésbé felelős a vérengzésekért. Október 6. aztán a földrengés erejével hatott. A kivégzettek közül talán csak a hadmérnök Török Ignác, a majdnem félcivil beosztású fővárosi # I téletre várva- az aradi várban 1849 októberében 1 u/. mImVII f w“V vAtv/l/vf wmv# I 1 * Részlet a szerzőnek a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál lévő, jövőre megjelenő regényéből. térparancsnok Schweidel és Sztankó korábbi parancsnoka, a fegyver- gyártást megteremtő Láhner volt viszonylag kevesebbek által ismert. A már életében hősköltemények főszereplőjévé magasztosult Damja- nichot; a magyarul alig tudó, de katonái által istenített Leiningent, a vitéz Dessewffyt, Nagysándort, Poeltenberget, Lázárt, a minden beosztásában pompásan helyt álló, de hadtestparancsnokként is hadművész Aulichotépp úgy sokezren ismerték személyesen, minta katonáiról mindig jól gondoskodó Kiss Ernőt, vagy az Arad várát bevevő büszke arisztokratát, gróf Vécseyt. Ezeknek a halála maga volta rettenet, de az első megrázkódtatás után mégse azt a hatást voltotta ki, amire az ítélkezők valószínűleg számítottak. Összeroppanás, gerinctörés helyett a dacot, a gőgöt és a jövő semmibe vevését. Ezt a Somával egy szobában lévők közül Barcza Boldizsár őrnagy, a 8. sz. honvédszázlóalj volt parancsnoka, egy vígkedélyű vasmegyei származék fogalmazta meg a legszabatosabban, amikor ítélethirdetésre szólították:- Nos, uraim! - vágta össze a sarkát zárkatársai előtt az ajtóban meghajolva. - Most majd meglátjuk, hogy lenni-e, avagy nem lenni? Mindenesetre azt mondom, ha meg kell halnunk, haljunk meg karakánul! Egy óra múlva visszahozták és kiderült, hogy nem kell meghalnia. Csak tizenhat évre ítélték... Legyintett:- Hol lesz Haynau és bandája tizenhat év múlva ?! Különben is, akkor még csak 53 éves leszek! De ne féljetek, előbb meglátom én Magyar- gencset, a szülőfalumat, sem mint ezek szeretnék! Egy másik tiszt, Soma ágyszomszédja, a komoly és nagy tudású Barsi József, aki bicskei plébánosból lett főhadnagy, annak rendje és módja szerint megkapta halálos ítéletét, de ezt Haynau távollétében kegyelemből húszévi várfogságra enyhítették. Alaposan felbosszantva ezzel a táborszernagyot, aki már nem tudta visszacsinálni ezt az elhamarkodottan kihirdetett kegyelmet. Hitelesen feljegyezték véleményét:- Ha agyonlőttek volna, nem terhelné az államot, ez pedig nem tartozik őt húsz esztendeig ingyen tartani! A „kegyelem” után ő magyarázta Somának:- Bízzunk Istenben, barátom, de azért igyekezzünk megérteni az embereket is! Azt hiszed, hogy itt senki nem fél az eljövendő sorsától?- Miért hinném? Hisz én is félek!- Én nem kevésbé! De mi legalább becsülettel bevalljuk. Bajtársaink többsége azonban valamiféle furcsa, hányaveti karakánságba menekül az elől, hogy ezt a teljesen természetesen félelmet önmaga elől is leleplezze. Ami persze megint csak természetes, hiszen egy hivatásos katonának forsriftosan bátornak kell lennie...- A legtöbbje az is! - vélekedett Soma. - Bár a bátorság azt hiszem nem a félelem letagadása, hanem legyőzése!- Na, látod! Ez az! Te egész biztosan jó parancsnok lehettél, ha ezt vártad el az embereidtől! Soma vállat vont:- Nem tudom, hogy jó parancsnok voltam-e? Mindenesetre igyekeztem az lenni...- Megkérdezhetem, hogy kitüntettek-e, őrnagy úram?- Nem! Napiparancsban egyszer-kétszer megdicsértek. Azt hiszem, ha sűrűn bombázom a „Márczius Tizenötödike” újságot a tulajdon alakulatom tetteinek leírásával, akkor ennek előbb- utóbb ilyen foganatja is lett volna. De nekem ehhez valahogy nem fűlt a fogam...- Megértelek! Két nappal később, délelőtt tíz óra tájban őt szólították:- Százados úr! - mondta illő tisztelettel az őrparancsnok. - Szíveskedjék ítélethirdetésre fáradni! Fél órába se telt és épp olyan rezzenéstelen arccal jött vissza, ahogyan elment. Barsi véleménye beigazolódott, a zárkatársak ahhoz hasonló kedvvel fogadták, mintha egy víg lakodalomból tért volna vissza közéjük.- Nos, Soma őrnagy úr! Élet-e, avagy halál?- Élet!- De szigorúan zárt körben, nemdebár?- Hát nem is szabadon!- Tíz év alatt, vagy fölött?- Fölött!- Sokkal?- Mit tagadjam, nekem elég sokkal!- Az enyémnél kevesebb ? - kérdezte Berzsenyi Lénárd ezredes, a 9-es huszárok, majd később egy egész lovashadosztály vitéz parancsnoka, egyébként a zárkában a másik vasmegyei. Ő egy nappal korábban kapott 18 évet- Épp a harmadával, ezredes uram! Valaki füttyentett:- Egy tucat esztendő! Ha letöltőd hány éves leszel, barátom?- Nevetségesen fiatal! Negyvenhét! Berzsenyi ezredes a vállára ütött:-Az a legjobb kor a nősülésre! Majd kommendálok neked valakit a falumból, Nemesmagasiból! Vagy inkább rajzoljak neked egy helyre menyecskét?- Rajzoljál ezredes uram! Berzsenyi Lénárd ezredes kitűnően rajzolt börtönévei alatt készült grafikái ma féltett kincsek ORDAS IVÁN (Megjegyzés: A fenti részlet dokumentumregényből származik. Valamennyi szereplője történelmi személy. Sztankó Soma (1814-1896) őrnagy, a 49. sz. zászlóalj parancsnoka, a szabadságharc legkalandosabb fegyvercsempészeteinek főhőse. Barcza Boldizsár őrnagy, a 8. sz. zászlóalj parancsnoka. A16 évből 3-at töltött ki. Barsi József főhadnagy (?-?) később református hitre tért és a pesti református főgimnázium első tanári karában Sztankó tanártársa lett Berzsenyi Lénárd (1805-1886), a nagy költő oldalági rokona, földbirtokos. Előbb Jellasics ellen harcolt, majd a 9. sz. huszárezreddel együtt csatlakozott a honvédséghez. Kiemelkedő rajztehetségének sok dokumentumát őrzik részben a róla elnevezett celldömölki iskolában, de részben e regény írójának családjában is. Végül Kari Ernst törzshadbíró az aradi vértanúk tárgyalásának vezetője, Haynau tábori töizshadbíróságának feje. Az uralkodó épp a kiegyezés évében látta jónak, hogy lovagi rangra emelje. Nyugalmazott hadbíró tábornokként halt meg.) A grófi kastélyt körülölelő parkban számtalan faritkaság is látható A finom ízlésre valló fürdőépület
