Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-08 / 241. szám
r r 8 Képújság 1988. október 8. Voltaire szellemében Egy jó tollú közgazdász nézetei Pista bácsi majd m „Sok minden megtörtént vei A hozzá nem értőn - mint jelen sorok íróján, - általában az enyhe kétségbesés vesz erőt, ha belelapoz egy matematikai képletekkel sűrűn teleírt füzetbe. A hieroglifáknak ható jelek és jelzések „elkövetője", a szekszárdi Gazdag László minderre csak egy csendes megjegyzéssel reagál: - Sohasem voltam igazán jó matematikus. Ahhoz képest a haladás óriási, hiszen már több külföldi szaklaphoz is küldött ebben a tárgyban publikációt, s éppen a közelmúltban érkezett meg a közlés lehetőségét is felvillantó visszajelzés az angol Specultions in Science and Technology elnevezésű tudományos folyóirattól.- Az elméleti matematika és fizika, főként az általános relativitáselmélet és a kvantummechanika foglalkoztat - folytatja még az előbbinél is szerényebben beszélgetőpartnerem, majd arra kér, lehetőleg ne részletezzem ez irányú tevékenységét. Egy írás elfogadása ugyanis nem jelenti annak megjelenését, s láthatóan feleslegesnek tartja úgymond bármit is elkiabálni vagy előre inni a medve bőrére... S ha az olvasók közül valaki ezek után arra gondolna, hogy Gazdag László matematika-fizikai szakos tanár, mérnök avagy netalán cillagász, az bizony téved. A harmincas éveinek a közepén járó Gazdag László közgaszdász, a szekszárdi KSZE osztályvezetője, elsősorban az agrárterületen folytai kutató-, illetve elemző munkát.- Azt vizsgáljuk többek között, hogy az adott növényi kultúrában a ráfordítások milyen eredményt hoznak, s ezt közzé- tesszük a partnergazdaságok számára - így a teljesség nélküli összefoglaló mindennapi tevékenységéről. Valljuk meg, első hallásra a bevezetőben jelzett, csak hobbiszerűen űzött szabadidős elfoglaltságokhoz viszonyítva mindez nem tűnik túlzottan izgalmasnak, sokkal inkább aprólékosnak. Ám a lényeg éppen a részletekben rejtőzik, s erre példa a Társadalmi Szemle ez év májusi számának a magyar mezőgazdaság Gazdag László versenyképességét részletező írása. Ebben a szerző - aki nem más, mint Gazdag László - vitába száll azokkal, akik azt állítják, hogy a hazai mezőgazdaság nem hatékony, drágán termel.- Nemzetközi adatok felhasználásával, összevetésével bizonyítottam ennek ellenkezőjét. Egy szemléletes példa: jelenleg csak két olyan ország létezik a világon, ahol az agrárszférát nem támogatják. Nevezetesen Új-Zéland és hazánk ez az állam. Még Dániában és Hollandiában is hatalmas összegeket fordítanak a szubvenciókra. Mikor az „érdekes felfedezésre" kifejezést emlegetném, elhárítja magától az érdemet, mondván, hogy mások munkái alapján jutott erre az eredményre, s hivatkozási alapként rögtön előkerülnek a közgazdaságtudomány nagy nevei. Majd még egy meglepő és kevéssé ismert mutató erről a területről: a magyar mezőgazdaság dicsekedhet a világon a legnagyobb gépkihasználtsággal, s ez főként annak köszönhető, hogy az elmúlt másfél évtizedben a korszerű nagyüzemi keretekkel, a szociaista viszonyokkal találkozott a modern agrártechnika. A helyzet tehát egyáltalán nem olyan aggasztó, ahogyan azt néhányan látják - legalábbis így vélekedik az említett témakörről beszélgetőpartnerem. Egészen más, homlokegyenesen eltérő nézeteket vall gazdaságunk általános állapotáról, s a részletek előtt újabb sajtótermékről, a Magyar Nemzetről esik szó. Annak is a Válság és válságkezelés című tanulmányáról, amit - talán már felesleges is említeni - újfent Gazdag László neve fémjelez. Ha valami, akkor ez foglalkoztatja leginkább, ami azonnal ki is derül hatalmas tudásanyagot sejtető, kereken fogalmazott mondataiból.- Az alapprobléma ismert, a szocialista világrendszer súlyos, elhúzódó válságot él át. Hazánk esetében különös kettősség figyelhető meg: egyrészt a neosztáli- nista társadalmi berendezkedésre - amin én azt értem, hogy 1956 után nem számoltuk fel alapjaiban a sztálini struktúrát, hanem liberalizáltuk, humanizáltuk azt, megpróbáltuk egy kicsit demokratizálni - minthogy rátorlódott egy szűkebb értelemben vett gazdasági válság. Nekünk elsősorban ez utóbbit kell megoldanunk, hogy ezt követően úrrá legyünk az átfogó társadalmi krízisen. Később előkerül a szerkezetátalakítás igénye, a munkanélküliség, a szellemi tevékenység folyamatos leértékelődése, a világgazdaság perifériájára szorulás, a politikai szabadság kérdése, tehát napjaink magyar valóságának szinte összes gondja. S arról sem érdemes hallgatni, hogy ezekkel kapcsolatos következtetései nem minden esetben találnak osztatlan egyetértésre. Válaszként egy Voltai- re-aforizmát idéz: „- Nem értek egyet azzal, amit mondanak, de mindent megteszek annak érdekében, hogy mondhassa” SZERI ÁRPÁD Fotó: SÖRÖS MIHÁLY Rövid az élet. Rövid az élet? A világmindenséghez, múlthoz és jövőhöz viszonyítva valóban az, csupán egy pillanat. De rövid-e, ha belefért két világháború, forradalom és ellenforradalom, gazdasági válság, földosztás és tagosítás, beszolgáltatások, hét gyermek nevelése és még megannyi küzdelem? A most kilencvenéves Berta István élete ilyen volt. A nyárutó talán legkellemesebb délutánján kopogtatunk be Pista bácsi dombóvári házába, ahol a várakozással ellentétben - az idős ember egyedül él - népes család fogad bennünket. A hosszú gangos ház udvarán, a simogató melegben ülünk le beszélgetni. Lemenőben a nap, amikor elköszönünk és megállapítjuk; csak mozzanatokra futotta, reggelig sem lett volna elég az idő ahhoz, hogy a szemtanú és az események részese elmondja, a későn született és a tankönyvek által gyakran félrevezetett krónikás pedig megértse és lejegyezze egy élet történetét. *- Parasztok voltak a szüleim, kispa- rasztok. Egy-két hold földünk volt, de eljártunk napszámba is. 1921-ben nősültem, de csak 24-ben tudtam ezt a házat megvenni, akkor lettem a magam embere - mondja. A házig is hosszú volt az út. Meg kellett addig járni - azonnali behívó jött - Romániát, az orosz frontot, s legyengülve, meghűlve az élet és halál közti keskeny mezsgyét. Mikor kitört a forradalom, akkor került egy ingben, gatyában haza, s itthon jöttek érte - talán ez volt az első alkalom, mert később is mindig, minden rendszerben jöttek érte - s hívták nemzetőrnek.- Most, erről? Minek már erről beszélni? - jegyzi meg Pista bácsi egyik lánya. Régen volt csakugyan, amikor lovasdandárt alakítottak és a déli határszélre mentek harcolni, s az is, amikor - immár Horthy alatt - ismét behívták katonának, s régen volt az elszenvedett verés, a megaláztatás is. Vagy mégsem? Hiszen ez utóbbiból később is kijutott bőven. „Iratkozz be és te leszel a falu vezetője” - invitálta a nyilas pártba negyvennégyben egy akkori > vezér. Talán pont az, aki a válasz után - „Menj a pokol fenekére” - őt is elhajtotta többedmagával kocsistól, lovastól nyugat felé. A Bakonyban voltak, amikor utolérte őket a front, nem is tudott azon átvergődni hét hónapig. Itthon pedig hét gyerek várta... i Mikor végre hazatérhetett, ismét jöttek: I alakítsd meg a Nemzeti Bizottságot! Aztán - mint földosztó bizottsági elnökre - rábízták az Eszterházy - hitbizománybir- tokok szétosztását is. Mint ahogyan má- 1 sok, ő sem akarta vállalni, de a község katonai parancsnoka géppisztollyal nyo- ' matékot adva szavának mondta: Osztod, vagy lövök! És Pista bácsi osztotta a földet a meghirdetett elvek szerint a zselléreknek, a törpebirtokosoknak, a nagy- 1 családosoknak... És ellenállt a búza, a hordó bor formájában jelentkező kísértésnek, hogy ott és annyit mérjen ki, ahol és amennyit néhányan jogosulatlanul * szerettek volna. A Kisgazdapártnak megalakulásától szintén Berta István lett az elnöke. Alapító tagja volt a működését 1945. július 1 -jén megkezdő Őstermelők és Fogyasztók Szövetkezetének is, hite szerint jól gazdálkodva, mindenre sajátjaként vigyázva. A Dombóváron működő több szövetkezet egyesítésére ma is i megbántva emlékszik. Hozzánk is szóló szimbólumok Minden bizonnyal sokáig, sokat fognak beszélni a legutóbbi, minden idők legnagyobb Olimpiájáról. Már- csak azért is, mert a doppingügyekben csak ezután hoznak végső ítéletet az illetékesek. Egészen pontosan ezután csapnak össze azok az orvosok (?), akik kidolgozták azt a módszert, ami szerint a legnagyobb biztonsággal lehet doppingolni, azokkal az orvosokkal, akik ezeknek a módszereknek a leleplezésére törekszenek. De ne menjünk beljebb. Ne menjünk, hiszen annyi sok szépet láthattunk ezen az olimpián is. Számomra a sport gyönyörűségei mellett és azon túl a keleti folklór itt bemutatott szimbólumai voltak a legcsodálatosabbak. (Sajnos sok esetben a sportszerűség is csak szimbólum maradt.) Amióta létezem ezen a világon, és amióta létezik televízió, hallgatom és nézem az olimpia versenyeit, eseményit. Ezért merem állítani azt, hogy a nyitó- és a záróünnepség soha ilyen csodálatos nem volt mint most. Látványos volt, de nem üres show. Tartalma volt. Méghozzá olyan tartalma, ami látszólag az ázsiai ember folklórja, de, ha jól odafigyeltünk, akkor mindenkihez szólt, minden nép gyermeke érthette. Volt műsor más olimpiákon is, az úgynevezett folklór is bemutatást nyert, csakhogy az legtöbbször nem volt más, mint látványos attrakció. Itt viszont...? Lelke volt mindennek. Látszott, hogy ez a nép együtt él még ma is népművészetével, az életének eleven része. Lehet, hogy sokan azt mondják didaktikus, szájbarágós mesécskék ezek. Mégis én azt mondom csodálatos, mindenkihez szóló szimbólumok. Beszéltek a csillagok - egészen pontosan - a két csillag szerelméről, kiket elválaszt egymástól a Tejút és vágyuk nem lelhet beteljesülést. Ám mi történik? Fölszállnak a madarak, hogy hidat képezzenek a Tejúton keresztül, a két vágyakozó között, hogy egymáshoz eljussanak. Van sok ilyen csodás elem az európai mitológiában is, csakhogy ezeket sorra-rendre elfelejtjük már. A madarak - földi lények - meg a csillagok - elérhetetlenül messze - találkozzanak? Lehetetlen. Racionálisan becélzott agyunk antennái hidegek a misztérium rációinak, szimbólumainak felfogására. Azért is szántam rá magamat e sorok leírására, mert sokakkal beszélgetve, megdöbbenve tapaszaltam, milyen érzéketlenül, értetlenül nézték végig a nyitó- vagy a záróünnepséget. Pedig nem lehet arról a hídról, ami záróképben volt, mint trükkös látványról beszélni, hiszen ez a híd vezette el egymáshoz és barátkoz- tatta össze az ellenfeleket, például azokat a bokszolókat, akik a háromszor három pec alatt összevissza püfölték egymást, de amikor megszólalt az utolsó gong, akkor egymást ölelgették, mint a jó barátok. Színlelés volt? Inkább játék. Nem az ölelgetés, hanem az előtte való küzdelem. Talán emlékeznek, hogy a vesztes birkózó, Aszgari Mohám madjan felkapta legyőzőjét és körbevitte a stadionban: „íme lássátok! Itt van a győztes! Itt van a bajnok!” Soha nem volt szégyen a jobbtól kikapni. Legföljebb serkentő. Biztosan őt is, Aszgari Mohammadjánt is erre tanította a tanítója: „Birkózzál fiam a legjobb tudásod szerint, becsületesen, s ha legyőznek becsületesen, akkor hajtsad meg a fejedet a legyőződ előtt.” Igen a tanító. Tulajdonképpen nem is másról csak őróla akarok beszélni, hiszen így-úgy itt volt ő is. Nemcsak Aszgari Mohammadjan tette hozta el őt, hanem a doppingosoké is. De jelen volt az olimpián valóságos alakjában is szimbólummá hatalmasodva, mint minden dolgok eleje. Emlékezzenek! Az olimpiai lángnak készítettek egy fáklya alakú betonépítményt. Oda lépcső föl nem vezetett, mint ahogy eddig azt megszoktuk. Egy emelőszerkezet vitte föl - nem a láng meggyújtóját - hanem meg- gyújtóit. Hárman voltak. Nem úgy mint ennek előtte egy. Sőt négyen voltak. A betonépítmény és az emelőszerkezet, a technika, az egyik, amely a magasba emelte a hármast: a két férfit és a nőt. Az egyik férfi a sportoló volt, az egészséges fizikum szimbóluma, a nő táncosnő volt, a művészet szimbóluma, a másik férfi a tanító volt - nem orvos, nem mérnök, nem fizikus, nem asztronauta - hanem a tanító volt, aki őket tanítja, aki mindnyájunkat tanít. Az, aki az egészséges emberben a művészettel karöltve, a lélek lángját, a tudás lángját fellobbantja és lobogtatja. CZAKÓ SÁNDOR Magyarkeszi k " ; JM J*N* Az esti órákban érkezett telefon megdöbbentő volt. Vida Péter magyarkeszi i vb-titkár szólt be szerkesztőségünkbe, i hogy a másnapi tanácsülésen ki akarják i nyírni... 1 Másnap reggel már világosabban adta i elő, hogy nem fizikai megsemmisítésről van szó, hanem a leváltásról. Némi államigazgatási ismeret birtoká- i ban bárki eldöntheti, ez azért nem olyan i egyszerű, hiszen a vb-titkári poszt nem i választott, hanem kinevezett funkció, i nem lehet tanácshatározattal csak úgy < elzavarni a titkárt, még akkor sem, ha a < tanács nevezte ki. 1 Nem is lehetett, már csak azért sem, t mert nem volt határozatképes a testület. Magyarkeszin az elmúlt években min- I dig történt valami. Az előző vb-titkárt pél- [ dául fegyelmivel bocsátották el. í A tanácselnök és a termelőszövetke- í zet elnöke sem voltak jóban. Ilyen helyzetben minden fontosabbá válik, mint a ( község lakosságának az érdeke. A sze- í mélyes érdeke és méltósága akkor, ha < ügyeit intézi és kollektív érdeke ha a falu : fejlődéséről van szó. < Kis falu Magyarkeszi. Egy ilyen telepü- r lésen a tanácson dolgozók igencsak ragaszkodnak „kiváltságaikhoz”. j Például olyasmihez, hogy a húsbolt- t ban ne kelljen sorbaállni ünnep előtt, t kényszervágáskor. Ott a munkahelynek < is értéke van, hiszen kevés van belőle és ha helyben nincsen, akkor messzire kell £ eljárni. c Egy kívülálló ugyan hogyan is láthatna r a mélyére annak, hogy volt-e valóban c gond az iskola és óvoda felújitásáhál, c vagy a leltárnál? t Nincs értelme kideríteni, hogy hat év- vei ezelőtt a tanács dolgozói milyen hidat i törtek össze, amit azóta sem, pontosab- í ban szólva csak az idén javítottak ki. Az új vb-titkár utasítására. r