Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-21 / 252. szám

1988. október 21. 2 NÉPÚJSÁG Ülést tartott a Minisztertanács Katolikus püspökök közös nyilatkozata (Folytatás az 1. oldalról.) törekvő gazdasági szemlélet mind na­gyobb teret nyert. A kormány az úgyne­vezett „A” és „B" variáns közül a társada­lomnak átmenetileg nagyobb megterhe­lést okozó és fokozottabb erőfeszítést kí­vánó „A” változat mellett foglalt állást. Ez azt jelenti, hogy a jövö évi terv nem szá­mol számottevő gazdasági növekedés­sel, a belföldi felhasználás pedig tovább csökken. A lakosság életkörülményei­nek átfogó javítása nem tűzhető ki célul. A Minisztertanács tisztában van azzal a körülménnyel, hogy a kijelölt feladatok több tekintetben egyes rétegek tűrőké­pességének határát súrolják. A jelenlegi helyzetből kiindulva azonban csak így tartja lehetségesnek az előrelépést. A kormány változatlanul elejét kívánja ven­ni az inflációs folyamatok felerősödésé­nek, a nem kívánatos gazdasági jelensé­gek terjedésének. Mindez azonban csak szigorú takarékossággal, a kiadások és a támogatások további csökkentésével valósítható meg. Ezt követően Kemenes Ernő országos tervhivatali államtitkár adott tájékoztatást a kormányülésen elhangzottakról. Az 1988. évi gazdasági fejlődésről szólva kiemelte: ez az esztendő a kormány sta­bilizációs munkaprogramja megvalósítá­sának első éve, s végső fokon ebben az évben dől el az a nagy horderejű kérdés, hogy van-e esély ennek a programnak a megvalósítására. A stabilizációs mun­kaprogram tulajdonképpen a nemzetkö­zi fizetési mérleg megbomlott egyensú­lyának a javítását tekinti fő feladatának, emellett próbálja a belső egyensúlyi vi­szonyokat is konszolidálni. Alapvető kér­dés a nem rubel elszámolású fizetési mérleg egyensúlyi pozíciójának alakulá­sa. A kormány idei terve körülbelül 500 millió dollár folyó fizetési mérleghiányt prognosztizált. A mai ismereteink szerint - az előző év jóval nagyobb fizetésimér- leg-hiányához képest kisebb - körülbe­lül 600 millió dollár lesz az idei. Ezzel kapcsolatban a kereskedelmi áruforga­lomban elért alapvető fordulatra hívta fel a figyelmet az államtitkár. Mint mondotta, az idei terv mintegy félmilliárd dolláros növekedést irányzott elő, s az első kilenc hónap eredményeként megállapítható: 600 millió dolláros szaldójavulás történt. Az év hátralévő részében is olyan válto­zásokra lehet számítani, amelyek egy ilyen teljesítményjavulást éves szinten is valószínűsítenek. Leszögezhető tehát: a külgazdasági egyensúlyi pozíciónk te­kintetében a kormány stabilizációs mun­kaprogramjának megvalósítása eredmé­nyes és sikeres. Az államtitkár a továbbiakban szólt ar­ról, hogy rubel elszámolású kapcsola­tainkban folyamatos aktivumképződés figyelhető meg, ezért ezen a téren a kor­mány kényszerűen korlátozó politikát ér­vényesít. Idén az aktivumképződést sike­rült a tervezett keretek között tartani. A belső egyensúly javítása érdekében a kormányprogram a lakosság áldozatvál­lalására is utalt - előreláthatóan idén 2,5 százalékos lakossági fogyasztáscsökke­nés következik be. Ez azért fontos előre­lépés, mert a korábbi kormányzati tervek is számoltak a fogyasztás visszafogásá­val, de a kormány ezt a törekvését nem tudta érvényesíteni. A határozottabb gaz­daságpolitikai irányító magatartás, a sza­bályozó eszköztár bővülése lehetővé tet­te, hogy a tervezett szintnek megfelelően alakuljon a lakossági fogyasztás színvo­nala, a felszabaduló forrásokat pedig a külső egyensúly javítására tudta fordítani a kormány. Idén kiemelkedő exportnöve­kedést értünk el, körülbelül 20 százalék­kal növekedik a múlt évhez képest a tő­kés exportból származó devizabevétel, és a tőkés kivitel volumene is mintegy 9 százalékkal bővül. Összességében 1988-at a magyar gazdaságpolitikában sikeres évnek kell tekinteni - hangsúlyozta Kemenes Ernő, jóllehet, a vállalati szférában a differen­ciálódás több szektort kedvezőtlenül érint. Ezeken a területeken a kedvezőtlen jövedelmi helyzetről, a fejlődőképesség hiányáról panaszkodnak. Meg kell azon­ban érteni: a kormánynak nem az a tö­rekvése, hogy a teljes gazdasági szféra erőltetett menetben, teljesítményi és jö­vedelmi többletekkel haladjon előre, ha­nem az exportpiacokon életképes ter­melésnek kell növekednie és ezeken a területeken keletkezhetnek jövedelmi többletek. Azok a szektorok pedig, ame­lyek az ezeken a piacokon támasztott kö­vetelményekhez nem tudnak igazodni, gyengébb pozícióba kerülnek, eseten­ként visszafejlődnek. A jövő évi feladatokról szólva kifejtette: a gazdaság mozgástere a feltételezett le­hetőségekhez képest szükebbnek tűnik. Az 1985-87-es időszak dinamikus adós­ságnövekedése a nemzetközi pénzpia­cokon olyan megítéléshez vezetett, hogy megfontoltabb hitelfelvételi magatartást kell tanúsítanunk. A gazdasági tervek ar­ra építhetők, hogy a folyó fizetési mérleg­hiánynál valamivel kisebb legyen a külső erőforrás-bevonás. A termelési szerke­zet korszerűsítésének gyorsításához szükséges erőforrások megteremtésével szükségszerűen együttjáró áldozatválla­lás a fogyasztásban tovább nem fokoz­ható. Nem képzelhető el, hogy az ideihez hasonló mértékű életszínvonal-csökke­nésre kerüljön sor 1989-ben. Ezért a kor­mányzat jövőre, a szakszervezetekkel és az érdekelt társadalmi szervekkel egyet­értésben, olyan életszínvonal-védelmi programra rendezkedik be, amelynek fő célja, hogy a reálfogyasztás elért színvo­nalát megőrizze. Azokon a területen, amelyeken piacképes teljesítmények vannak, a kormány amiunkajövedelmek növekedése elé nem állít akadályokat. Az inflációs ráta mértékét idén 16-17 szá­zalék közöttire becsülhetjük. A kormány fontosnak tartja, hogy a következő évek­ben, így már jövőre is mérséklődjék az infláció. A piaci ármozgásokat megpró­bálják különböző eszközökkel korlátoz­ni, ugyanakkor központi.árintézkedések- re is sor kerül, hiszen a kormányzat négyéves általános támogatásleépítési programot érvényesít a termelésben, a kereskedelemben, s a fogyasztásban is. A legrászorultabb rétegeknél szociálpo­litikai intézkedésekkel próbálja kompen­zálni a kormány az infláció hatásait. Erre vonatkozóan többmilliárdos intézkedési programon dolgoznak a társadalmi, ér­dekvédelmi szervekkel együttműködés­ben. Az NSZK, Ausztria és az NDK római ka­tolikus püspökkari konferenciája csü­törtökön közös nyilatkozatban elevení­tette fel a tömeges németországi zsidóül- dőzés kezdetének rémségeit, és tartott szigorú önvizsgálatot az egyház akkori hallgatása miatt. Az „Anschluss” után akkor már Auszt­riát is magában foglaló hitleri „nagyné­met birodalom” egész területén 1938. november 9-én éjjel végrehajtott kegyet­len pogrom közelgő ötvenedik évforduló­ja alkalmából a nyugatnémet, az osztrák és az NDK-beli (Berlin) püspökök először vállalkoztak közös nyilatkozatban arra, hogy nyíltan és együtt vallják meg elő­deik történelmi mulasztásait. A „Katoli­kus Hírügynökség" (KNA) által ismerte­tett állásfoglalásukban hangsúlyozzák:- Magunkra kell vállalnunk e történel­mi terhet: ezzel tartozunk azoknak az ál­dozatoknak, akiknek halálát soha sem szabad elfelejteni. De tartozunk ezzel a túlélőknek és hozzátartozóiknak is, mert máskülönben lehetetlen lenne velük mindenfajta párbeszéd. A három ország egyházi méltóságai felpanaszolják, hogy annak idején - no­ha Németországban már lángoltak a zsi­Lubomír Strougal volt csehszlovák kormányfő is tagja annak a bizottságnak, amely kidolgozza a CSKP új programját. Emlékezetes, hogy a CSKP Központi Bizottságának legutóbbi ülésén döntöt­tek arról, hogy a testület tagjaiból álló bi­zottság dolgozza ki a párt új programját. A 61 tagú bizottság elnöke Milos Jakes főtitkár. A bizottság tizenhét fős vezetőségé­ben olyan KB-elnökségi tagok, illetve KB-titkárok mellett kapott helyet Strougal mint Vasil Bilak, Jan Fojtík, Gustáv Husák, Jozef Lenárt, illetve Ladislav Adamec, az új miniszterelnök. A testületnek tagja egyebek között Frantisek Valenta akadé­nagógák, s a zsidók ellen feltüzelt cső­cselék szervezetten gyilkolt és rabolt - az egyház nem emelte fel nyilvánosan tilta­kozó szavát a templomok szószékeiről.- Akkor elmaradt a szolidaritás min­denfajta kifejezése: a közös ima az ártat­lanul üldözöttekért éppúgy, mint a ke­resztény szeretet parancsának de­monstratív megerősítése - állapítják meg. Ez annál is elgondolkodtatóbb, mi­vel az egyház határozott nemet mondott Hitler faji politikájára. E politikát XI. Pius pápa 1937. március 14-én enciklikában ítélte el, s áprilisban felhívta a katolikus egyetemeket: szóban és írásban egy­aránt vegyék fel a harcot az antiszemitiz­mus keresztények számára elfogadha­tatlan, visszataszító mozgalmával.- A későbbi hallgatás azonban súlyo­san nyomaszt bennünket még ma is, amikor az egyház kötelességének tartja a fellépést minden ember elemi jogainak védelmében vallási, osztály- és faji hova­tartozásról függetlenül - írják a püspö­kök, felszólítva a híveket a zsidók és ke­resztények megbékélésének, a béke ja­vára szolgáló együttműködésének elő­mozdítására, a mindenfajta hátrányos megkülönböztetés elleni közös harcra. mikus, a Csehszlovák Tudományos Aka­démia közgazdasági intézetének igazga­tója, aki a reformokkal kapcsolatos kér­dések egyik szakértője. A listát csütörtökön tette közzé a Rudé Právo, amely a központ bizottsági üléssel foglalkozó kommentárjában azt írta, a párt történetében tulajdonképpen elő­ször dolgoznak ki programot. Az újság azt hangsúlyozta, hogy a program nem lehet csak az ideológusok, vagy még ke­vésbé személyek szűk csoportjának a műve. Elkészítésekor az égész párt ta­pasztalataiból kell kiindulni, az egész pártnak részt kell vennie a kialakításában - húzta alá a Rudé Právo. Csehszlovák pártprogram kidolgozása PANORÁMA BUDAPEST - Jan Pej-ping vezérez­redes, a Kínai Népi Felszabadító Hadse­reg politikai főcsoportfőnöke, csütörtö­kön katonai delegáció élén hivatalos, ba­ráti látogatásra hazánkba érkezett. Foga­dásán, a Ferihegyi repülőtéren megjelent Horváth István altábornagy, a Magyar Néphadsereg politikai főcsoportfőnöke, miniszterhelyettes és a tábornoki kar több tagja. *- Paraszti jövendő címmel vitaülést és nagygyűlést, Falvaink sorsa elnevezés­sel pedig országos tanácskozássoroza­tot szervez novemberben a Veres Péter Társaság - határozták el az egyesület választmányának és elnökségének tag­jai csütörtökön, a HNF Országos Taná­csának székházában tartott közös ülésü- kön.A társaság, amely nemrég egyesü­letté alakult, egy népi, nemzeti érdekből kiinduló, s azt szolgáló politikai mozgal­mat kíván újraindítani - a valamikori Nemzeti Parasztpárt hagyományait és Veres Péter szellemi örökségét haszno­sítva. A csütörtöki ülésen megállapítot­ták: Az egyesület iránt - elsősorban vidé­ken - rendkívül nagy az érdeklődés: so­kan szeretnének belépni, erőteljes ütem­ben alakulnak a helyi csoportok, szerve­zetek. A választmány továbbra is várja a jelentkezéseket, segédanyagokkal, szer­vezési útmutatással is segít. Egy újságíró emlékeiből (IV.) Színhelyek Bezonsba hivatalosan kiküldött újság­íróként jutottam el, a valóságban pedig valószínűleg úgy, hogy a KISZ-nek volt egy ingyen tolmácsra szánt helye. Nem bántam meg, hisz nemcsak az érdekes, ahogyan az emberek élnek, hanem az is: - ahol. Bezons gyakorlatilag egy világvá­ros kisvárosi rangú, szépen rendezett külvárosa. Az ottaniak barátságosak, és sokkalta komolyabban veszik a testvér- városi kapcsolatokat, mint mi gondol­nánk. A búcsúvacsorán sose látott, fur­csa formájú, ízletesnek tűnő, panírozott húsféléket szolgáltak fel. Megkérdeztem a szemben ülő polgármester-helyettest:- Elárulnád, hogy mi ez?- A tenger ajándéka!- És szabadna tudnom, hogy mit aján­dékozott nekünk a tenger?- De csak akkor, ha vacsora végezte után árulod el a magyar fiataloknak! Megígértem. Mindenféle tengeri pók volt, languszta, homár és egyéb nem ma­gyar gyomorba való étel. A mieink falták, akár két nappal előbb a kagylót, ami pe­dig a megyénkben étrendben ritka. Nemrégiben már közöltem ezeken a hasábokon eurázsiai útjaim forgácsai­ból. Nem szeretném ismételni magamat. A színhelyek változatossága - amihez természetesen az előbbiekhez hasonló emlékek fűződnek - örök emlék. 2-300 éves faházak egy Bajkál menti skanzen­ben. Éppúgy boldogan ellaknék ma is bármelyikben (itthon), mint mondjuk a Káli-medence magyar parasztbarokk épületeiben. A romjaiból még most sem teljesen újjá varázsolt Drezda természe­tesen lenyűgöző, de rideg és embertelen. A miénknél sokkal magasabb német la­káskultúrára inkább Weimarban, Lin­dauban, Ravensburgban, vagy éppen Ulmban láttam százados példákat. Szín­hely természetesen a tajga, a normandiai tengerpart, a Pireneusok lába éppúgy, mint a zord Keleti-tenger, de azért az em­ber mégis csak itt van idehaza, ebben a zsebkendőnyi országban. * Münchenben, a pályaudvar sörözőjé­ben kérdezte meg tőlem egy Klein nevű, messzire elszármazott, megyénkbeli ma­gyar jogász:- Mondjad csak, Ivánkám! A magadfaj­ták ott, a kommunisták alatt, nem érzitek egy kicsit hazaárulónak magatokat? Ügy értette persze, hogy kiszolgáljuk a rendszert, noha az ember elsősorban a hazáját igyekszik szolgálni, de persze nem baj, ha e kettő közel esik egymás­hoz. Azt hiszem, elsápadtam:- Mondd, kérlek! - kérdeztem vissza. - Utánaszámoltál már, hogy hol vagyunk többen és régebben magyarok? Mindez a színhelyekről jut az eszembe, ami a híres vendégszeretetű magyarok­nál lehet Kaba is, ahol az idegennek még kútvizet se szívesen adnak. Vagy egyál­talán nem, mint például nekem. De szín­hely lehet az Aggteleki barlang mélye éppúgy, mint a sokkal közelebbi budai Pálvölgyié, Kecskemét sétálóutcáinak sora, netán Orosháza, Debrecen, Eger, Balassagyarmat építészeti csodái (mo­dern építészetről van szó), vagy az or­szág három legszebb pályaudvara: a soproni, a szolnoki és a balatonfüredi. Mozgalmas életvitelű hivatásunk egyik óriási előnye; ha az ember nem engedi betokosítani magát szűk megyehatárok közé; hogy bizonyos számú esztendő után eléggé átfogó képe alakul arról az országról, melyben élnie adatott. Nekem elsősorban a Dunántúlon, de bármennyi­re is itt vagyok honn, itt az én világom, nem tudnám teljes meggyőződéssel állí­tani, hogy „a művelt nyugat” csak és ki­zárólag errefelé található. Szeged jut eszembe, Debrecen sajátos kálvinista vi­lága, vagy Nyírbátor, ahol legalább any- nyira van ok lokálpatriótának lenni, mint amennyire Szekszárdon lehetne. Hadd idézzem a szíves olvasó esetleg eleven emlékezetébe a közelmúlti példát, ami­kor egy hódmezővásárhelyi orvos va­dász (vagy vadász orvos?) festőművész itteni kiállítására három busznyi érdeklő­dő és egy városi tanácselnök jött el on­nan. Annak idején egy szűk tudósítás erejéig nekem adatott meg kommentálni ezt a tulajdonképpen kis eseményt. Tu­lajdonképpen kicsi? Innen hány példát tudunk felmutatni: - másfele? Persze, valaki csak akkor bírálgassa otthona környékét, ha érte teszi és nem ellene. Emlékezzünk a jóra. Amikor én először jártam a simontornyai vár törme­lékes udvarán, és másztam fel, ehhez a művelethez némi bátorságot igénylő tor­nyába, legszebb álmaimban se mertem volna elképzelni azt, amivé napjainkra lett. Pontosan ugyanez a helyzet a duna- földvári várral, és lesz minden bizonnyal a mindkettőnél nagyobb értékeket rejtő ozoraival. Életünk színhelye a szemünk láttára változik, ami persze nem jelenti azt, mintha ne változhatott volna gyor­sabban és jóval kevesebb hiba, kitérő, vargabetű árán. Ha az ember visszalapoz régi újságokba (ezt egyébként nemcsak mesterségbeli utódaimnak tudom aján­lani), akkor régi híradások, beszámolók, riportok tükrében nagyon hamar észre­veszi azt, amit máskor nem lát meg. A fák­tól az erdőt. És tulajdonképpen mi a csudát érde­mes megismernie az embernek, ha a sa­ját hazáját nem ismeri...? (folytatjuk) ORDAS IVÁN A felperes vesztett, a 3,5 millió font per­költség az adófizetőket terheli. A brit kor­mány volt ugyanis a felperes a fél világ tu­catnyi bírósági tárgyalótermét megjárt két és fél éves sajtóperben, amelyben az utolsó szót a múlt héten mondta ki Nagy- Britannia Legfelső Bírósága. Eszerint nincs jogi alap a brit kémelháritás egyko­ri tisztjének külföldön közzétett emlékira­taiban foglalt információk hazai közre­adásának betiltására. A jogi hányattatás 1986 nyarán Syd­neyben kezdődött. Az első alperes Peter Wright, a brit titkosszolgálat egykori tiszt­je volt. Az akkor már nyolc éve nyugalom­ba vonult és Ausztráliába áttelepedett kémelhárító nem kevesebbet állított em­lékirataiban, mint hogy a brit titkosszol­gálat egykori főnöke - az 1965-ben nyugdíjazott és 1973-ban elhunyt Sir Ro­ger Hollis - „Moszkvának dolgozott”. To­vábbá azt, hogy a kémelháritó és a hír­szerző szolgálat (az MI5 és az MI6) tiszt­jeinek mintegy harmincfős csoportja - szoros együttműködésben az amerikai CIA kémfönökeivel - összeesküvést szőtt az 1964-70 és 1974-76 között hatalmon volt Harold Wilson munkáspárti minisz­terelnök megbuktatására. A brit kormány képviselője a szigetor­szág „nemzetbiztonsági érdekeire” és a titkosszolgálati ügynökök „életfogytigla- nig érvényes hallgatási kötelezettségé­re” hivatkozva kérte az emlékiratok ausztráliai közreadásának megtiltását. Az Ausztráliában minden igazságszol­gáltatási fórumot megjárt ügyben végül az ottani legfelső fellebbviteli bíróság sem méltányolta a brit kormány érvelé­sét. Tavaly már nemcsak az ötödik konti­nensen, hanem valamennyi földrész több tucatnyi országában is megjelent a könyvüzletek kirakatában Peter Wright sikerkönyve - a „Kémfogó”. Már kínai nyelven is olvasható volt Pe- kingben, amikor Londonban a brit kor­mány pert indított a The Guardian, a The Independent, a The Observer és a The Sunday Times ellen. Ezek a napilapok és vasárnapi újságok ugyanis szemelvé­nyeket közöltek Peter Wright emlékiratai­ból. Akkor ugyanis már százszámra hoz­tak haza brit turisták az Egyesült Álla­mokból az ott kiadott változat példányait és ezerszámra importáltak postai úton a briteknek tiltott könyvet. A brit bíróság előtt egyre hosszabbra nyúlt az alperesek névsora, az alsóház­ban pedig egymást követték a nyilvános bírói vizsgálatot követelő interpellációk. A kormány két és tél éven at a hagyomá­nyos „sub judice” („az ügy bíróság előtt van") formulára hivatkozva tért ki Peter Wright állításainak parlamenti megvitatá­sa és a Wilson-kormány elleni összees­küvés vádjának érdemi kivizsgálása elől. Hivatkoztak arra a hagyományra is, hogy egyetlen brit kormány sem nyilatkozik nyilvánosan a titkosszolgálat tevékeny­ségéről. Itt tartott az ügy, amikor a múlt héten a felsőház öt lord főbírája - a királyság leg­felső bíróságának szerepében - az alpe­resek javára döntött. Mégpedig elsősor­ban azért, mert - lord Griffiths főbíró in­doklása szerint - „a bíróság szamarat csinálna önmagából, ha betiltaná olyan információk közzétételét, amelyeket már másutt nyilvánosságra hoztak és ideha­za is, meg külföldön is mindenki számára hozzáférhetők”. Azóta a brit újságok oldalait elöntötte a Wright-dosszié két és fél éven át felhal­mozódott anyaga. Az egyik alperes - a The Observer - október 16-án megkezd­te a „Kémfogó” történetéről és hátteréről készülő könyv folytatásos közlését. „1986-ban - írja The Observer a soro­zat közreadását indokló vezércikkében - az vezetett bennünket, hogy kivizsgáljuk: miféle emberek azok és miféle titkosszol­gálat az, amely ilyen dolgokat tehet egy demokráciában és mindezt megúszhatja szárazon. Elvárhattuk volna, hogy a kor­mány és igazságügyi tisztségviselői leg­alább annyira érdekeltek az ügy kivizs­gálásában, mint mi. Nem így volt... David Leigh vizsgálódásai leleplezik Peter Wrightnak a saját szerepére vonatkozó torzításait. Egyszersmind feltárják annak az ünnepélyes parlamenti nyilatkozatnak a hamisságát is, amelyben Thatcher asz- szony kijelentette, hogy szemernyi igaz­ság sincs a „Wilson-összeesküvésre” vonatkozó állításokban... Mindenképpen bírósági vizsgálatra van szükség ebben az ügyben, már csak azért is, hogy kitisz­tuljon a levegő és megerősítést nyerjen: napjainkban már szilárd demokratikus ellenőrzés alatt vannak a titkosszolgála­tok”. Úgy tűnik, hogy a lordok házának föbi- rósága csupán a sajtóperben mondta ki az utolsó szót. De ez aligha lesz az utolsó szó a „Kémfogó” csapdájába került egy­kori politikusok ügyében. A titkos pókhá­ló nemcsak a holtakat és a nyugdíjasokat fonja be. Szerteágazó szálai az elevene­ket is érintik. KÖVES TIBOR (London) Elevenek és holtak a „Kémfogó” csapdájában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom