Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-13 / 219. szám

4 Képújság 1988. szeptember 13. Moziban Tszakasz 1964. augusztus 4-én az észak-viet­nami partok közelében felderítést végző amerikai Maddox torpedóromboló ellen támadást intéztek a Vietnami Demokrati­kus Köztársaság hajóegységei. Ez a - sokak szerint kiprovokált - híres-hírhedt tonkini incidens adta meg az ürügyet az Egyesült Államoknak arra, hogy kato­nailag nyíltan beavatkozzon a kettéosz­tott délkelet-ázsiai ország régóta tartó konfliktusába. „Visszabombázni Észak-Vietnamot a kőkorszakba - ezzel a jelszóval kezdőd­tek meg a hadműveletek, s működésbe lépett a legfejlettebb tőkés nagyhatalom félelmetes hadigépezete. Közel hétmillió tonna bomba hullott Indokínára, két és félszer annyi, mint amennyit a brit-ameri­kai légierő a II. világháborúban Német­országra dobott. Az USA itt állomásozó, kiválóan felszerelt szárazföldi hadserege 1968 végén meghaladta a félmilliós lét­számot. Mégis hiába: az 1973. január 27- én Párizsban megkötött fegyverszünetig 55 ezer amerikai katonának kellett el­pusztulnia ahhoz, hogy a Fehér Ház bele­törődjön a megváltoztathatatlanba, a vé­gleges vereségbe. Az összes - tehát nemcsak az ameri­kai, hanem a többszázezres vietnami - áldozat emlékének tisztelegve készítet­te el Oliver Stone rendező A szakasz cí­mű filmjét, mely nem az első alkotás eb­ben a témakörben. Ám míg jó néhány produkció - mint például a John Wayne féle Zöldsapkások - dicsőíteni vagy leg­alábbis igazolni kívánja a beavatkozást, eddig Stone alapvetően tisztességes Aliig felfegyverkezve, de belső ellentétektől megosztva művétől távol áll ez a szándék. A film sza­kít a háború „hősi” mítoszával is, a har­cok lelket torzító mélységeibe enged be­pillantást, ahol egyedül a „ki kit öl meg” kérlelhetetlen logikája érvényesül. A főhős, Chris, aki naiv módon még hisz a Vietnam elleni háború jogosságá­ban - persze, ebben akkoriban emberek milliói hittek Amerikaszerte - a legheve­sebb csaták idején 1967 végén lép az ázsiai ország földjére. A fiatal és tapasz­talatlan önkéntes már kezdetben véres és kegyetlen összecsapások részesévé válik: olyan összecsapásoké, melyekben egyik oldalon sem ejtettek foglyokat. A megszállókat - a faji válaszfalakon túl - számos ellentét osztja meg. Az el­tompult, kegyetlenkedésekben tobzódó többséget döbbent némasággal figyelik az emberi mivoltukat úgy-ahogy megőr­zők. Az előbbiek táborába tartozik az egyébként bátor Barnes őrmester, aki ár­tatlan gyerekeket is képes lenne hideg­vérrel kivégezni, ha ezt ellenlábasa, Elias őrmester meg nem akadályozná. Barnes bosszúból orvul lelövi Eliast, de a gyanús eset nem hagyja nyugodni Christ. A csa­ta végén, amikor már alig akad élő ember a környéken, igazságot tesz a szemet szemért elv alapján... Oliver Stone a szemtanú hitelességével tárja elénk a dzsungelháború borzalmait, s ez nem véletlen, hiszen ö maga is szolgált két évtizeddel ezelőtt Vietnamban. Saját emlékeit a történelmi tényekkel öt­vözve egy olyan - tegyük hozzá rögtön, ki­váló és hosszú ideig minden bizonnyal fe­lülmúlhatatlan - filmet tár elénk, mely élő cáfolata a hivatalos, önigazoló amerikai ál­láspontnak. SZERI ÁRPÁD Rádió Helyettem írták... „Viola néném gyönyörűséges szép asz- szony volt, olyan, hogy még a katolikus papot is kivetkőztette a reverendából. Róla neveztem ej a lányom és Tündér­szépnek hívom. Áron fiam Tamási Áron bátyámról kapta a nevét, nem is lehetett másként. Hetvenévesen is fiatalos erővel élt, soha nem nősült meg, de mindig volt asszony a háznál. Rőt szakállú, kicsit kacskalábú ember volt... ” Mintha egy székely népmese kezdő sorait hallgatnánk, úgy hagyjuk sodorni magunkat Macskásy Izolda élettörténe­tével, kedves hangú elbeszélésével. A Marosvásárhelyhez közeli Korond a szü­lőfaluja, itt szívta magába az évszázados múltra tekintő fazekascsalád hagyaté­kát, gyönyörű formaérzékét, harmóniára törekvését, a legegyszerűbb és egyben kiismerhetetlen széphez, a természethez való vonzalmát. És persze innen az a mo­tiváció, amellyel a gyermekkor derűsen rejtélyes, ördögökkel, tündérekkel, ma­nókkal teli világát átmentette a józan fel­nőtt korra. A székelyek babonás, balladai világa, a múlt talán csak álmodott epizód­jai így mozgatták, amikor keresztelt, így kapcsolódtak a jövővel. Ez a gyermeki fantázia és balladai mélység áll furcsa eggyé a festőművész­ben valami egészen szokatlan ártatlan­sággal, tisztasággal. Olyan értékekkel találkozunk itt, amiket nyilvánosan elfe­ledtünk, vagy ha mégis átmentődtek csí­rái, lehetőleg gondosan eltakartuk. Most mégis patyolatfehéren áll elénk és ön­vizsgálatra késztetett. „Berta mama, amint összegyűlt egy kis pénzünk, mindig beletette Szent Fe­renc perselyébe és ha az utcán találkoz­tunk szegény emberrel, a zsebébe du­gott néhány pénzdarabot. Amikor kérdezték tőle, azt szokta vála­szolni: „Nem eleget, nem annyit, ameny- nyit szeretnék”. Életfilozófia volt ez és nem konokan viselt elszánt elhatározás. A helyettem írták, Gartner Éva szer­kesztette sorozatban ismertük meg kö­zelebbről a székelyföldi festőművészt, aki lelki rokonának, eszmei társának Páskándi Gézát tartja, jóllehet személye­sen nem ismeri. Hogy miért, arra az igaz­ságkereső, felháborodni őszintén képes személyisége a magyarázat, amellyel minden türelmetlenség, igaztalanság, gonoszság és gonoszkodás, hatalmas­kodás ellen tiltakozik. Aki kimondja, ami­kor kell, hogy kikérem magamnak ... És aki az igazságot keresőkkel együtt tudja, hogy előbb-utóbb felülkerekedik minden hamisságon, mégha belepusztul is. Mert ebbe belehalnak mindahányan, de megéri. „Továbbélnek” egy fában, nö­vényben, ahova később ki lehet menni, el lehet gondolkozni, mert igazságkeresők mindig maradnak. Macskásy Izolda, a székely népballadákból előlépett hús­vér ember közéjük tartozik. Bár többen lennének. _ . ,- Takács ­Hangverseny Sikerrel szerepelt a Bad Camberg-i férfikar a Művészetek Házában A Szekszárdi Szövetkezeti Madrigál­kórus részt vett 1986-ban az NSZK-beli Lindenholzhausenben megrendezett nemzetközi kórusfesztiválon. Az együttes akkor a Bad Camberg-i férfikar vendég­szeretetét élvezte, akiknek viszontlátoga- tására ezúttal került sor. A régi kedves is­merősök két napot töltöttek a megye- székhelyen és ez idő alatt ismerkedtek Szekszárd város és környékének né­hány nevezetességével, majd közös hangversenyt adtak a madrigálkórussal a Művészetek házában. Bad Camber vá­ros férfikórus egyesületét 1846-ban ala­pították és Hessen tartományban a leg­régebbi énekkarként tartják számon. A több mint 100 éves múltra visszatekintő egyesület 55 énekesből és 150 pártoló tagból áll, a népesség szinte minden ré­tegét képviselve. Tanulók, szakmunká­sok, alkalmazottak és önálló vállalkozók találhatók soraikban. A kórus karnagya 1985-óta Jürgen Fassbender. A koncerten először a Bad Camberg-i férfikar lépett dobogóra és főként roman­tikus szerzők egyházi jellegű szerzemé­nyeinek előadásával örvendeztette meg a közönséget. Őket a szekszárdiak kö­vették a színpadon és stílusosan egy XV. századi francia mester miséjének „Gló­ria” tételét, majd Bárdos Lajos Popule meusát szólaltatták meg. Szünet után a madrigalisták énekével folytatódott a hangverseny. Reger Nacht- lied-je és Bárdos hangulatos „Este van már” népdalfeldolgozása hangzott el nagy sikerrel. Az együttest ezúttal - Job­bágy Valér távollétében, aki az Olaszor­szági Trentoban nemzetközi karmester- versenyen vesz részt - Kocsis I. Antal ve­zényelte. Ismét a vendégek következtek. Schu­bert-, Silcher-, Mendelssohn-, W Con- rad-műveket énekeltek szép telt hang­zással, a dinamikai lehetőségeket hatá­sosan érvényesítve. Műsorukat a közönség élvezte és vé­gül nagy tapssal jutalmazta. Az elisme­rést a férfikar ráadásszámmal köszönte meg. L.Z. Esseni kórus Pakson Károly János karnagy, a paksi Munkás kórus vezetője, a Gemó- Reisen koncert kórusokat közvetítő kezdeményezésére - több éves ha­gyományokhoz híven, - kórustalál­kozót rendezett, a paksi Ifjúsági Ház nagyteremében. A kórushangverseny a házigazdák műsorával kezdődött. Műveik között szerepelt: Tenebrae Factae Sunt, Bárdos: Szeged felől ... s még sok kedves dallamos kórusmű. A műsor második felében lépett fel a 40 tagú esseni férfikórus. Vezé­nyelt: Thomas Schwan. Műsorukban több régi és újabb kórusművet éne­keltek, nagyon szépen. A vendégkórus - hazáján kívül - már fellépett Ausztriában, Hollandiá­ban, Szingapúrban stb, a szocialista országok közül, hazánkat választot­ták elsőnek. Először a Mátyás Tem p- lomban, Budapesten, utána a Zirci Apátságban, majd itt Pakson, szep­tember 5-én este 7-kor volt a hang­verseny. A műsorszámokat mindkét nyel­ven kedvesen konferálta Szelpné Pósa Ágnes, a helyi gimnázium ta­nárnője. A termet zsúfolásig megtöltő kö­zönség lelkes tapssal jutalmazta a két kórus teljesítményét. Majd a Munkás kórus vezetősége nevében karnagyuk díszoklevelet, virágkosa­rat, majd többen virágokat nyújtottak át a vendégkórusnak. Szereplés után, közös vacsorán vettek részt, ahol a két kórus tagjai között igazi elmélyült barátság szö­vődött. Kántor Antalné Tersén szky... Száz éve született, a Kakuk Marci is már jó hatvanesztendős, s együtt vándorol­nak a halhatatlanság útján, elválaszthatatlanul, mert akár fel is cserélhetjük őket, ember és szerep soha nem vált így eggyé. Kakuk Marciban születése első percétől kezdve volt valami Tersánszkyból, ahogy ő is gazdagodott hőse vonásaival, haso­nult hozzá, kiegészítették egymást. Illyés Gyula ódát írt hozzá, a törvényhozót ünnepelve benne, a „teljes embert", akiről százada sem tudta, kicsoda: „így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek, (mi, akik látjuk, hova ért) Az Igazért. ” Soha nem pihent keze és agya. A csónakmotor épp úgy érdekelte, mint a biciklifék, csinált is valami ilyesmit, miként egy „csodacsónakot" is kitalált, furu­lyákat faragott, kabarét alapított, s közben remekműveket írt. Ennyi az életrajza, ami­ből kár lenne kihagyni, hogy 1905-ben az országos középiskolai tornaversenyen több érmet is nyert. A televízió negyven percet áldozott rá, néhány dramatizált novellával és a Kakuk Marci rövid részletével. A néző csodálkozhatott: ez lenne Tersánszky, s főleg, ez lenne a „törvényhozó”? Nehéz elképzelni. Talán nem is az összeállításban van a hi­ba, aminek forgatókönyvét Jankovich Júlia írta, a rendezés Cseiényi László mun­kája, igyekezett lépést tartani Tersánszky ötleteivel, s mégis, mintha épp ő hiányzott volna, a remekíró, akinek mindig több volt az olvasója, mint a kritikusa. Többet is meg lehetett volna mutatni belőle, az emberből is. Tudjuk, színes, érde­kes egyéniség volt, személyes hóbortjai éppúgy jellemezték, mint életformája, mert mindezzel együtt volt, ő az igazi, a hasonlíthatatlan. Nálunk az író - a hagyomány is így diktálja - mindig magasztos gondolatokat forgat fejében, s annak idején Móricz Zsigmondtól is elvárták, hogy praktikus tanácsokat adjon, például a szénporos tég­laégetésről, megkönnyítve a falusi építkezéseket. Tersánszkyt más fából faragták, gondtalanul fújta tilinkóját, énekelt, gitározott, igaz, hogy közben szamárfület muta­tott a komolykodó társadalomnak. Hangja is ilyen volt, stílusproblémák, irodalmi kérdések alig foglalkoztatták, mondják, akik jártak lakásában, hogy könyvtára, ha ugyan illik rá a szó, néhány kö­tetből állt. Neki mindig fontosabb volt maga az élet, nyers valóságában, amiben megbocsátó derű éppúgy volt, mint fölényes gúny. A tévé negyven perce ehhez a Tersánszkyhoz kevés volt, a megelevenített részletek is mintha egy másik világból üzentek volna, a Kakuk Marci-részletből is hiányzott az a kedvesség, közvetlenség, ami Tersánszky Józsi Jenőt egyszerivé és halhatatlanná teszi. ...és Nestroy Johann Nepomuk Nestroy irodalmi rangja sokáig kétes volt. Ferdinánd Raimund mellett ő a Volksstück, a bécsi népszínmű megteremtője, aki fáradhatatlanul írta, rendezte, játszotta, énekelte bohózatait, melyeknek közönsége igazi kisemberek­ből állt, akiknek a múlt század első felében ő jelentette az ünnepi kikapcsolódást, a vasárnap elvarázsolt örömét. Ezekben a bohókás darabokban ugyanis mindig történik valami csoda, a szereplők kilépnek a hétköznapok egyhangúságából, vidám és vigasztaló kalandokon mennek át, hogy miután a függöny legördült, min­denki elégedetten térhessen haza. Az irodalomtörténet jó fél évszázaddal halála után kezdte komolyan venni, felis­merve, hogy bonhózataiban több is van alkalmi szórakoztatásnál, nálunk Heltai Je­nő dolgozta át a Lumpáciusz Vagabunduszt, élete válságos időszakában, 1943- ban, a Nemzeti Színház pedig 1947-ben elő is adta. A Nemzeti Színház első korsza­kában is kedvelt darab volt, de Nestroy soha nem honosodott meg a magyar szín­padokon. A tévé most a Heltai-féle átdolgozást vitte képernyőre, Bohák György ren­dezésében. Hasznos vállalkozás, akár régi adósságot is emlegethetnénk, hisz alka­lom arra, hogy az egykori népszerű s ma egyre többet játszott bécsi szerző nálunk is polgárjogot kapjon. Ez az előadás azonban aligha alkalmas erre. Ez nem a romantika világa, ami E. T. A. Hoffmann műveiben tetőzik, amelyekben a fantasztikum keveredik a valósággal, egybefolyik álom s való, itt a tündérek, jó és gonosz szellemek a valóság körül keringenek, s mindig úgy, hogy a házmesterlá­nyok is elandaloghassanak. Ez a bécsi biedermeier, s az már Nestroy írói erénye, hogy a bolondos történeteket aktualizálni tudta, s azt írják róla, hogy egyes figurái mögött a valóságos modellt is felismerték. így lesz a „Zauberposse", a varázs és ko­média keveréke társadalombírálat, s a zenés bohózat bécsi műfajként vonul be az irodalomtörténetbe. Heltay Jenő friss, könnyed átdolgozásából Fábri Péter írt forgatókönyvet, az ere­deti énekbetétek helyébe Novák János szerzett zenét. Vissza lehetett volna térni az eredetihez, vagy meg lehetett volna tartani Heltai szellemes átdolgozását. így azon­ban egy romantikus mesejátékot láttunk, s Nestroyt továbbra is fel kell fedezni. Ér­demes lenne, mert valóban szellemes szerző, vidámsága ma is eleven. CS. L Kígyós Sándor szobrai Pécsváradon Amikor megszólal a kő... „Az, amit nekem hátrahagyott, gond­jaim között a fel-fel villanó fények sora..." Martyn Ferenc vallott így a fiatal, korán elhunyt pályatársról. Kígyós Sándor, aki vegyésztechnikusként a spektrumanalí­zissel foglalkozott, a muzsikálásban ke­resett éltető erőt, népművelőként sugá­rozta másoknak vitalitását, a magyar iro­dalomban, nyelvészetben mélyedt el... a kőben találta meg a formálható, az alkotó ember hite szerint idomuló anyagot. A természet egyik legelemibb, legrégibb forrása nyert új életet a keze nyomán. Meghajlott a hajlíthatatlannak tartott anyag, szerelmet, új életet sugárzott a ri­deg márvány és a gravitáció törvényét semmibe véve egy magasabb szférába, a mindenség felé nyújtózott. Nem kereste másban az alkotás tárgyát, mint az őt kö­rülvevő világban, nemhiába vallotta ma­gáról: „Előttem papírdarab rajzolatlan, iskolapad faragatlan nem maradt.” Fel­nőve lehajolt, hogy a félrerugott kődara­bot felemelje és lenyűgöző egyszerűség­gel a világ legbonyolultabb dolgait mondta el. Bízva abban, hogy ez az emberi jelzés értő befogadókra talál. Kígyós Sándor állandó kiállítása Pécs­Egy világegész váradon, a felújított monostor egyik ba­rokk melléképületében kapott méltó he­lyet. Érdemes felkeresni, lelki, gondolati felüdülést nyújt.-tzs-ka-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom