Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
1988. szeptember 10. SvÍÉPÜJSÁG 11 Villáminterjú Jurij Brézannal Textilekről Eleven-e? Amint azt korábban jeleztük már - a Kölesden, Szombathelyen rendezett textilművészeti kiállítások után - most a budapesti Műcsarnok Eleven textil című tárlatáról szólunk. A helységnevek sorolásakor - textilt emlegetve - nem maradhat ki a Vas megyei Velem község sem. Itt alakult meg 1975-ben egy alkotóműhely, ahol a textilművészek dolgozhattak, tehetségük minden újra fogékony ihletettségével. A műhelymunka egyben azt is jelenti, hogy egymásra inspiráló hatással vannak az ott dolgozók. Ezt érezhettük is minden kiállításukkor. Az ösztönzésük új és újabb dimenziókat is meghódított. Ekkor kezdhettünk el beszélni a magyar textilekről. Anyagot szemlélve láthattuk, hogy a textil mellett miként jelennek meg egyebek is, például papír, műanyag, fotó, film stb. Nyugodtan összegezhetjük ma már, hogy lendületes pályát futott be ekkortájt a textilművészet. A kritika is többet foglalkozott vele. A korábbi írásainkban jelzett biennálék színesek, frissek, mondhatjuk elevenek voltak. Itt most visszakanyarodhatunk a kérdőjelezett főcímünkhöz: Eleven-e? Mármint a textilművészet napjainkban. Ha mindjárt azzal folytatjuk gondolatunkat, hogy adminisztratív okok miatt a Velemi Alkotóműhelyt megszüntették, akkor arra kell jutnunk, hogy vajon ez is oka lehet a kérdőjelnek? A Műcsarnokban látható alkotások csak az „újszülött” szemével nézve „elevenek”. Aki nyomon követi a 20 évet a magyar tex'til történetében, érezheti, hogy korszakhatáron áll. A két évtized nagy idő. Ezt reprezentálja a Műcsarnokban csoportosított rendezvény. Egy-egy teremben más-más tartalmú alkotásokkal találkozhatunk. A térbe tervezett és készített daraboktól elválasztották a gobelineket. Képről képre járatva a tekintetet a nyugodt szépséggel találkozik, de hiányolja azokat az ötleteket, melyek új útjelzőként e művészeti ág elevenségére utalnának. Elkényeztetettnek érezhetjük magunkat a két évtized frissességétől, attól, hogy kétévenként más-más arcát láthattuk a szombathelyi tárlatoknak is, a kísérletező kedvű műfaj nyomán. Csúcsra értünk. Innét kell széttekinteni. Az ismét további kérdés, hogy merre lehet indulni? Van-e lehetőség ezen a műfajon belül, akár technikai megújulásra is? A nemzetközi kapcsolatokat keresve, ugyanakkor egy azonos szellemiséghez kötődő csoport 1986-ban megalakította a Velem Plusz elnevezésű közösséget. Tíz textilművész összefogott szándékkal próbálkozott együttes erővel kijutni abból a helyzetből, amit megtorpanásnak érezhet a néző is. Munkálkodásuk eredményeként jött létre a Velem + Brüsszel című kiállítás a budapesti Lajos utcában. A belga Fibre et Fii csoport a magyar művészekhez hasonlóan a textilművészet átfogalmazásának, (ismételjük!) megújulásának lehetőségeit keresik. A két textiles település művészeinek találkozásától remélhettünk volna valami nagyszerű akció-kezdeményezést, ha vendégeink alkotásainak anyagából nem éppen a textil hiányozna. A jubileumi textilkiállítások kapcsán most ismét többet hallattunk e türelmet, szorgalmat, tehetséget próbára tevő művészeti ágról. A visszhang elcsitul amint az szokásos. Míg feltűnik egy elevenséget igazoló művész, vagy csoport, alkotóközösség, aki, vagy akik munkájuk közreadásával eltüntetik a kérdőjeleket a kiállítási jegyzetek címeiből. DECSI KISS JÁNOS Augusztus közepén lehetőségem nyílt otthonában (Horni, Hajnk, NDK) felkeresni az ismert szorb költőt Jurij Brézant. Nálunk a „FÉRFIÉVEK” című regényével vált ismertté. Szeptember 19-én hazánkba látogat, Baján, Pécsett valamint Budapesten az NDK-centrumban találkozik olvasóival. Ennek ürügyén tettem fel néhány kérdést, ebből idéznék:- Brézan úr, korábbi műveinek ismeretében mindenek előtt az érdekelne, mi foglalkoztatja pillanatnyilag? Készül-e újabb írásmű?- Igen. Manapság új regényemen dolgozom, amely ez év végére remélhetőleg el is készül. Terjedelme mintegy 400 oldal, s további adalékul szolgál életrajzi témáimhoz. Nyelvében és formájában autentikus. Az „OLYM” címet adtam neki.- Ön szorb nemzetiségű, műveit két nyelven, németül és szorbul írja. Melyiken szólal meg az új regény?- Nem feledve nemzetiségi voltomat, német nyelvű írónak érzem magam. Új könyvem párhuzamosan íródik mindkét nyelven. A tartalomra koncentrálok, hisz a mondandó a fontosabb. Majd ezt követi a nyelvi megformálás. Az irodalom teljes igazsága nem a tényeken, mindinkább az embereken (író-befogadó) rejtezik. Ezért nagyon fontos, hogy a megélt - más nyelveken megírt - valóságelemek a legjobbak által fordíttas- sanak idegen nyelvekre és viszont.- Néhány hét múlva nálunk üdvözölhetjük Budapesten. Mit hallhatunk Öntől? Új regényemet szeretném bemutatni. Bízom hallgatóságom pozitív reagálásában. Brézan úr, köszönöm a hallottakat Viszontlátásra Magyarországon. BAYER BÉLA Fecskéül érteni minden gyerek eleven vágya. Az érzés akkor tört rám teljes erejével, amikor Győri Vilmos udvarában játékaink közben a derült égből váratlanul megérkezett a villásfar- kúak csapata. Puha suhogással, örömös csiviteléssel keringtek fölöttünk, lassan leereszkedtek a hosszú lóistálló dudacserepeire. Egy részük viliózva, szárnyával súrolta az épület ereszében füzérszám gyöngyöző fészkek kalárisát. így kopogtattak be tavalyi hajlékaikba, így tapogatták, hogy itthon vannak-e igazából. S mennyi, de mennyi fecske Győri Vilmosék udvarában. Nálunk, három házzal arrébb egy fészekaljnyi sem lakik. Az öreg takarmányos Tanner Vendel éppen zöldet talicskázott a lovaknak. A kalap alól nézdegélt föl rájuk. Kérdezem tőle, hogy lehet az, hogy itten majdnem száz fészket számolunk, nálunk meg egy sincs.- Te, gyerek, nehogy megkívá- násodban egy fészket is elrabolj, hogy hazavigyed. Véres tejet ád a tehenetek, a házatok is meggyulladhat. Gyerkőc koromban én is az ingem derekában akartam hordani őket. A fecskéket csak szemmel szabad simogatni. Noha könnyű lenne őket megfogni. Éjszaka évadján. Vagy nappal is. Jut eszembe, mikor megnősültem, Győri Vilmos a régi kúria száraz bejáratát alakíttatta át cselédlakásnak. Abba költöztem lakni. A mostanihoz hasonlatos szép, meleg áprilisi időben, éppen ebédeltünk, a nyitott ablakon beröppent a szobánkba két szófián fecske. Körülrepülték a kis szobácskát többször is. Gondoltam, legyet hajku- rásznak, majd kimennek, hiszen emberhez nem szoktak ilyen közelségben szálldosni. Letelepültek a csüngős lámpa ernyőjére, onnét nézegettek fölfelé. Rákapaszkodtak a mestergerendára, aztán a sifon tetejére ültek. Fölsejdült előttem, hogy ezek tavaly itt fészkelhettek, amikor még kapubejáró volt a kvártélyunk. Dehát ember meg fecske egy lakásban nem élhet. Marasztalhatnám őket. Becsukhatnám az ablakot. Belátták maguktól is néhány perc alatt, hogy a tavalyi világnak számukra itt vége. Elszálltak. Nem tudom haraggal-é, nem tudom talál- tak-é udvarunkon fészkelő helyet. Szívesen gyúrtam volna nekik másikat. De azt nem fogadják magukénak. Nem voltam egyedüli a fecskeimádatban. Naponta többször csőszöltük őket, hogy mit is cselekszenek. Az első napjuk sem tellett ki csupa örömködésből. Sokan az első minutumban megtalálták fészkük bejáratát. Rákapaszkodtak, farkukkal támasztották magukat. Becsicserítettek. Finomságos jártassággal bújtak a drága hajlékba. Sokáig nem mutatkoztak. Elaludtak a hosszú út után? Más pár igazítani valót talált a fészkén. Egér telelhetett benne. Flordták kifelé a tavalyi almot. Nem túrták ki fészkük alá a bélést. Szálanként vitték az udvaron is túl, ahol elejtették. így tettek azok a fészektulajdonosok is, amelyeknek pók szőtte be az ajtóját. Szépen szájba vették a pókhálót, repültek a fátyollal. Némely fészek alján véletlen lyuk tátongott lakatlanságában. Az igaz gazdák sán/arga módra láttak neki a foltozásnak. A kút és itatóvályú tájékán tócsában állta víz, sárrá dagasztotta a földet. Lepték is a fekete frakkos kőművesek. Méltósággal ereszkedtek a szélére, odalépdeltek a bányához, fölcsippentettek egy fuvarra valót, röptűkben keverték össze nyálukkal, ragasztották az oktalan nyílásra. Öt-hat fordulat után az ereszei cserepére ültek pihenni. A válluk is összeért. Tollászkodtak. Újra nekiláttak. Talán, hogy a fölrakott sár még nedvesen fogadja a rákövetkező sort. A házatlan fecskék serény röpdöséssel kezdtek új fészkek építéséhez. Volt a hosszú istálló eresze alatt elég szabad portának való. A kinézett helyen apró pöttyecskékkel rakták föl az első sort. Mint valami karéj kenyér, olyan szabályos hajlásban simult a másik fészek mellé. S lassan, de szemmel követhetően sorról sorra emelkedett a lakás fala. Emelkedésében domborodott, mint valami nagyobbacska óvó, meleg tenyér. Úgy számoltuk, minden figyelő gyerekeszünket összetéve, hogy három nap alatt elkészült az új hajlék. Negyednapra már bebútorozták, friss alommal, levegőben libegő pihetollal. Hetvenegy régi fészket tartottunk számon. Ezek közül ötben verebek ütöttek tanyát. Mindből lógott ki valamilyen fecskéklakta fészeknél szokatlan fűszál. A régi tulajdonosok érkezésük első percében beszóltak az árendásoknak, hogy megjöttünk, szeretnénk beülni. Egy verébpár az első szóra kiröppent. A másik helyen lakó szürkék hallgattak. Kívülről pedig ketten is mondták a magukét. Végtelen hosszan, kérlelően. Nem érhetett a szavuk semmit. Hogy s mint mehet ez fecskééknél, arra lettünk figyelmesek, hogy vagy húszig számolható csapat fölhussant, s a veréblakta fészkeknek karéjozott, mint valami eleven, madárból font karikás ostor, suhogott. Szárnyak, mellek, szavak döngették a fészekvárakat. Az ostromlók rohamára három fészekből kimenekültek a szürkék. Nyomukban bebújtak a fecskék. Szálanként hordták kifelé a verébfészket. Mindig csak egyikük repült. A másik őrizte a házat. Az ötödik veréblakásbéliek nem adták föl. Másnap is tartották magukat. Nem esznek, nem isznak. Kis harci szünetekben kikukkantak. Pedig az ő albérletük is kapta a fecskerajok percenként megújuló rohamait. Nem futottak meg. Félelmökben a bátorságuk? Tartja magát a fészekvár verebestől. A fecskeraj próbát tesz még egyszer, kitapasztalt támadó zajokkal fölfegyverkezve. Nem ér semmit. Akkor egy fecskeraj lerepül a sárbányához, viszi a tapasztást, az elfoglalt fészek szájára ragasztja. Ahol húsz-harminc madár dolgozik a diónyi rés befalazásán, ott halad a munka. Fél órai serénykedés után egy ceruza nem férne a nyílásba. Ekkor kicsit megpihen a szelíd fecskeség harcias serege, amelyik, mint hírlik, olyan elszánt, a sólymot is megszalassza, ha határi légymezők fölött fecskepecsenyéjét szedi a ragadozó. Pihenés a sereg várakozása, vagy utolsó rémséges figyelmeztetés? Még kijöhettek, vagy ez lesz a koporsótok! Sötét lehet már odabent, akár a zsákban. Az addig hallgató szürkék fölsírtak. Tud a veréb csimasza, párja elvesztésén olyan szívhez szólóan sírni, napokig nem áll be a szája. Belülről a csőrkalapácsok rombolják a friss falat. Kitörnek a sársírból! A harcos fecskék megértő nyugalommal nézik. Ott vannak a régi gazdák. Napok elvesztése után sietve tatarozzák, takarítják a hajlékot. Néhány nap, lassan medrére térül a fecskefalu. Mint a Kupa folyó áradások után. Napkelte előtt szól a muzsika. Addig tart, míg a nap a fa hegyébe ér. Ezzel fölhajtja a harmatok elől elbújt rovarságot. Légykapó útjára indul a fecskesereg. Enni, nótázni nem lehet egyszerre. Szárnyalásuk oly zajtalan, szinte úsznak, mint halak a vízben. Olykor alant járnak, szárnyukkal is érintik a falakat, háztetőket, ahogy az időjárás leszorítja az ennivalót. Máskor olyan magasan köröznek, szemmel alig érni utói őket. Napokig mintha mást sem tennének, esznek, röpdösnek, összeülnek, bandáznak. Mindig együtt tartanak. Aztán megfeleződik a számuk. Csöndös a falujuk. Elkezdődött a költés. Egyik madár üli a tojást, a másik legelni jár. A reggeli éneklésen kívül alig hallik fecskeszó. Éppen csak a legszükségesebbeket mondják. Amikor váltja egymást a pár. Hogy a tojáson ülő is kapkodjon valamit magába. Illedelmes mozzanatok. A kinti beszól a sárcipóra ragadva, megjelenik a benti, elröppen, beóvakodik a másik. Melyik a férfi, melyik az asszony, ember fia azt szemmel soha nem különbözteti meg. A csimaszok világrajöttét tudtunkra adja, amikor a szülők hordják kifelé a tojáshéj darabokat. Nem lökdelik ki gondatlan gazda módján a fészek alá. Elviszik messzire. Visszajöttükben rovarka a szájukban. Az öt tojásból kibújt utód éhes ám, pirínyó szúnyogszárnyú falatok kerülnek a fiókák szájába eleinte. Aztán ahogy a falánkok tátogása egyre követeli a betévőt, nagyobbacska lepkécskék, legyecskék, pajorok a szülők szájában. Mind a két szülő úton. Az utódok odamagasodnak, egynek, kettőnek kicsüng piros szegéjű szája az ajtónyíláson. Másra sincs gondjuk, mint a szülőket várják. Ám azok nem az első szájba dugják a falatot. Valahonnan tudják, melyik a soron következő. Néha bebújnak a falattal, hogy az kapja, amelyiknek a hátán állva követelőzik a kikandikáló erősebb. Az egy fészekalja egyszerre növeszti a szárnyát. Nincs közöttük kedvenc, mostoha. A rendre tanított utódok farukat a bejárathoz szorítva kipöttyentgetik az ürüléket. Nyoma megfolyik a fészek falán. Megszárad. A szülők csőrvésőjükkel lefeszegetik, elviszik. Üres csőrrel nem térnek vissza. Ahogy kinő a fecskefiak tolla, újra teliszalad a levegő szülői hívogató szóval. Gyere ki, röppenj ki! Ül a legerősebb a fészek szájába kapaszkodva. Menne is, fél is. Kéreti magát. A többiek ihingetik belülről. Egy kis rebbenés, kibuggyan egy fiókmadár. Csak éppen az eresz első cserepéig. Két méternyi sincs az út. De az nagy út. Piheg. A másik is a nyílásban. Szülői biztató szó, fodrozódik.- Gyere te is. Te sem vagy hitványabb. Röppenj! Az is eléri a cserepet. Ahogy kiszabadulnak a nagy térbe, maguktól is gyakorolgatják ősi tudásukat. Nekirugaszkodnak a tető mezőjében. A szülők odafuvarozzák az eleséget. Némelyik fiú már többször körülrepüli az udvart, a szülő utána. Röptében dugja szájába a falatot. Pár nap alatt akkorát nőnek, a kis család nem fér a fészekbe. A szülők kint éjszakáznak némely gyerekük társaságában. Egy hét alig telik el, alig tudjuk, melyik az utód, melyik a szülő. Anyányivá senderedtek. Együtt járják a nagy égi mezőket vadászni. Együvé tartozásuk esténként látszik. A fészek közeli tető részén ütnek tanyát. A szülők a második költésre készülnek. Az utód, bár szülőnyi, még éretlen a házasságra. Útjaik elválnak. A szülők maguk akarják uralni a fészket. Ha éjszakára bebúvik valamelyik fecskegyerek a szülői fészek melegére vágyva, nem űzik. Kiküldik. Némely család annyira együtt tart, hogy a szülők a második eresztéshez új fészket építenek. Mint valami póttáska, két domború fészekre ragasztva készül. Az utódok maradékai abban laknak, a szülők a régiben. Néhol családi viták késleltethetik a második vetést. Sietve rak új fészket az öreg pár. Tán a gyerekeik, vagy belátó fecsketársak fognak össze, fürgén tapasztják az új hajlékot. Tízen is dolgoznak. Két nap alatt megépül a tanya. Az új nemzedék gondozása fáradhatatlan buzgalommal folyik. Amíg azok is kitollasodnak, már messzi határokból is összejárnak a távoli fecskecsapatok. Az istálló tetején lehet ezer cserép. Majd mindre jut egy pár. Kevés zajjal élnek. Tervezgetik az előttük álló utat! Napok mennek. Legelnek, üldögélnek. Egy reggel arra ébredünk, elmentek. Féllábú, egy szárnyatörött sem maradt hírmondónak utánuk. Minden órában lessük őket. Hátha csak rovarászéi mentek. Jó meleg még az idő. Hajnalonta a nap végigszalajtja házaik előtt kis sugárkölkeit. Lámpájuk nyomán látni, hogy a póktakácsok sok fészek ajtójára már kifeszítették hálóikat. Harmatcsöppek gyöngyöznek rajtuk. Tóth Béla: Fecskéül érteni
