Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-10 / 217. szám
1988. szeptember 10. írsTÉPÜJSÁG 5 Kéty után, Hőgyész előtt tábla jelzi: Murgára jobbra kell letérni. Az éles kanyar majdnem ösvénynyi útra vezet. Hiába az autó védelme, hiába szól a zene, az emberben szinte félelem ébred, de legalábbis magányosnak érzi magát. Önkéntelenül kikapcsolom a rádiót. Lassan veszem a kanyarokat, lassan ereszke- dek lefelé. Az út két oldalán - ki tudja, ki látja meddig - a természet rendezte sűrűségben akácok. Ölelkezésre vágyva igyekeznek egymást elérni. Amikor majdnem sikerülne, igyekezetüknek gonoszul meredek löszfalak vetnek véget. « A sárga meredélybe vájt pincék ajtajára esik pillantásom, s a hatalmas „arcban” röhögő szájat vélek fölfedezni. Megdöbbenek. Hiszen e táj nem sátáni. Inkább nagyon is szép a maga bujaságával együtt. S a visszalevö alig egy kilométeren az akácokról tűnődöm. Az akácokról, melyek sok-sok vers és dal főszereplői, melyek hozzátartozói a hazai tájnak. Olyanok, mintha itt „születtek” volna. Pedig az első akácfát 1710-ben ültették nálunk, s gyors növekedése miatt nagy reménységet fűztek hozzá. Aztán elterjedt mindenütt, szaporodott magától. S mit mond a fa? (Kosztolányi Dezső segítségével...)- Nem vagyok fajmagyar. Azt példázom nektek, hogy gyakran leghűbb fiaitok azok, kik máshonnan jöttek hozzátok, de gyökereikkel úgy belekapaszkodtak a futóhomokba, hogy onnan többé sohase tudnak elmenni. Valamikor Murga németek lakta település volt. Aztán a ki- és betelepítés megváltoztatta a lakosság összetételét. A világtól való elzártság, a falu mérete pedig a létszámot. Valamikor több mint hatszázan éltek itt. Most 155-en. Valamikor vagy százötven házszám volt, most alig ötven. De akik itt élnek, bár akárhonnan is sodorta őket a sors Murgára, megkötődtek, akár az akác. Az akácosok, melyek közt szégyenlősen bújik meg a kis falu... A menedékül szolgáló völgykatlant övező dombok mentét hat kilométeren szeli ketté a faluárok, és igyekszik, hogy vize mielőbb érjen a felsőnánai halastórendszerbe. S ahogyan a patakocska vize változik, úgy alakul a falu képe, noha ott „valójában semmi nem történik”. Vagy igen? Csak a történések más mértékegységgel mérhetők, mint az egy-kétezer lakosú, vagy még nagyobb településeken. Most éppen a „gyönki vizesek” téliesítik a víztartályt, ami a volt kultúrház helyén áll. A művelődési intézménynek az utóbbi években ugyan már nem volt forgalma, csak „erre-arra” használták. És szép lassan tönkrement. Annyira, hogy tavaly össze is dőlt.- Az anyagot, amit még használni lehetett, eladtuk - mondja Jókai János elöljáró, aki egyébként a felsőnánai Kossuth Tsz személyzetise. De Murgán lakik születése óta. A kultúrházból hatvanezer forintot sikerült „megmenteniük”, ami tulajdonképpen a falu különvagyonát jelenti. Ebből a járdákat újítják föl. Az anyag megérkezett, s most, a hét végén az ott lakók társadalmi munkában javítják és korrigálják az itt-ott meglehetősen rozoga gyalogjárókat.- Rendes út is kellene - szögezi le Käufer Henrik, aki a bolt előtt két másik férfivel beszélget. Talicskáján, ami „jó segítő”, egy zsák hízótáp. A négy disznóból kettő jó nyugdíjkiegészítő...- Azaz, hogy csak volt - teszi hozzá, mert már nagyon drága a táp, s a munka sem lett kevesebb a jószággal.- Aztán még váltunk néhány szót az utakról, pontosabban az egyetlen kövesútról, ami a faluba vezet.- Azt még Gömbös Gyula építtette. Azóta egyetlen centivel sem gyarapodtunk - mondja a tényt Buczkó Ferenc, aki Ferenckúton állattenyésztő.- Gondolom, tudja, hogy itt született Gömbös Gyula? - kérdi Käufer Henrik tőlem, majd azt is mondja: - Legalább ennyi hasznunk volt belőle... Mármint az út. Az viszont elég kellemetlen volt, hogy jó ideig a környékben élők Gömbösfalvának csúfolták Murgát. A harmincas évek derekáig egyik központi figurája volt politikai életünknek Gömbös, akit szinte a véletlen sodort a nagypolitikába. Ugyanis édesapja Murgán volt evangélikus tanító, s Gyula fia néhány líceumi év után kadétiskolában folytatta tanulmányait. Ma már nem is igen emlegetik a faluban, legfeljebb akkor jut eszébe valakinek, ha a temetőben jár. Ugyanis a három kripta közöl az egyik a Gömbös családé. Ott nyugszanak Gömbös Gyula szülei. A faluban mindössze két állami tulajdonban levő ház van. Az egyik az elöljárósági épület és az orvosi rendelő, a másikban Werner Jánosék laknak. Az idős ember még találkozott Gömbössel, egyébként rokonok.- Nagyanyám és az ö édesanyja testvérek voltak - fogja meg a rozoga kerítést belülről Werner János, azt is tőle tudom meg, hogy ez a ház - Fő utca 17. - Gömbös szülőháza. Azt viszont a kétyi közös községi tanács elnökétől, Bogos Ferenctől, hogy sajnos felújításra nincs pénz, legalábbis az idén.- Tavaly készült el a közkifolyós rendszerű törpevízmű négyszázvalahány ezer forintért. Előző évben háromszázezerbe került a faluárok kitisztíttatása.- A vizet elvittük minden utcába - teszi hozzá Jókai János. - Úgyhogy négy közkutunk van. - Előtte Gyünkről és Bonyhádról hozták ide a vizet hetente három alkalommal. Mert a miénk nitrátos volt.- És most ez milyen? - kérdi tőlem idős Adamik Andrásné. - Tiszta klór. Egyszerűen ihatatlan. Olyan, mintha hypót öntöttek volna bele. Szagolja csak meg - mondja, és szed néhány színes őszirózsát az út menti kertjéből, s odaadja. - Tegye otthon a vázába, és gondoljon ránk. - S hogy ezeket a sorokat írom, valóban a murgaiakra gondolok, de teszem ezt még ezután is gyakran. Majd emlékeimbe idézem a soksok nyíló virágot, a kedves embereket, a bepucolatlan katolikus templomot, aminek vakolására az építéskor, 1940-ben sem, de azóta sem futotta. S ha már említettük a templomot, már ami a „központban” van, megpróbálom leírni, hogyan néz ki ez a rész. Amint beérünk a faluba, jobbról, balról egy-egy- ház. Amikor majdnem a faluároknál tartunk, balra egy kis épület. Ez a posta, amiből ilyen ici-picit még életemben nem láttam. Aztán a híd, majd jobb oldalon nagyobb épület: ebben van a bolt és a kocsma. Az utóbbi a hét két napján zárva tart. Hátul az udvaron a felvásárló épülete. A kis téren (ha ugyan lehet annak nevezni) bal oldalon az egyik a - már említett - templom, szemközt pedig egy háromnegyedig lebontott ház. Az egyik tűzfal - amit belül zöldre festettek - még áll. Kék keretű ablakai virítanak. Kicsit arrébb egy másik bontásban levő ház. Körülöttük hatalmasra nőtt gaz, téglák, cserepek mindenütt. Mondják, hogy még fedetlen kút is van, ami bizony veszélyes. E lehangoló látványt a faluban mindenki szóba hozta... Amint e napon már többször is, most is a központban állok, mire egy idős asszony lép mellém:- Maga a védőnő? - kérdi. S mikor nemmel válaszolok, el sem tudja képzelni, hogy merre tapogatózzon tovább, hiszen itt idegen? Legfeljebb az új védőnő jöhet. Más nem. De ez nem zavarja, mondja máris a véleményét:- Mi ez a komédia, kérem? Úgy néz ki ez a falu, mint egy bazár! Hogy lehet megengedni, hogy elkezdjék a bontást, aztán úgy itt hagyják, mint Szent Pál az olájo- kat - a jogos háborgás közepette megtudom a nevét is. Boros Józsefnének hívják. S azután meglepődöm. Fiatal asszonyka jön két kisgyerekkel, ö azt panaszolja, hogy reggel nagyon korán indul a busz „befelé”. S mivel nincsen, csak egy járat, azzal kell menniük a kicsiknek is az óvodába. A félig lebontott házakról és további sorsukról Bogos Ferenctől érdeklődöm, de ő is csak egy kibogozhatatlan krimit ad elő, s intézkedési jog híján alig tud valamit tenni, s valljuk be, kicsit szabálytalanul, de az emberek érdekében „lépett”.- Bontási engedélyt a szekszárdi tanács műszaki osztálya adhat ki. Érdeklődtem telefonon, de nem tudtak felvilágosítani, s ugyanekkor azt is kérték, hogy írásban értesítsem őket a dologról... Amit én tudok? Mindkét ház magántulajdonban volt (van). Ugyanis adásvételi szerződést sem kaptam. Viszont, ha az eladás nem történt meg, akkor a fajszi bontómester nem kezdhette volna el a munkát. Ennek ellenére - ez a szabálytalan, de mit tehetek mást - felszólítottam az illetőt a munka befejezésére. De semmi... És ha baleset történik?- Egyébként milyen időközönként jár át Murgára?- Kéthetenként tartok kint fogadóórát, de azért minden héten egyszer átmegyek.- Milyen ügyekben keresik leginkább?- Elsősorban pénzügyi dolgokban. Sokan kérnek szociális segélyt... De nem ritka a telekhatárvita sem. Most térképezzük föl a falut. Mert senki nem tudja már, hogy melyik terület kié. Mindenki használ mindent. És ebből nézeteltérések adódnak érthető módon... A postától balra levő utcába megyünk. Az egyik ház udvarából szívélyesen köszöntik Jókai Jánost, majd engem. Reizer János és felesége vidáman jönnek a kerítéshez, s évődnek egymással a kis útszakaszon is.- Persze, mert ma egy brigádban dolgozunk az asszonnyal - mondja a nyugdíjas kőműves. - Ő meszeli szürkére a ház lábazatát, én meg az istálló falát simítolom meg „murgai cementtel”.- Jó itt élni a nyugdíjasoknak - mondja az asszony. - Nincs itt ellenségeskedés, kötekedés. Még az autók sem zavarják az embert.- Igaz, ide a Petőfi utcába csak nagyon száraz időben lehet bejönni.- Két házat vettek meg itt a környéken szekszárdiak - tolja hátra sapkáját Reizer János. - Már itt is nyaraltak. Tudja, mibe kerül egy ilyen nagy ház? Húszezerbe. Na, mit szól? Mit? Meglepődöm, s arról érdeklődöm az elöljárótól, hogy vajon, mennyiért kapható egy telek.- Azt meg nem mondom, merthogy fogalmam sincs... Ilyen igény még nem merült föl. Tovább megyünk a csendes utcán. Majd hirtelen megtorpanok. Váratlanul ért Petrik Sándorék kutyájának ugatása.- Nem kell félni - s kísérnek befelé a házba. Dicsérem a rendezett portát, a szép aprójószágokat. A még eredeti padlójú lakókonyhában ülünk le a sarokpad- ra. Petrikéket sokakkal együtt negyvenegy évvel ezelőtt telepítették Murgára Vámosladányból és a környékből.- Azóta csak egyszer vótam otthon, amikor meghalt az anyósom, és a hagyatéki tárgyalást tartották - emlékezik a gazda, majd igy szól: - Megszoktunk már itt. Meg is vagyunk jól... De álmomban mindig amott vagyok. Odahaza. Azon a földön dolgozok, abba a házba térek be... - s a fiókból néhány sárgás fényképet vesz elő.- Ez volt a házunk. Amelyiken nyitva van a kapu, azon mi állunk előtte. Amikor eljöttünk... Amelyiken becsuktuk már, a szomszédokat láthatja.- Az első idők voltak rettenetesek. Mert amikor minket, felvidékieket kitelepítettek, azt mondták, jön minden magyar... Aztán a rokonok közül többen maradtak. És menni, látogatni őket nem lehetett. Még a nagymama és a nagypapa koporsójához sem engedtek - szomorodik el Petrik Sándorné, majd férjének egyetlen simogatós mozdulatára elfelejti bánatát. Közülünk itt egyedül én vagyok a férfi. Tizenöt társam már a földben van - mondja Petrik Sándor, majd saját borából kínál... - Mise sincs nekünk a faluban, mert a többség katolikus. Van még néhány evangélikus. Hozzánk, reformátusokhoz néha kijön a szekszárdi pap. Ide a házunkba. Olyankor együtt imádkozunk. A feleségem, én, az Olga és a Szücsné.- Amikor idejöttünk, olyan szép tájképe volt ennek a falunak... De ma már? - mondja a férfi, majd felesége a nefelejcses cukortartót és az aranyszélü csészéket mutatja. Becses emlék „még onnan".- De felraktunk mindent a kocsira, ami mozgatható volt. Még a káposztakövet is...- Csáki Feri bácsi egy hordóban őrizte az áthozott holmikat. Csak akkor bontották föl, s nézték meg, amikor meghalt. Bíró Lőrincék a Fő utcában laknak. A ház körüli föld minden négyzetcentiméterét bevetették. Itt virág, ott saláta szigorú rendben, katonás sorokban. Amikor a tornácról a szobába lépünk, olyan, mintha kiállítóterem lenne. Kézzel faragott hármas asztal, székek, a falon is faragások, a képek, tükrök szintén gazdagon faragott keretben. Aztán a képek, a tájak a fában...- Pásztorember voltam. Megörökítettem a munkámat - mondja, majd amikor egy szintén míves faliképet nézegetek, így szól:- Ezzel voltam Tamásiban kiállításon. Ott a serleg, amit kaptam - én pedig már egy gyönyörű zsindelyes ház előtt állok, ami előtt székely kapu van.- Ilyen házban születtem Hadikfalván. Gondoltam, kifaragom azt is. A harangláb is onnét való... Ez meg az első munkám. Juhászbojtár voltam Romániában. Ott ilyen füles fapohárból ittak az emberek a legelőn, s abból is kínálták egymást. Aztán ráfűzték a derékszíjra.- A faragás a mindene - mondja az asszony büszkén nézve férjét. - Olyan boldog, ha kiállítása van. - Tudja hol voltunk nemrégen? Szekszárdon. Juhos László szobrászművész hívott meg bennünket a lakására. Régen éreztük olyan jól magunkat, mint akkor. Úgy beszélgettünk, mintha mindig ismertük volna egymást. Miközben a kockás lapú vendégkönyvet nézem, életükről mesélnek, arról, hogyan került össze „a székely ember, meg a szegény német származású asszony...” A szívmelengető történet után megkérdezem, hogy miért írja mindenki a vendégkönyvbe, hogy „Köszönöm az emléket”?- Mert aki beír, annak mindnek adok egy kis faragást. Legyen az gyerek vagy felnőtt - s én is egy szép gyufatartóval térhettem haza, no és sok élménnyel. Ilyennel is, meg amolyannal is - a szégyenlős MurgáróL V. HORVÁTH MÁRIA A murgai Fő utca S'"
