Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-06 / 187. szám

r r 1988. augusztus 6. Képújság 11 125 éve született Gárdonyi Géza Százhuszonöt esztendővel ezelőtt két nagy írója született Egernek: Bródy Sándor, majd pár héttel utána Gárdonyi Géza. 1863. augusztus 8-i születésnapjára emlékezve most utóbbiról lesz szó, megjegyezve, hogy ő nem a kedves kisvárosban született - ámde ott töltötte legtermé­kenyebb utolsó negyedszázadát. Agárdpusztán látta meg a napvilá­got, s német nevét csak később ma­gyarosította a közeli Gárdonyhoz igazítva. Belső és külső problémákkal járó, küzdelmes, de az alkotói pályának annyira kedvező „köztes" társadalmi helyzetből indult, amelyhez - apja révén - a múlt század eleji hazai technikus- és szakmunkásgárda ál­talános német származása éppúgy hozzátartozott, mint a nem nemesi sorból polgárságba emelkedés vá­gya, a forró hazafiság, demokratiz­mus, meg a vállalkozás és folytonos hely- és pályaváltoztatás. Gárdonyi édesapja kiváló gépész szakember, 1848 lelkes harcosa, a forradalom egyik fegyverkovácsa, akinek a Bach-korszakban bújdosnia kellett, vagy legalábbis meghúzódnia, köz­ben az egész akkori Magyarországot bebarangolta, s így lett az agárdi ura­dalom gépészévé. Géza fia már ér­telmiségi, csakhogy a szellemi fog­lalkozások körében szinte napszá- mosi alantasságúnak számító tanítói pálya nem kevésbé volt küzdelmes, mint az apáé. Meg is örökítette Lám­pás című korai regényében, amely nemcsak a feltörés nehézségeinek, de izzó társadalmi elkötelezettségé­nek, bátor antiklerikalizmusának is krónikája. Tanítóból azután újságíróvá lett, s ilyen minőségben szintén országjá­róvá, hogy aztán - olykor a középré­tegek alantas ízlését is kiszolgálva - sikeres és népszerű íróvá legyen, közben mind magasabb művészi szintre törjön. Ugyanakkor mindin­kább elfordult korai radikalizmusától és materializmusát ideológiai miszti­cizmus váltotta fel, aminek szeren­csére, legjava írásaiban nem sok nyoma van. Halálát követőleg a húszas évek­ben mára klasszikusok közt tartottuk számon, és gyermekfővel remekmű­ként olvastuk az Isten rabjait éppúgy, mint Az én falumat, sőt tiszta szívvel nevettünk a Göre Gábor időtlensé­gein is. Pár év múlva azonban Móricz Zsigmond, majd a népi írók paraszt­ábrázolása nyomán - elfordulva nemcsak Göre Gábortól, hanem Az én falum megértő, de felülről lehajtó világától is - egészében elutasítottuk a Gárdonyi-féle társadalomlátást; szemléletének és stílusának valódi s vélt hibáit a teljes életműre rávetitve: szakítottunk vele, nem olvastuk, ha­nem lenéztük, már-már megvetettük; még jó, ha „kismesternek” tekintet­tük. Kinek a nevében mondom el mindezt? - A harmincas évek köze­pétől valahogy így vélekedett az egész valóban jó, magasrendű, hu­mánus, és társadalmilag elkötelezett irodalom tábora: java olvasók, kriti­kusok, irodalmárok, tanárok, akik nemcsak irodalmi közvéleményt ké­peztek, hanem a felszabadulás után irodalompolitikát is csináltak, s a Gárdonyi és hozzá hasonlók (Tö­mörkény, Móra, Terescsényi, Bibó Lajos, Kádár Lajos) népiességét tel­jesen elutasították. Ha már megértjük is, máig sem bo­csátottuk meg egészen Gárdonyi emberi-eszmei gyengeségeit... Csakhogy most már azt is látjuk, hogy nem a tévedések, megalkuvá­sok, hanem legjava alkotásai minősí­tik igazán, és azok a hazafias, humá­nus törekvések, amelyek életműve túlnyomű többségére jellemzőek. Meg aztán jó, ha valaki így ír, hogy kamasz és öregember egyaránt él­vezettel olvassa! Nem baj, ha egy könyv mulattat, ha olvasói örömet nyújt, ha nemcsak igaz, hanem kelle­mes is. Teljes társadalmi-történelmi igazságok kimondására Gárdonyit nem tette alkalmassá - hogy is mondjam? - a „jó szíve”, azaz: érzel- mességbe át-átcsapó kispolgári hu­manizmusa. Több keménységgel nagyobb író lehetett volna. - Nem, sose fogjuk őt (gondolom: utódaink sem) igazi klasszikusnak tekinteni, de mindig olvasni fogják; gyermekek és felnőttek, munkások és értelmisé­giek mindig örömüket lelik majd szí­nes, szép, tanulságos, emberi írásai­ban, s jól teszik! Ha talán nem lángel­me is, igazán nagy író, mint mondjuk Krúdy vagy Móricz; igaz ember volt, és író is a javából, aki megérdemli, hogy szívből szeressük... KRISTÓ NAGY ISTVÁN Bartha László nyolcvanéves Kolozsvárott született 1908. augusztus 5-én. A festőművész mindig kicsit másképpen éli meg kora nagy kataklizmáit. A festőt nem a történeti korszakok szerint osztályozzák, neki saját időszámítása van. Igaz, a történelem ezekbe is beleszól. Bartha Lászlónak is volt jó néhány olyan éve, amikor - ő maga mondta így - „fejben kellett festenie”. 1933-ban jött el a képzőművészeti főiskoláról; ekkor már mestere, Benkhard Ákos tanársegédje volt. Ugyanebben az évben - és ennek is már ötven éve - fe­dezte fel magának Tihanyt, a legszebb magyar tájak egyikét. Az erdélyi fiatalem­bernek mindig is sokat adott a természet: az erdők, az erdei emberek mellé, most modellül a Balaton és nyugalmas vidéke kínálkozott. Solymár István irta róla: „fel­fedezni a lelki tájának megfelelő másik tájat”. Az 1937-39-es éveket Rómában töl­ti mint ösztöndíjas. Ám soha nem lesz a római iskola, az újklasszicizmus képvise­lője. Alapvető élményt számára itt az olaszok mindennapjainak megfigyelése, megélése, az ösztöndíjas és a helybéli művésztársak, s a művészet jelenvalósága nyújt. Mindegyik időszaka meghozza a maga nagy képét: az Önarckép főiskolás ko­rában már bizonyíték, ahogyan Horváth György írja Bartha Lászlóról szóló köny­vében: „Egy töprengő lélek módszeres önfeltárása... a tömegek biztos érzékelte­tése, a szerkezet gondos megválasztása, a motívumok rendszerezett kiépítése." Tihany fényeit, parti hangulatát idézi az Esti kocsizás. A római termést bemutató kiállítás után ismét fordul Bartha László útja. A hábo­rú éveit szülőföldjén tölti, a Hargitán, Székelyvarságon, egy pásztorfaluban. Itt születnek meg a kemény erdei embereket, a küzdelmes erdei munkát bemutató képei. 1946-ban nemcsak az újjászülető béke, hanem egy ösztöndíj, egy újabb ta­pasztalatszerzési lehetőség is előrelendíti: Párizs. 1948-ban érkezik haza tervek­kel, akvarellekkel, immár kiteljesedett érett festői szemlélettel. És ekkor jönnek a „fejben festés” évei. Eleinte még dolgozni tud műemlékesként, restaurátorként, majd 1952-től ez a lehetőség is beszűkül. 1955-ben nevezik ki feleségét, Veroni­kát Tihanyba múzeumigazgatónak, s e fordulat ismét kedves lelki tája felé tereli. De hát lehet a tavat Egry József után megfesteni? - kérdi magától. Aztán megszü­letnek az első képek a téli Balatonról. A tó rianásos képe, föntről nézett, rálátásos perspektívából az a sorozata, amely most már mindenki számára érvényesen meghatározza, felismerhetővé teszi Bartha Lászlót. A mediterrán hangulatok, a párizsi akvarellek, az erdélyi havasok festője, a könyvillusztrátor, a díszlettervező Bartha rátalál arra az egyetemes struktúrára, amely végre keretét és rendszerét is megteremti képeinek. Felismerhetővé teszi a mindenütt jelenvaló lényeget, szer­kezetben és színben, de legfőképpen gondolatban. Solymár István írja róla: „...a koloristát nem feltétlenül a harsány színek jellemzik, hanem inkább az egyéni összhangzatok.” Kék-zöld összhangzat a rianó Balaton, vörös-fehér az 1962-es Alumínium - ajkai, gyári élményeinek summázata -, szürke-fekete-villózó fényű az Állomás. Mindegyik olyan kép, amely nem csupán az ő, hanem a magyar kép­zőművészet egy-egy korszakát is jelzi. Barthánál ugyanis a korszakolhatóságnál fontosabb, jellemzőbb a logikus egy­másra épülésben kitapintható folyamat. Körüljárja a témát, akvarelljein, gouache- ain megfogalmazza, majd megfesti olajban, amely esszenciája lesz mindannak a tanulságnak, amit addig felvetett. A valóságból egyre több általánosítható jegyet bont ki. Mai képeinél a szemlélőnek egyre hosszabb felfedező utat kell bejárnia a festő mélységeinek megértésében; igaz, jelei egyszerűek, tiszták. Mélyeiben kö­zös gondjaink fogalmazódnak. 1968 óta, húsz éve Kőszegen él. A felkapott Tihanyból erdősebb, csöndesebb tájra költözött. Itt festi lényegre törően fogalmazott képeit. Hetvenötödik születés­napján ezt mondta az Életünk munkatársának: „...abból kell merítenünk, amiből valamiféle üzenetet tudunk hozni. Más belőlünk nem érdekli a világot.” TORDAY ALIZ Sárándi József: Tornácon Ne mutasd magad gyöngének Nálad gyöngébbeknél Széthordják hírét kudarcodnak Kudarc? - Összgyűjteménye Elemi kísérleteknek Példatár! - Hírtőzsdések Spekulációihoz Minősíthetetlen „győzelem” Önünneplés egy lélek - S jelenléttelen tornácon. Rózsa Endre: Búcsútlanul A láng-kaszabolta mezők, sívó homokon süket izzás. Ott állsz valahol, hamufényben. (Túl hirtelen esteledik ránk.) Ott vársz. Zsugorogva tapad bőrödre az éjszaka hámja. Üres ég forog és csavaroz le a földbe, a rög-kalodába. Sínpáron a hold varrata; szemedben a könnytelen urnák. Begyógyul a csendtől a szád, de árok hujjogatja a hurrát. Kifakadnak a régi hegek! Az új sebek - elvárásodnak... A csikket a porba pöccinted; körmödre ne égjen a holnap! Gyönki találkozó Kiállítási részlet Művészeket ihlető táj Gyönk és környéke. Természetes tehát, hogy akiknek találkozót szerveznek eb­ben a községben, alkotásaikban hozzák el élményeiket. Az elmúlt hét végén - egyéb rendezvény mel­lett - tizenkilenc képzőművész kiál­lításának adott otthont a körzeti művelődési ház. A faluhoz valami­lyen szállal kötődők jelentek meg az időszaki bemutatón, jelezve: nem maradt nyomtalan e vidéken való barangolásuk, beszélgetésük. A tárlat augusztus közepéig tekint­hető meg.dkj-gk Juhos László: Pásztoróra Vecsési Sándor: Alkonyat Hikádi Erzsébet: Gyönk

Next

/
Oldalképek
Tartalom