Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
1988. augusztus 6. "KÉPÚJSÁG 5 Ut a homok világába... Homokon soha nem éltek igazán módos emberek. A rengeteg munkát úgy nyeli, mint kiadós esőzés idején a gyorsan tűnő cseppeket. Szívja, szívja magába addig, míg a természet örök igazságú törvénye szerint egyszer csak meghálálja. Ha van elég türelem, van, aki kivárja a zsírosabb vidékeken talán hitványnak mondott termést. A ragaszkodás, az ősök szőtte kötődés kell ahhoz, hogy ittmaradjon az emberfia. *- Emberemlékezet óta szőlőt műveltek errefelé, más nem élt volna meg ezen a talajon. Aztán gondoltak egyet odafönt, elvitték és helyébe rozsot vetettek. Gondolhatja, milyen termést hozott. Nagy rész, erre végig a Homokerdőn legelővé, pusztává változott, egyszer talán eszébe jut valakinek újratelepíteni... - alkalmi ismerősünk húz egy jóízűt a Szalon sörből úgy folytatja. - Volt aztán egy növény, ami nagyon megszokott és elterjedt itt a homokon. Úgy száz éve hozta be egy bizonyos Baranyai úr Amerikából a vaddohányt, ami most is mindenfelé tenyészik. Kötélgyártásra használták akkoriban, amikor megszáradt, olyan vattaszerű termést adott. Az idegenek nem is nagyon ismerik. Hogy az emberi találékonyság, vagy talán a butaság mit tud produkálni, azt jól példázza a Paks környéki puszták sorsa. Az évszázadok tapasztalatát elfeledve ugyanis nyárfával telepítették be a környéket. Az olcsó papírfa, amit ráadásul gondozni sem kell, természetesen nép- gazdasági érdekből került a homokba, egyetlen problémát csupán a biológiai sajátossága jelentette. Köztudottan vízigényes, ami az itteni földnek véletlenül sem sajátja. Az állandó vízszűke így az utóbbi évtizedekben ahelyett, hogy megszűnt volna, tovább sújtja a helyieket, gazdálkodókat. Sokszor átgondolta ezt Mukli István is, aki harminc évig élt szülőföldjén, Cseresznyésben és nem kevés álmatlan éjszaka után szánta rá magát, hogy a közeli városba költözzön. Persze nem nagy távolság az a négy kilométer, mégis egy világról mondott le, amikor így döntött.- Dehogyisnem vágyom vissza! Maradtam volna, ha tudom, hogy lesz út. De eddig mindig csak az ígéret volt, az pedig senkin nem segít. Az orvos, iskola, kultúr- ház, minden Pakson van, most hallottam, hogy táppénzre ment a boltos, nehéz a helyettesítése. Mert a szüleim még kint laknak, szívesen megyek hozzájuk. Nem vették még észre, amikor a kis hidat elhagyjuk, egész más a levegő... - homlokába húzza a svájcisapkát, elgondolkozik egy darabig.- Én még Cseresznyésben jártam az alsó tagozatot és nálunk tanultak az aka- lacsi, Mária-telepi és a háromházi gyerekek is. Kábé úgy három kilométeres körzetből jöttek az iskolába, lehettünk százan, száztizén. Aztán úgy nyolc éve már csak egy elsős lett volna, akkor zárták be az iskolát. A kultúrt csak később nyilvánították életveszélyesnek. Készülődik kicsit megilletődötten, mint aki így is sokat beszélt, de érezni, nem most fogalmazódott meg a gondolat: - Szívem szerint Cseresznyésben élek, eszem szerint Pakson. *- Ha egyszer túlfutnak az elágazón, akkor sosem találnak oda - halljuk az intő szót. Itt, Vácikán találkozik a város és a tanyavilág. A Sörkert nevezetű kis büfénél elidőznek a kifelé indulók és a hazafelé igyekvők is. Mintha véletlenül rajzolta volna egy durva kéz, közvetlen közelben látszik a tízemeletes monstrum körvonala, de itt még a paksiak is úgy tesznek, mintha nem látnák. Ez még a szabad föld. Az ég minden tája felé kanyarognak a mély nyomokkal barázdált dűlőutak, kérdezés nélkül nem tanácsos nekivágni.- Cseresznyés felé a „szervusz saroknál” kell lefordulni, a betonút végén balra. A sarok, a nevét onnan kapta, hogy itt váltak el esténként a fiúk meg a lányok, indultak külön utakon hazafelé. Akkor, amikor a kultúrházban még bálokat tartottak... A piros Wartburg mögött haladva mégis a Belső sor felé vesszük az utunk, hiszen, ha valami eltűnt, régi jellegzetességét elveszítette, az az árulkodó jegyek hiányával mondhat legtöbbet.- A Szabadi bácsitól vettem meg ezt az öreg házat három éve. A két fiammal közben rendbehoztam és istállót építettem. Harminchárom anyakocám van, saját apaállatokat tartok, magam vemhesitem, ellettem őket és ha kell, gyógyítom a jószágot. Ilyen távolságba mire kiér az állatorvos, elpusztul a beteg állat és persze mindenemet ráfizetném. A szomszéd fiatalembertől tanultam egyébként sokat, neki valóságos mintagazdasága van és a szakmája szerint is állattenyésztő. A középkorú ember szívesen beszél, megmutat mindent, de a neve ne szerepeljen az újságban. - Művezető voltam 15 évig a TÁÉV-nél. Állandóan hallottuk a középvezetők érdekeltségét, felelősségét, de nagyon bántott, hogy a PAV-nál ugyanakkor egy fizikai dolgozó 16 ezret is megkeresett. Szb-tag is voltam, úgyhogy fogadónapon az igazgatónak is elmondtam. A válasz az volt, akinek nem tetszik, továbbállhat. Hát, azok maradtak, én nem. Most hat hónapot fűtőként dolgozom, a fő állásom azonban a kocanevelés. Igaz, sok munka van vele, de magam ura vagyok és megéri. Valami azért nincs rendjén, megfordult a világ: mindenki azt csinálja, amihez nem ért. Hernádi Ferenc nem közéjük való, szakértelméből a szomszéd segítésére is futja. Véletlenül találtak rá erre a házra és annyira megtetszett a csendes környék a fiatal párnak, hogy úgy beszélték rá a tulajt, adja el. Azóta jelentős gazdasággá terebélyesedett és megújhodott az öreg parasztház. Most ellési időben egész héten kint van a család a három gyerekkel, akiknek nagyszerű vakációs program a falusi nyaralás. Paksiak ők is, de sok időt töltenek itt, nem csupán az állatok miatt. Az elletésnél egyébként a röntgenosztályon dolgozó, éppen gyesen lévő asz- szonyka vagy a negyedikes Norbi segít. Hogy nem egészen paradicsomiak az állapotok? Hiába szerzi be Madocsán olcsón a szalmát, ezer forintért hozza ki a fuvaros, sokat küszködnek a vízzel és a telenként naponta a meteorológiai előrejelzést hallgatják. Mert ide egy évben há- romszázhatvanötször kell kijönni... * A falon Drakula riasztóra maszkírozott képe kicsit megfakult. Mellette mosolygós japán nő, tizenkét változatban: a hónapokat mérik rajta. Leőrölték már a felét, de az egzotikus felvételeket sajnálták. Férfiemberek járnak ide. A hivatalos papírokon kultúrotthonnak nevezett cseresznyés! kocsma egyébként a legfőbb fórum a pusztán és stílszerűen valóban ritkán fordul meg itt az asszonynép. Nem mintha nagyivó emberek élnének errefelé, túl sok munkát ad a föld, hogy ilyesmire pazarolnák a drága időt. Hanem ilyenkor, estefelé a tsz-buszról leszállva ki-ki betér egy-két üveg sörre.- Nemcsak az út a nagy probléma errefelé, hanem tíz-tizenöt éve az erőmüvei rengetegen mentek el. A tanyák lakóinak fele beköltözött és a jó öreg házakat a „bőröndösök” vették meg, hobbiteleknek használják. Néhány fiatalt is visszatartott volna, ha marad az iskola és ki tudja mióta nincs építési engedély Cseresznyésben. Szenvedélyesen sorolják a sérelmeket, indulataik érthetőek - az otthonukról van szó. Aztán valamivel csöndesebb, de semmivel nem lényegtelenebb dolgokról beszélgetünk. Jólesik nekik, hiszen legutóbb a tavalyi áfészgyülésen kérdezték a véleményüket. A falugyűlés hallatán legyintenek, annyi mindent mondtak már, belefáradtak, nem veszik komolyan. Közös gondolkodással készül a számvetés. Mit kapott a néphatalom idején az államtól a puszta?- A villanyt 1964-ben vezették be, ’59 körül épült a kocsma, ’61 -ben társadalmi munkával az iskola, az idő tájt a kultúrhe- lyiség. És a buszmegálló, amikor tanácstag voltam - teszi hozzá egyikük. Nem mondja a nevét, sokat csalódott 1985-ig, amikor belefáradt az itt élő 81 ember érdekének, sorsának képviseletébe. ígéreten kívül nem kaptak mást.- Mióta halljuk, hogy megépítik az utat. A tsz-betonúttól 2300 méter volna, családonként a 4000 forint hozzájárulást és a társadalmi munkát is vállalnánk. Én egy hetet ajánlottam fel, csak kezdenék - legyint a termetes fiatalember, majd a többiek közbevetéseivel folytatja. - Tízmillióba került a csónakázótó, még az újság is megírta, PVC-csöveket raktak az aljára, elkészült a gát, már a feltöltést vártuk. Hat éve semmit nem hallani róla...- Csak a parti kertek mentek tönkre és belement egy csomó pénz, abból már utunk is lehetne... Kiss Gábor az erőműben dolgozik, nagyapja még egy s-sel irta a nevét, rossz anyakönyvezéssel maradt így. Az öccse, Pál a pultban osztja a száraz torkoknak valót, közben mondja: - Azelőtt annyi gólya volt, ma békát, sőt szúnyogot sem látni, megváltozott még a növényvilág is... Hogyne változtak volna hát az emberek... Pedig valójában Paks belterületének számit a puszta, csak a helyiek nem érzékelnek ebből semmit. Hetente hétfőn és csütörtökön érkezik kenyér és tej a boltba, ahol még sajtot, tejfelt lehet kapni. Egy telefon van a régi iskolában, nyilvános fülkéről álmodni sem mernek. Reggel háromnegyed hétkor indul és félötkor jön vissza a tsz-busz, az iskolásokat és a szakmunkásokat viszi a városba. De a legnagyobb baj a víz. Ilyen száraz időben néhány kút is kiszárad. Az az iskolánál persze nagyon jó. 186 méter mély, a nyári táborok idején használják, aztán százezrekért tisztítják ki. Mondják, „borzasztó nagy hozamú”... Akár egy törpevízmüvet is elbírna - gondolkodik az idegen hangosan... Mire elnézően mosolyognak: „Mit képzel, ide Cseresnyésbe?” A pusztán élők egyébként 600 forint településfejlesztési hozzájárulást fizetnek. * Korábban Ledneckipusztának hívták ezt a települést és az öregek sem találnak választ arra, honnan a Cseresnyés elnevezés. (így, s-sel kell mondani a helyiek szerint.) A Fehértó környékén sem lehetett annyi gyümölcsfa, hogy ilyen fontos kérdésben mérvadó lett volna. Vajon meddig kereshetjük még a választ...? TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Mukli István: „Szivem szerint Cseresznyésben élek, eszem szerint Pakson” Kiss Gábor: „Pénzt adunk és dolgozunk, csak már kezdjék az utat..” „Beleölték a sok milliót a csónakázótóba, aztán mindenki hallgat róla...” A Hernádi család véletlenül talált a Belső soron az öreg házra
