Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-27 / 205. szám
6 KÉPÚJSÁG ’ me/ftt 1988. augusztus 27. Hétvégi Baranyai László és László Ibolya a hűségről MÚLTUNKBÓL I- Jó, hogy kijöttünk a tuszkuiánumod- ba, de azért elárulhatnád, miért ragaszkodtál egyrészt a délutánhoz, másrészt ehhez a kies helyszínhez?- Először azért, mert délután már iha- tom pár pohár bort, másodszor azért, mert szeretem a szőlőt. Van közöttünk némi rokonság. A szőlő gyökerei nagyon mélyre kapaszkodva éltetik a tőkét. A a. is szempont, hogy idekint megnyugszom, meg is pihenek akármilyen nehéz munkát kell elvégezni. Láthatod, mindig van idekint valami dolog, amit együtt végez a család. I- Köszönöm, hely és idő rendben. Az viszont nem tetszik, hogy mostanában annál többször láttalak szomorúnak, mint amennyi szó nélkül hagyható.- Te sem tudod beleilleszteni a rólam alkotott képbe a mostani arcomat? Mindenki azt a bohókás, bohém fiút hiányolja, aki tulajdonképpen soha nem lehettem. Ki kell ezt végre mondani. Mindjárt ötvenéves leszek, van három remek lányom, fegyvertársnak is csodálatos feleségem, sikeres népművelőnek mondanak néhányan megyehatárokon túl is, és hogy talán van ebben valami, azt hat kitüntetés igyekszik igazolni. Hol a baj? Leltározok. Akkor kezdtem ezt, amikor itt hagyott bennünket a népművelésnek olyan veteránja, mint a Krassai Gyuszi. Már Kiss Pista, Paksi Bandi sincsenek. Lehet, hogy én következem? Ne hidd, hogy félek! Az aggaszt, hogy valami nincs befejezve, lezárva itt belül. I- Azt hiszem értelek is, meg nem is. Adott korban adott emberek az őket ért nagyobb sérelmeken is átléptek. A munka, amit végeztél és végzel arra vall, hogy begyógyultak a kapott sebek.- Igen, begyógyultak, csak éppen mindig történik valami, amitől föltépődnek ezek a sebek és attól félek, hogy az újabb gyógyulások már nem roncsolódás nélkül mennek végbe. Leltározás közben az is nyugtalanít, hogy jó, jó, a lelkiismeretem tiszta, mert megmaradtam annak, aminek indultam, a párttagságtól meg- fosztottan is elkötelezett embernek. Az én tagkönyvem, erkölcsi bizonyítványom az a munka, amit eddig végeztem és amit még végeznem kell. Es azok, akik elva- kultságukban állítottak ki a sorból? Hány ember élhet az országban olyan, aki ugyanabban a cipőben jár mint én? Ezer, százezer?- Mint mindig, most is az a véleményem, hogy életed legrosszabb lépése volt, amikor két éves kölesdi tanítás után, 1959 őszén bementéi Szek- szárdra könyvtárosnak. Olvastam kölesdi igazgatód kitűnő minősítését iskolai és iskolán kívüli munkádról. Reményteljesen indult a pályád. Erről a dicséret 1961-ben kelt, amikor már bolyongtál és minden kapu becsapódott előtted.- Utólag okosnak lenni könnyű, de lehet, hogy igazad van. Itt kellett volna maradnom, ahova a dombóvári képzőből egy kedves tanárom, a Pártái Gyuszi bácsi juttatott azzal, hogy az ő falujába „pont ilyen népművelő kell”. I- Úgy emlékezem, 1957-ben végeztél és szüleid, akik a belecskai uraság belső cselédei voltak, akkor már Budapesten, illetve Pestszentimrén éltek, gyári munkásokként- Tegyük hozzá, hogy nem is akármilyen munkásokként, mert mindketten többszörös sztahanovisták, kiváló dolgozók voltak. Tőlük én rossz útravalót nem kaphattam. Anyám, amikor meglátogattam őket, mindig azzal engedett utamra, hogy „becsüld meg magad Lackóm, a magunkfajtának az a gazdagsága”. Ha iparkodtam, azért tettem, hogy csalódást ne okozzak.- Neked annál nagyobb csalódást okoztak mások, amikor egy azonnali hatályú elbocsátás, majd egy izgatás vádjával ellened folyó bírósági eljárás huszonkét és fél évesen tett lehetetlenné.- így volt. Elkezdődött a vesszőfutásom 1960 nyarán és ettől számítva két év alatt tizennégy munkahelyem volt, pedig mit sem szerettem volna úgy, mint helytállásból vizsgázni. Akármilyen hihetetlen manapság, amikor végre találtam munkát, csak addig dolgozhattam, amíg lebonyolódott a volt és az új munkahelyem közötti levélváltás. Akkor hivattak és fölszólítottak, hogy vegyem a munkakönyvemet. I- Azt mondtad, még régebben, hogy soha nem érezted bűnösnek magadat- Most se mondhatok mást. Amikor én bajba kerültem, az még a példastatuálá- sok időszaka volt, helyenként 1956 előtti módszerek alkalmazásával. Ha valóban olyan súlyos lett volna az izgatás ellenem felhozott vádja, gondolhatod, hogy nem egy év felfüggesztett börtönre ítélnek. Tudod mi volt az én áldott szerencsém? Igazságtalanságnak éreztem a velem történteket, de a családom, a hovatartozásomat úgy látszik életreszólóan eldöntő korábbi környezetem megóvott attól, hogy ellenség váljék belőlem.- Ismered József Attila A bűn című versét? így szólnak a kezdő sorok: Zord bűnös vagyok, azt hiszem/ de jól érzem magam./ Csak az zavar e semmiben/ mért nincs bűnöm, ha van/ Hogy bűnös vagyok nem vitás/ De bármit gondolok/ az én bűnöm valami más/ tán együgyű dolog.” Az éberség kérlelhetetlenül utánad nyúlkált - ahogy én hallottam - még 1978-ban is!- Beszélhetünk erről, de előbb hadd jöjjön A bűn. Könyvtárosként 1959 decemberétől jártam a megyei könyvtár művelődési autójával a rám osztott kistelepüléseket, pusztákat. Kölcsönzés, filmvetítés, esetenként TIT-előadás tartása volt a dolgom. Szívesen csináltam, mert már az első utamon fölfedeztem, hogy mi jelentjük a kapcsolatot a világgal az ott élő embereknek. Engem az a bűn, ami van is, meg nincs is, Csurgópusztához köt. Kölcsönzés, filmvetítés után Berkesi András Októberi vihar című könyvére építve tartottam előadást 1960. május 24-én arról, hogyan tükröződik az 1956- os ellenforradalom a kortárs irodalomban. Mint máskor is, előadás után rátértünk a kérdezz, felekre. Az embereket főleg Rákosinak és klikkjének a tevékenysége érdekelte. Igyekeztem legjobb tudásom szerint felelni a kérdéseikre. Kétségkívül mondhattam ifjonti buzgalmamban félreérthető dolgokat, de az az elvtárs, aki nagyon sietett feljelenteni, ott nem szállt vitába velem, nem segített tisztázni a tévedéseimet. Nekem tulajdonították viszont, ami távozásom után következett. Pár vitában nekidühödött ember megverte az érvelés helyett fenyegetőző párttitkárt. Helyileg felelősséget vállalni mindezért nyilván nehezebb, bonyolultabb lett volna, mint engem megtenni bűnbaknak. I- Volt ráadás is, ha elkezdtük, a beszélgetést, arról se hallgassunk.- A folytatás kalandregénybe illő. Az volt a legkevesebb, hogy hónapokra kitiltottak Tolna megyéből, de heti két-három alkalommal le kellett jönnöm úgynevezett elbeszélgetésre a Várközbe, mert egy más, valóban súlyos ügyben is bizonyítani akarták a vétkességem. Iszonyú volt a gyanú, az eszemet majd elvesztettem tőle. Képzelheted, hogyan hatott az én derék, tisztes munkáséletet élő szüléimre. Az akkoriban leleplezett bátaszéki összeesküvés szereplői közé akart valaki besorolni kémkedés, hazaárulás gyanújával. Olyannyira sikerült tisztázni magamat, hogy 1962-ben hívtak hivatásos állományúnak a belügybe dolgozni, de nekem minden vágyam az volt, hogy visszakerüljek a pályára, lehetőleg oda, ahol tanítani kezdtem, Kölesdre. Itt akartam megmutatni, hogy valójában ki vagyok és kiknek a javára szándékozom élni. Í- Kevés ember mondhatja el magáról, amit te, hogy mindössze két napig volt párttagsági könyve.- Igen, ezt ki is kellett bírnom. Nem sokkal az ominózus csurgópusztai indulás előtt maga a megyei tanács akkori elnöke nyújtotta át lobogó szavak kíséretében a tagkönyvemet, mint olyan kommunistának, aki az úttörőmozgalomban, a DISZ-ben, majd a KISZ-ben érlelődött párttaggá. Két hónap múlva taggyűlés: kígyó és béka. Ha hívő lennék azt mondanám, hogy Ádám kiűzetése lehetett ilyen a paradicsomból. Később már az volt a nagyobb bánatom, hogy édesanyám megbetegedett a szivével az értem kiállt izgalmak miatt. Míg élek, nyomasztani fog a tudat, hogy korai halálának így lettem, lehettem okozója. A hány- kolódás éveiben tönkrement az első házasságom is. Varsádi lányt vittem először Pestre. Másodszor onnan hoztam feleséget. Ha ő, a Sutyi nem lenne olyan jó és erős lélek, asszonyként, családanyaként egyaránt helytálló, másként alakulhatott volna a sorsom. I- Szívedben nem így őrizted volna meg a hűséget?- De, azt mindenáron, mert tiszta szívvel akarom kivárni, hogy a „jótevőim” ugyanúgy gondolják végig a cselekedeteiket, mint én végiggondoltam. Az a kérdés is nagyon izgat, hogy a politikai lep- rásság bélyege meddig hatályos. Illetve meddig hatályosíthatják olyanok, akik eddig is sok, forintban kifejezhető kárt okoztak - sajnos nem a maguk nevében. I- És, hogy volt az a csomagolás, aminek maradás lett 1978-ban a vége?- Hőgyészre hívtak az új kultúrházat igazgatni, az alkalmazásomat az állami gazdaság akkori igazgatója szorgalmazta. Nem könnyen, de mozdulásra szántuk magunkat. Minden el volt rendezve, itt az állásomat elvileg betöltötték, szolgálati lakásom új lakója is várta, amit mi. A költözést. Azon az 1978 augusztus végi napon azonban nem a hurcolkodásra ígért autó érkezett, hanem egy levél az SZMT akkori vezető titkárától, hogy feddhetet- lenségi bizonyítvány híján persona non grata vagyok Hőgyészen „ellenforradalmi” múltam miatt. A kérdés, hogy mi legyen velünk, napokig lebegett a levegőben, mígnem a megyei pártbizottság közbelépésére Kölesden maradhattam.- Nem fedezted föl akkor ennek a szituációnak a tragikomikumát? Mert jött ugye ez a részedről máig emészthetetlennek tűnő levél, de éppen két nappal azelőtt meg Pozsgay Imre kezéből vetted át a Szocialista Kultúráért kitüntetést!- Fölfedeztem én, csakhogy más egy tragikomédia nézőjének lenni és megint más a szereplőjének. Nem győztem kapkodni a fejemet és azóta szenvedek álmatlanságban. Egyébként, tényleg nem rossz a leltáram. Kölesd mai életével, kulturális kezdeményezéseivel, idestova húsz éve áll az érdeklődés előterében. Kiváló partnereim ehhez a község vezetői és lakói. Tulajdonképpen hálás vagyok a sorsomnak, hogy ide jöhettem vissza 1971-ben. Arra meg talán büszke is lehetek, hogy tanítványaim közül heten a Kossuth Művelődési házról írtak szak- dolgozatot. Aztán... három lányommal akkor se hagyok a jövőnek keveset, ha csak 2-2 gyereket szülnek. Nekik tovább adtam a munka becsületét. Tiszessége- sek, szorgalmasak. I- Nemrég kaptad meg a Kölesdért kitüntetést a helyi tanácstól. Ehhez gratuláltam már, de megismételném, ha elárulnád, hogy ki az az atyafi, aki a túlnani dombon a nevedet kiabálja.- Az? A Molnár Jóska. Ö is a tanítványom volt, most juhász. Ha meglát idekint, mindig ezt a mezei crossbárt alkalmazva üdvözöl. Húszéves és boldog ember, mert az a kenyere, amit szeret. I- Nem akármi, hogy ilyen örömeid is vannak.- Igaz, de azért gyakran mondogatom Nagy László: József Attila című versének ezt a néhány sorát: ...Segíts, hogy emb erárulók szutykát/ erővel győzze a szív ,/szép szóval a száj...". Kevés olyan esemény volt 1919-ben, a Magyar Tanácsköztársaság fennállásának idején, amely akkora érdeklődést váltott volna ki Tolna megyében és különösen Szekszárdon, mint az áprilisi túszszedés. Ismert, hogy ezzel a kérdéssel több könyv, cikk foglalkozott már. Csupán emlékeztetőül: a Magyar Tanácsköztársaságot ellenséges haderők vették körül. Több fronton dúlt a honvédő háború. Megyénk délkeleti részén húzódó demarkációs vonalon sem volt nyugalom, noha itt komolyabb összecsapásokra nem került sor. A szerb seregek azonban lassan, állást állás után elfoglalva, mindig északabbra nyomultak, s az államhatalmi szervek attól tartottak, hogy Tolna megye székhelye is a megszállás sorsára jut. Ennek veszélye különösen 1919. április második felében állt fenn, amikor igen élénk felderítő tevékenység folyt a megszálló szerb seregek oldalán. Kisebb fegyveres összecsapásra is sor került a vörösőrség és a megszállók között a Sárközben. Szekszárd város kispolgársága, amely - néhány személyt kivéve - ellenségesen állt szemben a proletárhatalommal, szervezkedett és ellenállt, ahol csak tehette keresztezte a tanácsi rendelkezéseket. Annak érdekében, hogy az ellen- forradalmi szervezkedésnek gátat vessenek, a város nyugalma és biztonsága érdekében, április 25-én Soós Sándor központi intézkedésre és saját meggyőződésének is megfelelően, elrendelte a túszok szedését. A túszok többsége a vagyonosabb (tőkés és földbirtokos, főbérlő) közül került ki, de voltak olyanok is, akiket „politikai súlyuk” miatt volt célszerű kikapcsolni a közéletből. El kellett hagyniuk a megyeszékhelyet, lakhelyül a hőgyészi Apponyi-féle kastélyt jelölték ki számukra. A túszok, későbbi elmondásuk szerint, igen előzékeny bánásmódban részesültek. Gondoskodtak kényelmükről, pihenésükről, jó ellátásukról. A megyei direktórium intézkedésére már fogva tartásuk negyedik napján orvost rendeltek ki Szekszárdról, hogy megvizsgálja a foglyokat. Legfeljebb csak a családi környezet hiányzott számukra. Arról már egy korábbi írásunkban beszámoltunk, hogy a túszszedés ellentéteket szült a megyei direktórium soraiban. Lemondott tisztségéről Cservényi Lajos, Koretzky János, Erdei Lajos és Ketskés Győző. A lemondottak véleményét talán legjobban Koretzky János felszólalása tükrözi. „Kijelenti - olvashatjuk a jegyzőkönyvben -, hogy olyan embereket vittek el túszoknak, akikhez a gyanú árnyéka sem fér. A város 70 százaléka polgár, nem érti, miért nem számarány(l) szerint vették a túszokat. Nézete szerint a túszkérdés úgy lett volna megoldható, ha a túszoknak a várost nem lett volna szabad elhagyni, azonban személyes szabadságuktól nem szabadna őket megfosztani. Kéri (...) hogy a szerencsétleneknek adjanak módot, hogy hazafiságukat bebizonyíthassák”. Feltűnő, hogy Koretzky mennyire járatlan a politikai küzdelmekben, noha ő a századforduló elejétől az egyik vezetője volt a megyeszékhely munkásmozgalmának. Az osztály harcot erőszakmentes, diplomáciai huzavonának képzelte el. A hatalom érdekében tett minden olyan lépést, amely valamely társadalmi réteg érdekét sértette, ellenzett. Szinte már a túszszedés másnapján megkezdődött a kiszabadításukért a mentőakció. Nehéz lenne ma már megállapítani, hogy ki kihez fordult, kinek milyen összeköttetései voltak. Azt azonban könnyen megállapíthatjuk, hogy a város kispolgárságának széles körű volt az is- . meretsége a városon kívül is. Az azonban mégis meglepő, hogy eljutottak a hadvezetés magas politikai szintjeihez is. Erről a kapcsolatról tanúskodik a Tolna Megyei Levéltárban őrzött távirat, amelyet dr. Csillag hadügyi politikai megbízott küldött Dick Györgyhöz, a megyei direktórium politikai osztályának vezetőjéhez: „Tegnapi telefonbeszélgetésünk értelmében kérek Wolf túsz ügyében eljárni, annál is inkább, mert itt Győrött tegnap este munkástanács határozattal kimondtuk: itt Győrben levő megbízható túsz csak naponta jelentkezik.” A győriek tehát csak napi jelentkezési kötelezettséget írtak elő a túszoknak, Szekszárdról viszont elszállították őket. A hadügyi politikai megbízottól származó győri információ nem hatott Tolnában. Ezt tanúsítja Dick György válasza: „Wolf nem hozható haza, mert akkor a többit is haza kellene szállítani, az pedig ma Szekszárdon nem lehet.” A túszok tehát tovább élvezték a hőgyészi kastély minden kényelmét. A hozzátartozók igyekeztek kihasználni az úgynevezett törvényes utat is. Május 16-án a városi dikertóriumhoz nyújtottak be kérelmet, járjon el a városi tanácselnök a megyénél a túszok hazahozataláért. „Alulírottak, mint a Hőgyészre internált politikai túszok hozzátartozói, azon kérelemmel fordulunk a Városi Intéző Bizottsághoz, méltóztassék a vármegyei Direktóriumot felkérni, miszerint nevezettek internálása megszüntetése mellett rendeltessék el, hogy hozzátartozóink Szek- szárdra visszahozatva, túszi kötelezettségeiknek jelentkezés formájában helyben tehessenek eleget. Kérvényünk támogatására felhozzuk, hogy nevezettek három hete el vannak szakítva családjaiktól, mi feleségek és gyermekek nehezen nélkülözzük a családfőt, s nyugtalanok vagyunk sorsuk iránt.” A kérelmet 11 személy irta alá. A következő napon, azaz május 17-én a Közalkalmazottak Szövetségében is megfogalmaztak egy kérelmet. Ekkor Schröder Géza pénzügyi titkár, valamint Kozacsek József államügyész érdekében emeltek szót. A levelet az az Erdei Lajos irta alá, akit 1919. március 14-én a vármegyei ötös direktórium politikai biztosul rendelt ki az alispán mellé. Ez az eset önmagában is mutatja, hogy a túszszedés megbontotta a politikai vezetés korábbi egységét a megye legfőbb vezetésében. Erdei Lajos mindkét személy esetében arról szól, hogy a letartóztatottak egyike sem nagybirtokos, nem is kapitalista, sőt a társadalomban nem is játszanak olyan vezető szerepet, hogy letartóztatásukkal bárkit is elriasztanának meggondolatlan cselekedettől. Tehát a rend fenntartására ők nem nyújtanak garanciát. „Ha pedig bármelyikük személyi magatartása a proletár érdekek ellen való volt volna - úgy kérjük ennek tisztázását forradalmi törvényszék előtt, mert túszul tartásuk ennek megállapítását eredményezni alig alkalmas. Ez esetben kérjük megállapításokat velünk is közölni, hogy szakszervezetünkből nevezetteket kizárhassuk” - olvashatjuk Erdei Lajos beadványában. (A szakszervezetből való kizárás 1919-ben elvileg legalább is olyan következményekkel járt, hogy a közszükségleti cikkekkel való ellátásból törölték az illetőt.) A szekszárdi túszszedés, mint említettük, része volt egy országos akciónak. Nyilvánvaló, hogy ennek megszüntetése is országos rendelkezés eredményeként történt. 1919. május 30-án érkezett távirat Budapestről a megyei direktóriumhoz. Idézzük: „A budapesti forradalmi kormányzótanács elrendelte, hogy a túszok az őrizetükből elbocsájtassanak és ha lakóhelyük ellenség által megszállva nincs, oda visszatérhessenek. Az elbocsájtottak lakóhelyüket el pem hagyhatják és a helyi Direktóriumnál időközönként jelentkezni tartoznak. Megszállott területre túszok csak akkor térhetnek vissza, ha a megszállott hely direktóriumával érintkezni lehet és ez a túsz hazatérését megengedhetőnek tartja. Intézkedjenek sürgősen mindenütt, hol túszok fogva vannak, a rendelet végrehajtása iránt.” A táviratot 1919. június 4-én Soós Sándor a megyei direktórium elnöke irattárba téteti, megjegyzés nélkül. Az ügy már lezárult, a túszok ugyanis visszaérkeztek a megye- székhelyre. A történelmi igazság érdekében meg kell jegyezni, hogy a túszok a Tanács- köztársaság ideje alatt olyan tevékenységet, amely közvetlenül fenyegette volna a proletárhatalmat, nem fejtettek ki. De nem is emiatt tartóztatták le őket, hanem másokat kívántak ellenforradalmi szervezkedéstől távol tartani. Ez azonban nem sikerült. Junius 22-24 között a megyében lezajlott egy ellenforradalmi kísérlet, amely Dunaföldvártól Szekszár- dig, Pakstól Kajdacsig veszélybe sodorta a proletárhatalmat. A másik megjegyzendő, hogy például Kozacsek József ügyész, a Tanácsköztársaság megdöntése után tagja lett annak az ötös tanácsnak, amely gyorsított eljárással mondott ki - esetenként hosszan tartó - börtön- büntetést a tanácshatalom híveire. A túszok osztályhelyzetükből adódóan kezdettől szembenálltak a munkásosztály hatalmi törekvéseivel, s ahol lehetett ellene tettek. K. BALOG JÁNOS
