Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-12 / 165. szám
4 Képújság 1988. július 12. Moziban Jövő - szárnyak nélkül Az ember mindig is teremtett lényeket a saját hasonmására - csak az indíték volt történelmileg és társadalmanként változó, a szimbólum tartalma, mondanivalója volt többé-kevésbé más és más. A mítoszok ősködéből előgomolygó isteneknek - Sívának és Zeusznak, Tame- nundnak és Avalokitesvarának, Lábán- nak és Ton-Kininek - még a csodák, ösztönök világában otthonos képzelet nyújt menedéket. Az istenről és világáról szövött legendárium általában korszínvonalon álló kisenciklopédia; csillagászat és teozófia, jóga és üdvtörténet. Mohamed, Krisztus és Buddha már „modern” istenek, a történettudomány játszva bizonyítja gyarló, kétlábon járó evilágiságukat, ám kivételességük továbbra is isteníthető, táplálékául a képzeletnek. Szent szövegekben vagy hőskölteményben, filmvásznon vagy regényben az általuk képviselt szellemiség tragikumában is felemelő példa - egy lehetséges, egy ideaként elénk állított emberkép, egy lehetséges jövő Ígéretével. Ez az ígéret természetesen csak az Ős-Gonosszal való küzdelemben nyeri el hitelét. A boldogtalan Doktor Faustusok vegykonyhájában már hátat fordítanak az isteneknek. Az újabb korok misztikusai szívesebben cimboráinak az ördöggel és képviselőivel - a kegyetlenségnek megragadható természetrajza van, míg a jóság arctalan és unalmas. A kísértetek nem először szabadulnak ki a palackból Simon Mágus, Swedenborg, Blake, Bosch óta, a sort E. T. A. Hofmann, Huxley, Bulgakov folytatja -, de ahhoz a XX. század második felének kell eljönnie, hogy önistenitésünk negatív lenyomatai nyomasztó módon elburjánoz- zanak. Az amerikai, az angol, filmipar földöntúli lényekkel, majmokkal, androi- dokkal s más egyebekkel népesíti be jövőnket. A boldogtalan, a jövőtlen tudat képeivel. R. Scott filmjében, a Szárnyas fejvadászban is a már ismerős recept va- riálódik, csak ezúttal - Zöld László kifejezésével - nem kis „hitlerkék” klónozásáról, genetikus úton történő, mesterséges szaporításáról, hanem hasonló módon előállított szuperemberek sorsáról van szó. Ezek a piacra dobott, emlékezet nélküli, történelem nélküli szuperemberek - negatív isten utópiák?! - legalább olyan boldogtalanok mint gyártóik, vagy azok, akik véres mészárosmunkára kényszerülve veszik fel ellenük a harcot. Sivár jövőkép a XXI. századi Los Angelesről, a művi úton szaporított magány hátborzongató panoptikumával. Az ember már megvalósította a megvalósíthatatlant. Mesterséges úton állította elő arcmását, tökéletesebb teremtményt hozva létre, mint ő maga. így hát akár - rabszolgasorsú teremtményére büszkén - istennek is képzelheti magát. Minden dolgok tudójának és urának... A film paradoxona, hogy ugyan besorolható a tucattermékek közé hatásvadász brutalizmusa, az android-lélektan mesésen képtelen, máskor romantikusan megejtő következetlenségei miatt de elgondolkodtató az általa képviselt negatív utópiák gyakorisága. Mert a föl- döntúliságnak - vallásokra, hitekre jellemző nemes, „jó” istenekben megtestesülő fantasztikuma helyett - itt már hideg iszonyat van. Ennek az iszonyatnak, a ráció mindentudó őrületének csak a halál, a múlandóság ad némi emberi melegséget. BÓKA RÓBERT Hangverseny Ránki Dezső és Klukon Edit négykezes zongoraestje Nem tudni, számítottak-e a Magyar Könyvtárosok Egyesülete 20. vándorgyűlésének résztvevői ilyen szép ajándékra, mint a múlt pénteki, művészetek házabeli Ránki-Klukon négykezesest? Az alkalom kimondottan a számukra szerveződött, vagyis zárt körű volt. E művek egy részét azonban a kiváló magyar művészpár játszotta már a közelmúltban Szekszárdon, s bízvást remélhetjük, hogy a többi darabot is hallhatja előadásukban a szélesebb publikum. Müsorválasztásuk két szerző darabjaira, Schubertéra és Brahmséra szorítkozott, ezen belül is a Brahms-művek adták az időbeli, mintegy kétharmados arányt. Brahms költői világának komor fensége, melankolikus, tépe- lődő filozofálása mind megannyi jegyek, amelyek az 1880-ban komponált Tragikus nyitányban egyszerre jelennek meg. Tudjuk, Brahms szeme előtt nem lebegett a mű írásakor meghatározott tragikus cselekmény: saját kijelentése szerint ennél mitiku- sabb, általánosabb tartalmakat igyekezett formába önteni. A négykezes változat - a mű eredetileg zenekari darab! - magától a szerzőtől ered. Remek hangütés volt tehát ezzel indítani, mintegy jelezvén az est összességében patetikus, emelekedett hangvételét - ezt a karaktert tulajdonképpen a másodikként következő Schubert: Andante vari! sem törte meg. Teljes érettségében, fényében, elmélyültségében és technikailag oldott tökélyében szólalt meg a műsorfelet záró Schubert:. F-moll fantázia. A tavaszelőn már hallhattuk. Ez a csaknem húsz percnyi terjedelmű, egytömbű darab most fogott meg igazán: terjedelme tömörséggé érett, dinamikája hangerő- és tempóváltásokból energiává, lüktetéssé, fény- nyé alakult... Szinte azt kívánhattuk volna, hogy e ponton kellene megállítani a koncertet - de nagy kár lett volna... Ránkiék a (szintén Brahmstól magától átdolgozott) Op. 36-os G-dúr szextettben nemcsak, hogy négy kézzel pótolni tudták a „hatost”, de néhány olyan élményvarázst szereztek, hogy az eredeti mű megismerése ezek után szinte másodlagos jelentőségűvé zsugorodik... Hiányérzetünk mindenesetre nem maradt. D. T. Tévénapló Bartók jelenvalósága Felejthetetlen percek: Sinkovits Imre könnyeivel küzködve mondja Ady versét, a föl-földobott kő példázatát: Hazajön a fiad... A televízió ettől kezdve példamutató figyelemmel, a hűség és tisztesség alázatával követi a halhatatlan halott földi maradványait szállító gépkocsi útját, s azok is, akik nem lehettek jelen a farkasréti temetőben rendezett gyászszertartáson, szemtanúi az ünnepség minden mozzanatának. Halljuk dr. Ferenc József unitárius püspök és dr. Trautmann Rezső, az Elnöki Tanács helyettes elnöke emelkedtudott hozni a Hargitáról egy szál gyopárt s maréknyi földet; ezzel búcsúzik Erdély attól a mestertől, aki életével és egész életművével a népek közötti megértést szolgálta. Idézzük mi is a sokat emlegetett néhány sort, mert biztos útmutatóul szolgál Bartók világába: „Az én igazi vezéreszmém, amelynek mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérréválásának eszméje, a testvérréválásé minden háborúság és minden viszály ellenére." A címzett személye sem közömbös: Octavian Beunak írta Bukarestbe, 1931. január 10-én. Bartók tanítása talán soha nem volt olyan időszerű, mint napjainkban, amikor világpolitikában és a világ számos országában sürgető szükségként merült fel a kisebbségek helyzetének, a szabadság, az emberi jogoknak kérdése. Hazai gyakorlatunkra mind többet hivatkoznak követendő példaként szerte a világon, de vajon valóban magunkénak tudhatjuk-e Bartókot, a muzsikust, a zenetörténet kivételes mesterét, akinek Bach, Mozart, Beethoven, Liszt mellett a helye? Az 50-es évek irgalmatlan gyakorlata száműzte műveinek nagyobb részét, azt példázva, hogy az önkény nemcsak a gazdaságot teheti tönkre, a művészetben is nehezen jóvátehető károkat tud okozni. Ezen is túlvagyunk, a Cantata, a Concerto vagy A csodálatos mandarin többé nem csempészáru zenei életünkben, ugyanakkor a szubkultúra hivalkodóan hangos térhódítása idején sürgető szükség, hogy a sokat, gyakran feleslegesen is emlegetett „tiszta forrásból" merítsünk, éppen Bartók szellemében. A testvérré válás nemes gondolata itt is eleven valóság, pontosabban annak kellene lennie, hogy ne adjuk el az olcsóért és talmiért maradandó értékeinket, azt a közös kincset, ami szlovák, erdélyi, román falvakban zendült fel, Jugoszláviában, szegényes parasztházakban vagy arabok ajkáról. Kossuth, Rákóczi hamvait fogadta ilyen ünnepélyesen a nemzet, a világ tekintete ezen a napon, a televízió jóvoltából, a farkasréti temető ünnepi eseményeit figyelte, s elégedetten nyugtázhatta: a nép, amely útjára bocsátotta ezt a kivételes szellemet, ünnepélyesen tisztelgett földi maradványai előtt. Csak egy megjegyzés kívánkozik ide. A temetés hétköznap volt, délután három órakor, a műsor sem közölte, így nyilván sokan voltak, akik nem nézhették meg. Jó lenne megfelelő alkalmat találni az ismétlésre. Scheiber Sándor emléke Karizmatikus egyéniség volt, mondták róla, s valóban, aki csak egyszer is találkozhatott vele, nem feledte, mert derű sugárzott belőle, bölcsesség, megértés és emberi tisztaság. Bár a hazai elismerés sokáig késett, a tudományos világban kivételes tekintélye volt, egyetemek választották díszdoktorrá, könyvei, önálló tanulmányai mindig, minden nyelven eseményt jelentettek. Alapvető kutatásokat végzett a magyarországi héber kódexmaradványok feltárásával, a zsidó sírfeliratok megfejtésével, s rendkívül fontosak genizapublikációi. (Geniza, Scheiber Sándor meghatározása szerint: a zsinagógák kisebb helyiségeiben, padlásán tárolt régi, már nem használt kéziratanyag, melyet az írott szöveg tisztelete miatt nem semmisítettek meg.) Hetvenedik születésnapján az Akadémia tudományos doktori címmel ismerte el munkásságát, ő azonban szerényen csak annyit tudott be saját érdemének, hogy a hebraikát és a judaikát bevitte a magyar tudomány diszciplínái közé. Ha csak ennyit tesz, az sem volna csekélység, de kiváló irodalomtudós volt, művelődéstörténész, könyveinek, publikációinak száma meghaladja a másfél ezret, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatójaként pedig a zsidó kultúra nemzetközileg elismert központjává tette az intézetet. Hihetetlen munkabírásából arra is futotta, hogy állandó személyes kapcsolatot tartson tanítványaival, tisztelőivel, bármivel fordultunk is hozzá. Szabad így mondanom, talán nem hivalkodás a többesszám első személy, mert magam is több levelét őrzöm. Csak a „levél" kifejezés pontatlan, Scheiber Sándor ugyanis legtöbbször levelezőlapot küldött, mert nem volt titka, s ha illetéktelen kezébe került írása, az is okulhatott belőle. Apró, gyönyörű betűkkel írt, tömören, mindig a lényegest fogalmazta meg, s tanulmányait is ez jellemezi, mert elve volt, hogy amit el lehet mondani akár 30-40 sorban, arra felesleges több papírt fogyasztani. 1985-ben halt meg, most lenne 75 éves. Ebből az alkalomból emlékműsort készített Rapcsányi László, Spánn Gábor forgatókönyve alapján. Ami megdöbbentő: Scheiber Sándorról csak néhány kockányi film maradt fenn, s rövid hangfelvétel, de az emlékezés azt is bizonyította, hogy a tudós és az ember így is elevenen él szivekben, elmékben és maradandó alkotásaiban. Megilletődve hallgattuk a visszaemlékezéseket, melyek emberségét is idézték, fényképeket láthattunk tudós pályájának egyes állomásairól. Tolna megyéhez több szál fűzte. Maga mesélte, hogy a 40-es évek elején Dunaföldváron rabbiskodott, s Szekszárdon is járt, amikor a múzeumban bemutatták Schweitzer József és Szilágyi Mihály alapvető művét, a Tolna megyei zsidók 1867-ig tartó történetét. Bár nem szerepelt a műsorban, közkívánatra élvezetes előadást rögtönzött a zsidó történetírásról, nem sokkal később a Dunatájban is megjelent egy tanulmánya „Magyar kártyaenciklopédia - A katekizmusi ének paródiáihoz” címmel szerteágazó érdeklődésének bizonyságaként. Hálával és szeretettel őrizzük tiszta emlékét. CSÁNYI LÁSZLÓ Könyv A háromszor felfedezett Veress Pál Rádió • Bóvlit kell vennünk...? Veress Pál képei sajátos kategóriát képeznek. Bár absztraháltak, mégis alakosak. Kompozíciói legtöbb esetben hangsúlyozottan vertikálisak, máskor geometrikus ábrákra utalnak, de csakis utalnak, mivel a szándékos szabálytalanság és a tudatos elnagyoltság a jellemzőjük. Sajátos eljárása a salakrelief. Ez olyan festészet, amely már némileg átlépte a plasztika, legalábbis a dombormű határát. Hatásában a sziklák rusztikus felületére emlékeztet, méginkább az épületfal színes vakolatrétegeiből kialakított sgrafitto technikára. Veress áthidalta a geometrikus és a lírai tartalom ellentétét, ezeken a salakreliefeken kibékítette az intenzív színek és szinredukció ellentmondásait is. Reliefjei élénk színűek, de azok intenzitását tompítja az érdes felület fényt nyelő hatása. Minden művének fortélya a statika és az expresszivitás, az örökérvényűség és a mozgalmasság furcsa és oly ritka egysége. Veress Pál nemzedékét a második világháború derékba törte, kibontakozását a „személyi kultusz" évei hátráltatták. Az 1920-ban született művész 28 éves korában állított ki először - nagy sikerrel - melyet másfél évtizedes hallgatás követett. 1966-ban jelentkezett újra, de egyéni stílusra csak az 1986-os Ernst múzeumi kiállításon figyeltek fel. A gyűjteményes tárlat sikerét a több ezer látogatón kívül az elismerő kiritika is igazolta. Tüskés Tibor a Képzőművészeti Kiadónál most megjelent kötetében a kővetkezőket írja: „Veress Pál művészete vigasztaló példa, hogy a tehetséggel párosult következetesség végül eredményt hoz, és kevés húron is lehet változatos és remek dallamot játszani. Festészete a mai mítoszteremtő költészet vizuális párja. Képei a kortárs magyar piktúra fölismerhető, egyéni stílusjegyeket hordozó alkotásai.” A kismonográfia 17 színes és 25 fekete-fehér reprodukciója segít Veress művészetének megértéséhez, amely angol nyelvű ösz- szefoglalót és képjegyzéket is tartalmaz. GERÖLY TIBOR Fanyar humorú ismerősöm a női nem rejtelmeibe beletörődve, nem kis Iróniával meséli: felesége egyetlen gyengéje, hogy nem tud ellenállni semminek, ami olcsó. Mellőzve az élet gyakorlati kérdéseiben rá olyanynyira jellemző ésszerűséget, a „filléres” áruk, az alkalmi vételek láttán elveszíti a fejét. Ezek persze nem túl vonzó küllemük és az átlagosnál is gyorsabb minőségi romlásuk, elhasználódásuk miatt rövidesen a szekrény aljába, vagy a szemétbe kerülnek... Mielőtt megmosolyognánk, célszerű önvizsgálatot tartanunk, hiszen szinte valameny- nyiünkkel előfordult már, hogy jó ízlésünk, pillanatnyi igényünk ellenében olyasmire költöttük forintjainkat, ami éppen néhány száz forinttal az átlagosnál kevesebbe került. Ha ez nem is vált életelemünkké, nem egyszer engedtünk a csábításnak. Nos, ez a bóvli lélektani mechanizmusa, amit jó, ha bevalljuk őszintén a mindenkori pénzszűke szül. Tovább mélyítve ugyanis a problémát szembe találjuk magunkat azzal a ténnyel, hogy vannak olyan társadalmi rétegek, akik bóvlin és vannak, akik bóvliból élnek. Nem kell túl élénk fantázia az azonosításhoz: az első csoporthoz a létminimum körül és az alatt élők tartoznak, a másodikhoz az „újgazdagok” kasztjához felnőtt butikosok, vásárosok, és persze az állami üzletekben is jócskán találkozunk silány, értéktelen, rossz minőségű áruval. Talán nem kell visz- szakoznom és azt bizonygatnom, hogy a megállapítás nem általános, csupán azokat a kisvállalkozókat érinti, akik rövid idő alatt a legkevesebb befektetéssel akarnak pénzhez jutni, mégpedig a vásárló megrövidítésével. A kérdés szomorúan aktuális. Bóvlit vegyenek! címmel hangzott el riport- műsor vasárnap délután a Kossuth adón, amelyben Vicsek Ferenc a vásározó kiskereskedőket, majd a Kisosz képviselőjét is megszólaltatta. A tanulságos riportból kiderült, hogy a ruházati kereskedelemmel foglalkozó magánzók 40 százaléka, a vegyeskereskedők, trafi- kosok 80 százaléka ócska, alacsony használati és esztétikai értékű árut ad el. Ez a tendencia pedig napjainkban erősödik, ami jelzi egyben a keresletet is. Ma, amikor a világ fejlettebb régióiban a minőség az elfogadott, egyetlen mérce a piacon, nálunk ellenkező irányba változik az igény, a kínálat. Gyorsan fogy a kacsintós pénztárca, az alu- mlniumöntvényből készült aranyozott emléktárgy, közepén a „Hősök terével", bizony viszik a műanyagból előállított házioltárt, ugyanabból az anyagból műanyag virággal és az akril pulóvert százkilencvenért, akkor is ha narancssárga és arany díszítésű... Igénytelen emberek? Nem. Csupán az a kisgyerek is játékot szeretne, akire nem jut a statisztikában szereplő családi fejkvóta összege, az a nyugdíjas is nyugodt lelkiismeretre vágyik, aki nem tud ötvösmunkával készült házioltárt venni és annak az asz- szonynak is öltözködnie kell, aki a kosztpénzt is alig tudja kispórolni. Ezt kell elsőként tudomásul venni, mielőtt a valóban létező igénytelen, ízléstelen áruk tömegét, vásárlóközönségét megítéljük. Egyelőre ugyanis sokak számára, szomorú valóság, hogy bóvlit kell venniük...-takácsAz utolsó androidok - akiknek a megölésére, teremtőjük, az ember ad parancsot
