Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
10 ríEPUJSAG 1988. július 30. ________________t I E sem ipészúton Egy tábornoki, Vagy éppen altábornagyi szemle semelyik hadseregben se okoz örömöt a beosztott tiszteknek. Még akkor sem, ha valamilyen úton-módon - és az ilyen utak-módok száma a világ valamennyi fegyveres testületénél elég nagy - előre sikerül tudomást szerezni róla. Ilyen káprázatos takarítások időszaka köszönt be. Minden kilincs, az utolsó pitykegomb is fényes, a magas elöljáró nem tehet egyebet, mint hogy közli a karóvá merevedett beosztott tisztekkel:- Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve! Csakhogy akadnak magas rangú katonák, akik nem felejtették el pályájuk kezdetét, amikor őket ugráltatták, átkozódó legénységükkel együtt, hasonló szemlék hire hallatán. Gróf Schlik altábornagy ezeknek a számát szaporította és valamilyen elképzelhetetlen hirtelenséggel tudott felbukkanni olyan pontokon, ahol mindenkire lehetett volna számítani, csak hozzá hasonló rangú hatalmasságra nem. Schlik már fiatal tiszt korában, a napóleoni háborúkban elvesztette a fél szemét, de a megmaradt ballal is többet látott, mint amennyit alantasai szerettek volna. A krakkói vasúti indóháznál újonnan emelt raktárak parancsnoka, egy Öregedő főhadnagy, majdnem csuklott a rémülettől, amikor eléggé levegőtlen és piszkos kis irodájának ablaka alatt lódobogást hallott, a rámpán nyeregből leszálló lábak dobbanását és halk, udvarias kopogtatás után ugyan, de mégis maga Krakkó katonai kormányzója, gróf Schlik altábornagy nyitott rá. A gróf e ütközött szokásai közé tartozott, hogy egy szál, árva segédtiszt kíséretében szeretett szemlékre indulni. Méghozzá bö, csu Wyás köpenyben, ami a mostanihoz hasonló esős időben nemcsak a rangjelzést, hanem a jellegzetes tábornoki csákót is eltakarta. A főhadnagy, aki éppen egy Belgiumból jött gyapjúkereskedő iratait vizsgálta, felpattant és miután egy pillanatig eredménytelen kísérletet tett arra, hogy zubbonya nyitva lévő két felső gombját a megfelelő gomblyukba kényszerítse, merev vi- gyázzban, harsogva jelenteni kezdett:- Altábornagy úr! Alázatosan jelentem... Schlik fáradtan leintette:- Ne jelentsen semmit, csak közöljön, de lehetőleg ne ilyen gyakorlótéri hangerővel. Valamennyi tárház kész a felszerelés fogadására, úgy, ahogyan elrendeltem?- Igenis!- Lássuk! Biccentett a gyapjúkereskedőnek:- Ön szíveskedjék várni egy keveset a főhadnagy úrra! Sztankó Soma tisztelettel meghajolt. Schlik ekkor már javában összpontosította csapatait a magyarországi betörésre a Duklai-hágón át. Nem sok okát látta annak, hogy a felszerelés és utánpótlás mozgatására miért ne vegye igénybe Krakkóig a vasutat. Néhány hónappal korábban egy újdonsült százados, bizonyos Görgey Artúr, a magyar hadügy-mi- nisztériumban is készített tervet a pest-szolnoki vasút hasonló felhasználásáról. A Sztankónál mindössze négy évvel fiatalabb Görgey ezekben a napokban már a feldunai hadtest parancsnokló tábornoka volt, de ami korábban neki eszébe jutott, arra Schlik táborkari tisztjei is gondoltak. Ezek a tisztek egyáltalán nem voltak rosszak, a félszemű altábornagy csak a legjobb emberanyaggal szeretett dolgozni. Váratlan látogatásával most mégis jót tett annak a hadvezetésnek, melyet északról megtámadni készült. A vagonokból már régen szekérre rakták a Belgiumban vásárolt gyutacsgyártó gépsor szétszerelt darabjait és Dobrovojevics, Sztankó segítője éppen azon buzgolkodott, hogy minél több szalmát és gyapjút tömjön a masinák közé, azokat megkímélendő a nem sok jóval kecsegtető kárpáti utak rázkódásától. Schlik tíz perc múlva visszatért a főhadnaggyal.- Ön hová készül és kicsoda, uram? - kérdezte váratlanul.- Eperjesi gyapjúkereskedő vagyok, excellenciás uram! - mondta Soma, a lehető legkereskedöibb meghajlás kíséretében. - Néhány hete már átutaztam erre, most az akkor bejelentett kártológépeket fuvarozom haza.- Eperjesre? Lehet, hogy még találkozunk...- Szerencsémnek fogom tartani, excellenciás uram! Schlik a főhadnagyhoz fordult:- Rendben van a szállítmány?- Az iratok igenis, rendben! Még az átvizsgálás van hátra!- Nos, akkor írja alá és vizsgálják át! Háborús időkben se szabad hátráltatni a tisztes kereskedelmet! Az aláírás megtörtént, az altábornagy távozott, a főhadnagy pedig megtörölte verejtékes homlokát.- Tessék! - nyújtotta a papírokat. - A káplárom odakinn van, a turkálás az ő dolga! A káplár odakinn már a legbensőségesebb ismeretségbe kerül Dobrovojevics pálinkás kulacsával. Nem akármilyen űrméretű pincetok volt, csordultig tele erős almapálinkával. Pontosabban csordulásról már nem lehetett szó, mert a jószívű „kereskedő" nem sajnálta távoli országok almáinak párlatát se a káplártól, se két katonájától.- Mi az ördög ez a sok masina? - kérdezte a káplár, miközben könyékig a gyapjú közt turkált.- Kártológépek! - válaszolta nyugodtan Sztankó.- De hiszen ennek egy sereg éles kése van! - üvöltötte váratlanul amaz és kirántotta alaposan vérző, elvágott kezét a gyapjú közül.- Minden kártolónak vannak kései - hangzott a magyarázó felelet. - Ugyanis ezért kártoló...- Hordja el magát a pokolba a kártolóival! - káromkodott a káplár. - De előbb még adjanak egy kortyot ebből a büdös italból. Adtak. Huszonhét évvel később Sztankó így irt erről kéziratban fennmaradt Életem leírása című visszaemlékezésében: „S én meg voltam mentve. De intem utódaimat, a világért ily vállalatokba ne bocsájtkozzanak, még a hazáért sem. Voltam 16-szor harcban, hullott körülöttem az ágyú és puskagolyó, de annyi rettegést soha nem éreztem, mint ezen alkalomnál és a következő 2 nap, míg magyar földre érkeztem. Krakkóban fuvarosokat fogadtam Iglóig.” ORDAS IVÁN * Részlet a szerzőnek Sztankó Soma őrnagyról, az 1848/49-es magyar szabadságharc legsikeresebb fegyverese^pészéről készülő, Az elfelejtett őrnagy című történelmi dokumentumregényéből. De Chirico A szürrealizmus olasz A századforduló, a századelő izmusoktól forrongó világában Itáliában indult útjára az a karrier, amely megteremtette a szürrealista festészetet. Az alig több mint száz esztendeje, 1888. július 10-én született Giorgio De Chirico ugyan később metaforikusnak nevezte azt a módot, amellyel vásznait benépesítette, de ugyanazokat az álomvilágából származó elemeket mutatta fel, amelyeket a szürrealisták továbbfejlesztettek. mestere A tengerészek kaszárnyája ❖ ❖ O Deák Mór: Naplemente Szeretlek kétkezi szerelemmel, szeretlek, mint akit esküje ver. Eskü az égre: szivárvány. Holdszemű este te várj rám. Szeretlek gyöngyöző álmaimmal, szeretlek, mint akin nem fog a baj. Te ments meg most már magamtól, kölyök-eb szív vár, vért csahol. Szeretlek, magam helyett téged, engem már semmi láng nem éget, megecetesedett a bor, fejfájdító a tértkor, szeretlek, s szorítalak nagyon, ha el nem hagysz, magamat'el nem hagyom. Szeretlek, s hogyha lemegy is a nap, téged féllek, nem éjszakáimat. ❖ ❖ <0> Takács Béla grafikája Tanulmányait Athénben kezdte (apja Palermóból költözött Görögországba), majd Münchenben folytatta, ahová az általa nagyrabecsült német romantikus festők (elsősorban Böcklin) vonzották. Az akadémiát elvégezve visszaköltözött Olaszországba, Torinóba, majd Firenzébe ahol első jellegzetes, senkivel össze nem téveszthető képeit festette. Műveit Párizsban mutatta be, és mindjárt nagy sikert aratott velük. Elnyerte Picasso elismerését, Apollinaire barátságát. A költő a kor legmegdöbbentőbb festőjének nevezte De Chiricót, aki látnoki portrét festett Apollinaire-ről, golyó ütötte mély sebbel a homlokán ábrázolta őt. A világhírt művészetének fő korszaka, az 1910-es, ’20-as évek hozták meg számára: a szigorú perspektívával festett városképek és csendéletek, amelyeknek gyakori szereplői a „manichinik”, a félig ember, félig próbababák, és a mértani elemek. A tárgyak szokatlan összekapcsolásával titokzatosságot és nyugtalanságot sugalló műveken a tér mágiája uralkodik. Mario de Micheli szerint „az olasz klasszikus és 19. századi építészet emlékeiből születik ez a művészet, a fénylő és kiegyensúlyozott abszurditás légkörében. Magányosság, csönd, távlati rések, elképzelt terek, a sima kövezetre vetődő, tisztán kivehető árnyékok, sötét kapuk, antik tetők, pontosan körülhatárolt tömbök, magányos szobrok láthatók ezeken a képeken, és néha az élet valami jele is. Egy kislány, aki karika után szalad, két átsiető férfi, a távolban haladó vonat; de az élet minden emlékeztetője mintha bizonytalan lenne, olyan kitapinthatatlan fátyol fedi, amely elválasztja a világ többi részétől. Ilyen levegő árad De Chirico képeiből, rejtélyeiből, mélabúiból, tornyaiból”. Egy 1914-ben irt tanulmányában De Chirico így fogalmazza meg elveit: „a fontos az, hogy a művészetet mindenekelőtt attól válasszuk el, amit eddig ismeretanyagként felhalmozott magában, minden eszmét, minden jelképet félre kell tenni”. De Chirico festészete igen nagy hatással volt kortársaira, például Hang az éjszakában Minden együtt van: viszonylagos rend az íróasztalon, kint az utcán sötét, bent, toliam hegyén a türelmetlenkedő gondolat. Mégsem tudok írni, mert egy hangot hallok néha szaggatottan, egyenetlenül fel-felcsapódva. Nem, nem a szokásos bolond autós, aki azzal szórakozik, hogy minden kanyart csikorogva vesz, még- csak nem is az autók és kamionok átutazó sietségű motormormogása vagy egy kései társaság bódult vidámsága. Egy nő sikolt és sír. Igen, most már tisztán hallom, nem kétséges, valahol egy nö jajong, mint egy fészke pusztultán rikol- tó-vijjogó madár. Úgy és mégsem úgy, mert az emberi hang, ha tagolatlan is, semmihez sem hasonlítható. Nem kéne neki segíteni? - jut eszembe legelőször, de rögtön utána tudom már, hogy most nem tudok segíteni, mert nem közönséges hang ez, nem az üldözött ember ha- lálfélelmű világrakiáltása, hanem valami nagyszerű, döbbenetesen boldog fájdal- mú hangörvény. Tudom már: kinézek az ablakon, s látom, hogy csupán a szemközti kórház három ablaka világit, a szülőszoba felöli oldalon. Valaki e világra igyekszik öntudatlan és fájdalmas úton, valaki, akit majd körülvesznek az előző nemzedékek és megállapítják róla, hogy tiszta apja, anyja, nagyapja, nagyanyja, hiszen ilyenkor még mindből hordoz egy-egy vonásnyit. Hallom ismét a hangot, talán egy különben csöndes és szelíd nőét, aki eddig csak olvasott arról, hogy „Fájdalommal szüljed gyermeked”. Olvasott, de hitte is, nem is, hogy felcsap majd az éjszakában a kiáltása, azért, akit türelemmel és félelemmel hordott hosszú hetekig, hónapokig. Még egy pillanat és rájövök arra, hogy valójában fogalmam sincs arról, milyen érzés lehet szülni. Az egyetlen férfi, akinek megadatott ez a különös kegy, ez a világot teremtő csoda, sohasem élt, nem voltak szülési fájdalmai, nem érzett szaggatást, nem nyugtatta orvos, nem segítette nővér. Zeuszt egész egyszerűen - mivel erősen fájt a feje - Héfaiszthosz kólintotta fejbe, aminek eredményeként Pállasz Athéné teljes fegyverzetben kiugrott belőle. Mindezt ilyen egyszerűen képzeli el a férfias mitológia, amely titkon bizonyára fél a tíz-, öt-, egypercenként bekövetkező fájásoktól, s amely szívesebben hódít meg ismeretlen tájakat, vesz részt öldöklő csatákban, mint ebben a fájdalmas teremtésben. Emellett talán azt is joggal hihette, hogy nem lesz a jövőben férfiú aki vállalkoznék a kiadós pörölycsapás elviseléséreIsmét hallom a hangot, s tudom, ha én azt hiszem órája már, akkor csak negyed, vagy legföljebb fél óra lehet. Rápillantok a számlapra: csupán szűk öt perce még. Öt perc, de ki tudja, ez hányad része annak, amit ma éjszaka küzdve, harma- tozva, nyugodtan, majd elkeseredetten, újra és újrakezdve hallhatnak a szülőágy mellett állók. Valahogy nagyon hiszek abban, hogy ök sohasem lesznek közömbösek a születés iránt, nem válik rutinműveletté a teremtés, amikor véresen és nagyszerűen megjelenik előttük egy ember. Elképzelem biztatásukat, türelmüket, pedig ők tudják már, hogy mi lesz, miként lesz, századszor ezredszer, tízezredszer. Néhány pillanatig azon töprengek, ami tudom közhely: vajon milyen élete lesz annak a csöppségnek? Mai életünk hétköznapi rettenetéiből mi lesz az öröksége, vagy új és ismeretlen sárkányokkal, óriásokkal küzd majd? Nem, azt pillanatig sem hiszem, hogy csak boldogság jut majd neki, hiába is szeretném, hogy így legyen. Csak remélem, hogy több jut majd számára a jóból, emberebb élet, teljesebb teljesség. Azt is tudom, számára ez még semmi: nem néznek farkasszemet rakéták, nincs értelmes és értelmetlen halál vagy élet, hanem csak fény, lüktetés, egy különös létezési tér, amelybe stresszel érkezik. Megint a hang, de mintha már valami boldog hörgésben halna el, valami sejtelmes, megfoghatatlan, elégedett örömben. Talán most született meg? Nem tud-
