Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-27 / 178. szám
2 NÉPÚJSÁG 1988. július 27. Búcsú a rakétáktól A kazahsztáni Otar város melletti páncélos-kiképzőközpontban régi ismerősként üdvözöl Ogurcov ezredes, a középázsiai katonai körzet vezérkarának csoportfőnöke, s habár az újságírók most a kiképzés körülményeivel ismerkednek, máris kedvesen más útra invitál: augusztusban okvetlenül jöjjek el a közép-ázsiai köztársaságba, pontosabban Szari- Ozekbe, ahol megkezdődik a szovjet rö- videbb hatótávolságú nukleáris rakéták megsemmisítése. Nemcsak amerikai, hanem más külföldi megfigyelőket is várnak ide, hiszen Sevardnadze külügyminiszter a megsemmisítés kezdetének megtekintésére meghívta az ENSZ leszerelési ülésszakának küldötteit is. Az ezredessel először még márciusban találkoztam, a szari-ozeki vasútállomáson, amikor ide az NDK-ból és Csehszlovákiából megérkeztek az első OTR-22 és OTR-23 (SS-12 és SS-23) típusú rakéták. Az eltelt öt hónap alatt sok minden történt, a sárga kazahsztáni dombok között egy szurdokban mindent előkészítettek a hadműveleti-harcászati rakéták robbantás útján történő megsemmisítéséhez. Minden készen áll itt az amerikai megfigyelők fogadására, akárcsak a belorussziai Sztanykovóban, ahol az indítóállásokat és szállítóeszközöket teszik bevetésre alkalmatlanná. A közepes hatótávolságú SS-20, SS-4 és SS-5 típusú rakétákat Számiban, Aralszkban, Csitában és Kanszk- ban, valamint Lesznajában semmisítik meg, ugyancsak amerikai megfigyelők jelenlétében, akik állandóan ellenőrzik az SS-20-asokat eddig gyártó votkinszki gyárat is. A közepes hatótávolságú rakéták, az indítóállások és az összes kisegítő létesítmény megsemmisítése három évig tart majd: szovjet részről ez 826 rakétát jelent. A rövidebb hatótávolságú eszközöket a tavaly decemberben Washingtonban aláírt szovjet-amerikai szerződés értelmében - amelynek ratifikációs okmányait a moszkvai csúcs idején, június 1 -jén cserélte ki Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan - a szerződés életbe lépését követő 18 hónap alatt kell megsemmisíteni, ezen belül 90 nap alatt a megsemmisítés helyszínén kell összpontosítani a hadrendbe állított rakétákat, egy éven belül pedig a nem telepített rakétákat is, vagyis szovjet részről összesen 926 ilyen nukleáris eszközt. Összesen a három év alatt csaknem két és fél ezer nukleáris rakétát semmisít meg a két nagyhatalom, vagyis a nukleáris fegyvertár négy százalékát. Arányait tekintve talán nem olyan nagy lépés ez, de politikai jelentősége aligha becsülhető alá: életbe lépésével megkezdődött a nukleáris leszerelés korszaka. A szovjet-amerikai szerződés rendkívül szigorú ellenőrzést ír elő: az elmúlt hetekben több tucatnyi amerikai küldöttség járt szovjet rakétatámaszpontokon és -egységeknél, több olyan üzemben, ahol a szerződés által érintett SS jelzésű rakéták részegységeit gyártják. Moszkvai megfigyelők ezt a kezdeti ellenőrzési időszakot „ismerkedési”, adategyeztetési szakaszként minősítik - a felek különben havonta egyszer újból adatokat cserélnek, rögzítendő a változásokat -, s a június 1-től számított három éven belül szúrópróbaszerűen helyszíni ellenőrzésekre is lehetőség nyílik, akárcsak a megsemmisítést követő újabb tíz éven belül. így tehát egyáltalában nem lesz meglepő, ha szovjet katonatisztek jelennek meg amerikai bázisokon, és amerikai ellenőrök szovjet támaszpontokon vagy katonai létesítmények területén - még a következő évezred első évében is. A Szovjetunióban ellenőrző úton járt amerikai tisztek nagyon kedvezően nyilatkoztak első tapasztalataikról, a számukra biztosított körülményekről. A szovjet közepes és rövidebb hatótávolságú rakétákról egyébként, még mielőtt a megsemmisítés helyére szállítják őket, eltávolítják a nukleáris robbanótölteteket. Ezeket atomerőműben szabadon lehet hasznosítani, akárcsak a népgazdaságban az indítóállások részeit, a szállítóeszközöket, amelyeket itt darukká alakítanak át. A vezérlőegységből kisze- relhetők a nemesfémek, s más részek, de a rakéta többi részét kilövéssel, robbantással vagy kiégetéssel meg kell semmisíteni (természetesen kivéve azt a pár darabot, amelyet múzeumok számára megtarthat a két nagyhatalom). De a fegyverekből „megmentett” anyagok értéke így se elhanyagolható, szovjet adatok szerint meghaladja a 150 millió rubelt. A kazahsztáni Szari-Ozek mellett áprilisban próbaképpen már felrobbantottak kétszer hat darab rövidebb hatótávolságú rakétát (az előírások szerint naponta csak hat ilyen harci eszközt semmisítenek majd meg). TAMÁSSY SÁNDOR (Moszkva) A szekszárdi játékcsarnok építése Több mint százan dolgoztak a minap a szekszárdi sport- és szabadidőközpont építésén. A majdan kialakuló intézmény kapta ezt az új nevet, és ezzel eldőlt a funkciója is. Nem sportcsarnok tehát, mint ahogyan általában emlegetik. Az építkezés a finishez közeledik, ami egyáltalán nem azt jelenti - a generálkivitelező a TÁÉV hogy ne lenne még sok munka vissza és éppen a legaprólékosabbak, mint például a legvégén következő parkettázás. Mára a beruházás teljes összege 105 és 120 millió forint között mozog, attól függően, hogy mit számítunk bele a még várható és tegyük hozzá szükséges költségekbe. Visszavan még minden belső burkolási munka, az eredményjelző beszerzése, a hangosítás, a székek felszerelése. A szerződés szerint ez év decembere az átadási határidő. A műszaki átadás addig meg is történhet és még aztán következik a berendezés, a legeslegújabb határidő tehát 1989. március, vagy április. A közvélemény sosem figyelte nagy lelkesedéssel az építkezést, ami végül is igen megkésett dolog, hiszen Szekszárd az egyetlen megyeszékhely, ahol nincs ilyen létesítmény. A város termelő vállalatai húszmillió forintot adtak össze, elkelt a Utolsó munkálatok a tetőn közel ötvenmillió forintnyi kötvény is, eddig négyezer óra társadalmi munkát végeztek az építkezésen, amiben kommunista szombatok is szerepelnek. A szakipari munkák között is lesz majd társadalmi munka, de igazából a berendezésben lehet majd számítani a lakosság aktív és hasznos segítségére, beleértve a takarítást is. PANORÁMA PHENJAN - A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság javasolta Dél-Koreá- nak, hogy kezdjenek megbeszéléseket a Koreai Munkapárt és a dél-koreai politikai pártok között a két országrész együttműködéséről - közölte kedden a KCNA hírügynökség. A dél-koreai politikai pártok hétfőn megállapodtak: egységes, közös választ adnak arra a Phenjanból érkezett javaslatra, amely szerint a két Korea parlamentjeinek együttes ülésein kellene megvitatni egy megnemtámadási szerződés megkötésének lehetőségét. A dél-koreai pártok közös válaszát a tervek szerint augusztus 1 -jén juttatják el Phen- janba. A négy legális dél-koreai párt képviselői a héten újabb konzultációkat tartanak, hogy az ügyet érintő - állítólag csekély - nézetkülönbségeiket elsimítsák. A megvitatandó részletek a parlamenti találkozók napirendjére, helyszínére és bizonyos eljárási kérdésekre vonatkoznak - közölték dél-koreai pártvezetők. ASPEN - Jevgenyij Velihov, a szovjet tudományos akadémia elnökhelyettese, Mihail Gorbacsov tudományos tanácsadója nyerte el az idén az amerikai Windstar-díjat. A coloradói filmszínész és énekes, John Denver által 1976-ban alapított díjat környezetvédelmi agrár-, oktatási és tömegtájékoztatási szakemberekből álló nemzetközi zsűri ítéli oda évente olyan kutatónak vagy oktatónak, aki jelentősen hozzájárul „az elviselhető, békés jövő” megteremtéséhez, akinek tevékenysége az egész világ boldogabb jövőjét, a békét és bolygónk védelmét szolgálja. DJAKARTA - Egyetértéssel fogadta a délkelet-ázsiai „koktélpartyn” résztvevővietnami küldöttség vezetője Szihanuk hercegnek azt a javaslatát, hogy Kambodzsa helyét hagyják üresen az ENSZ- ben az ország körüli problémák rendezése érdekében. Le Mai nagykövet szerint Szihanuk indítványa, amely a The Washington Post hasábjain megjelent interjújában hangzott el, „értelmes javaslat”, amely „megfelel mind a kambodzsai nép érdekeinek, mint a nemzetközi közvélemény követelésének”. A vietnami nagykövet elmondotta még: Szihanuk és Hun Sen kambodzsai kormányfő egyaránt azon a véleményen van, hogy meg kell akadályozni a „vörös khmerek” visszatérését Phnompenbe. A Kambodzsa körüli helyzet rendezésével foglalkozott hétfőn a közös piaci országok külügyminisztereinek nyilatkozata is. Az EGK fórumán hangoztatták, hogy a vietnami csapatok teljes kivonása „elengedhetetlen feltétele” a kambodzsai helyezt rendezésének. Csányi László Az emlékezés ösvényei ,3> Szekszárd az ötvenes években 1952 januárjában vagyunk, az Alkotmány utca 2. alatt bizonyos Szőr néninél élek társalbérletben, nem tudunk egymásról semmit, az MTI nemrég alakult szerkesztőségében dolgozom a legszerényebb munkatársként, aminél nem is vágyom többre. Milyen volt Szekszárd 1952 elején? Piszkos. De a város felett titkos fény ragyogott, Babits szelleme. Nevét sem volt tanácsos említeni, s amikor jóval később egy cikksorozatot Írtam róla az itteni lapnak, amit Kardos Pál jónak látott felvenni Babits-bibliográ- fiájába, legjobb meggyőződésem ellenére sűrűn soroltam hamis fenntartásokat, mert ez volt feltétele annak, hogy a szerény, ismeretterjesztő célzatú cikksorozat megjelenhessék. Egyelőre ennyit lehetett tenni, de ide tartozik az is, hogy nem vezetett politikai szándék, még kevésbé az ellenállás gondolata. Szivem és eszem hajlamát követtem, hogy írjak valamit Babitsról, ő volt ifjúságom nagy élménye, bármily meglepő is, Batsányi mellett. A társítás szokatlan, de Batsányi városában születtem, s elemista tudományomat egy otthoni Batsányi-kötet súlyos sorain próbálgattam, bár nevünk rokon hangzása is csábított. 1952-ben Babits nem volt jelen Szek- szárdon, a kor egyébként sem kedvezett a költészetnek, fahangú dilettánsok verték a lantot, amit Révai adott kezükbe, de ugyanakkor, s ez is a kor ellentmondásai közé tartozik, a versnek az elképzelhető- nél nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mert a művelődéspolitika süket urai azt hitték, hogy egy gyatra klapancia csodát művelhet, meggyorsítja a begyűjtést, javítja az adófizetési morált. Ide kívánkozik az is, hogy a tévhittel ellentétben nem az írók hallgattak, író ilyesmit egyébként sem tehet, az arra érdemeseket egyszerűen elhallgattatták, s hogy nyomuk se maradjon, a könyvtárakból egyenesen a zúzdába vitették a nemkívánatosok műveit, a tisztes sorból elég Tamási Áron nevét idéznem. A lelkes bárdok hivatalos kinevezésként kapták rangjukat, amiben a tehetségnek alig volt jelentősége, hisz gyönge versezetet némi ritmusérzékkel bárki tud szerkeszteni. Kosztolányinak van egy kedves novellája az ős-dilettánsról, Chmell Arisztidnek hívják, a véletlen szerencse egyszer melléje szegődik, de rögtön el is pártol tőle, mert balga tévedésről volt szó, de ezt Chmell Arisztid nem veszi észre, egyébként is „meg volt győződve, hogy ami a valóságban nagy, az írásban is az. A virágot költőinek tartotta, a káposztát prózainak.” Ez a kor az ilyen dilettánsoknak kedvezett, nemcsak az irodalomban, mert hivatalosan is deklarálták, hogy a szakértelemnél fontosabb a megbízhatóság, ami azonban nem okos hűséget jelentett, hanem szolgai alázatot. Valamiképp mindenki jelen volt ebben a kétes játékban, mert ha másutt nem, a nyilvános demonstrációkon színt kellett vallani, amit a nagygyűlések „ovációba átmenő tapsviharán” le is mértek. Talán szegény apám volt az egyetlen kivétel, mert a kötelező gyűléseken öreg invalidusként jelent meg, felkötött karral, így jelezve, hogy nem tud tapsolni. Csaknem egy éven át Révfülöpön éltünk, egy akkor még teljesen elhanyagolt balatoni településen, Szekszárdnak most a „várost” kellett volna jelentenie, de oly lerongyolt volt, hogy a Halálfiai szereplőit is nehéz volt ide elképzelni. Egyébként már az első napok is óvatosságra intettek. A Munkácsy utca elején például feltűnt egy ház, magas kőkerítése fölé dróthálót húztak, udvarán mérges ebek csaholtak. Erődítmény benyomását keltette, s amikor felhangzott a kutyák fenyegető ugatása, az emberek sietve átmentek az utca másik oldalára. Kérde- zősködésemre megnyúlt arcok néztek rám, mert mindig volt, amiről nem illett beszélni, míg valaki - talán az MTI szerkesztőségében - elárulta, hogy a rettegett ávó főnöke lakik a titokzatos házban, bár ez nem jelentett bizonyosságot, mert a hatalom sűrűn álcázta magát, s az is lehet, hogy a komor épületben nem lakott senki, az udvaron üvöltő kutyákat is megtévesztésül tartották, a megfélemlítés jelképeként, s talán egy nyugdíjas járt fel hozzájuk naponta, hogy enni, inni adjon nekik. Az üzletek üresek voltak, a Garay téri népboltban, amit azóta eltüntettek, néha olcsó kolbászt lehetett venni, itt egyébként kávét is főztek, mert ez volt a város bevásárlóhelye. Néha K. elvtárs is megfordult itt, a megyei titkár, Rákosi helytartója; találkozunk még vele. A tér másik sarkán ma is működik a Garay étterem, akkor még irgalmatlan piszkosan, ahol néhány forintért lehetett kapni székelykáposztát, de mintha ez lett volna az egyetlen étel, amit a derék szakácsnő, Krausz néni főzött. Az üres üzletek kirakatában ormótlan gipszszobrok sora, Sztálint és Rákosit ábrázolták, szemkápráztató mennyiségben. Volt az egészben valami szánalmas ellentmondás, a logika nyelvén contradic- tio in adjecto, mert a lankadatlan ünneplés, a „mindennapi győzelem”, ahogy a korabeli propaganda hirdette, szegényházi környezetben zajlott, már-már gúnyosan cáfolva a néhány év előtti reményeket A tevékeny kontárság nagyon rövid idő alatt elszegényítette az országot, a mindenen áthatoló félelem pedig rossz tanácsadó, pa- rancsolónak, kiszolgáltatottnak egyaránt. A hivatalos politika azonban nem folyamodhatott máshoz, tehát a diadalittas jelentések mellett mindig ott voltak a zordon hírek a gálád ellenségről, s itt nem volt megállás, egy nyomorult paraszt, aki nem tudta teljesíteni a beszolgáltatást, éppúgy az imperialisták mindenre képes ügynöke volt, mint Rajk. Mindezt szemléltették is. A Garay téri népbolt kirakatában Sztálin és Rákosi gipszfeje mellett más néznivaló is akadt, mert rendre kiállították az áruhalmozóktól, a nép ellenségeitől elkobzott bűnjeleket például néhány kiló lisztet két-három mosószappant sőt egyszer rozsdás rugókat is láttam a kirakatban, amiket bizonyos Seleznik nevű kárpitos dugott el nagy ravaszul a nép elől. Ez sem volt elég. A saroküzlet másik kirakatában hatalmas makett volt látható: kezében véres bárddal, agyonaggatva kitüntetésekkel, akasztófák között sétált Tito, s alatta a mű címe: Fásítás Jugoszláviában. Megrettenve álltam a lidérc- nyomásos látvány előtt; első szekszárdi napjaim kevés jóval kecsegtettek. A kiábrándulást csak fokozta, amikor bejártam a megyét, ami hivatali kötelességem is volt, s mindenfelé elhagyott földeket láttam, csüggedt embereket, kilátástalanságot. Mindezt néhány Potyemkin-településnek kellett volna ellensúlyoznia, szomorú ál-példáknak, amiket a földművelésügyi minisztérium hamis bőkezűsége tartott fenn. Egy nyáron - 53-ban lehetett - hivatalos küldöttségjárást is szerveztek ezekre a helyekre, a vonakodó egyéni gazdák meggyőzésére. Mint tudósító mentem a küldöttséggel, mindig ugyanazon az útvonalon: mözsi gépállomás, tolnaszigeti állami gazdaság, végül a tengelici tsz. Mözsön sorban álltak a traktorok, a kévekötő aratógépek, mert kombájnok akkor még nem voltak, Tolnaszigeten a disznótelepet csodáltuk meg, Tengelicen a szövetkezet nyújtotta előnyöket. Mindenütt nagy trakta, majd búzdító beszédek, hogy ki-ki mielőbb gondolja meg s lépjen be a szövetkezetbe. A gazdák vonakodtak, s rövidesen kiderült hogy minden másként van. A gépállomások nem váltották be az előlegezett reményt Tolnaszigeten is gyűltek a bajok, ebben a formában meg is kellett szüntetni, Tengelicen pedig, midőn kezdett apadni az állami támogatás, egyszerűen összeomlott a szövetkezet. Pedig története külön regény, tanulságként is érdemes lenne feldolgozni. Országos példa volt, film is készült róla „A milliomos tsz” címen, elnöke országgyűlési képviselő volt, Kossuth-díjat is kapott. Végül az elégedetlen gazdák szabályosan elkergették, többet mutatkozni se mert a faluban, de nálunk az érdemtelen dicsőség fénye lassan alszik ki. Nem érett semmihez, megtették hát az egyik szociális otthon igazgatójának. Hálásnak kellett lennie, ezt jótevői valószínűleg el is várták tőle. Az otthonban egymást érték a vacsorák, mulatságok, amelyeknek költségét úgy fedezte az igazgató, hogy az öregek tányérjából lopta ki a húst, italra is a közpénzből futotta. Az ügy végül kipattant - ez már a 60-as években történt -, az igazgató most már hiába hivatkozott jó étvágyú vendégeire, bíróság elé állították, s tömlöcbe került. Rongy ember volt, mégis óvakodjunk az elhamarkodott véleménynyilvánítástól, mert ugyanakkor áldozat is, aki a hatalom hálójába került, s ha akart volna sem tud kimászni belőle. Személyes tragédiája, hogy nem is akart, „különleges embernek” érezte magát, akit a sors jelölt ki a karizmatikus szerepre, ő lett az elnyomott, majd felszabadított paraszt példája, akiben egyszerre válik érzékelhetővé múlt és jelen, következésképp előjogai vannak, módja, társadalmi rangja jóvátétel és egyben előleg, mert mindenkire ez az elíziumi boldogság vár, ha teljesíti a nála is bölcsebb felsőbb hatalom szándékát. Ördögi kör, sok mindenben mégis csak lehetett őszintén hinni, akkor is, ha minden a személyre szóló „itt van már a Kánaán” hamis gondolatát sugallta, csak le kell győznünk alkalmi nehézségeinket és mindenek előtt az ellenséget Sokan vélték úgy, hogy a hősi pátoszt a könyvelésileg kimutatható gazdasági kudarc sem halványíthatja el, de közben, akik az élcsapat tagjainak hitték magukat, áldozatok is voltak, a későbbi nemzedékből még a 80-as évekre is jutott belőlük; de ne szaladjunk előre az időben. (Folytatjuk) Szerelik a belső fal elemeit