Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-26 / 177. szám
2 nÉpCUSÁG 1988. július 26. Grósz Károly találkozott az Egyesült Államokban élő magyar emigráció képviselőivel (Folytatás az 1. oldalról.) kapcsolatban világosan megfogalmaztuk. Nemcsak az erdélyi magyarság kulturális értékeinek védelmében emeltük fel szavunkat, hanem minden kulturális érték, benne a román, a német nemzetiségűek értékeinek védelmében is - mondotta.” Rámutatott, hogy a magyar kormány igyekszik lehetőséget teremteni a vitatott kérdések rendezésére, a kétoldalú kapcsolatok lehetőségein belül adott módok kihasználására. „Felajánlottam, hogy a kérdés tisztázása érdekében bármikor hajlandó vagyok Romániába utazni. Erre a javaslatunkra eddig választ nem kaptunk” - hangoztatta. Az egyházakra vonatkozó kérdésekről szólva Grósz Károly leszögezte: igen jók a kapcsolatok a magyar egyházakkal. A kormányzat úgy véli, lehet szerepük, szolgálatuk a szociális problémáknak, az ifjúsági problémáknak a megoldására irányuló erőfeszítésekben és mindkét részről messzemenő készség van erre. Az egyházaknak lehet szerepük a fiatalok soraiban jelentkező problémák megoldását célzó erőfeszítésekben. Nincs akadálya az egyházi iskolák száma megnövelésének, ehhez azonban egyelőre az egyházaknak nincsenek anyagi eszközeik. A sárospataki kollégium történeti értékeinek megmentésében, kincseinek bővítésében messzemenő az együttműködés, és megfelelő anyagi erőforrások biztosításával a kollégium visszakerülhet a református egyház irányítása alá. Grósz Károlynak a Külpolitikai Tanács - a Council of Foreign Relations - hétfői ebédjén elhangzott előadása. Hölgyeim és uraim! Köszönöm a megtisztelő meghívást, a lehetőséget, hogy találkozhatok és véleménycserét folytathatok az amerikai üzleti körök és a közélet jeles képviselőivel. Az idő pénz, mondják önök és eképp is cselekszenek. Én sem akarom az idejüket vesztegetni, röviden kívánok szólni. A Magyar Szocialista Munkáspártnak az amerikai tömegtájékoztatásban is szokatlanul nagy figyelemmel kísért májusi konferenciája megerősítette a reformpolitikát. Kimondta, hogy fordulatra van szükség a gazdaságban, a politikában, a demokrácia építésében, a nyíltságban és a nyilvánosságban. E döntések a társadalom széles köreit átfogó kemény vitákban, politikai nézetösszeütközésekben érlelődtek. A viták legfontosabb következtetése, hogy a magyar szocializmus megújítása a gazdaság és a politika együttes reformját követeli meg. Helyzetünket nehezíti, hogy az elkerülhetetlen fordulatot, a magyar gazdaság átfogó és átgondolt struktúraváltását kedvezőtlen gazdasági, pénzügyi helyzetben kell végrehajtanunk. Évek, évtizedek alatt felhalmozódott gazdasági problémákat kell megoldanunk úgy, hogy közben megőrizzük a társadalmi stabilitást. Grósz Károly nyíltan és határozottan szólt az 1956-os események és Nagy Imre szerepének értékeléséről is. Az emigráns sajtó és szervezetek egy részének állásfoglalásait vitatva leszögezte: áldozatok nem csupán az egyik oldalon voltak. „Voltak, akiket megtévesztettek, akik életüket vesztették a fegyveres harcokban - sajnáljuk tragédiájukat. De mi vértanúknak tekintjük azokat a katonákat, akiket a Köztársaság téren végeztek ki” - mondotta. Nagy Imréről szólva kifejtette: 1956-os magatartásáért a magyar kormány nem rehabilitálja, mert megsértette az alkotmány előírásait, a fennálló törvényeket. Közölte, a kormánynak az az álláspontja, hogy amennyiben a család ezt kéri, Nagy Imre hamvait megfelelő körülmények között végső nyugalomra helyezhetik - tekintettel arra, hogy harminc esztendő elteltével a kormány úgy érzi: kötelessége ezt megtenni. Közölte egyébként, hogy a kormányzat felülvizsgálja azok helyzetét, akik az ellenük az 1 956-os politikai tetteik miatt született bírósági Ítélet következtében jelenleg nem kaphatnak útlevelet, és szándékában áll mentesíteni őket az útlevéltörvény módosításával a hátrányos következmények alól. Grósz Károly köszönetét mondott az Egyesült Államokban működő magyar egyesületeknek, egyházaknak, szervezeteknek a magyar kultúra, a nyelv-ápolásában betöltött szerepükért. A szerkezetváltás, az állami támogatások leépítése, a veszteséges üzemek felszámolása, a munkaerő-átcsoportosítás - az időleges munkanélküliség eddig számunkra ismeretlen gondja mellett - például olyan gyakorlati problémát is felvet, hogy miként hidaljuk át a gazdaságtalan termelés megszüntetése miatti exportbevételkiesést, vagy: honnan teremtsük elő a hazai gyártásból kiesett termék importjához szükséges devizát abban az átmeneti időszakban, amíg a versenyképes termelés felfut és többletbevételhez juttatja az állami költségvetést is. Célunk az, hogy a magyar gazdaságban a vállalkozói szellem és a versenyszellem, a gazdasági alkalmazkodás és a megújulás készsége váljon uralkodóvá. Olyan szocialista, tervszerűen orientált piacgazdaságot akarunk létrehozni, ahol a piac a gazdaságot egészében integráló intézménnyé fejlődik; hogy ott legyen csak szükség az állami, nem piaci eszközök érvényesítésére, ahol a piac nem bizonyul társadalmilag hatékony, vagy elfogadható koordinációs mechanizmusnak Lépéseket tettünk a pénzügyi rendszer és a pénzintézmények szerepének növelésére. A végrehajtott adóreform különösen hosszabb távon javítja a gazdasági tisztánlátást, erősíti a versenysemlegességet. A bankreform, vagyis a kétszintű bankrendszer kialakítása megteremtette a gazdaságfejlesztést önálló kockázatvállalással finanszírozó bankári tevékenység alapjait. Az értékpapírpiac létrehozása felé tett első szerény lépéseink a lakossági megtakarítások tökéletesítését szolgálják. A jövőt illetően szándékunkban áll a töke mozgását biztosító szervezett értékpapírpiac kialakítása. Szélesíteni és a törvény által garantálni kívánjuk a vállalkozói autonómiát oly módon, hogy a gazdasági üzleti döntéseket kizárólag a jövedelmezőség, a világpiaci értelemben vett hatékonyság vezérelje. Készülünk a költségvetés, a tervezés, a társadalombiztosítás gyökeres reformjára. Folyik az ár- és bérreform kimunkálása is. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy a magyar gazdaság gyorsuló ütemben kapcsolódjon a világgazdasághoz. Ez az egyszerű kereskedelmi kapcsolatokon túl egyre inkább magába foglalja a kutatási és technológiai együttműködést, a termelési kooperációt, az értékesítési együttműködést. Nélkülözhetetlennek tartjuk és ösztönözzük a vegyes vállalatok alapítását, a működőtöké bevonását. Az elmúlt években fokozatosan kedvezőbbé tettük a külföldi tőkebefektetést, a vegyes vállalatok alapításának és működésének feltételeit. A hamarosan bevezetésre kerülő társasági törvény lehetővé teszi az állami, a szövetkezeti és a hazai magántőke, valamint a külföldi tőke közötti szabad társulást. Lehetőség nyílik majd arra is, hogy a magyar vállalatok nemzetközi részvény- társasággá alakuljanak. Arra számítunk, hogy az elkövetkezendő években a gazdasági fejlőés finanszírozásában a hazai és a külföldi magántőke részesedése eléri a 25 százalékot. Hölgyeim és uraim! Az önök nagy írója, Mark Twain mondotta majd egy évszázada: „Ami a munkást naggyá és hatalmassá tette, az a munkamegtakaritó gép - és semmi más a világon nem tehette volna. Minden nagy találmány ötvenezer ember kenyerét veszi el - és tíz éven belül félmilliónak teremt megélhetést". E gondolat napjainkban is időszerű. A kérdés az, hogyan birkózunk meg az átmeneti tíz év feszültségeivel. Egyidejűleg akarjuk védeni a dolgozó ember érdekeit, s keresztülvinni a műszaki megújulást, ami viszont elkerülhetetlenül áldozatokkal jár. Ebben a helyzetben a politika feladata nemcsak az, hogy óvja a társadalmi stabilitást. Az aktív cselekvéshez kell megnyernie a társadalmat, aminek feltételét a politikai intézményrendszer reformjával teremthetjük meg. Mit is jelent a politikai reform ma Magyarországon? Azt, hogy megreformáljuk, a mai - és a jövőbeni - követelményekkel hozzuk összhangba az alkotmányt. Tovább fejlesztjük a választási rendszert. Növeljük a parlament befolyását az ország ügyeinek intézésében. A párt és az állam szétválasztásával egyértelművé tesszük a kormányzat felelősségét és biztosítjuk cselekvési önállóságát. A politika és a gazdaság autonómiájának jogi szabályozását a jogállamra jellemző normáknak megfelelően végezzük el. A szakszervezeteknek a jövőben a dolgozók érdekvédelmére, a szociálpolitika korszerűsítésének ösztönzésére kell törekedniük. A Hazafias Népfrontnak és más társadalmi szervezeteknek még inkább a társadalmi véleményformálás alkotó műhelyeivé kell válniuk. Kidolgozzuk a törvényes kereteit annak, hogy lehetőség nyíljon az eltérő érdekek és vélemények megjelenítésére, a döntési centrumok tevékenységének közvetlen befolyásolására. Ily módon alakulhat ki társadalmunk szocialista pluralizmusa, az önszerveződésben megnyilvánuló állampolgári akarat és aktivitás. Politikánk alapja a demokrácia szélesítése, a tolerancia, a kulturált vitatkozás szabadsága. Ebben helye és szerepe van az úgynevezett „másképp gondolkodóknak" is. A vita korlátáit alkotmányos rendünk, törvényeink szabják meg. Törekvéseink megvalósításának, reformjaink következetes végigvitelének nemzetközi feltételei ma lényegesen kedvezőbbek a korábbiaknál. Különösen fontos körülmény, hogy a Szovjetunióban mélyreható átalakítási folyamat bontakozott ki. A peresztrojka és glasznoszty irányvonalát az SZKP XIX. konferenciája is megerősítette. Gorbacsov főtitkárral a közelmúltban folytatott tárgyalásaim megmutatták, hogy a magyar és a szovjet reformok logikája, iránya alapvetően azonos, és fokozatosan növekszik a megvalósítást célzó konkrét lépések hasonlósága, sok esetben egyezése. Elképzeléseink helyességében megerősít bennünket az is, hogy Kínában, Lengyelországban és másutt szintén hasonló folyamatok bontakoznak ki. Mindez azt jelenti, hogy nem kell többé számolnunk az olyan külső fékező hatásokkal, amelyek az elmúlt két évtizedben, saját következetlenségeink és tévedéseink mellett, szintén hozzájárultak az 1968-ban elindított reformfolyamat előrehaladásának lassúságához, megtorpanásához. Kedvezőnek tartjuk azt is, hogy reformtörekvéseinket a nyugati világban is érdeklődéssel, sőt rokonszenwel figyelik, s készséget tapasztalunk arra is, hogy a kapcsolatok bővítésével, az együttműködés szélesítésével - természetesen szigorúan az előnyök kölcsönössége alapján - hozzájáruljanak programjaink végrehajtásához. A számunkra kedvezőbb nemzetközi környezet fontos eleme a szovjet-amerikai és ezzel ösz- szefüggésben a kelet-nyugati viszony javulása, ami megnövelte mozgásterünket, ugyanúgy, mint más kis országok esetében. A gazdasági és a politikai reformfolyamattal összhangban és a nemzetközi feltételek kedvező alakulását kihasználva fokozzuk külpolitikai aktivitásunkat, növeljük külpolitikánk nyitottságát. Arra törekszünk, hogy hozzájáruljunk a nemzetközi élet mostani pozitív irányzatainak elmélyítéséhez, visszafordíthatatlanná tételéhez. Szövetségi rendszerünkben részt vállalunk a fegyverzetkorlátozás, a leszerelés előmozdítását, a nemzetközi biztonság erősítését célzó kezdeményezések kimunkálásában. Létfontosságúnak tartjuk a nukleáris fegyverek további csökkentését, a vegyi fegyverek felszámolását, a helyi válságok rendezését. Helyzetünknél fogva különösen érdekeltek vagyunk abban, hogy mielőbb megkezdődjön a hagyományos fegyverek és haderők csökkentése, s Magyarország már a csökkentési folyamat első szakaszának részese legyen. Magyarország ezeréves szálakkal kötődik az európai földrészhez. Külpolitikánk egyik alapvető célja az összeurópai együttműködés ösztönzése. Tevékeny részesei voltunk a helsinki folyamat elindításának, a záróokmány kimunkálásának és igyekszünk minden területen eleget tenni az abban megfogalmazott elveknek, ajánlásoknak. A bécsi utótalálkozón képviselőink olyan megállapodás elérése érdekében dolgoznak, amely egyaránt hozzájárul az európai földrész biztonságának megszilárdításához, a folyamatban részes államok közötti bizalom építéséhez, és a gazdasági, a műszaki-tudományos, a környezetvédelmi, a kulturális, az információs, valamint a humanitárius együttműködés elmélyítéséhez. Ugyanezek a törekvések vezérelnek bennünket kétoldalú kapcsolataink építése során is. Ennek eredményeként az elmúlt években számottevően fejlődött együttműködésünk csaknem valamennyi nyugat-európai állammal, s megkezdtük a kapcsolatok kiépítését a nyugat-európai integrációs szervezetekkel is. Ma még nem tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy milyen lesz a jövő Európája. Az bizonyos, hogy sok megszokott fogalom új tartalommal telítődik majd. Meggyőződésem, hogy az integrációs folyamatokkal párhuzamosan megerősödik majd az egyes népek, nemzetek, nemzetiségek identitástudata, erősödik Európa kulturális, népi hagyományainak sokszínűsége. A határok szilárdsága az európai biztonság alapfeltétele marad. De bízom abban, hogy csökken majd a határok elválasztó szerepe. Erősödik az európai kulturálisörökség szellemi és anyagi értékének tisztelete és féltése. Minden emlék, legyen az falusi templom, vagy parasztház, amelyet ma lerombolnak, a jövő nemzedékére maradó örökséget csonkítja. Különösen fontos egymás emlékeinek, nyelvének, kultúrájának tisztelete, kölcsönös óvása, a határok áteresztő képességének növelése a szomszédos országok között. Mi ennek tudatában, az európai jövőt építve kívánjuk kapcsolatainkat fejleszteni szomszédainkkal. Hölgyeim és uraim! Úgy gondolom, hogy a kedvezőbb nemzetközi légkör és az általam röviden vázolni próbált magyarországi változások a korábbiaknál is jobban ösztönözhetik a magyar-amerikai kapcsolatok fejlődését. Különösen a gazdasági kapcsolatok, a műszaki-tudományos és a technológiai együttműködés területén lenne fontos előrelépnünk. A magunk részéről készek vagyunk fokozottabban figyelembe venni az amerikai gazdasági, kereskedelmi partnerek érdekeit, igényeit. A magyar-amerikai viszony sajátossága, hogy a hivatalos kapcsolatok hullámzása közepette mindig tartósnak bizonyult az emberi kapcsolódás. Erősítették ezt a Magyarországról ide kivándorolt milliók és leszármazottaik is. Tevékenységükkel, munkájukkal gyarapították az amerikai gazdaságot, a kulturális és a tudományos életet. Talán nem szerénytelen a magyar társadalom azon igénye, hogy az Így létrejött anyagi és szellemi tőke is járuljon hozzá a magyar-amerikai együttműködés erősítéséhez, segítse a gazdasági megújulás mielőbbi megvalósítását Magyarországon. Örömmel mondhatom, hogy ilyen irányú lépések már történnek. Gondolok a Soros-alapit- ványra, vagy a közeljövőben Budapesten megnyíló menedzserképző iskolára. Itt szeretném megjegyezni, hogy a magyar-amerikai együttműködés olyannyira kívánatos új irányainak feltárásában jelentős szerepe van az Egyesült Államok nagykövetének, Palmer úrnak, aki kiváló diplomataként magas színvonalon képviseli hazája érdekeit Magyarországon. Hölgyeim és uraim! Az amerikai kormány megtisztelő meghívásával élve azért jöttem az Egyesült Államokba, hogy megismerkedjek az amerikai emberek életével, a gazdaság eredményeivel, szervezési módszereivel, az amerikai politikai és gazdasági vezetés gondolkodásmódjával. Nem titkolom azt sem, hogy szeretnénk bizonyos, nálunk is hasznosítható tapasztalatokat szerezni. Célom ugyanakkor az is, hogy Magyarország helyzetét és a magyar vezetés törekvéseit bemutatva felhívjam az itteni politikai és üzleti körök figyelmét azokra az együttműködési lehetőségekre, amelyeket a magyar gazdaság megújítását célzó porgram- jaink kínálnak. Remélem, az Önökkel való mostani találkozás is hozzájárul ahhoz, hogy növekedjen az amerikai érdeklődés a magyarországi együttműködési lehetőségek iránt. Meggyőződésem, hogy országaink nagyságrendjének különbözősége ellenére a gazdasági együttműködés bővülése, csakúgy, mint a politikai párbeszéd, a műszaki-tudományos, a kulturális és a humanitárius kapcsolatok szélesedése egyaránt szolgálja mindkét nép javát. Magyarország a reformok útján: új lehetőségek az együttműködésben Csányi László Az emlékezés ösvényei ,2, Szekszárd az ötvenes években Villanás az életemben: néhány pillanatra belenézhettem a történelem mélységeibe, ha ugyan nem kellene inkább feneketlen árkot mondanom. Időbelileg pontosan meghatározható: 1943 május elsején történt. Könnyelmű ifjúként a Keleti pályaudvar előtt őgyelegtem, amikor híre jött, hogy rövidesen befut az a vonat, ami a 2. magyar hadsereg katonáit hozza. A katasztrófáról akkor már suttogtak az emberek, voltak, akik azt is tudták, hogy a sereg egy szálig ott veszett, hivatalosan azonban „dicsőséget” emlegettek, nem furkarkodva a „hősi” jelzőkkel sem. Ép elmével, a történelem legszerényebb ismeretével sem lehetett azt hinni, hogy jelenünk és jövőnk a Donnál dől el, ahogy megátalkodott politikusok hirdették, jóllehet a pillanatnyi valóság lángpallossal állt mellettük, s kíméletlenül megölték azt, akiben a kétely felmerült. Az más kérdés, hogy a számvetés idején a legkíméletlenebb tábornok is úgy viselkedett, mint egy analfabéta baka, akit irracionális erők sodortak a jóvátehetetlen helyzetbe. A mi családunk harcos ’48-as volt, s már gyerekkoromban azt tanultam öregapámtól, aki az iskolai szünetekben borral és purzicsán dohánnyal várt, hogy a hódító mindig gyanús, kis népek feladata pedig soha nem a hódítás, hanem a megmaradás. Akkor még nem tudtam, honnan is tudhattam volna, hogy Jány, a doni magyarok irgalmatlan hóhéra, kétszázezer ember életéért felelős, ha ugyan helyénvaló felelősséget emlegetni ilyen tömegmészárlás esetén. Akkor egyébként is csak a látvány érdekelt, hogyan érkezik haza a 2. magyar hadsereg. Nem érkezett haza, a különvonat csak Jány vezért hozta, aki fürgén leugrott a vonatról, s amint fénykép is megörökíti, mosolyogva kezet csókolt egy úriasz- szonynak. Valaki keserűen megkérdezte, hol vannak a katonák, de erre Jány népbírósági tárgyalásáig nem válaszolt senki. Még egy pillantás a történelem szakadékéba: 1944. március 20. Előző nap, vasárnap, kezdődött a német megszállás, de még hétfőn is özönlöttek a megszálló csapatok a fővárosba. A Krisztina körúton láttam meg őket, végeláthatatlan tömegben nyomultak, az utcakereszteződéseknél gépfegyverállásokat alakítottak ki. Jány dicstelen hazatérése csak sejtette a történelmi kiszolgáltatottságot, ami ekkor, a Krisztina körúton jött elém. Dermedten álltunk a járdaszélen, tehetetlenül néztük a történelmet. Fiatal koromban szívesen forgattuk Carleyle-t, akinek nevével talán Babits irodalomtörténetében találkoztam először, ő a hősökben látta a történelem mozgatóit, akiknek szavára megrendül a föld. Tetszetős elmélet, csak az a baj, hogy az igazán nagy szellemek, mint Goethe, akiről szép tanulmányt írt, ritkán változtatták meg a világot, Napóleon talmi dicsőségéért pedig nagy árat fizettek a franciák. Ennek a baljós esztendőnek tapasztalatai inkább arra intettek, hogy a történelem elsősorban szituációk sorozata, s a közember legtöbbször a szakadék szélén áll, amibe bármikor belelökhetik. A háború utolsó évében már a szánalmasan kis képességű Horthy is felismerte, hogy magával együtt az országot is pusztulásba vitte, de tehetetlen volt, a butaság egyébként is mindig megbosszúlja magát. A hőskultusz viszont, aminek ekkor már nem sok köze volt Carleyle-hez, a háború után tovább élt, s egy szovjet filozófus, bizonyos Konsztantinov könyvében, ami 1949-ben jelent meg magyarul - ma is megvan könyvtáramban - az egyéniség és a tömegek szerepéről elmélkedik, azt olvasom, hogy Sztálin „a forradalom legnagyobb lángelméje, hadvezére és vezetője, aki - árulkodó sorok - a szocializmus ellenségeivel vívott harcunk sugalmazója volt”. De ettől még távol vagyunk, egyelőre a háborún kellett átvergődni, amit jó néhányan túléltünk, mert a statisztikai törvény is a valóság egyik eleme; Auschwitzből is jöttek haza tanúk. Ez is a zsarnok csapdája, mert mindig marad hírmondó, a nyomokat végképp nem lehet eltüntetni. De ez új történet lenne, elbeszélése most nem feladatom. Csak még egy villanás a múltból: 1945 május elsején én is ott voltam a pécsi felvonuláson, s a büszkén magasra emelt tábla jelezte, hogy az „írók, művészek, tudósok szakszervezetét" képviseljük. A névsor díszes, s nekem, a legfiatalabb- nak, a részvétel is tisztességet jelentett, mert Kardos Tibor, Csorba Győző, Győry, János, Bárdosi Németh János, Várkonyi Nándor lelkesedése kísért bennünket. A remény gyorsan elillant; tudjuk. A következő esztendőkre biztos sztereotípiák vannak: személyi kultusz, volunta- rizmus, de ezek keveset mondanak. A kor megpróbáltatásait, s ez minden elnyomó rendszerben így van, mindenkinek magának kellett átélnie, reménykedve vágy megalázva, visszahúzódva vagy pillanatnyi előnyökben reménykedve, hittel vagy kétkedéssel, ahogy lehetett. Vagy ahogy megadatott, mert sorsunkat ritkán választottuk magunk, ami azt is jelentette, hogy a történelem kiszolgáltatottjai voltunk valamennyien. Engem a véletlen vezérelt Szekszádra, ahol annak előtte soha nem jártam. 1952. január 6-a volt, vízkereszt napja. Az esti vonattal érkeztem, sűrűn esett a hó. Nem vagyok gyanakvó természet, ta- kargatnivalóm sincs, két pohár bor között esetleges titkaimat is könnyű szívvel tárom fel. De ez az idő mindenkit óvatosságra intett. Magammal szemben is rejtett tartózkodást tapsztaltam, s csak később értettem meg, hogy én is gyanút keltettem, mert az ágrólszakadt újságíró, aki átmenetileg az Alkotmány utcában bizonyos Szőr néninél talált társalbérletet, álcázhatta is magát, hisz a „központ” küldte, épp úgy, mint Gogol revizorát. De ugyanakkor az általános „éberségnek” velem szemben is meg kellett nyilvánulnia, mert ez már az élesedő osztályharc rögeszméjének időszaka volt, amikor az ellenség mindenhova befurakodott, s oly agyafúrt volt, hogy soha nem lehetett tudni, mikor és hol támad. Néha valóban meglepő dolgok történtek. A tamási tsz féltve őrzött gumipitypang-, azaz kokszá- gizvetését, aminek a természet átalakításának gigantikus tervét kellett volna példáznia, lelegelték a birkák. Nyilvánvaló, hogy a pásztort az ellenség bérelte fel, de az is igaz, hogy többet nem vetettek gumipitypangot, mert bebizonyosodott, ha a kiéhezett birkák nem esnek neki, akkor sem lett volna semmi belőle. Ekkor már a tényekre nem volt kíváncsi senki, a valóság felett a rögeszmék sűrű felhője lebegett, s az állampolgárra kötelező regula arra is kiterjedt, hogy a nőknek miként köszönjünk. A sztereotip kezicsókolomot pártellenes megnyilvánulásnak tekintették, én meg, kedélyes malidéval, bele is mentem ebbe a játékba, az egyik harcos főorvos feleségének jókedvűen harsogtam a telefonba: szabadság, elvtársnő! s elhaló sóhajából arra következtettem, hogy szívéhez kapott. (Folytatjuk)
