Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
1988. július 2. Képújság 9 Fiatalokkal népes város Benépesül-e a fiatalok közösségeivel is? „Egy idősebb férfi kétségbeesett hangja a telefonban:- ...és randalíroznak kérem. Bőgetik a motorjaikat, ráadásul ez az út az üdülő felé tartó autóknak van kijelölve. Mondják, nem lehet tenni valamit ellenük? Akinek élénk a fantáziája és szeret skatulyákat gyártani, az most - tájékozatlanul is - punkokat emleget. A vagány- ságnak már csak elhalványuló fogalma létezik, a huligán is már történelmi őskövület, a gombafejűek, azaz a beatek hagyományteremtő szerepük okán maradtak meg emlékezetünkben. De már a ho- bók, a hippik kora is lejárt, csövesnek lenni sem sikk... A szubkultúrák - a fiatalokat jellemző szubkultúrák - történetét újra írja a jelen. Az általános iskolák, középiskolák tantermei üresen konganak már, Szekszárdon, a negyvenezres kisvárosban a tereket, a diszkókat benépesítik a fiatalok. A vállalatok megyeszerte kevesebb munkát kínálnak a diákoknak, mint tavaly. A szekszárdi Munkaügyi Szolgáltató Irodában pedig gyakran azért csörög a telefon, hogy a vállalatok ismételten is bejelentsék, nem tudnak több alkalmi munkaerőt fogadni. Tolna megye többi városában ennél valamivel kedvezőbb a helyzet, de még az ottani munkaközvetítő irodákban is akad olyan ügyintéző, aki a Balaton-környéki lehetőségeket és Somogy megye munkahelykínálatát javasolja. A június közepi hétvégén zárva a hajó- házklub, zárva a Tartsay klub... Itt van még a megyeszékhelyen az újvárosi és a délután fél hatig nyitva tartó bejárók klubja a Munkásotthon és Könyvtárban. Budavári Miklós, a Tartsay-klub vezetője invitál; keressem csak föl a garzonlakásában, a klub szűkebb törzsközönsége, baráti köre ezúttal ott találkozik. Egy kérdés, amit nem lehet megkerülni A kérdést, amit föltennék, próbálnám körülírni, ne legyen olyan gyanúsan, esetleg semmitmondóan szónoki. Van-e és milyen közösségigénye van a fiataloknak? A szőke fiatalember, Rábóczki László, aki civilben programozó, H. Szabó Ferenc, aki néhány évig KISZ-titkár volt az MMG Automatika Müvek Szekszárdi Műszergyárában, no és Budavári Miklós tízéves tapasztalata segíthet a válaszadásban. És a később érkezőké is. Beszélgetésünk inkább ismerkedésnek indult, semmint kérdésekkel provokálható vitának.- Maradjunk abban - szögezi le Budavári Miklós, amint hellyel kínál, s mintha máris kiterítve látná kártyáimat - a fiataloknak most is és a jövőbén is természetes igényük, hogy közösségre találjanak. Ez különösen a középiskolás korúak számára rendkívül fontos, de azt most ne is részletezzük, miért. A várost jellemző helyhiány kérdését pedig nem lehet megkerülni! Nem feltétlenül a Babits Mihály művelődési központra, nem kötött programokra, hanem csak a tér, a feltételek hiányára gondolok, hiszen ötletnek a fiatalság soha nem lenne híján!- Hogyan születik a közösség - veti közbe H. Szabó Ferenc. - Talán az az első kérdés:,mi az ami összetart például itt, bennünket. Csak annyit tudok mondani: a személyes, emberközeli kapcsolatok.- De maradjunk csak egyelőre a statisztikai okfejtésnél - veszi vissza a szót a klubvezető. - A városnak negyvenezer lakosa van. Csak a 15-20 évesek, magánszámításaim szerint, szűkén számolva is legalább öt és fél ezren lehetnek. A lakosság hetedrésze. Ha utánanézünk, nem feledkezünk meg a dolgozókról a bejárókról és még sorolhatnám, akkor ezt a számot nyugodtan föl lehet kerekíteni nyolcezerre vagy még többre is. Ami jósolható és ami nem- És ha már ezek a feltételek adottak? Jósolható-e, milyen célok, milyen törekvések mentén szerveződnének a fiatalok közösségei? Jól tudom persze, hogy ez megint csak egy álkérdés, hiszen a lényeg éppen az, hogy mi itt nem dönthetjük el a fiatalok helyett, előre...- És egyáltalán lehet-e előre, a közösségek kialakulása előtt számon kérni egy fiataltól közösségi érzést? - Mondja indulatosan H. Szabó Ferenc. - Számon kérni pozitív jövőképet, manapság, amikor az alacsonyabb iskolai végzettségűeket a munkanélküliség is fenyegeti? Nem szólva a lakáskérdésről. De az jósolható, ha elmegy egy ipari üzembe a fiatalok közé kérdezősködni, ott is elsőként a lakáskérdésnél fog kikötni.- Azonnal politizálni fogsz - csillapítaná Budavári Miklós. i- Te is jól tudod, egy állampolgár minél jobban él, annál kevesebbet politizál. Most azzal biztatnak, hogy nyíltan, bátran mondjuk el a véleményünket, politizáljunk. És igaz, sokunkban van ki nem élt politikai ambíció.- Kétségtelen, hogy a közösségek léte szempontjából is alapvető,-hogy egy-egy generáció tudott-e demokráciát tanulni az elődeitől, vagy maguktól a szülőktől. „Otthon érzem magam” Beszélgetésünk ezeknél a szavaknál torpan meg egy rövid időre. Egy most érkező fiatalasszonyt mutatnak be e sorok írójának. Benke Ferencné biológia-kémia szakos tanárnő, napközisvezetőként dolgozik Szekszárdon. Korántsem zárkózott, figyelmünk feléje fordul. Elmondja azt is, hogy két kisgyermek édesanyja. Kíváncsiskodásom célját illetően először csak annyit jegyez meg: „Én itt, mondhatom, hogy közösségre találtam”.- És a férje nem furcsállja, hogy nélküle jön? Nem féltékeny egy csinos fiatalasszonyra?- Ezen a ponton talán egy kicsit eltérnek az igényeink, de ezt kölcsönösen tudomásul vesszük. Az én szüleim korán elváltak, apám kétéves korom óta nevelt. Ami vonzott, amit Szívesen csináltam volna abból nagyon sok mindent csak a szüleim akarata ellenére tehettem volna meg. Valamit nem élhettem meg, valamit nem élhettem ki? Talán ezért is van olyan nagy szükségem mostanáig is a társaságra. Viszont a férjem tizennégy éves kora óta kollégista volt, közösségben élt amikor a legnagyobb szüksége volt a közösségre. Olyan örömmel megyek el a férjem osztálytalálkozóira, mintha a sajátoméra mennék...-...szekszárdi?- Kőbányai születésű vagyok, de soha nem éreztem Budapest után nosztalgiát. Szekszárdon jól érzem magam, azzal együtt is, hogy férjem - akinek a társaság különösebben nem hiányzik - néha valóban furcsállja, ha ellátogatok barátaim, barátnőim közé.- Én is kollégista voltam Budapesten - tűnődik el még az előbbieken Rábóczki László. - És az is nagyon természetesen adódott, hogy például nekünk mindig volt testvérosztályunk... Jól érzem, otthon érzem magam, otthon érzem magam itt, a városunkban. Nagyon sokat jelent, hogy szinte mindent meg tudunk egymást közt beszélni.- Ez a legalapvetőbb - szól közbe^a- laki az ittlévők közül.-...mert furcsa - folytatja a szőke fiatalember -, mi emberek, itt a civilizált világban gépeket találunk ki magunknak, hogy megszabaduljunk a munka lélekölő természetétől és közben egyre boldogtalanabbak leszünk. Búcsúzni kell. Ha beszélgetésünk valódi hosszát a leírtak terjedelme is tükrözné, megértené a kedves olvasó, hogy miért. De abban már biztos vagyok, hogy bekopogtathatok hozzájuk újra és újra egy jó disputa kedvéért bármikor. Egy kicsit a reményért is, hogy Szekszárd benépesülhet a fiatalok közösségeivel is. Bár ha a klubvezető és mások figyelmeztetésére az utcán maradók sokaságára gondolok, a kép korántsem fest ilyen biztatóan. Mondhatom úgy is, hogy akikkel beszélgettem azok már szerencsések. Jó részük dolgozik, túl a tinédzserkoron, skatulyák gyártására biztató külsőségek, bőrruhák és motorok nélkül. De továbbra is kérdés, valóban ők vannak-e többségben? RÓBERT Fotó: CZAKÖ SÁNDOR Csille után véső A galambház parányi ablakain bekukucskálnak a lenyugvó délutáni nap aranyszínű sugarai. Aztán lejjebb kúsznak a székelykapu keresztoszlopáig, s lassacskán körülrajzolják a belevésett betűket: Készítette Szemák Márton Tevel, 1986. A rézkilincs hívogatóan csillog az ajtó finoman megmunkált lécein, s az ámuló idegen szinte ellenállhatatlan vágyat érez, hogy megérintse, belépjen, s legalább néhány szót váltson azzal az emberrel, aki ezt a népművészeti kincsnek méltán nevezhető remekművet megalkotta. * A konyhában tányércsörgés, halk beszélgetés marad abba a kopogtatásra. A háziak az asztal mellett ülnek, „ablézol- nak”. így hívják a mindennapi tereferét, mikor letelepszenek ebédelni, s közben elmesélik egymásnak, mi történt, mi okozott bosszúságot, örömöt reggeltől idáig. A derűs, fiatalos feleség a szekszárdi húskombinátból hozza a híreket, ott helyezkedett el három éve a bonyhádi vasipari után, ahol 16 esztendeig volt ívhegesztő, brigádvezető. Férje már nyugdíjas, ő az itthoni dolgokat újságolja. Most éppen azt, hogy délelőtt négy-öt galamb is keringett a kapu felett. Talán ideszegődnek. * Szemák Márton 1984-ben akasztotta szögre a bányászlámpát. Előtte 27 hosz- szú éven át tolta a csilléket a Zobák-ak- nában. Fáradt vonásai, fehéredő haja gyötrelmes idők nyomát őrzik. Nem tudja titkolni fájdalmát, mikor szén közé rekedt társairól beszél. Három ízben is foglyul ejtette őket a hegy. Legutóbb 1967-ben negyvenöt percig voltak elzárva a külvilágtól, s ötük közül hárman ott lelték halálukat. Őróla is azt a hírt hozták a feleségének, hogy odaveszett. A kétségbeesett várakozás alatt, barátai utolsó lélegzetét hallva, lent a mélyben kezdett el őszülni. Mégis maradt. Szeretett ott dolgozni, hiszen megbecsülték. A Bányász Szolgálati Érdemérem bronz, ezüst és arany fokozatát is ott őrzi a szobában a pöttömnyi szőlőprés és a két tenyérben elférő, működő szövőszék mellett. Ezeket is ő faragta, akárcsak a falat díszítő polcot, meg azt a sok-sok apróságot, amit már elhordták a barátok, ismerősök. A kis szövőszék mása egy kanadai unokatestvér otthonában idézi a szülőföld emlékét. *- Mikor a férjem nyugdíjas lett, nem tudott mit kezdeni magával, annyira hiányzott neki a közösség. Eljárt a vendéglőbe, s ennek én nemigen örültem - meséli a kapu születésének történetét Szemák Mártonné. Gondolkodtam, mit találjak ki neki, hogy ne unatkozzon, s ekkor jutott eszembe a faragás... S Márton bácsit nem kellett nagyon biztatni, mert gyerekkorában az erdélyi Hadikfalván is barátkozott már a fával. Sok szép dolgot látott a marosludasi házban is, ahol a párja született. Vele ugyan itt, Tevelen kerültek össze, de azóta többször is jártak már „otthon”. Meglátogatták a rokonokat, a feleség 9 testvére közül azokat akik ott vertek gyökeret. Nehéz most nekik, gonosz idők járnak arrafelé... t> - Jaj, ha tudnák, milyen gyönyörű verandát faragott az apósom, csupa faragás az az egész ház - mondja őszinte lelkesedéssel vendéglátónk, miközben előkeresi a könyvet, amelyben az ő kapujának eredetijét láthatjuk. Az írás szerint a fénykép „a balfi gyógyfürdő sétánya elé Nyúlás Ferenc, fürdőorvos emlékére" készített székelykaput ábrázolja. Egy kisebb fotón kinagyítva a kacskaringók meg a virágok, amelyeket onnan Szemák Mártonné kimásolt, hogy rajza alapján könnyebben belevésse a férje a motívumokat a kemény fába. t * Az akác nehezen enged a húsába hasító pengének. Erős, kitartó, akár a székely ember. Szemák Mártont, mikor Magyarországra került, Szentes Mártonra keresztelte a hatóság. Ma már újra az édesapjá- tóTörökölt nevet viseli, s így hívják a kis- unokáját is. Mikor idén a május elseje előtti szombaton helyére tették a kaput, vagy tizenöten összejöttek a kíváncsiskodók. Egy öreg bácsi az udvaron főzött a többiek is mind segíteni akartak valamit az ezermesternek, aki a falu szinte minden házában megfordult már, ha meg kellett repa- rálni valamit. Természetesen ingyen, hisz ki fogjon össze, ha nem az egy településen élők,- Esszenémete- sedtünk. Az évtizedek során házasodik a székely fiú a sváb lánnyal, nincs itt nemzetiségi ellentét - mondja a férj, s a felesége hozzáfűzi:- Szépen megférnek itt a népek, így kellene mindenhol... Szárnysuhanásnyi csend után újra a kapura fordul a szó. A 11 galambházat 314 kis zsindely óvja az esőtől, mindegyik egyenként odaszögelve, olyan szabályos rendben, mintha csak szakember készítette volna.- A tetőt egy hétig csináltam, abban nem segíthetett senki - szól Márton bácsi, S .csak mosolyog, mikor hitvese elmeséli, hogy néha már az ágyat is ki akarta vinni az ura után a műhelybe, mert sötétedéskor se hagyta abba a munkát. * Vajon hányszor kellett kézbe venni a gyalut meg a vésőt a két év alatt, míg elkészült a csodálatos bejárat? Ki tudja? Nem számolta senki. Mint ahogy azt sem, mennyibe került a rengeteg fa, amit mind-mind egyenként válogatott össze a házaspár. A Xylamon meg a lenolaj ára is lényegtelen, pedig az első kenésre 11, a másodikra 7 litert használtak fel. A tartalmas időtöltés, a közös munka öröme, az alkotás boldogsága a fontos. És, hogy valami olyannal gazdagíthatták a falujukat, aminek távoli tájakról is csodájára járnak. Majdnem el is kelt a kapu, mert egy siófoki vendéglős kerek 150 ezer forintot ígért érte, de végül az övék maradt. Szemákék azt mondják, így a jobb, fájó lett volna megválni tőle. A pénz mit érne? Erre meg olyan jó ránézni.- Még rengeteg tervem van ám - nevet hamiskásan a háziasszony. - A kutat kicseréljük gémeskútra, meg csinálunk egy köcsögfát, s én veszek rá színes csuprokat, köcsögöket. A vaskerítés helyett meg a kapuhoz illő léceket faragott a férjem. Százötvenet. Szép egyformákat.- Augusztusban lakodalom lesz az utcában - mondja búcsúzáskor a gazda - addigra megcsináljuk a kerítést. Hadd gyönyörködjön benne a kis menyasz- szony. CSER ILDIKÓ Fotó: GOT7VALD KÁROLY Vajon mit hoz ez a nap? Hoz-e valami újdonságot? Szemák Márton és felesége Eredeti székely motívumok
