Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-02 / 157. szám
1988. július 2. r r Képújság 7 Mostanság új házak is épülnek Jól teremnek a homoki fajták Az iskola előtti emlékoszlop hirdeti az első világháborúban elesettek nevét Dúsai pillanatok Falvaink többségén, bármerre is járunk, szinte csak átrobogunk, vajmi keveset tudunk az itt élők életéről, történelméről, kultúrájáról. A tatárjárás utáni időkből található az első írásos feljegyzés, amely Dúsa néven említi a ma 400 lelket számláló Dúzs községet. A falu fölötti domboldalon terült el ez a rácok lakta település. Ha Dombóvár irányába megyünk, a falu végen balra, ma is őrzi a nevét a Rác-domb, amit a közös emlékezet keresztelt el. A török dúlás után a Mária Terézia uralkodása idején idetelepített szorgos svábok a földművelés során mélyen forgatták a földet, és így bukkanhattak rá egy rác kori kovácsműhely maradványaira. A falu életében, mint a legtöbb német ajkú településen, óriási változást hozott a második világháború utáni ki- illetve a székelyek betelepítése. Majd ezt követte az Alföldről az írás- tudatlanok és a környékbeli erdőkből a teknővájó cigány családok letelepedése. Az 1948-as adatok szerint a lakosság száma akkor is annyi volt, mint ma. Ebben az időben a község a hőgyészi jegyző- séghez, majd Kurdhoz és 1976-tól véglegesen Hőgyészhez tartozik. Az igazgató néni, a falu „mindentudója”, Apáthy Gyuláné, Rózsika, akinek szárnyai alól került ki a község apraja-nagyja:- Nézze csak, mi minden volt itt! - mondja az albumban lapozgatva.- Itt van az 1900-ban épült iskola, állomásunk is volt, szép virágos, nem úgy, mint most... A bírónk gazdag paraszt ember, Pellinger Mihály, őróla mondják, hogy szőrtarisznyában hozta a megállót. A képviselőházban ugyanis az engedélyt külön járta ki és hozta meg a helyieknek a jó hírt. A bíró háza ma is áll, benne van a bolt és a kocsma. Egyébként a lakhelyükön kívül az itteniek mindennel Hőgyészhez kötődnek. Voltak itt iparosok is, ezek általában magyarok voltak, ma már egy sincs, legföljebb a Kis utcában a 88 éves Ignác Sándor fafaragó, a teknővájó cigányok közül való.- Nemzetiségi kérdés nem volt, sokat tett érte az iskola, a különböző színjátékokban együtt játszott sváb és székely, hisz egyikük sem tehetett róla, hogy így alakult a sorsuk. Kicsit lejjebb Rózsika néni házától a régi iskola, amely ma orvosi rendelő, kultúrház, elöljáróság és a Nefelejcs utca között van a falu egyetlen katolikus temploma, amiről az a hír járja, hogy építőköveit a betelepülő svábok hozták magukkal. A falu szülötte, a ma Kaposváron élő Kiing József fafaragóművész cseresznyefából faragta a szembenéző oltárt és a húsvéti gyertyatartót is. Büszkék az itt élők a kitűnő boraikra, a jó homokos talajban, itt terem igazán a saszla, a kadarka és a rizling. Nem kóstoltam borukat, de bizonyára így van. Feljebb a faluban a hőgyészi gazdaság szőlészete alatt, a kis utcákban szorgoskodnak, főleg az ott élő nyugdíjasok. Két pesti házaspár is itt vett házat terciával együtt. Igaz, ők csak kora tavasztól a tél beálltáig serénykednek „kis gazdaságukban”.- Mi már „őslakosnak” számítunk itt - mondja Zámbó Béla. Az ízig-vérig nyugdíjas pedagógus házaspárral hamar szót értünk, hat éve vették elég leromlott állapotban a kis házat, ma már gondozott, takaros külsőt mutat.- Gyöngyös mellől kerültünk Pestre a gyerekek miatt, de nem tudtuk megszokni a várost, ezért is esett a véletlen folytán a választásunk erre a kis településre. Természetesen ők is hallották már, hogy bölcsődébe, óvódéba és iskolába a faluból ötven gyerek jár Hőgyészre.- Sajnálom ezeket a kisgyerekeket, annak idején mi is úgy jártunk, mint az itt dolgozó pedagógusok, először volt nyolc osztály, aztán maradtak az alsósok. Pedig a gyerek olyan, mint a fa, nyesegetni kell, mert van jó és rossz hajtása - mondja hangjában kicsit keserűen, szomorkásán Zámbó Bé- láné. Tovább kanyarogva a girbe-görbe utcácskákon hamar rátalálok a Kis utcára, a felső végében lakik a szorgos teknővájó öreg cigány, Ignácz Sándor, az alsó végen meg a szamaras Ignácz. Már messziről jól látható, forgácshegy közepén ül Sándor bácsi, kezében megállás nélkül jár a kapacs.- Már nem megy a munka úgy, mint régen, nem bírja az egészség, aki megrendeli, annak azért csinálom, fakanalat, háromlábú széket, vagy éppen teknőt. Meg drága a nyárfa is, háromezer köbmétere. Vásározni azért még eljárok, a fiam jön kocsival és elvisz vagy Dombóvárra vagy Szekszárdra. Berreg a kis Jáwa motor, hozza a friss újságot a postás úgy déltájban a szomszédba László Mátyásnénak. A virágokkal telt ház előtt már várta. Istensegítsből, Bukovinából került ide, már két éve nyugdíjas, addig varrónőként dolgozott Szakály- ban. A fiatal postás tovább bukdácsol kismotorjával, Dúzsnak ugyanis kevés utcája köves, talán csak a falun átvezető főút szilárd burkolatú, járda se nagyon van, viszont a vízmű hálózat kétszáz méter híján teljes, „büszkélkedett” Budai Mihályné a falu elöljárója. Változatos a kép: van ahol építenek, másutt pedig az enyészetnek indult minden. KAPFINGER ANDRÁS Kilenc gyerekein és rengeteg unokám közül egy se akarja folytatni ezt a mesterséget Amikor még volt állomás, iskola és állattartás László Attila édesanyjának segít a levelek és a küldemények kihordásában A falu nagy ismerője, Apáthy Gyuláné Zámbó Béláné: nyugodt és gyönyörű a táj és rendesek az emberek
