Tolna Megyei Népújság, 1988. július (38. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-16 / 169. szám

1988. július 16. NÉPÚJSÁG 5 Egyetlen, parányi felhőfoszlány sincs az égen. Forrón süt a Nap. Túl meleget mégsem érzek. Néha szellő támad. Meg itt árnyék is van. Az örökzöldek haragos színűek, alattuk a járdát szegélyező ágyá- sokban jól érzik magukat a virágok. Az úton fiúk brin­gáznak, ügyesen, ám félelmetesen kerülgetik a tíz­éves forma kislányt, aki a nyelvét öltögeti rájuk és csípősen replikázik a „beszólásokra”. De egy tapod­tat sem mozdul... Nézem a játszókat. Egy fiú áll mellém, kerék­párjára támaszkodva bámészkodik. Úgy tűnik, föl­méri a helyzetet, tán latolgatja: beálljon-e vagy ne? Kérdem tőle, mi újság itt náluk, kikkel szokott játsza­ni.- Mindenkivel - így a válasz, majd felcsillanó szemmel újságolja a hírt:- Van itt két román gyerek is. Velük is jól lehet játszani. Csak most még nincsenek itthon. Majd az oroszóra után ők is kijönnek.- Kik ők, és hány évesek? - kérdem a fiútól, akit - mint közben megtudtam - Pleck Balázs­nak hívnak.- Egyszerűen román gyerekek. Onnanról költöz­tek át ide. A kislány Katika és harmadikos lesz. Géza pedig ötödikes. Különben ugyanolyanok, mint mi. És magyarul beszélnek... * A szolgálati ikerházak során innenről a har­madik házban lakik szüleivel Géza és Katika. Belé­pek a takaros kis udvarba. Jobbra veteményes. Zöldbab, paprika, paradicsom. A házba vezető né­hány lépcső mellett virágágyás. Itt is még elég kicsik a palánták. Van benne őszirózsa, szekfü és vasvirág. Az utóbbi közül egy jóval nagyobb a többinél. Rózsa­szín virága tenyérnyire kinyílt. Nézegetem... Közben ízlelgetem a két szót: rózsaszín vasvirág.... A háziak kedves-mosolygósán tárják ki az ajtót és a szépen berendezett nagyszoba felé mutatják az utat. A kisebböl kilép a két gyerek. Bemutatkozunk egymásnak. A Gézukát pedig figyelmezteti az édes­apja:- Csókolj kezet a néninek. Ettől én jövök zavarba és ismét puszit nyo­mok a kis bársonyos arcra, és már én igyek­szem a nagyszobába.- Nálunk, székelyeknél ez a szokás. A férfiak és a kisfiúk kezet csókolnak a hölgyeknek. Fia­talnak, öregnek, családtagnak, idegennek - mondja az apa, akit szintén Gézának hívnak. Az anyuka pe­dig szintén Katalin, azaz Catarin, ahogyan annak idején bevezették a nevét az anyakönyvbe. Arra vi­szont büszkék lehetnek, hogy a gyerekeik a hivata­los okmányban Katalinként és Gézaként szerepel­nek. Leülünk a szépen berendezett szobába a do­hányzóasztal mellé, a zöld plüssel húzott sarokgar­nitúrára. Szemben szekrénysor, a sarokban televí­zió. Az ablak alatt gyermekíróasztal, székkel.- Délután túl voltak a gyerekek Sárszentlőrincen orosz órán Ilona, azaz Szüsz Jánosné tanárnőnél. Nagyon kedvesen felajánlotta: foglalkozik velük, hogy még a nyáron fölzárkózzanak. Pontosabban ez csak Gézukára vonatkozik, mert itt a hasonló korúak már egy éve tanulják az orosz nyelvet. Katika pedig könyörgött, hogy ő is mehessen - mondja az édes­anya, miközben a gyerekek, a kis barátnővel, Szabó Ivettel kérik, hogy mehessenek ki játszani. Kérem, hogy akkor oroszul köszönjenek el.- Dászvidányie - mondják hangosan, s köz­ben már csukódik is az ajtó mögöttük. Mi pedig még a gyerekekről beszélgetünk. Elmondják a szü­lők, hogy Romániában oroszul nem tanulnak a gye­rekek, hanem ötödikben választanak nyelvet: néme­tet vagy angolt. A két gyermek odakint magyar isko­lába járt, ami azt jelenti, hogy csak az irodalmat és a matematikát tanulták magyarul. A többi tárgy oktatá­sa románul folyt. Azt talán mondani sem kell, hogy a szülők is tökéletesen beszélnek románul. S hi­vatalos ügyeiket ezen a nyelven intézték... De egy­más és a barátok közt csak magyarul folyt a szó. A „szép szó”. És az „igaz szó”. Rózsaszín vasvirág A feleség elnézést kér, mert neki a konyhában van dolga. Minket pedig beszélgetésre buzdít.- Ezt a szobát a gazdaság rendezte be nekünk teljes egé­szében. És a konyhát szintén... A másik szoba bútorait jórészt úgy kaptuk - mondja a férj. - Ott a szoba közepén gazdagon és mívesen faragott asztal áll négy székkel. A székek székely csalá­dot jelképeznek: az egyik támlá­ja férfi-, a másik asszonyfejben végződik. A harmadiké copfos kislány, a negyediké pedig kis­fiú, kalapja mellett egy szál virág.- Orbán Árpád-Orbán Ba­lázs, Erdély történetének ismerője és írója leszárma­zottja - faragta. Még 1983-ban hoztuk át Magyaror­szágra eladásra. De jóval az értéke alatt kaptunk vol­na érte, így elhelyeztük egy pesti rokonunknál. S most a miénk lett. Ez az egyetlen otthoni bútorunk - mondja a férfi, én pedig az asztal kutyafejben végző­dő lábait nézem. A négy kutya védi a családot... Ta­lán?! * A házaspárral először a gazdaságban találkoz­tam. A Dalmandi Mezőgazdaasági Kombinát egyik gazdaságában. Szívesen beszélgettek, de kérték, hogy a nevüket ne írjam ki, mert az otthoniakkal is dombóvári barátaik cimén leveleznek. Bár tudják, hogy nem maradnak titokban. Viszont remélik, hogy az otthon maradottakat így talán sikerül - ha nem is megvédeniük - védeniük. Tehát a beszélgetés, amelyet néhány mondat ere­jéig egy másik előzött meg... Ezeket mondta Horváth Ferenc, a gazdaság igazgatója: •- A család május elején került ide. Szerencsére - az övékére és a miénkre egyaránt - tudtunk lakást is adni nekik. Itt a kocsma és a bolt kivételével minden épület a gazdaságé. Ötvennégy lakásunk van. Tá­gas, komfortos szolgálati lakások. Májustól az egyik az ő otthonuk.- Milyen munkát tudtak nekik adni?- Korábbi főállattenyésztőnk abban az időben kérte az áthelyezését. Szekszárdra ment dolgozni. Amikor Gézáék jelentkeztek, nem volt még utánpót­lás. S mivel ő állattenyésztő és gyakorlata is van, hát őt neveztük ki. Katalin pedig ugyanitt dolgozik bér- számfejtőként... Kaptak letelepedési segélyt, ponto­san úgy, mint bármelyik kezdő szakember. Egy havi fizetést...- És bútort, meg sok mást.- Az is természetes! S itt vége is szakadt a beszélgetésnek, a röpke tá­jékozódásnak, hiszen megérkezett Géza. Hármas­ban váltottunk néhány szót napi dolgokról, majd el­köszöntünk az igazgatótól. Mindketten „viszontlá­tással". Míg átmentünk a folyosón Géza irodájába, ahol Katalin asszony is csatlakozott hozzánk, meg­kérdeztem Gézától, miért magázódnak a gazdaság igazgatójával. Hiszen egyikük sem idős, mi több, az igazgató tűnik fiatalabbnak, ezenkívül kollegák. És feltűnt az is, hogy kizárólag „Horváth igazgató elv­társnak” szólítja és nevezi főnökét Géza.- Azért, mert így illik. Legalábbis szerintem. Ezt én így tanultam. Hogy fiatalabb mint én? Az nem számit. Nagyobb a beosztása. Otthon nálunk úgy tartják, hogy idősebbet, nőt és magasabb beosztásút nem kérhet föl egy férfi a pertura. Azt is tartjuk, hogy a gyerek ne tegezze a szüleit. Igaz, ebben már sokan változtattak. Sőt, a testvérek a náluk idősebbet is magázták régen, több helyen még ma is (gy van.- Mikor és miért jöttek át Ma­gyarországra? - kérdem.- Április 9-én - mondják egy­szerre a dátumot, mely számuk­ra talán örökké az első dátumok egyikét jelzi a családi naptárban. Hogy az öröm vagy a bánat nap­jaként? Ki tudja?- Nagyon nehéz volt a döntés. Igen komoly mérleget kellett fel­állítani - kezdi a féri, aki egy Brassó környéki településen ve­zető beosztásban dolgozott. - Hogy mi minden került az egyik serpenyőbe és mi minden a má­sikba? Azt nehéz felsorolni. A két legfontosabbat mondom csupán: az őshaza szeretete, a hozzá való kötődés az egyik, a másik pedig a gye­rekek jövőjének kilátástalansága. S talán az utóbbi miatt az értelmiségiek jönnek át nagyobb számban. S ekkor Szigethy Gábor szavai jutnak az eszem­be: „Sűrűsödő időkben értelmiségi gond: az igazat mondani, nemcsak a valódit.” Otthon aztán előkerestem Kodály Zoltán: Magyar­ság a zenében cimű tudós könyvét, melynek elősza­vát - a Gondolkodó magyarok sorozatszerkesztője - Szigethy Gábor írta. Tőle valóak a következő mon­datok is: „Valódit mondani, jogos jajszót, okos félelmet fák­lyaként megvillantani: politikus látvány, percnyi csil­logás. Igazat tenni:' nehéz teher. Olykor lehetetlen. S amikor cselekedni kellene, de csak hallgatni sza­bad, megkeseredik a ki nem mondott szó, torz in­dulattá penészedik a meggyilkolt gondolat.” Azután halkan beszélgetünk a tavasszal „adódott” lehetőségről, amit ők kihasználtak.- Katica nagybátyja halt meg. Úgyhogy mi a teme­tésre jöttünk szabályos útlevéllel - kezdi újból az emlékezést a férfi. Arca mintha sápadtabb lenne, mint az előbb. - Bennem már otthon megfordult, hogy itt kellene majd maradni. Persze, nem a bi­zonytalanban. Hanem csak akkor, ha lesz állásur^, s tudunk hol lakni. Székesfehérváron gondoltam a letelepedést, mert ott van egy lakás, amit többen örököltünk. Nyolcszázezer forintra értékelték... De a ránk jutó rész... Meg mire abból lesz is valami - tűnő­dik el a távolból egyszerűnek és kézenfekvőnek lá­tott dolgon. Aztán így a folytatás:- Gondolatomat még a feleségemnek sem mond­tam. Nehogy valaki rákérdezzen. Úgyhogy a csoma­goláskor magam raktam be még néhány holmit, hát­ha...- Lényegében egy bőröndnyi ruhával jöttünk - te­szi hozzá a feleség. - Főként téli holmikkal. Otthon akkor olvadt még a hó - simít végig szép, de meleg szoknyáján.- Csak az itt tölthető idő volt nagyon kevés - foly­tatta a férj. A rendőrség tíz napot engedélyezett. Tíz nap alatt mit lehet elrendezni, elintézni? Semmit. Persze, az is eszemebe jutott, hogy számomra a tíz napi maradás után a visszatérés kész öngyilkosság. De nagyon nagy szerencsénk volt. Dombóvárra jöt­tünk ismerősökhöz. És ismerősök ismerősei és azok ismerősei próbáltak segíteni. Tény, hogy valóságo­san meglepett, ahogyan fogadtak minket. Szóval egyszerre összekerültem Vas vezérigazgató elvtárs­sal.- Egy egész napot töltött el velem, beszélgetve. El­jött velem ide kétszer is, sőt, Dombóváron még a Szász sörözőbe is meghívott, pedig mondják, hogy ő nem jár ilyen helyekre. Egyszerűen fizikailag nem jut rá ideje... Aztán fölfogadtak, lakást adtak. Megbíztak bennünk. Pedig a Vas vezérigazgató elvtásnak is csak az elmondásomra lehetett alapoznia. Papírom semmi nincs itt- Én lettem itt a harmadik bérszámfejtő - mondja meghatottan Katalin. - Egyik kolleganőm korábban bérszámfejtett és ő csinálta az SZTK-t is. A két munkát szétválasztották... - és nem tudja folytatni. Annyit mond még halkan: - Nagyon jó itt... de hogy tudjuk mindezt meghálálni?- Jó itt és szép is. De sok erőnkkel vagyunk azon, hogy bekapcsolódjunk mindenbe, hogy ne gondol­kodjunk. Vagy mindig másra gondoljunk, mint ami mé­lyen a fejünkben és a szívünkben van - hallom a férfit, bennem pedig Tamás Menyhért szavai támasztják alá a mondottakat: „A menekülő gondolatnak az a legjobb, ha valami­lyen látvány eltéríti.” (Vigyázó madár.)- Most talán kár? Nem is tudom... Szóval az ember­ben a szép dolgok maradnak meg emléknek. A rosszat elfelejtjük. Persze, a tényeket nem - mondja Géza, s hozzáteszi, hogy erről és még nagyon sok másról nem akar beszélni. Mert „annyi hideg inget viseltem”. Ez azt jelenti, hogy nagyon sokat retteget, nagyon gyakran féltette embereit a munkahelyén. (Egyébként a bányá­szoknak és az erdei munkásoknak a kenyérfejadagja fél kiló. A többi munkásé harminc deka. A nyugdíjasoké és a gyerekeké huszonnégy, azoké, akik nem dolgoz­nak 14 deka.) Aztán beszélgetünk az elhagyott tájról, a hegyekről, a hegyi patakokról, a pisztrángozásról, a fenyvesekről, a baráti körről, akikkel sokat kirándultak. S megbújva az erdőbe, beszélgettek, énekeltek. Mindketten elkomorulnak. Elkomorulunk. * És most folytatódjék a „második beszélgetés”, ami a patyolattiszta lakásban zajlott.- Vettünk csirkéket kacsákat Előlegbe kaptunk il­letménykukoricát Katica minden nap főz, mert nekem diétáznom kell... És nagyon meg kell szorítani a dolgo­kat Úgy osztjuk be a pénzt hogy jusson is, meg marad­jon is.- Mi kölcsönre nem vehetünk semmit - lép be ab­rosszal a kezében Katalin. - Még csak ideiglenes lete­lepedési engedélyünk van. De egyik munkatársnőm felajánlotta, hogy az ő nevére vásárolhatunk OTP-köl- csönből...- Nagyon szép dolog ez az összefogás, ez a segítés. És nagyon jól is esik. De azért fölmerül bennünk, hogy megvolt mindenünk, s most újból koldusok lettünk. Persze, csak fizikailag. Lelkileg más... - mondja Géza, Katalin pedig vidámságot szeretne varázsolni. Ezért nevetősen így szól:- Vasárnap süttem egy kis süteményt. Hát még egy habverőm sem volt A szomszédoktól kellett kérjek. - Ésteriteni akar a szobában, mert velük kell ennem. Pró­bálok ellenkezni, de a „vendég étien nem mehet el". Annyit sikerül elérni, hogy együnk a konyhában. Míg Katalin asszony a galuskát szaggatja a kisfáiból (kanál­lal) a nagy paraszttálban lobogó vízbe, Géza egy nagy füzetet hoz ki a szobából és arra kér, hogy továbbítsam köszönetüket az abban fölsorolt segítőknek. Ók ugyan írnak nekik - már akiknek tudják a nevét és a címét -, de igazán meghálálni nem tudják a segítséget, a jósá­got Sem Vas Istvánnak, sem Horváth Ferencnek, sem Olaszu János állattenyésztési igazgatónak, sem a kol­leganőknek, sem senkinek. S hiába mondom, hogy ná­lunk ez nem szokás, kérve kérnek és nem értik a dolgot így hajlok a szóra, leírok néhány nevet szokásunk elle­nére - mégis nagy szeretettel: Gelencsérék és Venczelék, valamint Perge Pista bá­csi Dombóvárról, szintén onnan Csáky László iskola- igazgató, Sebestyén Jánosék Sárszentlőrincről, Józan János és Borbás Zsuzsa Nagydorogról, Sárközi László Szekszárdról, dr. Bánfai Zoltán Döbröközről, illetve há­rom komlói család: Czukor Árpádék, Pethő Imréék és Simó Józsefek. Valamint a dombóvári és az atomerő­mű Vöröskereszt-szervezetei, de szól a köszönet a döbröközi és a gyönki tanácsnak is és még sok-sok másnak... * Már késő délután van, amikor elköszönök. Azzal az ígérettel, hogy máskor is találkozunk... Kezet szorítunk, a gyerekek puszit adnak. Még most is látom Katika hol- lószin szemét Gézuka kedvesen büszke tartását és az egy szál rózsaszín vasvirágot. V. HORVÁTH MÁRIA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom