Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-04 / 133. szám

1988. június 4. /^touuN 4 t*ÉPÜJSÁG Alia óvatos nyitása A Dicsőség éneke A Dicsőség éneke című hősi té­májú opera egyik látványos jelene­te Phenjanban, a Koreai Népi De­mokratikus Köztársaság fővárosá­ban. Egymilliárd ember hétköznapjai Egyes államok „hiú reményeket táplál­nak arról, hogy elérkezett a nap, amikor valaki megvetheti a lábát Albániában, hogy Albánia az amerikaiak vagy a szov­jetek, a britek vagy a németek befolyása alá kerül, ha nem is erőszakkal, hanem a haladásunkat elősegítő kedvező javas­latok formájában”. Enver Hodzsa e ke­mény szavait 1985 júliusában adták köz­re, négy hónappal a vézető halála után. Négy hónappal azután, hogy az általa ki­jelölt utód, Ramiz Alia habozás nélkül küldte vissza Moszkvába az SZKP KB részvéttáviratát, és az Albán Munkapárt új főtitkárának szóló üdvözletét. A XX. század végén a szkipetárok föld­je Európa legtitokzatosabb, legzárkózot- tabb országa. Az utazó legtöbbször csak körülményes úton, meghívással lépheti át határait. Sokak számára ismerősek a tiranai rádió idegen nyelvű adásai. Az adó sokakat meghökkent a külföldi kor­mányokhoz címzett vádjaival, s az albán politika nagyszerűségének dicsőítésé­vel. Különösen pikáns az egykori szövet­ségesek, a szocialista közösség tagor­szágainak következetes „kipellengére- zése”. A velük való kapcsolatait Tirana a sztálinizmussal való szakításuk után fog­ta vissza, kilépve a KGST-ből és a Varsói Szerződés szervezetéből. Rendkívül éles támadások célpontja a Szovjetunió, amely az albán álláspont szerint, „szu- perhatalom”-társához, az Egyesült Álla­mokhoz hasonlóan hegemóniára tör, s a béke legfőbb veszélyeztetője. Enver Hodzsa kijelentette, hogy e két állammal sohasem veszik fel a diplomáciai kap­csolatokat, s emellett kötelezte el magát Ramiz Alia is. Tévedés volna azt hinni azonban, hogy Tirana teljesen elzárkózott a külvilágtól. Több mint száz országgal tart fenn diplo­máciai kapcsolatokat, csak éppen so­kukkal - beleértve hazánkat is - ezek Olajfinomító Cerrikben szintje alacsonyabb a normálisnál. Albá­nia sokfelé próbál kereskedni a világban. Gazdasági lehetőségei azonban igen­csak korlátozottak. Mint arra a fenti Hod- zsa-idézet is utal, külföldi hiteleket nem hajlandó felvenni, idegen beruházásokat nem tesz lehetővé, s a világszínvonaltól jócskán elmaradó technológiája és ipara erősen leszűkíti exportjának lehetősé­geit. A világpiacon Albánia nagyobbrészt csak természeti kincseivel üzletelhet. Egy nyugati szakértő rosszmájú meg­jegyzése szerint az ország néhány éven belül „szabadtéri múzeummá” válhat. Ta­lán hasonló felismerés vezette az albán diplomáciát a szocialista országokkal való kapcsolatszükités utáni egyik leg­szenzációsabb lépéséhez: 1987-ben diplomáciai kapcsolatra lépett az NSZK- val. Tirana lemondott arról, hogy a nyu­gatnémet kormány háborús kártérítést fi­zessen, sőt, meglepő módon még arról a későbbi követeléséről is, hogy Bonn azt gazdasági segélycsomaggal helyettesít­se. Úgy tudni, hogy az albán vezetés je­lentős kereskedelmi forgalomnöveke­dést vár az egyezménytől. De ez vajon miképp valósulhat meg? Megváltoznak-e a gazdasági begubózás szigorú szabá­lyai? Nem kevésbé érdekes arcát mutatta Albánia a balkáni külügyminiszterek belgrádi találkozóján. Az albán részvétel önmagában is szenzáció volt, de a meg­lepetés erejével hatott Reis Malile kül­ügyminiszter beszéde is, amelyben a regionális biztonság erősítését és a szomszédos országokkal való együttmű­ködés fejlesztését szorgalmazta. Pedig Tiranának Belgráddal komoly területi né­zeteltérése van, Törökországot sokáig a több évszázados elnyomó hatalom örö­kösének tekintette, Görögország pedig alig néhány hónapja oldotta fel a vele szemben a háború óta fennmaradt ha­diállapotát. Igaz, ez utóbbi két ország felé még Hodzsa életében megindult a köze­ledés, de ez a szinte európai hangvételű, az egész térségben gondolkodó külügy­miniszteri beszéd merőben újszerű volt. Nem várható persze, hogy a tiranai szemléletváltozás már a közeli jövőben lényegi áttöréshez vezethet. így például, bár az Albán Munkapárt 1986-ban meg­tartott IX. kongresszusán elégedetten nyugtázták a szocialista országokkal folytatott kereskedelem növekedését, ez, néhány apróbb lépést leszámítva azóta sem hatott ki jelentősen a diplomáciai kapcsolatokra. Ám, hogy létezik egy óva­tos törekvés az önként vállalt gazdasági és politikai elszigeteltségből való kilé­pésre, az vitathatatlan. POGÁR DEMETER A kínai nagy fal - jelképes értelemben - mindinkább a történelemé, az egyre nagyobb számban érkező turistáké: min­den jel arra mutat, hogy a földkerekség legnépesebb és minden szempontból egyik legjelentősebb országa a kulturális forradalom ijesztő anarchiája után elfog­lalja súlyának megfelelő helyét a nemzet­közi porondon is. Minden lényeges belpolitikai esemény immár a világsajtó első oldalára kerül, így történt ez az Országos Népi Gyűlés, a parlament legutóbbi ülésszakával is. Egyértelmű vonalvezetés A parlamenti ülésszak félreérthetetle­nül megmutatta a nemcsak Kína, de a vi­lág számára is oly fontos folyamat lénye­gét, a hatalmas ország konszolidációját és politikai vonalvezetésének egyértel­műségét. Ez a vonat* természetesen úgy hordozza a régebbi és a közelmúlt szá­mos hordalékát, mint a Sárga folyó vagy a Jangce (a Mennyei Béke Kapujánál a minap rendezett politikai ünnepségen például ismét kitették Sztálin nagymére­tű portréját), de a hömpölygés iránya minden vonatkozásban egy egyetemes nyitás széles öble felé halad. Pontosan ezt fogalmazta meg Teng Hsziao-ping, amikor egyik vendégének, Raul Alfonsin argentin elnöknek azt mondta: „Az elmúlt évtizedekben folyta­tott kínai politika helyesnek bizonyult. Kí­nának ki kell tartania a nyitás politikája mellett és még szélesebbre kell tárnia minden kaput... A KKP13. kongresszusa és a parlament idei ülésszaka biztosította mind a jelenlegi politika, mind a vezetés stabilitását”. Ez világos beszéd és a té­nyek igazolják. Minden arra mutat, hogy a legfőbb tisztségek viselői - Jang San-kun állam­fővel, Csao Ce-jang pártfőtitkárral és Li Peng kormányfővel az élen - a Teng nevével fémjelzett politika hívei. A kínai KISZ május derekán megtartott kongresszusa, az ott megválasztott új ve­zető testületek összetétele pedig azt jelzi, hogy a Teng-vonal híveinek dominanciá­ja immár a „második vonalban”, a politi­kai utánpótlás szintjén is megkérdőjelez­hetetlen. „Ellengőz” Mindez persze nem jelenti, nem jelent­heti azt, hogy egy ilyen méretű és ilyen bonyolult országban ne lenne „ellen­gőz”. Jó példa egyes helyi vezetők „zen­dülésére” a Szecsuan tartománybeli Csungking hotel amerikai menedzseré­nek, Percival Darbynak a különös me­nesztése. Bár a kínai igazgatótanács „a kínai szokások figyelmen kívül hagyásá­val” indokolta a döntést, a Csingcsi Zsi- pao című gazdasági szaklap szerint az igazi ok az volt, hogy a jövedelmezőségre törő menedzser nem a kínai szokásokat, hanem a helyi vezetők összefonódását, személyes érdekeit „hagyta figyelmen kí­vül”. Az ügy szeizmográf-értékű: tavaly 1,7 millió külföldi turista kereste fel Kínát, ez a szám 1990-re öt- és az ezredfordu­lóra tízmillióra emelkedik - addig leg­alább száz új modern hotel épül Kínában. Más vonatkozásban is tapasztalható az, amit Teng Alfonsin előtt „bizonyos vargabetűk elkerülhetetlenségének” mi­nősített. Egy hír szerint Pekingben pél­dául feszültséget keltett, hogy a városi ta­nács átlag harminc-hatvan százalék- kal(!) emelte meg egyes fontos élelmi­szerek árát. A fanács által a dolgozók egy részének felajánlott tíz jüanos pénzjutta­tás csak részben ellensúlyozhatta a dön­tés gazdasági (és politikai) következmé­nyeit. Számos területen, főleg a különleges gazdasági övezetekben kiemelkedő si­kerek, más szférákban húsbavágó gon­dok - főképpen a növekvő infláció - jel­lemzik a megújhodó ország egymilliárd lakosának egyáltalán nem szürke hét­köznapjait. De alighanem igazuk van azoknak a kínai politikusoknak, akik azt mondják, hogy 1988 tavaszán-nyarán maguk a gondok is új minőséget tükröz­nek azon a földön, ahol nem is olyan ré­gen a tömegek táplálása is megoldhatat­lan feladatnak látszott. Külpolitikai hangsúlyok Vajon van-e új elem a parlamenti ülés­szak óta a kínai külpolitikában? A válasz alapvetően nemleges, a nyitás kétségte­lenül folytatódik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a világpolitikai porond új törté­nései ne befolyásolnának bizonyos pe­kingi hangsúlyokat. Mint várható volt, Kí­na üdvözölte a szovjet csapatok kivoná­sának megkezdését Afganisztánból. És - mint ugyancsak várható volt - ezzel egy időben mind több szó esik a kínai fővá­rosban arról, hogy a szovjet-kínai vi­szony további javulásának igen jót tenne, ha a Szovjetunió „Kambodzsa mielőbbi elhagyásának irányában” befolyásolná Vietnamot. Ez egyben azt is jelenti, hogy a sok évszázados vietnami-kínai ellentét tovább izzik és most ismét a vitatott Spratly és Paracel szigetcsoportok bir­toklásáért robbant ki (valószínűleg azért, mert e lakatlan zátonyokon olajmezőkef találtak). A konfliktus azonban az alapfo­lyamathoz képest epizódértékű. Az alap­folyamat lényege pedig a nyitás. Kivül- belül. HARMAT ENDRE Önkéntes munka és külső kényszer Uj utakon V. a vietnami mezőgazdaság A legfelső kubai vezetés tagjai a közel­múltban több alkalommal is foglalkoztak beszédeikben azzal, hogy milyen szere­pet tölthet, illetve töltsön be a szocialista építés mostani szakaszában a dolgozók önkéntes munkája. Raul Castro, a Kubai KP másodtitkára legutóbb e témával kap­csolatosan úgy fogalmazott, hogy jelen­leg nem propagandafanfárok által kísért, kényszerű tervteljesítésre van szükség és az egyéni lehetőségeket, akadályokat figyelembe véve kell megszervezni az önkéntes munkát. Az önkéntes munka szinte a forrada­lom győzelme óta része a kubai hétköz­napoknak. A Che Guevara által kezde­ményezett mozgalom első nagyszabású vállalkozása 1959-től egy több ezer gyermek befogadására alkalmas iskola­város megépítése volt az ország elmara­dottabb keleti részén. Azóta számtalan olyan létesítményt adtak át a szigetor­szágban, amelyek legalább részben a dolgozók önfeláldozásának, különmun­kájának köszönhetőén készültek el. A Kubában az utóbbi időben kibonta­kozott kiigazítási kampány részeként Fi­del Castro államfő, első titkár felszólalá­saiban a társadalmi folyamatok általános jellemzése során úgy vélekedett, hogy a forradalom első évtizedeivel összemérve visszaesett a dolgozók önkéntes tevé­kenysége a gazdasági életben, s ugyan­ők a plusz munkát szinte kizárólag bizo­nyos juttatások ellenében kívánták vállal­ni. Tény az, hogy Kubában számtalan munkahelyen az alcsonyan megszabott normák miatt többletteljesítmény nélkül fizették ki rendszeresen az alapbér több­szörösét az alkalmazottaknak. E jelensé­get mindenképpen meg akarják szüntet­ni. Fidel Castro állásfoglalásai jelezték, hogy nem kívánják szaporítani az egyéni és vállalati anyagi ösztönzés egyéb útjait, módozatait. Ezzel párhuzamosan újból felértékelődött az önkéntes munka jelen­tősége. Az önkéntes munkához persze megfe­lelő feltételek szükségesek. Erre is alkal­masnak mutatkoztak például Havanná­ban a tavaly megkezdődött beruházások, melyek keretében a korábbi éveknél nagyságrendileg több óvodát, iskolát és lakóépületet kívánnak felépíteni a fővá­rosban. A dolgozókat a szakszervezetek arra biztatták, hogy önkéntes felajánlá­saikkal segítsék e létesítmények mielőb­bi elkészültét. Beindult az úgynevezett százhúsz órás program. A dolgozókat felhívták arra, hogy az idén negyven-negyven órányi különmunkát teljesítsenek április 17-e, július 26-a és január elseje - a disznó- öböli invázió 27., a Moncada-laktanya megtámadásának 35. és a forradalom győzelmének 30 évfordulója - alkalmá­ból. A munkahelyek faliújságjain megje­lentek azok a helyszínek és dátumok, amelyeken és amikor (általában havonta egy alkalommal) a dolgozóknak lehető­ségük nyílt plusz órák gyűjtésére. Még minisztériumi dolgozók is szabadidejük egy részét önkéntes munkával, főleg ha­vannai építkezéseken töltötték, ahol megfordultak még ezen intézmények ve­zető funkcionáriusai is. A százhúsz órás program mellett a ku­baiak többsége szabadideje egy részét a társadalmi elvárásoknak megfelelően a munkahelyek, lakókörzetek, valamint a tömegszervezetek által megjelölt felada­tok teljesítésének szenteli. Munkahelyi vezetők olykor néhány pótlólagos mun­kaóra ráfordítását kérik a dolgozóktól, ha valamilyen központilag megszabott, ha­táridős munka elvégzéséről van szó. Ugyancsak lekötöttséggel járnak a lakó­negyedekben tevékenykedő Forradalmi Védelmi Bizottságok (CDR) és a kubai nőszövetség által kezdeményezett prog­ramok. E tömegszervezetek hétvégeken rendszeresen hirdetnek társadalmi mun­kát, például a környék gyomtalanítására, üres üvegek gyűjtésére. A CDR-tagok (szinte minden felnőtt beiratkozik a szervezetbe) meghatáro­zott időnként, átlagosan kéthavonta éj­szakai ügyeletet tartanak lakókörze­tükben, este tíztől éjjel egy óráig. (Koráb­ban a férfiak éjjel kettőtől hajnali ötig ügyeltek, de januártól módosult ez a rendszer és nyugdíjasok fizetségért vál­lalják az ügyeletet éjszaka egytől négy órán keresztül.) E programokon kívül a családfenntar­tók, mindenekelőtt a nők idejük jelentős részét a Kubában igencsak széles körű hiánycikkek beszerzésére, sorbanállás- ra fordítják, ráadásul az ügyintézés sok­szor igen nehézkes, időigényes. Mindezek ellenére a 120 órás program meghirdetését mindenki tudomásul vet­te. Annak megvalósítása azonban egyes helyeken túlkapásokkal járt, s ez utóbbi­ra érzékenyen reagáltak az ország veze­tői. Volt olyan politikai középvezető - nyíltan bírálta őt Raul Castro -, aki az alá tartozó valamennyi pártalapszervezetnél elrendelte a 120 óra teljesítését. - Nem lehet olyan feladatokat kitűzni, amelyek a dolgozók kimerüléséhez vezetnek. Az önkéntes munka fogalma nem egyeztethető össze a külső kényszerrel, csak a belső késztetéssel - mondta Raul Castro. Ha valaki csupán öt órát tud teljesíteni, akkor annyit végezzen, ha ennél többet, akkor annyit, és ha adottak a feltételek a 120-hoz, csak akkor fordítson 120 órás társadalmi munkára - hangsúlyozta - hi­vatkozva „Che” elveire és Fidel Castro út­mutatásaira - Raul Castro. Az önkéntes munkának természete­sen vannak korlátái gazdasági szem­pontból is. Mint Jorge Lezcano, a párt ha­vannai első titkára ezzel kapcsolatban rámutatott, a fővárosban az év első hó­napjaiban nem állt rendelkezésére annyi alapanyag, hogy minden jelentkezőnek tényleges munkát tudtak volna adni. SIMÁRDI TAMÁS (Havanna) Önigazgatás, rentabilitás, a magán- szektor fejlesztése - a súlyos helyzetben lévő vietnami mezőgazdaság megújítá­sának meghirdetett három pillére. A Viet­nami Kommunista Párt Politikai Bizottsá­ga nemrégiben hozott döntést a kérdés­ben. A sajtóban közzétett határozat nem­csak a mezőgazdaság fejlesztésének út­ját vázolta fel, hanem áttekinti azokat az okokat is, amelyek a jelenlegi, már- már katasztrofális helyzet kialakulásához vezettek. Az elmúlt három évben az élelmiszer- termelés nemcsak a kedvezőtlen éghaj­lati tényezők miatt csökkent. A Politikai Bizottság értékelése szerint „politikai hi­bák" is közrejátszottak ebben. A mező­gazdasági dolgozók egyre csökkenő lel­kesedése a termelés növekedésének akadályává vált. A további okok között szerepel még a túl gyors kollektivizálás, a jövedelmek közti egyenlösdi, a rendkí­vüli pénzügyi nehézségek, a helyi káde­rek visszaélése a rendelkezésükre álló hatalommal. „A mezőgazdaság szocialista átalakí­tásakor türelmetlenek voltunk, kénysze­rítettük a parasztokat, hogy lépjenek be a szövetkezetekbe, radikális módon vettük állami tulajdonba a termelési eszközö­ket” - mondta Nguyen Van Linh, a VKP KKB főtitkára. - „Hosszú ideig nem ösz­tönöztük a háztáji termelést és a magán- szektor fejlesztését”. A szövetkezeteket a hajdani Észak- Vietnamban hozták létre 1958 és 1960 között, míg a termelési kollektívákat Dé­len fejlesztették, a saigoni rendszer 1975-ös bukása után. Jelenleg mintegy 16 000 szövetkezet és 40 000 termelési kollektíva van Vietnamban. A mostani reform főleg a szövetkezete­ket veszi célba. Különösen Északon gya­kori jelenség, hogy egyetlen szövetkezet akár 500 családot is összefog, így gya­korlatilag irányíthatatlanná válik. A PB határozata előírja még az állami gazda­ságok területének csökkentését, vala­mint az így nyert földek újrafelosztását. A cél: a rentabilitás növelése oly mó­don, hogy a mezőgazdasági egységek önelszámolási rendszerre térjenek át. Azokat az egységeket, amelyek tevé­kenysége 1989-ig nem rentábilis, fel kell oszlatni, vagy új tulajdonosnak átadni. Az állami gazdaságok, a szövetkezetek és a termelési egyesülések saját maguk felelősek profiljukért és veszteségeikért. Termelési tervüket is maguk alakítják ki. A parasztokat ösztönzik arra, hogy vásá­roljanak mezőgazdasági gépeket, és ily módon „intézzenek kihívást a külföldi tő­ke felé”. A párt véleménye szerint az élelmi­szertermelés ösztönzésének érdekében véget kell vetni a jövedelmek közti egyen- lősdinek. A szövetkezeteknek és a kol­lektíváknak még a betakarítás előtt meg kell határozniuk a termelési átalányt. (Az 1981-ben meghatározott átalányrend­szer minden családnak előír egy terme­lési kvótát a megmunkált terület függvé­nyében. A fölösleggel a termelők szaba­don rendelkeznek.) Néhány északi gazdaságban a kvóták túlságosan magasak, a bérek pedig na­gyon alacsonyak, miután a megtermelt javak terhére kellett eltartani az élősdie- ket is. „Ezentúl - mondta Nguyen Van Linh - biztosítjuk a mezőgazdasági ter­melőket arról, hogy az általuk megtermelt érték 40-50 százalékát megkapják (szemben az azelőtti 15-20 százalék­kal).” A termelési kvótát ötéves időtar­tamra határozzák meg. A megművelt te­rület nagysága 15 évig garantáltan válto­zatlan marad. Ami a magánszektort illeti, ”az állam elismeri a magánszektor létezését és szükségességét, és arra biztatja a terme­lőket, hogy bátran ruházzanak be mun­kaerőt, tőkét és technológiát” a mező- gazdaságba a termelés növelése érde­kében. Az élelmiszertermelésre alkalmas föld- és vízterületet magántermelőknek adják bérbe 15-20 évnyi időtartamra. A tulajdonosok szabadon alkalmazhatnak munkaerőt földjükön.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom