Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-18 / 145. szám

1988. június 18. NÉPÚJSÁG 11 „Az ember zene nélkül... csupán töredék” Dobai Tamás zongoraművész ismét „civilben”­- Fantasztikus sikert aratott legutóbbi hangversenyén, a Művészetek Házában. A koncert előtt is gyakorolt... A kihallatszó zongoramuzsika megállította a járókelő­ket. A hangversenyen, két mű között va­laki megjegyezte: „Ennek sem kell Cavin- ton.” Ez is valamiféle elismerés, vagy talán a siker része.- Talán igen... Bár az utóbbi az ember állapothatározója korára vonatkozóan, és az agytekervényeinek állapotát kvázi szondázza. De nem ez a lényeg.- Mint siker, tényleg nem. Az viszont igen, hogy erre a koncertre úgy készült, annyit gyakorolt, mintha élet vagy halál kérdése lenne az eredmény.- Hogy miért életre-halálra? Hát az az igazság, hogy ezt a pályát másképpen nem lehetne csinálni. Vagyis aki nem így csinálja, az rosszul csinálja, és ha én ko­rábban nem így csináltam, akkor rosszul csináltam, s ha folytatni akarom, akkor csak így lehet. w- Akkor azért valamit mégis rosszul csinált, mert hat-hét évet kihagyott.- Igen, amikor hakniztam... Ha úgy tet­szik, nem minősülhettek azok az évek ka­lácskereső kiegészítőnek. De három éve abbahagytam. Persze, közben is voltak koncertjeim, de korántsem ekkora nagy­ságrendű műveket játszottam, mint most például a Schumann-szonátát.- Műsorválasztása nagyon merész volt.- Mesterem, Kertész Lajos erre simán „lehülyézett”, és azt mondta, hogy ilyen műsorral világjáró művészek közleked­nek, nem pedig a hozzám hasonló embe­rek, akik főfoglalkozásban tanítanak, s csak úgy, „mellékesen’’ hangversenyez­nek. Már maga a Bach-mű, az indítás is olyan volt... csak időket mondok. A Fan­tázia és fúga negyed óra. Bár nem is ez a lényeges. Hanem az ember lejátssza a kottafejeket, de azokkal közben csinálni is kell valamit... Ez a hangverseny fontos volt számomra. Önmegméretés? Tud­nom kellett, hol tartok.- Tehát megítélte most önmagát, mű­vészetét?- A megítélés azért legyen a közönség dolga. A saját szempontjaim másmilye­nek, és a magam „bemérése” mást jelent. Azért azt elmondom, hogy bennem a koncert után - a taps, a ráadásszám el­lenére is - kimondottan hiányérzet tá­madt, előtte azt mondtam, hogy még fél év kellene, hogy ezek a művek teljesen Vannak jeles napok, ünnepek, szapo­rodó évfordulók, amelyek, mint az örege­dő fák évgyűrűi - életrehívó középpont­juktól egyre távolodva és egyre teljeseb­ben próbálnak ellent állni a múló időnek. Nemcsak vágyuk, de tisztük is, hogy a végtelent ostromolják. Különös és példaadó, hogy most, ami­kor mi, olvasók régiónk fiatal irodalmi és művészeti folyóiratának, a Dunatájnak a tfz évvel ezelőtti indulását köszönthet­jük, akkor az előbbi hasonlat találóan igaznak tetszik egy kiteljesedőben lévő életműre is. Az Élet és Irodalom június eleji száma szerény, apró betűs felsoro­lásban tudatja olvasóival, kik részesültek kiemelkedő irodalmi tevékenységükért Bölöni György-emlékplakettben és az ezzel járó jutalomban az idén. A felsorol­tak közt a Dunatáj felelős szerkesztőjé­nek, Csányi László írónak a nevét is ol­vashatjuk, akit mint az irodalmi publicisz­tika kiváló művelőjét részesítették a je­lentős elismerésben. A Dunatáj első évtizede az évgyűrűk koncentrikus körei közül csak az elsőt rajzolja ki; sudár, de sudár törzse fölé már lombkoronát álmodó fácska. Csányi Lászlóé, munkás évtizedeinek számát te­kintve is a sokadik már. Ám az előbbi, a folyóirat ezeknek az évtizedeknek a leg­bensőbb következménye még akkor is, ha az író a lap születésének érdemeit Va­das Ferencnek, a Béri Balogh Ádám Mú­zeum későbbi igazgatójának tulajdoní­totta. Igaz, Vadas Ferenc tiltakozik az elismerés ellen, Csányi László irodalom- szervező energiái mellett dr. Szilágyi Miklósnak, a ma már Budapesten dolgo­„beüljenek,,, most azt mondom, még egy évet dolgozom rajtuk, s akkor lesznek az igaziak.- Ezt a közönség nem érezte, nem is így ítélte meg. Ez az ön részéről maxima- lizmus, amit persze, csak helyeselni le­het. Mindezekkel együtt megkérdezem, hogy mit érez a közönséggel szemben.- Nem azt érzem, hogy becstelenül jártam el, mert amit én kihozhattam most magamból, azt ki is hoztam. Viszont ami­kor visszahallgattam a műsort kazettáról, azt éreztem, hogy maradt még benne...- A pódiumon egyszál egymagában levő művész mennyire érzi kiszolgálta­tottnak, netán magányosnak magát?- Hogy is mondjam? Nagyon gazdag magányosság ez. Mert interpretáló, rep­rodukáló művészetről van szó... Végülis én sosem önmagam vagyok, és'a szerző sem, mert rajtam keresztül szólal meg, te­hát egy Chopin-Dobai, vagy Bach-Do- bai van együtt. Sőt! Van egy harmadik pont, azaz a közönség, vagyis egy hár­masság jön létre a maga őszinteségével, érzelmi és értelmi telítettségével együtt. S ezt az előadó érzi, mert közben belehall­gat a terem atmoszférájába.- Hogyan indult a pályája? Mikor és hogyan került zeneközeibe?- Pécsett születtem és már tíz éves ko­romban visszakerültem ismét Pécsre Köblényből. Mert nem volt annak idején se Bonyhádon, se- Komlón zeneiskola. Egyértelmű, hogy oda kellett a városba zó kiváló régésznek és néprajzkutatónak a szerepére hivatkozva... Kétségtelen, abban a fiatalemberben, aki „1952 januárjában, pontosan vízke­reszt napján, sűrű hóesésben leszáll a pesti vonatról”, hogy a Magyar Távirati Iroda újdonsült tudósítója legyen Szek- szárdon, föl sem merülhetnek efféle la- palapitási tervek. Legalábbis jó ideig nem. Pedig addigra már belekóstolt egy- be-másba, mindabba, ami az életben kétségbeejtő, s mindabba ami ráadás le­het. Barátságot, szerelmet éppúgy megélt, mint hontalan bolyongást és háborús rettenetét. Nem érdem, csak korosztály­béli állapot; említését az indokolja mégis, hogy ő még azon kevesek közé tartozik, akik az induló pécsi Sorsunk, Várkonyi Nándor körében kaphattak életreszóló szellemi útravalót. Csorba Győző, Weö­res Sándor ma már közismerten európai horizontú égtája ez, s itt köthet barátsá­got Martyn Ferenccel. Babits „megszentelt földjére” úgy lép, hogy korábban Pécsett lapot is szer­kesztett - társszerkesztője az lv-nek - s vélhetően túl van azon a kamasz szédü­letén, amely az írásban raffinált máko- nyokat, finom mérgeket keres. Az esszé­írás, amelynek elkötelezettje lesz, kettős kötés és kettős szabadság. A vers, a drá­ma, mindenfajta műalkotás újrateremté­se a befogadása által. Önkifejezés ez is, de már a műéimény továbbgondolása­ként, tulajdonképpeni életeként. S mint ilyen: világértelmezés. Az esszé nem a tökély, hanem a teljes­ség iránt érez nosztalgiát. Filozófia és szakadni. Ez a pályámba biztos beleját­szik, mert nekem úgy húszéves korom tá­ján - pécsi diplomával a kezemben - is volt egy döntési lehetőségem: nekivá- gok-e az akadémiának, vagy sem? Mert az a helyzet pillanatnyilag is, hogy aki nem ott végez, vagy nem a körül a tűz kö­rül forog, az elveszett. Persze, én akkor is tudtam ezt, de belejátszott a döntésbe, hogy előbb lett az egy gyerek, mint az egy koncert... Aztán jött a második... majd a harmadik. Ugyanabban a helyzetben most is így döntenék. Viszont a gyerekek már nagyok, kirepültek, csak Zsuzsi van már itthon. Elmúltak a „haknis évek”, s most gyakorolhatok naponta négy-hat órát is.- Melyik hangszeren? A zongorán vagy fuvolán?- Ez érdekes kérdés... Furulyával kezdtem annak idején. Az ötvenes évek­ben voltak fémből készült, fafúvókás, szí­nesre pingált furulyák... Na, ilyennel kezdtem. Senki nem mutatta meg, ho­gyan kell fújni vagy fogni, de egyszerre dallamok kezdtek kijönni rajta. Az apám nagyon örült ennek, bár nem csodálko­zott túlzottan, hiszen a bátyám akkor vég­zett, mint zenetanár, ö az apámnak meg­mutatta, hogyan kell a hangokat fogni, zongorából is konzultáltak, így az apám kezdett el foglalkozni velem. Tulajdon­képpen a két hangszer hároméves ko­romtól együtt volt nálam. Aztán vettek ne­kem egy fuvolát. Hatszáz forintért, ami akkor nagy pénz volt. Ezzel elkezdődött a fuvolás korszakom. A fogásokat én ma­gam innen-onnan kiszedtem, és meg­szállottként olvastam hozzá a szakirodal­mat. Mondhatom, hogy autodidakta mó­don kezdtem. Egy idő után, amikor szak­tanár kezébe kerültem, igen nagy szor­galommal és a zene iránti tisztelettel, szeretettel, mondhatom, rajongással dol­goztam... Még országos versenyekre is jártam, ahol meglehetősen jól szerepel­tem. Mindkét hangszerből diplomáztam, de korszakaik azóta is váltogatják magu­kat nálam. Most éppen „zongorás” va­gyok...- És „írós”... Szóval rendszeresn ír la­punknak zenekritikát, sőt, novellái is je­lentek már meg, pályázatokon is sikerrel szerepelt.- Szívesen ruccanok ki erre, meg amarra... De az embernek el kell dönteni, mit csinál istenigazából. Én zenélek és tanítok... költészet, tudomány és gyalogjáró ta­pasztalat egyaránt kezet nyújthat benne egymásnak. Az esszének, az irodalmi publicisztikának ez a kalandja - a mun­kabíráson, lelkiismeretességen túl - csá­bítja pályáján Csányi Lászlót ma is. A Du­natájnak is ez az esszéisztikus sokszínű­ség lett a jellemzője; az első szám 1978 tavaszán „antológiaként” jelent meg, 1980-ban lett folyóirat rangú periodika. Heves viták formálták karakterét, míg az irodalmi, művészeti, történelmi, nép­rajzi, értékközvetítés szerepének vállalá­sa mellett döntöttek. így már az első számban újdonságot jelentett Ady szek­szárdi látogatásáról olvasni Gál Istvántól, vagy Csuka Zoltán beszámolóját a sztru- gai költői estékről. Itt olvasható Pálko- vács Jenő paksi riportja is, a borítót az Alisca-emblémával Farkas Pál szobrász- művész tervezte. Az akkori külleme, sima tengerkék majd fűzöld stb., borító talán még szebb is volt, mint a mai. A követke­ző évektől mindig akad néhány figyelem­re méltó tanulmány; Czakó Sándor fedezi föl Pakson a valamikor Bartók Béláéknál szolgáló Karszt Magdolnát, akinek elad­dig ismeretlen levelek vannak a birtoká­ban - erről az 1979. novemberi számban olvashatunk. Gyarapodik, duzzad a Ba­bits-filológia is, gazdagodik a kritikai ro­vat, N. Horváth Béla József Attiía-kutatá- sairól közöl tanulmányt, Drescher T. Attila a Faust-figura irodalmi változatairöl. Va­das Ferenc Illyés Gyuláról ír. Első markolásra főként helyi szerzőket emeltünk ki, természetesen a kompara- tisztika olyan kiváló művelője, mint Fired István, azután Pomogáts Béla, Csűrös Miklós a már idős, keveset publikáló debreceni néprajzprofesszor, Gunda Béla neve is sokat elárulhat a folyóirat színvonaláról. Legyen szó Csáth Gézáról- Dobai Tamás két év múlva negyven esztendős lesz. Ez az objektív okok miatt is valamiféle fordulópont az életében. Hogy valóban az legyen (illetve már kicsit lett is), már az anyagiak sem gördítenek akadályt.- Biztos, hogy a küszöböt nem rágjuk, de az is igaz, hogy 1 -2 milliót simán el tudnék helyezni a család körül. Persze, ha sok van, az is elfogy, ha kevés, annak is elégnek kell lenni. Szerintem ez egy követendő igazság... Mi megvagyunk.- Szívesen hallanék pedagóguspályá­járól is.- Baján kezdtem tanítani, a bajai kép­zőben,ahova "egy év kihagyással folya­matosan visszasegítettem. Szekszárdon, a zeneiskolában 1978-tól voltam főállás­ban, három éven át igazgatóhelyettes­ként is működtem, majd szakfelügyelő lettem. Nemrégen visszahívtak Bajára, de itt szerződésesként ugyanúgy tanítok, mint előtte. Annyi óraszámban, mint ko­rábban. Tehát semmi változás nem tör­tént, csak a munkakönyvem került át is­mét az alföldi városba, ahol docensi be­sorolásban tevékenykedem és a művé­szeti nevelés tanszék vezető helyettese­ként működök. Hogy itt, Szekszárdon ho­gyan tovább, az nem rajtam múlik...- Mit jelent egy művésznek vidéken él­ni? Van-e lehetőség a befutásra? Avagy jelentős a hátrány a fővárosiakkal szem­ben?- Most történelmi időket élünk, valami változik... Korábban vidéken élni egyenlő volt az elásottsággal, ha az ember a fil­harmónia szemsugarába került, akkor élt, ha nem, akkor nem. Most egy váltás, változás kezdődött, s talán elsőként itt, Szekszárdon. Mégpedig a Művészetek Háza belépésével. Mert az ő rendezvé­nyeik országos jelentőségűek. S szá­momra ez azért is csodálatos, mert a pe­dagógusi és a művészi pályám nagyon összefonódik. Nem tudom a pedagógusi bőrömet levetkőzni, amikor a pódiumon vagyok, a művészit pedig, amikor tanítok.- Csak a szójáték miatt mondom: a szereplés után a művész öltözékét, már­mint a frakkot...- Arra büszek vagyok. Mert nem a köl­csönzőből veszem ki, hanem az enyém. S ezt néhai mesteremtől, Wehner Tibortól örököltem, pontosan az ő özvegye ha­gyományozta rám 1976-ban. S amikor ezt az öltözéket felhúzom, úgy érzem, hogy ez engem kötelez...- Kívánom, hogy gyakran, nagyon gyakran öltözzön bele! vagy Babits Mihályról, - a Dunatáj szán­déka és becsvágya szerint is igyekszik mindig messze túl tekinteni régiójának - az irodalom számára egyébként is for­mális - határain. Az évforduló alkalmából a tízéves Du- natájat Tüskés Tibor író köszönti. Kö­szönti és értékeli is, igen elismerő sza­vakkal az ez évi februári számban: „A Du­natáj a legnehezebb, legfelemelőbb, a legmesszebbre vezető utat választotta: a divat helyett a maradandó értékek szol­gálatát, a megőrzést és folytatást, a ha­gyományokhoz, a példákhoz való kap­csolódást és az eszmék újragondolását. Nem számoltam meg, de alighanem a Dunatájban a legtöbb írás Babits és Illyés örökségével foglalkozik... (annak) legfontosabb honi műhelyévé vált.” És kiemeli, az élő hazai irodalom ki­emelkedő alkotóira is jut figyelem, aho­gyan a szemlerovatban az újabb nemze­dék kritikai mérlegelése - Csengey Dé- nesé, Csordás Gáboré, Géczi Jánosé, Fedor Zoltáné stb. - is helyet kap. Az évforduló kapcsán örömmel üdvö­zölhetjük Bábel Ernőnének a fáradozását is, aki a Dunatáj-repertóriumot - szerzők, témák összesítését, csoportosítását - a napokban készítette el. Végezetül pedig Tóth Istvánnénak, a megyei könyvtár munkatársának Papdy Gyuláné tanárral közösen elkészített diplomamunkáját kell megemlítenünk, akik Csányi László iró eddigi életművének bibliográfiáját ál­lították össze, amely az 1954-1987 kö­zött megjelent 1900 tételt - újságcikke­ket, folyóirat-publikációkat, fordításait, tanulmányköteteit valamint dr. Töttős Gá­bor íróval készített rövidebb interjúját - tartalmaz összesen 264 oldalon. BÓKA RÓBERT Héra a Tisza- parton Kátai Mihály zománcképei a Művészetek Házában A Vénusz születése nőalakjának sá­padt, melankolikus sugárzása. Botticelli híres festményének parafrázisa. Valahol a teremsarok közelében egy gótikus önarckép fatáblára festve. Ugyanez tűz­zománcképen, mintha az arc a tenger kék végtelenjéből derengene elő. Meg­törve a fény vízzel hullámzó játékán. Rej­tőzködve, mintegy önmaga megfejtésé­re, az arc talányának megfejtésére várva. Kucsmás, összekulcsolt kezű orosz asszony Kátay Mihály „Zsuzsa - orosz szecesszió” című festményén, kék egén csillagok virágerdejével, Léda-hajú nap­pal, rénszarvassal és kígyóval. Kép az aranybikáról, arany háttérrel, világfával. A Bika jegyére jellemző földies, nehéz, nőnemű, magnetikus fényekkel... Telt ó- arany fáradt, fakuló ragyogása. Kép a mesebeli sárkány hátára tévedt mesebeli lovasról - a haragoszöld és a vérpiros ta­lálkozása. Azután egy kép a háborúról. A halál bádogszürke tánca, már túl a döb­benetén a mészárlás fémhideg, mecha­nikusan beteljesedő abszurditása. És Zsuzsa portréja. Pontosabban portréi. Mert az egyik profilból ábrázolja a ked­vest, a feleséget, aki lehetne antropoló­giai jegyei alapján maja nő is. Vagy arc­haikus nyugalma, fejtartása szerint ó- egyiptomi is. Ahogyan a másik is, amely Tizian-vörös háttérből nagy fekete hajko­ronával övezve néz szembe velünk. Az ábrázolás már-már szürrealisztikus el- rajzolásával, lélekábrázolásában is ke­gyetlenül őszinte. Az eddig felsoroltak többnyire a ház földszintjén találhatók. Az emeleten ugyan­ez a világ: kiteljesedve, a tűzzománcban rejlő lehetőségek kiaknázásával. A színek: a kék, az arany, a zöld, a piros a kora ke­resztény egyházi szimbolika alapszínei. Görög teremtésmítoszokkal üzen be a Hortobágy Debrecenbe a szürkegulyával. A „Bugaci legenda” című képén is ősi álla­taink vonulnak az ég zománcosan homály­ló éjszakai bíbora alatt, a sóskazöld lombo­kat lobogtató fák előtt A képeken a félig ál­lat, félig ember testű Héra, akit ura Zeusz egyébként is „tehénszeműnek” nevezett, mert állat és ember között, növény és csil­lag között ebben a felfogásban nincs kü­lönbség... S Zeusz bókja valóban a szerel­mes férfi őszinte bókja volt. Illetőleg csak formai különbségről van szó, hiszen valamennyi létváltozat csak az ősi Egy hasadásának, a kifürkészhetetlen Végoknak, ősprincípiumnak a megvalósu­lása. Legyen szó jógáról, kora keresztény misztikáról, kabalisztikus világmagyarázat­ról, a halál, a születés, a lélekvándorlás, a virág, a csillag, a változás ősi toposzairól - Kátai Mihály az emberiségnek ebben a ha­talmas közös emlékezetében, díszítőmű­vészetében és históriáiban, írott és íratlan Történelmünkben mindig az állandó, a visz- szatérő, a kapcsolódó elemeket fedezi föl és láttatja meg. A kultúrkörök ölelkezése, az idők kútjá­ba dobott üzenetei érdeklik. A kapcsolódá­sok, az átfedések. Tudja, minél messzebb­re hátrálunk az időben, annál egyértel­műbb, hogy például a népi díszítőművé­szet konkrét jelentéssel bíró jelek, abszt­rakciók gazdag tárháza volt. Eszerint igyekszik - a szavaival élve - ablakokat nyitni a rajta kívül lévő világra, a végtelenre. Természetesen minden művészet becsvá­gya ez az azonosulás, de az utak, formák különbözőek. Kátai Mihály teremtésmitoszt újrafogalmazó Triptichonja, Hermésze és Afroditéje, az örök termékenység, az örök anya-föld-eredet-ismétlődés szimbólu­maként szereplő, a tengeri habokból kelő Hérája - akinek természetes helye van a Tisza-parton is, nem elsősorban a művé­szi önkifejezés, nem az öntömjénező ön­megvalósítás igézetében született. Hanem valami másnak igyekszik ikonográfiái nyel­vet teremteni a Munkácsy-díjas, egri szár­mazású, de már jó ideje Budapesten élő művész. Ezt a valami mást ű talán - ismét csak őt idézve - VÉGTELEN BIZO- NYOSSÁG-nak nevezné. Hpgy ez az idő legyőzését, a gonosz és erőszakos Kro- nosz legyőzését és az állandó értékek megújulására való képességét jelenti-e, azt eldönthetjük a képek alapján. Hiszen - évtizedek óta épített és egyre elmélyülteb­ben épülő ikonográfiái rendjükkel, a lét végső egységének felmutatásával ezt a te­remtő képességet esztétikailag is nagy erővel példázzák. * Kátai Mihály negyedszázada kiállító művész. Az iparművészeti főiskolán Z. Gács György volt a mestere. A kecske­méti hathetes nyári nemzetközi alkotóte­lep művészeti vezetője 1975 óta. Kecs­keméten, a Kiskunsági Nemzeti Parkban, Zalaegerszegen, Kalocsán vannak nagy méretű tűzzománc alkotásai, munkássá­gának elismerését az 1982-es erfurti Quadriennálé nagydíja is jelzi. B. R. V. HORVÁTH MÁRIA Évtizedek sodrásában

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom