Tolna Megyei Népújság, 1988. június (38. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-15 / 142. szám

1988. június 15. NÉPÚJSÁG 3 Mitől laza? A munkafegyelem feltételei Olvasom a Munkaügyi Főfelügyelőség kétezer hazai munkáltatóra, mintegy másfél millió dolgozóra kiterjedő vizsgálatát: lényegében nem javul a munkafegyelem, változatlanul túl sokan intézik munkaidőben magánügyeiket, az anyag-, vagy munkahiány miatti kényszerű állásidő nem csökken a vállalatoknál, s ritkaságszámba megy, ahol erre az időre hasznot hajtó tevékenységet keresnek a dolgozóknak. Az összkép tehát változatlanul lehangoló: a hazai munkaidőalap ötöde-negyede továbbra is egyszerűen elfolyik a semmibe. S akkor még nem szóltunk arról, hogy a ténylegesen munkával töltött órák mennyire intenzív, sfőleg mennyire értékteremtő munkával telnék. Ha azonban ezt az összképet felbontjuk, kiderül hogy mindaz, amit összefoglalóan laza munkafegyelemnek hívunk, valójában több, egymástól markánsan elváló objektív tényező következménye. Ezek létrejöttében pedig sokkal kevesebb szerepe van az úgymond tudati tényezőknek, mint azt gondolnánk, ezért a prédikálás, a serényebb munkára biztatás, de még a fegyelmező, büntető intézkedések sürgetése sem ígér érdemleges javulást A leértékelt főmunkaidő Közhely, hogy nálunk az emberek sokat egyre többet dolgoznak,a munkával töltött órák száma évek óta nő, eközben gazdaságunk, végeredményben összmunkánk értékteremtő képessége romlott. Ha a munkaidő kihasználása, a végzett munka hatékonysága felöl közelítjük meg a kér­dést, óhatatlanul el kell jutnunk a következtetésre, hogy a másod-, harmadállások, vgmk-k, a főmunkaidö utáni vállalkozások valamiképpen afőmunkaidőben végzett munka rovására terjedtek el. Üzemszociológusok már jó két évtizede kimutatták, hogy a nagyüzemi munká­sok úgynevezett teljesítmény-visszatartása mögött korántsem lustaság van: egyszerűen nem éri meg nekik többet teljesíteni, mivel hét végi tusiban, mellékállásban ugyanakkora energiával a többszörösét keresik. A vgmk-k ezt a helyzetet tulajdonképpén általánossá és törvényessé tették. Miközben kétségtelenül szükség volt - és van is - a főmunkaidő után végzett munkára, látni kell, hogy ez drasztikusan leértékeli az előbbit. Szigorúan korlátoztuk ugyanis a főműnkéért fizethető béreket, ugyanakkor a túlmunkák, különféle vállalkozási formák esetében a béreknél is többé-kevésbé engedtük érvényesülni a piaci hatásokat. A vállalatok munkaerőgondját, a csúcsidőszakok létszámhiányát, és a keresetek növelésére irányuló lakossági nyomást sajnos csak tünetileg, felemás módon enyhítettük. Árulkodó overallok Munkaszervezéssel foglalkozó hazai szakemberek az egyik nagy nyugatnénet autó­gyárban a szerelőszalag mellett feltették a - nálunk annyit vitatott - kérdést: milyen az ösz­tönzési rendszer az autógyárban? A vendéglátók többszöri oda-visszafordítás után értet­ték csak meg a kérdést S ennek nem a tolmács volt az oka: a nagynevű autógyárban ugyanis nincs „ösztönzési rendszer” abban az értelemben, ahogy az nálunk létezik. A sza­lag mellett dolgozó munkások azonos bérért azonos munkát végeznek. Nincs se szükség, se mód arra, hogy többet teljesítsenek. Aki pedig nem felel meg a minőségi követelmények­nek, aki selejtesen végzi a munkáját, az hamarosan a kapun kívül találja magát Természete­sen a folyamatos munka feltételeinek megteremtése az üzem, a futószalag vezetőinek fel­adata. Tiszta, áttetsző munkahelyi viszonyok, hatáskörök, számon kérhető feladatok, minőségi előírások - valószínűleg ezek is elengedhetetlen feltételei a hatékony foglalkoztatásnak. A hazai termelőüzemek zömére jellemző, külsőleg is látható rendetlenség az udvarokon, a csarnokokban, az esetek többségében belső, tartalmi rendetlenséget is jelez. De nemcsak a technológiai folyamatokra áll az, hogy az áttekinthetőség a minőségi mun­ka elemi feltétele. Amíg nem egyértelműek az egyes termelési ágak, termékek költségviszo­nyai, nyereségtartalma, az üzemrészek közötti kooperációs kapcsolatokban a felelősségi viszonyok, amíg nem válik az egész gazdaság „átlátszóvá", addig igen sok lazaság megbú­jik a homályban. Jó évtizede nagy vihart kavart a győri Rába gyári eset: Horváth Ede elrendelte, hogy az egyes gyáregységekben dolgozók eltérő színű munkaruhát viseljenek, így azonnal kitűnik, hogy ki van a helyén, s aki nem a helyén van, attól meg lehet kérdezni, hogy mi célból tartóz­kodik másutt. Afejlett ipari kultúrájú országokban évtizedes múltú módszert igencsak sérel­mezték az érintettek. A munkások sértőnek érezték szabad mozgásuk korlátozását, a kü­lönféle szintű vezetők pedig azért morogtak, mert a munkapadjuktól „elkószáló” beosztott­jaik sokszor kényszerből, s nem lazítás okán járkáltak gyárszerte: hiányzó anyagért, szer­számért, műszaki leírásért futkostak, azaz láthatóvá vált, hogy a vezetők helyett maguk kénytelenek munkájuk elemi feltételeit megteremteni. A kétkeresős családmodell buktatói A hatékony foglalkoztatás útjában álló további probléma az úgynevezett kapun belüli munkanélküliség. Több százezres nagyságrendben vannak a vállalatoknál olyanok, akiket az elmúlt évek során alacsony bérrel, kimondottan a bérszabályozás kijátszására vettek fel, sokszor alig-alig körülhatárolható, általában igen kis értéket teremtő, anyagmozgató, kise­gítő, segédmunkás munkakörökbe. Ugyanilyen megfontolásból, de egyúttal szociálpolitikai, helyi foglalkoztatási gondokat is enyhítendő, hasonló nagyságrendben vettek fel a vállalatok az elmúlt évtizedekben szak­képzetlen nőket. A nők hatékony foglalkoztatása ily módon különösen bonyolult és igen ké­nyes pontja a munkaerő-gazdálkodásnak. A mai bérezési rendszer egyik ki nem mondott feltételezése ugyanis, hogy a családok kétkeresősek, az asszonyok is dolgoznak. Ezért igen súlyos társadalmi feszültségekkel kell számolni, ha a női foglalkoztatást végre alapvetően, és kizárólag a hatékony munkavégzés szempontjai szerint értékeljük át. Mégis, a várható feszültségek ellenére ezt kell tenni, töb­bek között azért is, hogy ily módon a felnövekvő nemzedék nevelését, illetve az idősek gon­dozását az eddiginél nagyobb számban vállalhassák a jelenleg munkavégzésre kénysze­rülő, de csak igen alacsony hatékonyságú munkára képes nők. Az olyannyira kívánatos fegyelmezettebb munka tehát, bárhonnan közelítjük meg a kér­dést, elképzelhetetlen mindaddig amíg egész gazdaságunk „áttetszővé” nem válik, amíg az értékteremtés és a veszteség keletkezési helye nem lesz láthatóvá. A pártértekezlet állás- foglalása egyértelmű ebben a kérdésben: „Abból kiindulva, hogy a szocialista gazdaság árutermelő gazdaság, támogatjuk mindazoknakaz eszközöknek az alkalmazását, amelyek a gazdasági szervezeteket a piac törvényeinek figyelembevételére kényszerítik, és ame­lyek segítik a társadalmi tőke, és a munkaerő megfelelő áramlását a hatékonyabban dolgo­zó területekre.” , .. ■ PUSZTAI ÉVA A jóságos özvegy Száz esztendeje, 1888. június 15-én halt meg Bezerédj Etelka, az első jobbágyfelsza­badító és önként adózó magyar nemes, Beze­rédj István özvegye. Személyének jelentősé­gét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy Arany János híres Kapcsos könyvében verset szentel neki élete alkonyán, s maga is úgy érzi, régi adósságát törleszti ezzel. Miért ez a hála, vajon mi indítja a kor legnagyobb magyar költőjét arra, hogy örök emléket állít­son egy reformpolitikus özvegyének? A szűkszavú lexikonok nem adnak rá vá­laszt, hiszen az 1807. július 10-én, a Vas me­gyei Szentivánfán született Etelkát meg sem említik testvére, Amália és sógora, majd ké­sőbb férje neve mellett. Pedig azt mondhatjuk, mindkettőjük életművét ö teljesítette be saját szolgálatával, emlékük odaadó ápolásával. ..Egynek nem adatván - anyja levél soknak,/ Kik hűlt poraidban is áldani fognak" - olvas­suk Arany versében. „Jótevője volt minden szépnek és nemesnek" - látjuk a nekrológban -, „a boldog emlékezetű férje által alapított hidjai selyemgyárat a legnagyobb áldozattal is a mai napig fenntartotta... Templomot építte­tett s férje neve után az oitárkép Szent István megkeresztelését ábrázolja, mellette iskolát szervezett, és nem volt egyetlen cselédje, ki nem tudott volna írni és olvasni. Birtokán édesanyja volt mindenkinek, jóra és nemesre buzdított mindenkit, csakis így történhetett, hogy nem éves cselédjei voltak, hanem volt köztük sok, ki 40-50 évig az egész családjával együtt ott szolgált: számukra lapokat is ren­delt, s más egyéb erkölcsös mulattató havi fü­zeteket, nemes irányú könyveket". „Ez vala örömed, - s tűzhelyednél látni, / Kik voltak a férjed elvtársi, baráti" - mondja a köl­tő, s hogy fogalmunk lehessen, kikről is van szó, ime egy korántsem teljes névsor: Deák Ferenc, Kemény Zsigmond, Horváth Mihály, Wesselényi Miklós, Vörösmarty Mihály, Csen- gery Antal, Eötvös József, Arany János, Gyulai Pál, Zichy Antal, Csapó Vilmos, Perczel Mór, Bartal György. Oly nevek ezek, amelyeket élet­tel töltve szinte meg lehet írni hazánk történe­tének jeles lapjait. A sors úgy hozta, hogy a kiegyezés gondo­lata is Bezerédj Etelka egyik vasárnapi ebéd­jén, a „Párisi-ház”-ban fogalmazott meg. A Kígyó utcára néző lakásban, ahogy Arany János emlékszik: „Ott, mikor fordulón volt a Haza sorsa, / (Bölcse ajkáról nekem is hullt morzsa), / Hogy’ kössünk a múlttal a jövendőt össze: / Fehér asztalodnál pendült meg az eszme”. Nem tudhatjuk, mennyit ismerteke történeti jelentőségű idők kulisszatitkaiból azok a szedresi cselédek, akik mintegy családtag­ként érezve ehhez, jogot, maguk vitték Beze­rédj Etelka koporsóját az utolsó útra, de ez ma már talán nem is fontos. Sokkal lényegesebb számunkra, hogy a múltunknak egy jellegzetes asszonytípusát, jövőbe tekintő és tisztes alakját megőrizzük példaként, tanulságként. DR. TÖTTÖS GÁBOR Tavaly nyáron óriási vizát fogtak a pak­si halászok. A hír a fél világot bejárta, szá­mos lap fényképet is közölt a hatalmas jószágról. Arról az öt emberről azonban, akik a ritka zsákmányt kiemelték, s mel­lesleg az utolsó nagyhálós halászbrigád a Duna magyarországi szakaszán, kevés szó esett. A múlt héten üzenetet kaptunk tőlük, kecsegehalászatra hívott meg a kis csa­pat. Örömmel kísértők el őket, hiszen egy együtt töltött nap remek alkalom arra, hogy megismerjük a munkájukat, s ter­mészetesen őket magukat is. Reggeli a vízen Borzongató pára lebeg a víz felett, mi­kor ladikba szállunk. A kora reggeli nap még erőtlen sugarakkal rajzolja meg az árnyékokat, Kovács Tivadar, a brigád ve­zetője mégis fejébe nyomja sárga szal­makalapját. Lesz ma még forróság is. Kapcát teker a lábára, úgy bújik a gumi­csizmába, mielőtt helyet szorít maga mel­lett a pufajkával letakart ülésdeszkán. A többiek, Madár József, Bogdány Péter és Schaffer Miklós a két, egymáshoz kötött csónak másik végén reggeliznek. Köztük ül Szalai Jenő, „a tanulógyerek” is, aki a vízi mesterség elméletét a tatai szakmunkásképzőben, a gyakorla­tot meg itthon sajátítja el. Révfalvi Imre, aki szintén brigádtag, szabadságon van. Elindulunk. Felbőg a Trabant-motor, Tibi bá’ a „gépházban", vagyis a csónak farában állva kormányozza be a járművet a ha- józóútba. Itt aztán eloldják a köteleket, s pár perc múlva a két csónak már 75 méter távolságra ringatózik egymástól. Az elsza­kadás azonban csak látszat, hiszen a 10-12 méteres mélység­be merült háló és az évek óta összeszokott mozdulatok bizton­sága szoros kötelék köztük. Fél mondatokból is értik egymást, egymásra vannak utalva, mint a bányászok, mondják.- A füzfapara előbb teleszívja magát, mint a mostani műanya­gok, így jobban lehúzza a hálót - magyarázza Kovács Tivadar. Úgy egy métert „tapos” a háló a fenéken, a kecsege ott lent ta­nyázik. Húz egyet a sebes sodrású vízben az evezőlapáttal, az­tán az előző esti tévéműsorra, Grósz Károlyra, Pozsgay Imrére tereli a szót.- Jó lenne, ha össze tudnák egyeztetni a politikát a veze­tőink... Az utolsó dunai brigád(?) Kecsege- halászat a Dunán Kovács Tivadar és Bogdány Péter. Motorral nem lehet a hálót húzni. Uszály közeleg, abbamarad a csónakban a „fórum”. Az izmos karok ütemes mozdulattal kiemelik a nedvességtől ólomsúlyúvá vált hálót, hogy kiszabadítsák belőle az első fogás eredményét: három kecsegét. Az arcokon csalódás. Tudták, hogy az áradás miatt gyengébb lesz a mai hozam, ez mégis kevés. Hiába. A halászélet „egyszer hopp, másszor kopp". A múlt hé­ten három nap alatt 16 mázsát szállítottak a bárkára, most egy ideig nemigen lesz ilyen. Pedig a boltban mindennap fizetni kell, a család eltartása, a megélhetés egyre többe kerül, s a hatezer forintos átlagkeresetért nagyon sokszor ki kell evezni.- Régen négy brigád is halászott a Dunán - mesélik -, de ak­kor még úgy volt ám, hogy „negyven a cégé, hatvan a népé”. Hogy drága a hal? Azt csak akkor érzi a halász, ha vásárolni akar, mert a 90 forintos ponty kilójáért 13 forintot kapnak. A sze­méthalért még kevesebbet... panaszolják. Mégsem hagynák itt a szakmát, akkor se, ha beütne a lotto- ' ötös. Aki elment rövidebb-hosszabb időre, az is visszajött. Vagy mert hívták, vagy mert nem tud megválni a nyugalomtól, csendtől, az évszakonként megújuló természettől. Hiába a foly­ton rájuk leselkedő veszély, hogy az ízületeik tönkremennek a téli jeges vízben, hogy szemüket nappal fény vakítja, éjjel sötét­ség erőlteti, maradnak. Övék Barcstól Gerjenig a Duna, a biritói tavak, a gyűrűsi és a kéményesi holtág. Ha kell, hálót kötnek ja­vítanak, s miközben az atomerőmű a mai legfejlettebb techniká­val termeli a megawattokat, ők a legősibb módszerrel fogják a harcsát, amurt, piros farkú márnát.- Amikor nincs hal, mindent megbánok - mosolyog Miklós, aki eredetileg bányageológus akart lenni, de végül gimnáziumi érettségi és halász szakmunkásvizsga lett a terveiből. - Rossz a rendszertelenség, és hogy függünk az időjárástól, meg attól is, Egy év múlva Szaiai Jenő is halász lesz Rabságban Schaffer Miklós és Madár József nagy fogásban remény­kedik hogy a kishalászok mennyire garázdálkodnak bele a terüle­tünkbe, mégis visszajöttem másfél év segédmunkáskodás után. Vízen nőttem fel, a családunkban öten-hatan is halásztak. A nagyapám volt Pakson az utolsó vízimolnár. A hajózóútban a kisebb enged- Jön a kamionos! - hasít a levegőbe a kiáltás, mert a távol­ban feltűnt a színes bolgár kamionokat szállító uszály, a Han As- paruh. Mielőtt túl közel érne hozzánk, újra kiemelkedik a vízből az apacsfa, s nyomában a most már bőségesebb zsákmányt ígérő háló. Péter hangosan számolja a márványtestű kecsegé- ket:- Hatvan is lesz - lihegi. Az egyiken vérpiros heg éktelenke­dik. A hálóba szorult talán?- Befőttes gumiba bújt, az vágott bele a testébe - magyarázza a Hernád partjáról, Bőcsről Paksra került, 21 éves fiatalember a kecsege nagyon játékos, mindent megpiszkál. Sajnos, bőven van mit, mert a mosószeres flakontól a cukros­zacskóig ezernyi hulladékkal szennyezi a legfejlettebb élőlény a vizeket. A nagyobb darabok, ócskavasak halálos veszedelmet jelentenek az ember számára. Ha beleakad a háló, a halászokat a csónakkal együtt a mélybe ránthatja - mondja a brigádvezető, egyben választ adva reggel óta tartogatott kérdésünkre is. Most már tudjuk, miért létfontosságú eszköz a csónakban a fogó és a famericske mellett az éles kés. Ha baj van, azonnal el kell vágni a köteleket. Inkább a háló vesszen oda, mint egy emberélet. A nap éppen a fejünk fölött izzik, a barnára sült karok egyre szorosabban markolják az evezőt, s lent is víz, fent is víz, a hom­lokokon is fénylő cseppek gyöngyöznek. Egy röpke félórára kikötünk a „túlsó félen”. Úszódnál majd vadregényes folyószakaszon indulunk visszafelé. Újra dolgozik a motor, mert a sebes árral szemben kevés a kézi erő. „Veréb”, azaz Madár József mellé telepszem. Ö kilenc éve hagyott fel a szobafestéssel, s azóta ő is képzett halász, s mint a többiek­nek, kishajóvezetöi engedélye is van. Három gyermeket nevel­nek a feleségével a legnagyobb hatéves, a legkisebb egy hóna­pos. - Szabad élet ez, de kemény munka is - mondja, s nem tit­kolja, hogy gyakran vékonynak érzi a borítékot. Több munkáért több keresetet várna, de az elszámolás ma is a sok évvel ezelőtt megállapított norma szerint történik. Bogdány Péter fülében megcsillan az apró fülbevaló, amikor felém fordul, hogy beszélgethessünk.- Öt éve vagyok brigádtag. Ha anyagilag megtalálom a számí­tásomat, maradok, ha nem, leérettségizek, és elhelyezkedem a PAV-nál, vagy valahol másutt. Egyelőre nőtlen vagyok, de a szó­rakozás, egy jobb zenecucc is rengetegbe kerül. Hazafelé közeledünk. A bárkán várakozó embereknek las­sacskán az arca is kivehető már. Kikötünk, mérlegre kerül a mai „termés". Negyvenöt kiló. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom