Tolna Megyei Népújság, 1988. május (38. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-09 / 110. szám
4 ^NÉPÚJSÁG 1988. május 10. Moziban A kíméletlen Bizony húsz év telt el azóta, hogy megismerkedtünk - Visconti jóvoltából - a szeretetre méltó, jóságos Roccóval és fivéreivel. Persze hogy Alain Delon menynyire kék szemű az akkor még nem látszott (a fekete-fehér filmen), de hogy nagy szívtipró válik belőle a mozivásznon (is) az valószínűsíthető volt. Roccó az ártatlan jóság akkor csak erkölcsileg győzhetett, míg Delon új szerepeiben általában ökölharcban, pisztolypárbajban is a jobbak között végez. Időközben egy másfajta Alain Delont ismerhettünk meg. A zsaru szava, vagy a most bemutatott A kíméletlen című filmjeiben inkább a Bosszúállás angyala szerepben tetszeleg, mint az ártatlan jóság megtestesítőjeként. Természetesen valamiféle erkölcsi igazsága itt is van, de ez kell, mert különben a nézők valami őrült, szadista ámok- futót látnának könyörtelen gyilkosságaiban, csonttörő verekedéseiben. így viszont a maga irta, rendezte filmjeiben valamiféle igazságosztó szerepet szán magának és a nézők továbbra is tódulnak filmjeire. A kíméletlen címűben sincs más út előtte, mint a bűné, hisz hosszú börtön- büntetésének letöltése után üldözőbe veszi a rendőrség, üldözi a rivális banda és rövidesen kiderül, hogy üzlettársa is mindent megtesz, hogy elszigetelje, lehetetlenné tegye. Ezt az utat pedig holttestek szegélyezik, mígnem főhősünknek - természetesen egy csinos lány jóvoltából (Anne Parillaud) - kinyílik a szeme és maga is nekiáll a holttestgyártásnak. Hogy ki győz a végén? ...Mondjam? Azt hiszem felesleges. Mindenesetre szórakoztató filmet láthat aki megnézi A kíméletlent. Egy olyan nagy művész, mint Alain Delon, ekkora rutinnal a háta mögött nem is tud igazán sekélyes alkotást létrehozni. Még akkor sem, ha tehetségét a valutaszerzés oltárán kamatoztatja. Mert ez a film elsősorban és profi módon a nézők zsebére ácsingózik. így hát erkölcsi tanulságot se várjon tőle senki. És isten ments attól a gondolattól, hogy valaki Delon pályájából arra következtessen, hogy az ártatlan jóság (lásd Roccó) soha sem győzhet, csak a kíméletlen, könyörtelen (lásd Jacques Darnay állítólagos rablógyilkos) ököljogon alapuló fellépés. TAMÁSI JÁNOS Rádió „Árnyaserdő benszeretnék” Madarak és fák napja? Valljuk be, többségünknek eszébe nem jut, hogy nekünk még egy ilyen napunk is van, ha valaki - például vasárnap délutáni műsorával Szél Júlia - eszünkbe nem juttatja. Ironizálhatnék, hogy szerelmes-szép májusunk egyébként is hallatlanul leterhelt, hetenként van egy virágcsokorral kitüntetett, fellobogózott napja - s akkor itt van még a madaraké és fáké is. Azt pedig már jó ösztönünk szerint végképp elfelejthettük, hogy erre a derék napra mikor ütötték rá a hivatalosság jószándékú pecsétjét. A rádióriport alapján azt is konstatálhattuk, hogy Herman Ottó nyomdokain járva a madarak és a fák ünneplésére 1954-ben újabb rendelet kötelezett bennünket. Kötelezettség ide vagy oda, de éppen a pompájában kiteljesedő kontinentális természethez, a szárnyaló képzelet, a szabadság jelképeihez - a madarakhoz lennénk hűtlenek? Szél Júlia nem töpreng eZ§n, régről ismerős, szelíd, soha nem tolakodó közvetlenségével kopogtat be egy tudós profesz- szorhoz; legyen kalauzunk azon az úton, amely a hűtlenül elhagyott természethez visszavezet. S ugyanígy kopogtat be a fólia alatt szorgoskodó orosházi villanyszerelőhöz. A kérdésekből hiányzik a nagyképű, filozofáló modor - szelíd mindennapisá- gukban itt akarnak maradni a földön. Ez néha erény, néha a dialógusok lehetséges feszültségeit is kioltja és a figyelmünk is elkalandozik, ha a párbeszéd nem elég érdekes. • Hányféle érzés és érdek kapcsol bennünket vissza a természethez? Pereg a műsor Shakespeare-től a kiskertekig, s ha nem akarjuk, akkor is eszünkbe jut kisiskolás korunkból a dal, amivel a madarakat is elriasztottuk az árnyas erdő fái alatt: „...Nyaserdő Benszeretnék Élni nyáron át” - ezt harsogtuk azon az egy nap vakáción, a madarak és fák napján, amikor végre kiszabadultunk a padok fogságából. Akkor még csak azt tudtuk, hogy nem szabad törni az ágakat, lecsúzlizni az énekesmadarakat. Egy jó csúzli felért egy fegyverrejtegetéssel. Azt hittük, hogy a világ valamennyi fáját piros nyakkendős gyerekek, jóságos öregapók és kitüntetett szocialista brigádok ültetik. Még tán alkalmunk se volt utálni a „cemotox”, a különböző sprék szagát. És ma már Szél Júliával együtt megkérdezhetjük: Hogyan is lehetne a jó gazda szeretetteljes türelmét megsokszorozni? Vigyázó szemeinket már június 5-re vessük. Környezetvédelmi világnap. - br Tévénapló Auf der grünen Wiese Már itt is vannak a gyerekek a zöldellő réten, lányok, fiúk szépen kiöltözve, tisztán és kedvesen, a pécsi Unser Bildschirm különkiadásában, énekelnek, játszanak, természetesen németül, mert ez az anyanyelvűk. Majd egy kedves néni tanítja őket, versi két mond a csigabigáról, a macskáról, amely - mi mást is tehetne?- megfogta az egeret, bölcsődal hangzik el, azt pedig mutatják is, hogy a fonal hogyan készül. Mindebben önmagában nincs semmi különös, a világ minden részén ígyjátszanak, tanulnak a gyerekek, természetesen anyanyelvükön, már ahol tehetik. Ártatlan dolog az ilyesmi, s igazán elvakultság kell ahhoz, hogy valaki hatalmi kérdést, politikai machinációt lásson benne, s a pécsi stúdió műsorát nézve éppen annak örülhettünk, hogy így van, a német anyanyelvűek németül szólítják a csigabigát, s a babát is német bölcsődallal altatják el. Jól tudjuk, a nemzetiségek hazánkban egyenlő jogokat élveznek, ennek bizonyításáért természetesen nem kellett volna a tévéseknek felkeresni Mecseknádasdot. Mégis jó volt látni őket, saját körükben, s azok is örömmel nézhették, akik vajmi keveset értettek a szövegből, mert ez nemegyszer azoknak is nehézséget jelentett, akik jól bírják a német nyelvet. A hagyomány úgy hozta, hogy számos sváb dialektus él ma is hazánkban, de ezen csak az akadhat fenn, akiből hiányzik a legelemibb megértés Az viszont kár, hogy késő este vetítették ezt a kedves, sok szeretettel készített filmet, a hagyományőrzés, az egymás iránti tisztelet szép példáját. József Attila-viták Amikor néhány évvel ezelőtt megjelent Babits beszélgető füzeteinek teljes szövege, heves vita kezdődött arról, hogy helyes volt-e kiadni ezeket az idegborzoló dokumentumokat, amelyek nemcsak Babits szenvedésekkel teli betegségének részleteiről, hanem napi életének titkairól is vallanak. Pedig akkor már megjelent Szabó Lőrinc úgynevezett „kisnaplója”, 1920-as gyorsírásos füzete, amelynek szövegét Babits maga diktálta, föltárva életének számos intimitását. A vita most József Attiláról folyik, ugyanis a kritikai kiadás régen várt újabb kötetében megjelennek azok az eddig titokban tartott följegyzések, amelyekről úgy gondolták, hogy magára a költőre is kompromittálók, mert zaklatott lelki életének olyan titkait tárják fel, amelyeket a tisztesség és a tapintat szigorúan magánügyként kezel. A Stúdió vendégei, irodalomtörténészek, pszichológusok, erről beszéltek, okosan, megfontoltan, de egymásnak ellent mondva. Nem is lehet másként. A pszichológusnak tulajdonképpen igaza van, amikor arról beszél, hogy mindenkinek vannak „magántitkai”, amiket vagy közöl a világgal, vagy nem, s az utóbbi esetben ezt mindenki köteles tiszteletben tartani. Csak nehéz meghúzni a határvonalat. Ki kételkednék abban, hogy minden sor fontos, amit Arany János leírt, s csak sajnálni tudjuk, hogy a hagyaték addig nem publikált része Budapest bőm- j búzásakor megsemmisült. Nemrég kiadták Kosztolányi naplóját, amelyben ugyancsak cifra dolgok olvashatók, de a felháborodással vigyáznunk kell, mert alkotáslélektani szempontból egyetlen sora sem közömbös. József Attilával kapcsolatban ez fokozottan érvényes. Jól tudjuk, hosszú időn át szoborrá merevítették, sok mindent elhallgattak róla, vagyis egyszerűen meghamisították. Legendák keringtek róla, az álbarátok és álemlékezők száma megszaporodott, viszont azoknak szavát nem hallhattuk, akik valóban közel álltak hozzá, mint Hatvani Bertalan, Fejtő Ferenc, Ignotus Pál. A kép ma is hiányos. József Attila szép versben ünnepelte Freudot, de a pszichoanalízishez való viszonyát homály fedte, jóllehet mindenki tudta, hogy életében nagy szerepet játszott. Más homályos pontok is vannak, mint a párttal való kapcsolata, s Szántó Juditnak csak a közelmúltban megjelent visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy közös életükben Kádár János is az egyik résztvevő volt. A Stúdió vendégeinek szavait hallgatva azonban másra is gondolnunk kellett. Irodalom és történettudomány ugyancsak szegényebb lenne, ha magánügynek tekintenénk minden levelet, bizalmas naplót, aminek gondolata egyébként fel sem merült, amikor néhány éve végre megjelent a Bach-korszak sötét figuráinak számos emlékezése, hogy távolabbi példákat ne említsünk. A kérdés végül is nem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. Aki történelmi szerepre vállalkozik maga kínálja fel a nyilvánosságot, s ennek Goethe például elébe is ment, kiadta Schillerrel váltott leveleit, titkárának, Eckermannak pedig az volt a dolga, hogy naponta feljegyezze, mit mondott, mit evett, milyen volt a közérzete. Az eddig rejtegetett József Attila-dokumentumok ennél sokkal fontosabbak. Egy világirodalmi jelentőségű költőről alkotott képünket teszik teljesebbé, iehántva róla legendát, pragmatista hamisítást, hogy végre a maga valójában álljon előttünk. CS. L. A múlt század utolsó napjaiban játszódó, szerelmi történettel átszőtt politikai témájú filmet forgat a Magyar Televízió és a Mafilm Béketárgyalás címmel. A Balogh Zsolt rendezésében készülő film forgatókönyvét Nagy András és Balogh Zsolt írta, operatőre pedig B. Marton Frigyes. Beethoven-est [ Horváth Gertrud, Lány Péter és Fotdesi Lajos kamaraestje ____ M int a Beethoven-irodalomból tudjuk, a mester 25 éves korában már több mint félszáz kompozícióra tekint vissza, amikor az Op. 1. jelszóval 3. zongoratrióját tartja méltónak és teljes értékűnek, hogy az nyomtatásban megjelenjen. Beethoven az egész zenetörténetben az első, aki ilyen szigorú önkritikával rendelkezik és az első, aki egész életében szándékosan „nehéz" zenét komponál és semmiféle kompromisszumra nem hajlandó. A kortársai ha különcnek is tartották, műveit rögtön elfogadták és Európában a legnagyobb élő komponistaként tartották számon. Talán ezért nem csoda, ha művei ma is hatnak, sőt még nagyobb tömegeket hódítanak, mint a saját korában. A Beethoven-est zárószámaként hallottuk ezt a nevezetes Op. 1. számú c-moll zongoratriót Horváth Gertrud, Földesi Lajos és Lányi Péter előadásában. A mindvégig magas színvonalú koncertet ez a mű koronázta meg és vált egyértelműen ma- gasrendü megnyilatkozássá. Muzikalitás, érzelmi gazdagság és a kifejezés intenzitása tette teljessé a produkciót, ahol az építkezés organikus jellege, minden hang, minden szólam és minden dinamikai árnyalat került itt szerves összefüggésbe. Arról is számot adnak, hogy mindhárman mesterei hangszerüknek és mindegyikük játékának sajátos egyéni bája van. A hegedűművész Földesi Lajos puha, érzékeny tónusát remekül egészítette ki Horváth Gertrúd cs,ellóművész meleg, bársonyos nagylélekzetű dalolása és a zongoraművész Lányi Péter hallatlanul intenzív, átható zenélése. Ugyanakkor ideális együttmuzsikálásban talákoztak. A műsor első számaként Horváth Gertrúd és Lányi Péter az Op. 69. sz. csellószonátáját játszották. Azt a szeretetreméltó művet, amelyről Szabolcsi Bence többek között így ír: „Az a napsugaras lebegés, mely az egész szerzeményen elárad, békét hirdet és megenyhü- lést, a hegytetőre ért ember mindent magasból szemlélő bölcsességét.” Aligha lehetne egy fiatal, pályakezdő csellóművészről szebbet írni, mint azt, hogy nemcsak ráérzett a mű mondanivalójának lényegére, hanem, hogy az egész termet betöltő intenzitással sugározta hangszerével a béke és szeretet szépségét. Kár, hogy időnként partnere takarta, háttérbe szorította nemes veretű csellóhangját. Nagy kár az is, hogy a bevezetőben nem tudtuk meg, hogy Horváth Gertrúd az elmúlt évi miskolci országos csellóverseny díjnyertese. Tegyük még hozzá, hogy személye a szekszárdi zeneiskola és a város zenei életének nagy nyeresége. Földesi Lajos hegedűművész az Op. 12. sz. D-dúr szonátát játszotta. Földesi Lajost eddig, a szekszárdi kamarazenekar kitűnő karnagyaként ismertük meg. Mostani szereplése talán azért nem okozott kiugró meglepetést, mert a választott mű Beethoven életművében nem tartozik a kiemelkedő alkotások közé (mint pl. a koncerten halott két másik mű). Választékos ízlése, kulturált muzikalitása és különösen a puha, leheletfinom pianói emlékezetes perceket szereztek. A lassú tétel bensőséges dalolása, a finoman megformált variációi és a zárótétel elegáns formálása arra mutatott, hogy határozott, tudatos egyéniség. A zongoraszólamot játszó Lányi Pétert kell ezúttal kevésbé méltatni, mert az ő tehetsége és felkészültsége Szekszárdon közismert. Most is a tőle megszokott elementáris intenzitással vette ki részét az est sikeréből. Talán a műsor első felében kellett volna kissé jobban alkalmazkodnia. Az adott Yamaha zongora nagyobb hangvolumene kissé fedte vonós partnereit, akik amúgy is inkább a piano dinamikában tündökölnek. HUSEK REZSŐ Béketárgyalás A kíméletlen, akcióban
