Tolna Megyei Népújság, 1988. április (38. évfolyam, 78-102. szám)
1988-04-16 / 90. szám
1988. április 16. NÉPÚJSÁG 5 Cégtulajdonos: Berger Mihály A három nemzedéket megélt könyvkötészet A magyar ipar almanachja címet viselő, 1929-ben megjelent vaskos kiadvány így ír a szekszárdi Berger-féle könyvkötészetről: „Berger Mihály könyvkötőmester, Pázmány tér 6. Üzemét 1923-ban alapította, azt egy segéddel és egy kifutóval folytatja. A pénzügyi igazgatóság szállítója, az ipartestület tagja.” Az ismertetés meglehetősen szűkszavú, ezt azonban semmiképpen sem szabad az almanach hibájaként felróni. Sokkal inkább figyelemre méltó, hogy a bő terjedelmű kézikönyv, mely főként az ország nevesebb iparosait vette számba, egyáltalán érdemesnek tartotta a megemlékezést a fiatal Berger-féle vállalkozásról. Kereken 65 esztendő telt el az alapítás óta. Közben egymást érték a mélyreható átalakulások, a hirtelen és erőszakos változások: a Berger könyvkötészet azonban ellenállt az időnek. Ma is létezik, s a harmadik nemzedék képviseletében az unoka Berger Mihály neve szerepel a patinás cégtáblán. Századelő a műhelyben- Kisgyermekkoromból jól emlékszem a nagyapámra - bólogat a középkorú férfi. - Sok olyan dolgot mesélt nekem a szakmáról, ami ma már nem létezik. Történetek a régmúltból: az alapító ős 1910-ben lett inas a Molnár-féle nyomdában. Ez az épület a mostani Szekszárdi Nyomda helyén állott. Az ipart kiváltva a könyvkötés mellett egyúttal írószereket és más hasonló cikkeket is árult üzletében. Fia sem szakított a hagyományokkal, végig ezen a pályán tevékenykedett, még a katonai szolgálat alatt is. Nevéhez fűződik a Tolna Megyei Könyvtár könyvkötőműhelyének 1957-es létrehozása. Húga sokáig dolgozott itt szakmunkásként. Az unoka - rövid kitérő után - 1973- ban végezte el az ipari iskolát, s jelenleg mellékállásban végzi a könyvek kötését. A felidézett emlékeknek különös és mégis hiteles hangsúlyt ad a hely szelleme. A tágas műhelyben a századelő féltve őrzött relikviái - a szecessziós stílusú, feketére lakkozott, mutatós külsejű gépek - késztetik csodálkozásra a látogatót. Valamennyi szerkezet családi örökség: a célnak még ma is remekül megfelelnek, jól lehet dolgozni velük, megbízhatóak, s a tulajdonos, mint mondja, százezrekért sem válna meg tőlük.- Nagyapám, ha valakitől anyagot rendelt, általában azonnal kapott egy minta- kollekciót az eladó cégtől - folytatja Berger Mihály. - Tessék, ez még a húszas évekből maradt fenn - keres elő egy kisméretű mappához hasonló, összefűzött borítólap-gyűjteményt. A szivárvány minden színében játszó, a selymestől az érdes tapintásig az összes lehetséges változatot kimerítő, közel hatvanféle fedőpapírt sikerült megszámolni.- Hol van manapság ilyesmi? - kérdezi némi indulattal és mintegy önmagától beszélgetőpartnerem. - Sehol! Ha most az én kínálatomat nézzük, legfeljebb tízfajta a választék. Persze, régen azért a könyveket is másképp kötötték. Újabb hatásos bizonyítékként a már említett almanachot ejti el - nagy csatta- nással - a kőkemény padlóra.- Ezt oda lehet vágni a falhoz, nem megy szét a fűzött gerinc. A mai könyvek túlnyomó többsége már ragasztott, nem csoda, ha rövid használat után tönkremennek. Ami a borító mögött van Az asztalon az Autó-Motor Magazin példányai hevernek, néhány már bekötött, a többi félkész állapotban díszeleg. Gyakran hoznak ide egyéb újságokat is, elsősorban Ezermestert és Ludas Matyit.- Ezekkel van a legtöbb gond, általában nekem kell egymást követő sorrendbe válogatni a példányszamokat. Ezekbe a folyóiratokba bele sem nézek. Ugyanígy vagyok a szakdolgozatokkal. Ellenben a régi kiadványok igazán érdekelnek: a csodálatos meséskönyvek, a különböző bibliák, melyekbe óriási munkát fektettek a készítők. Órákig elnézegetem a kezdőbetűket, a színes iniciálékat. Szerintem jó az, ha a könyvkötő azt is megnézi néha, hogy mi van a borítólap mögött. Az érdekes könyvek mellett néha furcsa emberek is feltűnnek, lehetetlenül hangzó kívánságokkal. Bár az ízlésekről nem érdemes vitatkozni, Berger Mihály még ma is emlegeti azt a kedves kuncsaftot, aki az általános iskolai énekkönyvet feketébe szerette volna öltöztetni. Másvalaki meg a barna színű imakönyvhöz ragaszkodott a hagyományos fekete helyett.- Az ügyfél kívánsága az első, ez nem vitás - teszi mindezekhez. - Sok esetben viszont hallgatnak rám a tanácstalanabb megrendelők: kiteszek eléjük néhány mintát, s a könyvhöz véleményem szerint leginkább illőt javaslom. Beszélgetésünk végén a könyvkötődinasztia következő nemzedékéről is szó esik. Ki veszi át majd a stafétabotot? Berger Mihály - aki sokat köszönhet édesapjának, hiszen tőle is számos fogást „ellesett” - ma már nehezen tudná elképzelni életét a lemezolló, a kerekes vágógép, az aranyozóprés nélkül.- Jómagam elvált ember vagyok, a fiam még kisgyerek. Mikor néha meglátogat a műhelyben, nagy érdeklődést tanúsít a gépek iránt. Ezt a szakmát választaná? Előre ezt nem lehet tudni. Ha így lenne, szívesen venném, csak ezt mondhatom. SZERI ÁRPÁD Fotó: S. M. A Krucsay-„sztori’ Múltba szökő emlékek között Hogy zúg át a történelem az emberi sorsokon? Az emlékek gyakran foszladozottá válnak a telő idővel, akár az agyonnyűtt ruha.- Nem Krucsayak, Gacsályi-lányok voltunk - igazít ki Ilonka néni. Fehérlő uj- jai a kerítés rácsára feszülnek. Azután elmondja még egyszer, amikor a kutya haragja lecsillapul. A jól megtermett csokoládébarna vizslakeverék lehetne illedel- mesebb. Az idő, ami rajtunk telik, néha mintha elfáradva megállna. Az öreg ház, a házfalak közé zsugorodó udvar, amely a sebeit majd csak a nyár zöld lombjaival takargathatja, az öregedésükkel nemegyszer szépülő bútorok, a használat célszerű módja szerint elkopó, elvékonyodó eszközök, a kéz langyuló melegét őrző kilincs - mind-mind szótlan tanú: L. L.-né Gacsályi Ilonka nyolcvanhét, húga, Ga- csályi Margit nyolcanöt éves.- Mi is olyan öregek vagyunk, mint ezek a bútorok. Jöjjön csak, nézze meg! Ezek között nőttünk föl hatan. Parasztszoba súlyos bútorokkal telerakott félhomálya. Az invitálással kiszabaduló sóhaj, mintha ebben a feléledő múltban keresné helyét. Túl a bécsi barokk stílusú szekrények faragott oszlopain, az ión csigavonallal záródó oszlopfejezeteken, az ágytámlák' finom párkányzatán. Túl a mérhető időn.- Gacsáj fönn van Zemplén fölött. - Ilonka néni kérdőn néz a húgára. Sok- dioptriás szemüvegük mögül egyre több tárgy zuhan a megfoghatatlan homályba. De talán annál élesebbé válik egy-egy emlék.- Édesapánk, Gacsályi József korábban a gyomai Kner Nyomdában dolgozott - mondja Margit néni. Ö a frissebb, elevenebb nyelvű. - Az itteni Molnár-féle Nyomdába került.- A mama 1895-ben jött ide - veti közbe Ilonka néni.- Igen, igen, úgy valahogy. És amikor Szekszárdra költöztünk, először ott laktunk, ahol most az új kórház bejárata van. Azután költöztünk ide. Apánk már 1906- ban meghalt, édesanyánk hat gyereket nevelt egyedül! Ö is felvidéki volt, mint édesapánk. Homonnai lány. Spauszta Ilona. Az édesanyánk ősei között vagy az ő rokonságában lehetett az a Krucsay, akit még korábban kérdezett...- Aki lefejeztette a feleségét.- Krúdy Gyula irta le egyszer, hogy ez a Krucsay, aki alispánféle volt, vagy valami hasonló fönn a Kárpátokban, ez a Krucsay kivitte a feleségét büntetésül a pusztába, aztán lefejeztette... Úgy tudta, hogy egy betyárral csalta meg őt, de aztán sokat marcangolta a lelkiismeret és az emberek is találgatták, hogy így történt-e igazán... Mert később a pusztán megtalálta a felesége imakönyvét is. Még az 1700-as évek elején történhetett.- Döntse el a történelemtudomány, hogy az asszony a férje vagy a saját lelki üdvéért imádkozott... Margit néni csendesen mosolyog, bólogat. Egymás szavába vágva mesélik, tán az újság is meg van, ahol a történet olvasható, és megvan valahol az a két sírbeszéd, amit azokkal a régi, szemrontó betűkkel írtak az ősök. Csakhogy itt járt valaki mostanában. Mostanában?- Mindent kikért tőlünk, mindent végignézett. Ide raktuk ki az asztalra, amit találtunk. Ilonka néni keze lassú félkört ír le ahogyan kinyújtja karjait a széles asztallap felé, majd visszahúzza.- Adták bizalommal?- Jár nekünk újság is - válaszol Margit néni azonnal, s folytatná is, ha testvére nem szakítja félbe:- Müller. Ő járt itt, és elvett minden fontosat. De aztán fénymásoltatott is nekünk...- ...elolvasni mi már úgysem tudjuk. Hiába jár az újság is. Pedig de szerettünk olvasni! A sok könyv már a gyerekeknél van... Jókai, Mikszáth, útikönyvek - valamennyit nagyon szerettük! * Ilonka néni a díványon ül, kissé merev felsőtesttel. Csak ölében elnyugvó kezei rebbennek meg időnként. Húgának szavaira ügyel. Néha felém fordul. Érzem, benne több a gyanakvás. Szavaira is néha finoman, észrevétlenül rátelepszik, akár a por:- Dolgoztunk egész életünkben valamennyien. Amikor apánk meghalt, anyánk varrt ránk, kosztosokat tartott, és ahogy iskolába kezdtünk járni, nekünk is szokni kellett a munkát. Ahogy cseperedtünk - belenőttünk. De mondja, miért kiváncsi a mi életünkre?- Talán azért, mert csaknem egy idősek ezzel a századdal. Sorsuk többségünknek már történelem... Margitka néniben az előző mondat utolsó szava bolyong a legtovább.- Édesanyánk is százéves korában halt meg. Még kilencvennégy éves korában is hogy olvasott! Munkára nevelt bennünket, de úgy, hogy aztán a három lány össze is fogott, hogy a fiúk tanulhassanak. Mi dolgoztunk, a fiúk pedig - tényleg - tanultak. Erre csak nekik volt alkalmuk akkor itt, Szekszárdon, A legidősebb, Jóska orvos lett, meghalt már. Két fia van, az egyikről annyit tudunk, hogy valahol tanár. A másik öcsénk, Jenő, a Dédásznál volt könyvelő, Laci meg Szekszárdon ta- nítóskodott talán még a felszabadulás után is. A csatári iskolában.- Nem is szakadt szét a család soha. Mind a ketten a városnál tisztviselőként, titkárnőként dolgoztunk - folytatja ezúttal a nővér - Én akkor már férjnél voltam. A fiam őrnagy, a lányom Szolnokon tanít... Szóval csak a második világháború után változott a helyzet.- Mi a felszabadulás után reakciósaknak számítottunk - mondja Margitka néni -, hiszen a városnál szolgáltunk. De még a nyugdíjazásunk után is dolgoztunk, ma is a bankból kapjuk az ebédet.- A háború? Nézze meg, talán egy marsall is aludt abban az ágyban, amelyikben most én - mondja hirtelen Ilonka néni. - Édesanyánk felvidéki volt, majd az összes szláv nyelven meg tudta értetni magát. Cseh nyelven, tótul, szerbül, oroszul, ő beszélt a nálunk megszállt oroszokkal is. Fönt laktunk a tanyában azokban a napokban, amíg az őr itt állt a házunk előtt. Szó esik Alekszander nevezetű „összekötőről” is, aki „nagyon rendes ember volt”, és ha az emlékek nem szépítenek, akkor nagyon helyes is. Szó esik arról is, ha Margitka néni ma nyolcvanhat évesen is nem járna föl dolgozgatni a szőlőbe, akkor az a kis maradék erő is rég odalenne. - Hallgatom őket, visszatér az eleven emlékezet gyermekkoromból ismerős, nagyszüleimnek köszönhető varázsa. Búcsúzás előtt meglepetés ér.- Ilus, emlékszel, amikor Vitéz Vendel István, a város régi polgármestere átadta a helyét a nyilas Tarlós Károlynak, kezedbe került egy nyilvántartás, amit a Tarlósi mindenestül kidobott volna? Te akkor ezt a nyilvántartást hazahoztad... Ázván benne fölsorolva, hogy hova vitték á zsidókat Tamásiból, Tolnából - a megyéből mindenünnen. Míg a valahonnan előkerített, elsárgult, négyzetrácsos papírlapokon a rubrikákban feltünteti neveket silabizálom - Margit néninek eszébe jutnak a gombok is. Igen, a gombok.- Tudja, ott kezdődik a baj, ha már mozogni se tud az ember. Múltkor idejött az Ilus lánya, az, aki Szolnokon tanít és száz gombot varrt föl nekünk! Százat! Az unokák meg hazajárnak nyaralni. Négy unoka, öt dédunoka, egy ükunoka. Mind az llusé.- De hozzád futnak először, mert te értesz jobban a nyelvükön! BÓKA RÓBERT Fotó: SÖRÖS MIHÁLY Berger Mihály a Lipcsében készült Krause-féle aranyozóprés mellett Nem árt vigyázni a pengeéles lemezollóval „Mi is olyan öregek vagyunk, mint ezek a bútorok”
