Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-12 / 61. szám

1988. március 12. "KÉPÚJSÁG 5 Széles Lajos, a Naksol feltalálója Az égés elleni gyógyszer 20 éves kálváriája Ajándék, melyet nem akartak elfogadni Széles Lajos bácsin alig fogott valamit az idő: csak az amúgy is ősz haja vált még fehérebbé, s homlokán mélyültek el a ráncok. Ám testtartása most is ugyan­olyan egyenes, mint amikor - úgy tíz éve - először láthattuk őt a tévé képernyőjén. Magyarország-Uruguay­Magyarország Kicsit félve kopogtattunk a 91 éves ember dombóvári otthonának ajtaján, hi­szen - mint hírlett - Lajos bácsi jó ideje nem fogad látogatókat, annyi megpró­báltatás után végre nyugalomra vágyik. A híresztelést később maga is megerősí­tette: ha nem régi barátjával, Lendvai András nyugalmazott rendőr alezredes­sel együtt keressük fel, talán ez az írás sem született volna meg. így viszont szerencsével jártunk. Mikor megtudja, hogy a Népújságtól érkeztünk, észrevehetően felderül az arca:- Igen, igen, emlékszem. Már kezdet­ben is szépen írtak rólam. Jöjjenek át a másik szobába, ott nagyobb a hely és nyugodtabban beszélgethetünk. A hagyományos módon berendezett helyiségben egy közel ember nagyságú, különleges zárakkal és csatokkal ellátott viharvert hajókoffer vonja magára a fi­gyelmet. Ez a hatalmas bőrönd rejti ma­gába az évek során felgyülemlett, ma már féltve őrzött hivatalos iratokat és doku­mentumokat.- Uruguayban vettem - mutat a sarok­ban heverő hajóládára Széles Lajos. - Összesen 35 évig éltem Dél-Ameriká- ban. Pedig 1929-ben eredetileg a másik Amerikába készültem, csak ott végül is nem fogadtak. Bejártam én az egész vilá­got - int körbe a kezével. - Az első hábo­rúban, 1918-ban katonaként elkerültem Oroszországba, a Krím-félszigetre. Aztán hazajöttem, de a félelem bennem maradt. Féltem a következő háborútól. Lajos bácsi hosszasan és szemmel láthatóan fellelkesülve idézi fel akkori ön­magát, kalandjait, kivándorlóként eltöltött I------------------------------------------------------1 A féltve őrzött hajókoffer éveit. Eleinte a kedvező éghajlatú Argen­tína, majd Brazília, később Uruguay adott új hazát a fiatal borbélynak.- San Jósé megyében, Santa Luciá­ban történt, 1957-ben - emlékezik. - Két magyar barátom bentrekedt egy lángoló buszban, s csúnyán összeégették magu­kat. Nagyon megsajnáltam őket, s azt gondoltam magamban: nem létezik, hogy nincs orvossága az égési sérülé­seknek. Persze, ezt megelőzően már kí­sérleteztem állatokon, de ez a baleset győzött meg arról, hogy tovább kell foly­tatnom a munkát. Eltelik hat év, mire úgy érzi, a szer eredményesen használható. S közben azt is elhatározza magában, hogy három és fél évtizednyi távoliét után hazatér szülőfalujába, a Dombóvár melletti Nak- ra. 1964-ben lépi át a határt.- Ennek a kis ország­nak akartam hozni egy ajándékot - hirtelen könnybe lábad a sze­me. - Hogy meggyó­gyuljanak a rászorulók. Köszönőlevelek a gyógyultaktól A kistelepülésen - érthető módon - hamar elterjed Széles Lajos hi­re. Nemsokára a Tolna Megyei Népújság is be­számol az esetről „In­gyen gyógyít a népi pa­tikus” címmel.. Részle­tek az 1967. január 31-i írásból: „Jöttek hozzá már Dombóvárról, Kurdról, de még a Somogy megyei Gölléről is. A gyógyítá­sért senkitől sem fogadott el semmiféle ellenszolgáltatást(...(Találgatások, men­demondák terjengenek a különös öreg­ember körül(...)Egy évvel ezelőtt kezdett el beszélni találmányáról. Először meg­mosolyogták^..(később egyre többen hozzá fordultak segítségért. - Segít az öreg, a zöldesbarna, teához hasonló gyógyírral - hirdették egyre többen(...( Találmány? Szemfényvesztés? Mind­egyikre tippelnek a nakiak. Nagyon jó a véleményük azoknak, akik itt és így gyó- gyultak(...( Jó lenne pontot tenni a men­demondák végére. Ha találmány, ve­gye hasznát a közkincsnek minden rá­szoruló, ha pedig nem az, akkor is segít­sék hozzá a helyieket a tisztázódáshoz. Mindenképpen érdekünkben állana vé­gére járni Széles Lajos naki népi patikus gyógyításának, esetleges találmányá­nak.” Nos, mint tudjuk, a dolog végére járás több mint húsz évet vett igénybe, s ez a magyar találmányok esetében alkalma­zott közismerten lassú ügyintézést szá­mításba véve is túlságosan hosszú idő­nek tűnik.- Nem akarták elhinni, hogy értek az égési sebek gyógyításához - legyint Széles Lajos.- Pedig hányszor bebizonyítottam ezt. Még az elején történt: eljött hozzám egy leforrázott kezű asszony. Lekezeltem a karját, s mire tízig elszámolt, megszűnt a fájdalma. Még aznap benéztem hozzá, s látom ám, ott gyúrja a tésztát az asztalon. Sok ilyen esetet mesélhetnék... Azt azonban senki sem mondta ne­kem, hogy nem gyógyult meg. Nézzék csak, mennyi köszönőlevelem van! Minden jó, ha a vége jó?! A Naksolt - mert így nevezte el Széles Lajos a találmányt, utalva szülőfalujára - idén január végén törzskönyvezték és nyilvánították gyógyszerré - hazánkban. Ez a lépés ugyanis már számos más országban évekkel ezelőtt megtörtént. Az elkoptatott közhely szerint senki sem le­het próféta saját hazájában.- Ez nem lepett meg, bár arra nem gondoltam, hogy ennyi ideig eltart - vála­szol a huzavona okát firtató kérdésre. - Hogy miért volt mindez, nem tőlem kelle­ne megkérdezni. Mindenesetre bíztam abban, hogy győzni fog a Naksol. Mert nagyon sokan jóindulattal foglalkoztak ezzel. De szégyelljék magukat azok - csattan fel a hangja -, akik rajtam akartak meg­gazdagodni. Valamivel később, már nyugodtabban folytatja:- Mindegy, az a fontos, hogy megér­tem: 91 éves koromban pecsét került a Naksolra. (Lajos bácsi ott tartózkodó rokona és egyúttal gondozója, Pál Györgyné ké­sőbb odasúgja nekünk: - Amikor felol­vastam neki a gyógyszerré nyilvánításról szóló hírt, hát bizony... az egy kicsit „kibo­rította”. Hogy is mondjam...ez az öröm megríkatta őt. Amúgy vidám ember ám. Sokat be­szélgetünk, rengeteg viccet mesél, meg énekel.)- Ö az én „őrangyalom” - mosolyog Széles Lajos. - Mostanában már nem­igen járok sehova és nem fogadok sen­kit. Nem azért, mintha nem állnék szóba akárkivel, csak hamar felismerem a „ha­miskártyásokat”. Az irigyeimmel sem tö­rődöm - még mindig jobb, ha irigyked­nek, mintha szánakoznának rajtam. Jól érzem magam. Ha kitavaszodik - merül el a tervezgetésben -, elsétálok a cuk­rászdába, s megiszom egy kávét, rum­mal. Jó egészséget kívánva távozunk a Naksol feltalálójától, akit úgy látszik, nem törtek meg a viszontagságok. Kikísér bennünket az ajtóig, s mielőtt végképp elköszönnénk, mutatóujját magasba emelve, igaz hittel mondja:- Most már biztos, hogy Széles Lajos neve fennmarad addig, mig égett ember lesz a világon. Nem bántam meg, hogy elhoztam ennek a kis népnek ezt a gyógyszert. SZERI ÁRPÁD Fotó: SÖRÖS MIHÁLY Egy újítás viszontagságai Ilyen gazdagok vagyunk? Az új talppal készített cipő prototípusa - jelenleg az INNOFINANCE bank széfjé­ben tartják Elvi vazlat az újításról Baricz István a Bony­hádi Cipőgyárban dol­gozik huszonöt éve, je­lenleg iparjogvédelmi előadóként. Ez idő alatt negyvenegy elfogadott újítása volt. A legutóbbi­ról azonban már írás­ban is lemondott a vál­lalat vezetése, nem tar­tanak igényt rá, nem kí­vánják hasznosítani, megadták a jogot a fel­találónak, hogy bárkivel tárgyaljon - akár az országhatáron belül, akár azon kívül -, aki hajlandónak mutatkozik az újfajta ter­mék gyártására. Az újítás lényege a következő: Baricz István sikerrel megoldotta a láb szellőzé­sét - cipőn belül. Egy szeleprendszer se­gítségével áramoltatja a levegőt, ezáltal a láb komfortérzése rendkívüli módon megnő. A levegő mozgatásihoz az em­beri test minden lépésnél fellépő és vál­tozó nyomását használja ki, mellyel az ember a sarkaira nehezedik. Többfajta cipőnél kihasználható lenne ez a mecha­nizmus. Például az olcsóbb kategóriába tartozó műbőr felsőrészűeknél, mert azo- _ kát is kényelmessé tehetné. A drágább, jobb lábbeliket értelemszerűen még komfortosabbá tenné, de a legnagyobb felhasználási terület nyilván a sportcipők gyártásában lenne. Minél nagyobb igénybevételnek van kitéve ugyanis a láb, annál inkább izzad, de ez az új talp annál több levegőt is juttat a megfelelő helyekre, vagyis megszünteti a kellemet­len érzést. Összefoglalva tehát megálla­pítható, hogy legalábbis figyelemre méltó újításról van szó. Ennek ellenére Baricz István munka­helye, a Bonyhádi Cipőgyár nem kíván foglalkozni az újítással. Olyannyira nem, hogy még műszaki vizsgálat alá sem vol­tak hajlandók vetni az új talppal készült prototípust. Az okra kérdeztem rá Nikolov Tamás­nál, a vállalat új igazgatójánál. Az ő véle­ménye az volt, hogy elképzelhető, hogy nagy üzletet szalasztanak el, de a jelenle­gi gazdasági körülmények között a cipő­gyár nem vállalhat akkora kockázatot, amekkorát a célgépek kifejlesztése je­lentene - pénzben. Túl sok még a nyitott kérdés, az újítás kidolgozottsági foka alacsony, de ha ma­ga a talprész készen lesz, akkor termé­szetesen lehet tárgyalni a bonyhádi ci­pőkbe való beépítéséről - mondta Niko­lov Tamás. S ami ennél még furcsább, az eddigi felmérések alapján egész Magyarorszá­gon nincs olyan cipőgyár, amelyik fantá­ziát, üzletet látna benne. Pedig az újító hasznosítási szerződést kötött az INNO­FINANCE Általános Innovációs Pénzinté­zettel a találmány mielőbbi felhasználá­sára. Ez alapján a bank vállalja, hogy fe­dezi a szükséges szerszámok elkészíté­sének, a sorozatgyártás előkészítésének költségeit, ha lenne valaki, aki hajlandó lenne vállalni némi kockázatot. S mivel már közel két éve megy a huzavona, az idő egyre múlik, mindjobban nő a ve­szély a tekintetben, hogy a világon valaki másnak jut eszébe ilyen vagy ehhez hasonló módon megoldani a láb cipőn belüli szellőztetését. Most még nem len­ne elkésett dolog belevágni a gyártásba, mert az INNOFINANCE nemzetközi fel­mérése alapján még sehol sem kezdő­dött el az ilyesfajta lábbeli sorozatgyártá­sa. Talán közrejátszott a bonyhádiak dön­tésében, talán nem, de Baricz István az úgynevezett „nehéz” emberek közé tar­tozik - mint a feltalálók, újítók többsége -, legalábbis a környezete ezt tartja róla. Nem rejti véka alá a nézeteit, a vállalati rangban fölötte állóknak éppúgy meg­mondja, ha más a véleménye, mint bárki másnak. Ebben az ügyben azonban teljesen mindegy a feltaláló személye, megnyilvá­nulásai, karaktere, sőt még az is, hogy ő személy szerint mennyi pénzt fog „le­akasztani” szellemi termékének hasz­nosulása után, egyetlen szempontot kell csupán szem előtt tartani: ez az újítás mennyi hasznot hozhat a vállalat, az or­szág, a népgazdaság konyhájára. Nem tudom minek tulajdonítsam honi vállalataink közömbösségét ezen újdon­ság iránt, de hogy ez nem törvényszerű, azt bizonyítja, hogy máris három komoly nyugat-európai cég érdeklődik a talál­mány iránt. Bármikor hajlandóak tárgya­lást kezdeni a gyártói jogok megszerzé­sének feltételeiről, de Baricz István még vár. Reménykedik abban, hogy lesz Ma­gyarországon is olyan vállalkozó, aki haj­landó és képes lesz az új talppal előállíta­ni lábbeliket itthon. Főleg azért reméli ezt, mert nem szeretné, ha az általa meg­álmodott „komfortcipőket” majd kemény valutáért kellene az országnak vásárol­nia - valahonnan Európából. Valóra válnak reményei vajon? S nem tanultunk még eleget eddigi ha­sonló, és keserű tapasztalatainkból? (Lásd: Rubik-kocka!) Ilyen gazdagok vagyunk? WÁGNER DEZSŐ Rajtam akartak meggazdagodni... Ennek a kis országnak hoztam egy ajándékot... Nem akartak hinni nekem...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom