Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-29 / 75. szám
4 Képújság 1988. március 29. Moziban Tüske a köröm alatt A Panoráma mozi kamaratermében mutatják be az Onimasza című új, japán filmet Úgy látszik, már világgá menni is bonyolult dolog. Legalábbis ezt sugallja Sára Sándor új filmje a Tüske a köröm alatt. Szimpatikus, világmegváltó gondolatokkal megáldott főhőse Hódosi András festőművész sem képes elmenekülni a világ elől, az utána megy a magyar pusztába. Pontosabban jelen van ott is. Azok a gondok amelyek elöl menekült- a korrupció, a helyi hatalmasságok érdekösszefonódása, az anyagi visszaélések, a vezetők féktelen tivornyázásai, a köztulajdon kisajátítása - a pusztán éppúgy megtalálhatók mint a fővárosban, a művészetirányítás berkeiben. így hát a kör bezárult, meglehetősen keserű valóság, amivel a festő találkozik. A valóság szót itt hangsúlyoznám, hisz annak ellenére, hogy játékfilmet látunk, néha úgy tűnik, mintha dokumentumfilm lenne a Csoóri Sándor által írt, Sára filmre fogalmazta történet. És ez nemcsak azért van, mert ténylegesen dokumentumfilmes eszközöket használtak, hanem mert igazságtartalmú amit bemutatnak, hasonlóval a legtöbb néző találkozhatott. Azt hiszem itt kell keresni a film sikerének a titkát. A valóság, a meglévő társadalmi problémák bemutatásával, az igazság erejével hat és ez feledteti a megvalósítás gyengébb pontjait, elhiteti az egyébként teljesen extrémnek tűnő részleteket is. Gondoljunk csak arra, amikor Hódosi a nagy magyar puszta kellős közepén, tehénfejés közben Heideggeről cseveg franciául egy Párizsból idekeveredett fiatalemberrel, akinek mellesleg a szerelmét is elcsábította. Ilyet azt hiszem csak az élet tud produkálni, minden más esetben művinek, kitaláltnak tűnhet. Ebben a filmben nem az. Ha valakit sajnálhatunk az csak a festő, akit Cserhalmi György jelenít meg emlékezetesen jó alakítást nyújtva. Naivitása, A Bartók vonósnégyes Szekszárdon Néha még jó is, ha az ember „alulinformált”, mert ezúttal csak a koncert után, sőt, jelesül, leginkább a Heti Világgazdaságból (sic!) tudtuk meg, hogy a kamaramuzsikusok primáriusa, Komlós Péter, frissen beszerzett, eredeti Stradivariu- son játszik, amelynek értéke meghaladja az egymillió NSZK márkát... Azt mondjuk, hogy „jó az alulinformáltság” , mert ezúttal nem tudta sem örömünket, sem hangzásélményünket elrontani (befolyásolni). Miért? Egyszerűen, mert az 1700-ból származó Stradivari ide, Guarnerius oda - ezt cserélték többek között érte - lehet mesterhegedű, avatatlan kézben nem ér semmit, és fordítva. A koncertélmény - a hangzás kivételes nemessége -, amit március 23-ának estéjén kaptunk, pedig minden leirhatót felülmúl. Ez az együttes, amely immáron három évtizede csaknem változatlanul együttmuzsikál, járja a nagyvilágot, kitüntetett és kitüntető fellépője az ENSZ-palotá- nak, államférfiak fogadótermeinek... semmi meglepő és kivetnivaló nincs abban, ha úgy érzékeltük, hogy szekszárdi hangversenyzésük teljesen fesztelen, oldott, nyugodt volt: az égvilágon minden az odaadó muzsikálást szolgálhatta. Komlós Péter, Hargitai Géza, Németh Géza és Mező László műsoruk első számaként Haydn: g-moll vonósnégyesét játszották. Boros Attila - ezúttal igen tö- mörre fogott, hasznos - ismertetőjéből megtudtuk, hogy a nyomán következő Mozart: K. 465-ös vonósnégyes mintegy tisztelgés a mester, példakép, nagy előd mivoltának: hat ilyen alkotását Haydnnak ajánlotta. Dvorak pár nap alatt kottára vetett, de grandiózus méretű A-dúr zongoraötösét (Op. 81.) Hegedűs Endre játszotta az együttes partnereként. Hegedűs Endrét- bár világhírűnek nevezte a műsorismertető - a nagy feladat: együtt dolgozni a Bartók vonósnégyessel, vélhetően „drukkba szoríthatta” volna. Nem igy történt. Komlósék fesztelen muzsikálása, a hatalmas rutin, de ezzel együtt mindent a zene szolgálatába állító alázat „megbü- völte” a fiatal partnert, s ily módon mintegy pályaajándékot is kapott századunk egyik legmagasabb rangú zenei faktorától... A vonósnégyes mind a négy tagja mester, professzor a saját szakmájában, ám, hogy együttesen minek tudói, letéteményesei, azt csak sejtetni tudjuk a szavak erejével. Mindenesetre át nem ruházható élményt vesztett 1988-ban az, aki ezt az eseményt elszalasztottá... D. T. nem e világi gondolkodása minden bajt a saját fejére zúdít. Törvényszerűen kerül összeütközésbe a környezetével és a harcban a győzelemre sincs esélye. Ehhez még társul művészi és emberi válsága, de mindez sem indokolja azt a döntést, hogy háromszáz remek művét jótékonysági célra áldozva letegye az ecsetet, bojtárnak álljon egyik atyai jó barátjához, és ezt követően csak festömeszelőt vegyen kézbe. Természetesen van még szerelmi szál is a történetben, de az mellékes az alapvető konfliktushoz képest, ami van, létező probléma, és bemutatása hatásos. Csak üdvözölni lehet a szerzők kezdeményeHagyománnyá nemesedett szép szokás, hogy megyénk zeneiskoláinak a zeneművészet eszközeivel embert formáló pedagógusai időről időre a koncertpódiumra lépnek; a leghatásosabb pedagógiai módszerrel, a személyes példa- mutatással számot adni művészi elhivatottságukról, a város zenei életében betöltött nélkülözhetetlen szerepükről. Ezért is tettünk különös örömmel eleget annak a meghívásnak, mely Bonyhádra szólt, a március 22-i tanári hangversenyre. „Nem sokaság, hanem lélek’’... lehetett volna igaz mottója ennek a rendezvénynek, ami szép példája volt az egymásért tenni akarásnak, a hivatás iránti elkötelezettségnek. Létszámában kicsi, de tenni akarásban szép eredményeket felvonultató - fiatalokból álló - tanári testület lépett pódiumra. A zongoristák közül a legifjabb Pálos Grácia bemutatkozása hozott szép sikert: Bach: f-moll prelúdium és fúgájának, Chopin: C-dúr etűdjének, valamint Liszt: Rigoletto-parafrázi- sának előadásával. Elmauer József mint szólista és kísérő egyaránt oroszlánrészt vállalt az est sikeréből: Liszt: Funérailles című nagyszabású zenei freskójának Hangversenyek A megállító tábla szerzője nem tudta pontosan, hogy a requiem, bár oratori- kus műfaj, valójában - gyászmise. Nem túl nagy számmal élnek ezek a zenei gyakorlatban, de az a viszonylag kevés, eléggé nevezetes. Mozarté például, mert tudván tudta, a saját halotti miséjét írja; az pedig morbid ügy, hogy a legújabb kori kutatások szerint a feleségének tevőleges (fizikai) köze lett volna korai halálához. Brahms: Német Requiemje - ez is elhangzott a közelmúltban megyeszékhelyünkön - nemzeti trenódia: szívszorongató közösségsirató. S Verdié, az egyik legközismertebb?... A hivatalos szakfogalmazás szerint „Verdi gyászzenéje nem liturgikus jellegű... Fájdalma és gyásza az ember fájdalma... Requiemjében mindvégig a dallam, az olasz bel canto sajátos varázsa uralkodik. Ez a dallamvilág az olasz nép leikéből virágzott ki...” A bel canto pedig, mint tudjuk, nagyon is világias dolog: szerelmetesen szép énekszó... zését, hogy a magyar filmművészet hagyományaihoz visszatérve sok egyéb kimódolt, látszatproblémákat bemutató film után a mai magyar valóságból választottak témát. Még akkor is örömmel üdvözlöm ezt, ha témájuk szélsőséges, csak keveseket érintő. Hisz a művészvilág gondjaiba, belső hatalmi harcaiba mi állampolgárok még betekinteni sem tudunk. Viszont ez a film alap ahhoz a reményemhez, hogy előbb-utóbb más társadalmi kérdésekkel, napi valóságunk gondjaival, problémáival is találkozhatunk majd a filmvásznon. TAMÁSI JÁNOS megszólaltatásával, valamint a verseny- művek kíséretével. Mozart: D-dúr fuvolaversenyének I. tételét és Fauré: Fantáziáját Csekéné Hanoi Júlia átélt zeneiségű virtuóz előadásában hallhattuk. Nehruda Esz-dúr trombitaversenyének két tételét adta elő Denke János - érdemes volt e kevéssé ismert műre figyelmet szentelni - és szívesen hallgattuk Bach népszerű E-dúr hegedűversenyének I. tételét Wunderlich Ida előadásában, Krómy Judit közreműködésével. Jakab Károlynétól Liszt soha meg nem unható Szerelmi álmainak leghíresebb darabját hallottuk. A műveket Rónai Jó- zsefné pontos, szakszerű, rövid ismertetése vezette be. Az összegzés egyben pedagógiai tanulság: tudatos és magas színvonalú a bonyhádi zeneiskola, iskolaépítő-után- pótlásnevelő munkája, hiszen a fellépő zongoratanárok szinte mind az iskola neveltjei. Ez a tény pedig évtizedek gondos, elhivatott tanári munkájának beérett gyümölcse. Akinek nevéhez fűződik: az iskola szakmai vezetője, Szakács Zoltánná pódiumra nem lépett ugyan, de irányító, nevelő munkáját végig ott éreztük az est sikerében. THÉSZ LÁSZLÓ Hát ennyit bevezetőül és összegzésként Verdi embersiratása kapcsán. Tulajdonképpen el is mondtuk: nem igazából gyászmiséröl van szó ezúttal, hanem szinte valami egészen másról, amire Verdi egy annak nevezett requiem ürügyén figyelmeztet: az életről... Remekbe szabott előadást kaptunk a szegediektől, még ha szégyenletesen gyér volt is a nézőtér. Nem tisztünk eldönteni, hogy Oberfrank Géza érdeme- e, de azt nyugodt lelkiismerettel leszögezhetjük, hogy ez a zenekar ma Dél-Ma- gyarország vitathatatlanul legigényesebb együttese. Az énekes szólisták: Misura Zsuzsa (szoprán), Szondi Éva (alt), Réti Csaba (tenor), Kováts Kolos (basz- szus) az alkalom magaslatán igyekeztek produkálni, de elvitathatatlan, hogy Kováts Kolos művészi veretéhez egyikőjük sem tudott igazán hozzáidomulni. A Vaszy Viktor nevét viselő kórus szép produkciót nyújtott, dicsérhető keze munkájaként Molnár László karigazgatónak. DOBAI TAMAS Verdi Requiemje a Babits Mihály művelődési központban Tanárok koncertje Bonyhádon Tévénapló Egy öreg hölgy Svájcból A Svájcban élő dúsgazdag öreg hölgy, aki valamikor Pesten az Angolkisasszonyokhoz járt iskolába, érettségi találkozóra hívja egykori osztálytársait. Százezer frankot áldoz arra, hogy felkutassa őket, de végre együtt vannak a Margitszigeten, most már valamennyien özvegyen, s megpróbálják felidézni a múltat. Latin idézetek hangzanak el, diákkoruk emlékeit mesélik akadozva, mert minden oly régen történt, hogy tulajdonképpen emlékezni sem érdemes rá. Közben mindenki átélte a maga tragédiáját, itthon vagy külföldön s most él, ahogy lehet, jómódban vagy tisztes szegénységben, amint az életben lenni szokott. S ekkor éles fordulatot vesz a történet. A dúsgazdag hölgy Svájcból nem éri be a múlt méla emlékeivel, tetemre hívja volt iskolatársait, kikényszeríti belőlük titkukat, mert mindegyiknek az életében van egy sötét emlék, amit Freud a tudatalattiba utal, s amiről jobb nem beszélni. Maga is vall: úgy érzi, felelős fia haláláért, amiért a sors azzal büntette, hogy elveszítette szeme világát. Ennek a kalandos érettségi találkozónak ez egyetlen értelme: szembenézni s talán így leszámolni a múlttal. A kísérlet túl jól sikerül, egyik nem is bírja elviselni a kínzó emléket, s öngyilkos lesz. A történet alkalmas arra, hogy jellemeket, sorsokat vonultasson fel, amihez a keretet Dürrenmatt kínálja: így érkezik meg gyerekkora városába, Güllenbe a multimilliomos Claire Zachanassian, s igy kedélyeskednek a baleset öregurai is a házukba tévedő vándorral, aki egyszer csak rájön arra, hogy vendégből egyszerre vádlott lett. Az analógia túl közeli, észre kell vennünk, ami önmagában nem is lenne baj, mert Dürrenmatt is átdolgozta Shakespeare-t és Strindberget, Gyárfás Miklós azonban az „Egy gazdag hölgy szeszélye" című tévéjátékában új értelmet keres a történethez, s itt már nem is „szeszélyről” van szó, egy unatkozó öregasszony játékáról, hanem a szembesítésről, amiben a múlt pontosabban a történelem is szerepet kap, mert nem az a kérdés, hogy mi történt velünk, hanem az, hogy mit tettünk mi magunk, veszélytelen és vészes időkben. Gyárfás Miklós ismeri, sőt a főiskolán tanítja is a színhatás titkát, itt is minden a helyén van, biztos arányok jellemzik a darabot, a cselekmény egyenesen halad előre, hiányérzetünk másból táplálkozik. Ami Dürrenmattnál groteszk voltában is egyetemes érvényt kap, kegyetlenség kísérlet arra, hogy legalább valamit jóvá tegyen abból, amit az irracionális sors elrontott, itt végeredményben mégis csak szeszély lesz, s meg is marad annak. A dúsgazdag Emese inkább csak játszik volt diáktársaival, egyszerűen azért, mert megteheti, játékának nincs erkölcsi tartalma, akkor sem, ha néhány egykori osztálytársának fel is kavarja lelkét. A filmet Váradi Hédi játéka teszi felejthetetlenné: búcsúfellépte volt. Nincs egy felesleges gesztusa, színészi pályája csúcsán búcsúzott el, s annyira szuggesztív, hogy a többieknek hozzá kell igazodniuk. A stiglic Mészöly Miklós története nem ily könnyen áttekinthető, mélyebbre nyúl, a rejtett ösz- szefüggéseket keresi, azt, ami a felszín mögött van, alig érzékelhetően. A magasban madár csapong, majd leereszkedik egy asszony vállára. A távolból robbanások hallatszanak, mindenen a rombolás nyoma, tűzoltók rohannak a lőporfüstös házak között, csak az asszony áll nyugodtan a pusztulásban, vállán a madárral. Mindkettőnek titka van, de nem tudjuk megfejteni, tulajdonképpen nem is akarjuk, mert beérjük azzal a tudattal, hogy az ellentétek találkoznak s kibékítik egymást. Változik a kép, új szereplők jelennek meg, új helyzetekben. A tehetségében csalódott festő, a magára maradt özvegy, az egykori földbirtokos, egy titokzatos nő, aki törve beszél magyarul s mint az álom lebeg át a képsorokon, majd egy kisfiú, aki arról beszél, hogy eljön az idő, amikor nem ölik le az állatokat. Mindennek van ellenpontja, de így teljes a kép, a sunyi házbizalmival, akinek képmutató szónoklatára nem válaszol senki, a tolvaj sofőrrel és a kisfiúk hadával, akik önfeledten futnak át a réten. A madár végül elszáll, az ismeretlen nő elutazik, a volt földbirtokosékat kitelepítik. Ennyi lenne az élet? Üres a kalitka, a madár elszállt. Csak a remény nem illan el, a kisfiú hittel tele baktat a kaptatón s bizakodva követjük útját. Mészöly Miklós története, amit Horváth Z. Gergely írt át és rendezett, a nézőt is próbára teszi, akinek el kell igazodnia a jelképek, sejtelmes utalások világában, ahol a titokzatos idegen álomként lebeg a valóság felett, nem a megváltást hozva, hanem a megváltás reményét. Horváth Z. Gergely költői képekbe foglalta a történetet, a szereplők nem mondják, inkább élik a játékot, melyben gyakran egy-egy gesztusnak kell kifejeznie azt, amiről szóval nagyon sokat kellene beszélni. Andorai Péter, Rák Katalin, Gieler Csaba, Hőgye Zsuzsa, Dobák Lajos hatásos és meggyőző s örömmel láttuk ismét a kitűnő Sándor Böskét. m , Ubü király Ar pénteki körséta a Budapesti Tavaszi Fesztivál nagyon sok eseménye között elvitt az Állami Bábszínházba is, ahol Alfred Jarry legendás Übü királyát mutatták be, ami a pécsi színház kísérletét leszámítva sokáig a tilalmi listán szerepelt. Jarryval kezdődik a máig eleven szürrealizmus, pontosabban Isidore Luden Ducasse-al, aki Lautréamont gróf álnéven adta ki a Maldoror énekeit, ez azonban jóval Jarry halála után vált ismertté. Lautréamont titokzatos, Jarry harsány, a francia irodalomtörténetek általában rendhagyó zseninek nevezik, aki inkább élte a lángész életét. Műve vékony kötetben elfér, néhány távolról sem jelentéktelen vers, mint Az agytalanítás nótája s az Übü-drámák sora, amiket műfajilag nehéz meghatározni. Az Übü király, amit most bábelőadásban láthattunk, diáktréfának készült, 1896-ban, de rögtön kiderült, hogy jóval több ennél: a zsarnokság, a kegyetlenség gúnyrajza, amiben századunk jó néhány főszereplője magára ismerhetett volna s ismerhetne ma is. Übü a gátlástalan zsarnok, aki irigy, kapzsi, de ennek megfelelően gyáva is, amilyennek a Bábszínház kitűnő előadása is mutatja, méltóan Jarry szövegéhez és szelleméhez. Az Übü minden abszurditásával és kifogyhatatlan ötletével, nem felhőtlen szórakozás, mert tudjuk, hogy a torzkép mögött riasztó valóság él, de ezzel együtt figyelmeztetés is Übü, mert jól tudjuk, a világ ma sem fogyott ki belőlük. CSANYI LÁSZLÓ Rádió Gon Már az antik világ nagyjai, a görögök is tudták, a polisz népének nemcsak szellemi, hanem fizikai szükséglete a színház. A katarzisban feloldó, nevetésben, vagy sírásban megtisztuló polgár aktív, alkotó résztvevője a politikának, a termelő munkának, a szabadság élményét, annak lehetőségét hozza el néhány órára, ám hatása nem szorítható az idő keretei közé. Magyarországon ma baj van a színházzal, talán ezért is volt jó vállalkozás a rádió kulturális hetilapjának, a Gondolat-jelnek a legutóbbi összeállítása Thália híveiről, szolgálóiról. Szándékosan maradtam a távol tartó, mérsékletes kifejezésnél, sokan ugyanis válságnak nevezik a jelen kulisszák mögötti állapotát. Szívesebben tartom azonban azt a műsorban elhangzott véleményt, miszerint „békebeli”, monarchikus színházi életünk, a Csárdáskirálynő- igényszint meglehet sokaknak kellemes, langyos sikereket eredményez, de nem lehet kielégítő senki számára. Hiszen életünk tükre a színpad, és ha mindennapjaink kis kérdések körül csordogálnak, miközben lelkünk elhallgatásokkal, szorongásokkal teli, akkor ez a letargikus, elégikus hangulat rátelepszik a színpadra is. Leggyakrabban éppen a felhőtlat-jel len, illuzórikus világba való menekvés a kiút, beéri az ember a szabadság morzsáival... Keresi, de nem találja a választ, mi hiányzik, miért nem érzi jól magát. Az elméleti kérdésektől az Ausztriában színre kerülő darabokig egy nagyszerű műfordító. Barbara Frischmuth bemutatásáig szűkült a kör, aki többek között Spiró György Csirkefej című drámáját, Eszterházy Péter írásait fordította német nyelvre. A történelemben egymásra utalt, egymás ellen viaskodó a „sógorságot” mégis vállaló két nép szellemi kapcsolatáról a jövö lehetőségeit keresve beszélt, aminek esélye úgy lehet, ha a rájuk rakódott „hideg zsír” feloldódik, enged. Szovjet Taganka, a plakátokról is száműzött világhírű rendező, Ljubimov és a névtelen rendelethozót ostobassággal, idiotizmussal illető színházigazgató, majd az alternatív színház... alternativitást egyre inkább nélkülöző választási lehetőségekkel. Izgalmas kérdések, amiket a témához illő, megszokott érzékenységgel, mélységgel közvetítve a kultúra területén egyik legszínvonalasabb, Bölcs István főszerkesztő nevével fémjelzett műsorunk, a Gondolat-jel.-takácsdo
