Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
4 NÉPÚJSÁG 1988. március 12. Ausztrália magyar szemmel „Kengurut csak áltatkertben láttam" Kontinensnyi ország tőlünk tizen-. nyolcezer kilométerre, a déli féltekén. Egzotikus, máshol nem található állatok: kenguru, kacsacsőrű emlős, koala, emu. Hatalmas, száraz sivatagok, őslakók és bumerángjuk. Tengerpart, hatalmas, hegynyi hullámokkal és a tetejükön egy szál deszkán egyensúlyozó emberek. Igen, ez az ötödik kontinens, a kétszáz éve alapított Ausztrália. Kevés hazánkfiának adatik meg, hogy ellátogasson e távoli vidékre, ezen kevesek közé tartozik Bien János, a BHG szekszárdi gyáregységének főkönyvelője.- Nem pénzügyi szakemberként, hanem sportolóként jutottam ki Ausztráliába - mosolyog a fiatalos, 51 éves férfi, a „Veterán Atléták Országos Szövetségének” tagja. - 1987-ben, Melbourne-ben rendezték meg a VII. Veterán Atlétikai Világbajnokságot, ezen vettem én részt harmincnégy társammal együtt. Előzmények- Amikor először felvetődött az ausztráliai út gondolata, ott volt a sok ha: ha minden összejön, ha nem kerül elérhetetlen összegbe, ha nem okoz túl nagy lemondást a családnak és így tovább... Mindenesetre elkezdtem gyűjteni a pénzt, plusz munkákat vállaltam. Kezdetben 35-40 ezer forintról volt szó, ez az indulás előtti napon 80 ezer forintra ugrott. Ez természetesen csak a repülőjegy ára volt. Az egyhónapos kinntartózkodásunk költségeit az ott élő magyarok vállalták. Hosszas izgalmak után - a repülőjegyet' csak devizáért lehet megvásárolni, nekünk viszont csak forintunk volt - rendeződtek az ügyek és 1987. november tizenötödikén vasárnap reggel fél hétkor indulhattunk Ferihegy-2-ről. Római átszállással, Bombayt, Singapurt érintve, kedden reggel értünk Melbourne-be. A kilencórás időeltolódás miatt ez budapesti idő szerint hétfő este volt. A fogadtatás Végre, sóhajtott fel elzsibbadt lábaikat igazgatva a delegáció. Korai volt még az öröm, mert a barátok helyett egyelőre csak e rendkívül szigorú vámhatóság köszöntötte őket, tüzetesen átvizsgálva csomagjaikat. Na nem fegyvert vagy kábítószert kerestek, csupán élelmet, húsárut, amit Ausztráliába szigorúan tilos bevinni az ott élő állatok védelme érdekében, nehogy kórokozókkal megfertőződjenek. E célból még a bőrruházatot is ellenőrzik.- Ezután számomra megdöbbentő és szivszorító pillanatok következtek - emlékezik vissza Bien János. - Az ausztráliai magyarok tömege fogadott a repülőtér előcsarnokában hatalmas, piros-fe- hér-zöld zászlót, „Isten hozott nálunk!” feliratú transzparenseket lengetve. A melbourne-i tévéstáb is kivonult. Mindannyiunkat nagyon meghatott ez a nem várt, kedves fogadtatás. Magyar szemmel- Milyen Ausztrália? Semmiképpen nem mérhető európai mértékkel. Mások a távolságok, mások a szokások, más az ott élő emberek mentalitása. Ott, ha azt mondták nekünk, hogy itt van a szomszédban, átugrunk, az legalább 100-150 kilométert jelentett. Van terület bőven, ez a városokon, az építkezéseiken is meglátszik. Melbourne, ez a közel 3,5 millió lakosú város 1880 négyzetkilométeren terül el, 90 kilométer hosszú tengerparti szakasza van, az átmérője is 50-60 kilométer. A valamikor brit gyarmaton ma is erősen érződik az angolszász hatás, mind a lakóházak építési módján - kényelmes, tágas családi házakat építenek, nagy kerttel - mind az emberek viselkedésén. Kimértebbek, nyugodtabbak, higgadtabbak az itt élők, ritka a hangos szóváltás, a tülekedés. Mi, európaiak, ha változatosságot akarunk, átruccanunk a szomszédos országok valamelyikébe és máris világot láttunk. Ezt egy ausztrál nem teheti meg ilyen könnyen, hiszen nincs közvetlen kontinentális szomszédja. A legközelebbi sziget, Új-Zéland vagy a Fidzsi-szige- tek is többórás repülőút. A kontinensen belül megtalálható minden, sivatag, havas hegycsúcsok, tenger, őserdő. A televízió rendszeresen tájékoztatja nézőit a síelési lehetőségekről, a hóviszonyokról. A hazai első hideghullámból a hyár kezdetére érkeztünk Ausztráliába, ami ott december elsejét jelent. Nagy szerencsénk volt, mondták az ottaniak, mert negyven év óta most volt a „leghűvö- sebb” nyár, mindössze 28-29 Celsius- fokkal. Mit láttak Ausztráliából? Ma Ausztrália nemzeti jövedelmének nyolcvan százalékát a bányászat és ipar, a gépgyártás, elektronikai cikkek gyártása teszi ki, míg korábban a búza és gyapjú termelésé volt a primátus. Megszűnt a romantika, nincsenek már aranyásók sem?- Állítólag még vannak nemcsak arany-, hanem drágakő-, opálbányászok is, akik a könnyű meggazdagodás reményében vállalják a tikkasztó meleget, a megpróbáltatásokat. Ballaratban, az egykori aranyvárosban, ami ma skanzen, láttuk a múltat. Eredeti formában állítottak helyre itt mindent, még<az egykori „vadnyugati” kocsmát is. Láttuk Melbourne-től 80 kilométerre, Phillip Islandon, a fókák és pingvinek rezervátumát. Felejthetetlen látvány volt a > hatalmas hullámok hátán hazaérkező " pingvinek csoportja. Kengurut csak a melbourne-i vadrezervátumban, viszonylag természetes környezetben láttam, állítólag ötvenegy fajtája ismert. Ma is vadásszák, húsa kedvelt fogás az ausztrál éttermekben. Tetszett a koala, amely erszényes, nem iszik, folyadékigényét az eukaliptusz levél elfogyasztásával fedezi. Na és az eukaliptusz-erdők! Némelyik fa eléri a kilencven méter magasságot is. Tavasz végéig - ez ott november vége, december - minden zöld, majd jön a tikkasztó szárazság. Egy ottani kedves magyar meginvitált bennünket a farmjára, melyet úgy kezel, mint mi a szőlőnket. Már olyan értelemben, hogy hetente kétszer jár ki az ötven holdas birtokra, ahol hetven marhát tart. Állítólag ezeknek a teheneknek elég a heti kétszeri fejés. Idegenforgalmi látványosság Melbourne-től 75 kilométerre a 12 apostol, amik nem mások, mint 40-60 méter magas, a tenger tajtékos vizéből kiemelkedő sziklaóriások. Ausztráliai magyarok- Megható volt a kedvességük, az érdeklődésük az óhaza iránt az ausztráliai magyaroknak. Számomra szinte hihetetlen volt, hogy ilyen messzeségből, ennyi idő után - legtöbbjük jó pár évtizede kinn él - ennyire ragaszkodjanak egykori szülőföldjükhöz, így megőrizzék identitás tudatukat, magyarságukat. Ausztrál statisztikák szerint mintegy ötvenezer magyar él a kontinensen, ezek közül tizenhatezer Melbourne-ben. Sok egyesület, klub, egylet van, ezekben zajlik a szórványmagyarság közösségi élete. Melbourne-ben, az önkéntes adományokból épített magyarok központja önkéntes adományokból, az ottani magyarok ösz- szefogásával épült. Ennek hétszáz főt befogadó nagytermében rendeztek tiszteletünkre fogadást. Én és társaim egy része itt is laktunk. A központ vezetősége egyébként nagy erőfeszítéseket tett kiutaztatásunk biztosítása, ott tartózkodásunk felejthetetlenné tétele érdekében. Ez, a Rákóczi fejedelemről elnevezett központ kulturális, sport és szórakoztatási célokat lát el, otthont ad a különböző kiscsoportos összejöveteleknek is. Van itt magyar nyelvű színjátszókor, három tánccsoport,250 fős színház- termükben rendszeresen Magyarországról hivott művészek tartanak előadást. A rádió naponta rendszeresen ad magyar nyelven, a televízió hetente egyszer magyar vonatkozású filmet vetít. Az ausztráliai magyarok tudatosan ápolják anyanyelvűket, családi körben általában csak ezen érintkeznek, így a már az újhazában született gyerekeik is tiszta, szép magyarsággal szólalnak meg. Általában naprakészen tájékozottak a magyar politikai, gazdasági, kulturális eseményekkel kapcsolatban is. Tájékozottságukat - többek között - a sajtónak is köszönhetik. Az ausztráliai magyarság egyetlen hetilapja, huszonnyolc oldalas, hetente egyszer megjelenő „Magyar Élet” részletes információval szolgál a hazai eseményekről. Az elmúlt év december harmadiki számában például a következőket lehetett olvasni - természetesen magyarul -: Salgótarjánban új ABC-áruház épül. Lassú tűzön aszalódik a zalai szilva. Ugyanitt tájékoztatás van a magyaramerikai nyugdijasüdülö építéséről, a „Magyarságkutatás évkönyv” megjelentetéséről, a Helikon Könyvkiadó által kiadott Nekcsei Bibliáról. Akit még érdekelt elolvashatta „Erdély történeté”-t folytatásokban, vagy Csoóri Sándor A nemzet mi vagyunk című írását. Hogy ne tűnjék mindez üres lerendezésnek, engedje meg, hogy idézzek egy ottani magyar, Gerőcs Sándor nekem címzett leveléből: „Vigyétek magatokkal és továbbítsátok otthon élő honfitársainknak testvéri szeretetünket, mert mi ugyan hazát cseréltünk, de szívet nem. Idő és távolság dacára mi itt, Ausztráliában is magyarok maradtunk...” F. KOVÁTS Fotó: BIEN JÁNOS felvételei A hűségnek sokféle arca van Itt szokatlan ez a nyüzsgés. Szokatlan, mert egy víztisztító üzem akkor felel meg jól feladatának, ha „pontosan, szépen” és minél észrevétlenebből teszi a dolgát. Ha a szűrőtartályok hatalmas sárga dobjaihoz, a szivattyúházhoz, az üzemépületekhez közeledve csak a gépek álmosító zakatolását hallani. Hanem most ott csoportosulnak a telep udvarán harmincán is. Majd valamennyien férfiak. Az embergyűrü közepén szakállas, inkább alacsony, mint középtermetű férfi. Időnként tarkójára feszülő, simlis sapkájához kap, ne fújja le a fejéről a meg-meglóduló szél. Az ülepítő medence vastartalmú, rozsdaszínű kásáját fodrozó tükrü, bokáig érő víz fedi. Innen indulnak a klórozóhoz, itt is ő kalauz. Majd az utánfutóként mozgatható, kékre festett víztisztító berendezés működését mutatja be, amely a községek vízmüveinek időszakos tisztítását végzi. Nőnapi vizit Március nyolcadikén a Dombóvárról és környékéről érkezett vízműkezelők ismerkednek a Tolna Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat szekszárdi víztisztító üzemével. A vállalat tavaly decemberben indított tanfolyamot valamennyi Tolna megyei vízkezelő számára. Március végén szakmai bizottság előtt kell számot adniuk ismereteikről. Oszipovics Staniszlaw, az ivóvízvizsgáló laboratórium vezetője kalauzoló munkája végeztével erősen szabadkozik. Mosolyában, ahogyan a laboratóriumba tessékel, egy kis csodálkozás, miért az ő munkájukra, s miért elsősorban őrá vagyok kíváncsi. Az előtérben elhelyezett asztalon karcsú váza, még karcsúbb virágokkal. Most e sorok írója tartozik szabadkozással Szabóné Tengerdi Mária technikusnak és Balogh Judit laboránsnak az ügyetlen nőnapi bók miatt. Az itteni öttagú csapatban dolgozik Orbán László fiatal vegyészmérnök és a most is úton lévő Mogyorósi Attila, aki laboráns és gépkocsi- vezető egyszemélyben, mivel feladata a községekből gyűjtött vízminták rendszeres „házhoz szállítása” is. Földtörténet egy pohár vízben Az előtérből balra nyílik a nagyobb laborterem a maga különös koreográfiájú fiola-, pipetta- és kémcsőerdejével. Jobbra a hallgatag műszerszoba, Sinc- lair-számítógép, spektrométer, műszerek, dossziék, labornapló. A szoba mögött hátul egy kis konyha szerénykedik, a tűzhelyen egymásnak billent éthordóedények várakoznak. Délelőtt tizenegy óra lehet. Itt ülünk le Sztaniszlawal. Csaknem tökéletes magyarsággal beszél. Lengyel anyanyelve mellett, még otthon megtanult németül, oroszul is. Először a munkájáról beszél. Arról, hogy Szekszárd városa ilyenkor télen csak 14-15 ezer köbméter vízre szomjas naponta, de nyáron a fogyasztás megközelítheti a 20 ezer köbmétert is. Folyamatosan vizsgálják a nyolc állandóan üzemelő szűrő terhelését, hogy meghatározhassák regenerálásának idejét- is. Nagyobb fogyasztás esetén sűrűbb a víz- mintavétel, az ellenőrzés. A nyersvíz és a tisztított fizikai és kémiai összetevőit is vegyelemzik, egy liter vízre kiszámított értékek - csak milligrammokban és azok törtrészeiben mérhető béltartalom - szerint. A viz őselem, a benne található elemek üzenetet jelentenek Földünk geológiai őstörténetéből, s ma már jó ideje jelzői annak is, hogy az uralmunk alá kénysze- rített természetnek milyen gazdái vagyunk. Egy liter, egy pohár, egy korty víz! Földünk teljes vízkészlete 26-27 trillió tonna lehet, de ennek az irdatlan mennyiségnek a 94,7 százaléka a kőzetet alkotó ásványokhoz kötött, s ami számunkra a tulajdonképpeni cseppfolyós vizet jelenti, az mindössze 5,3 százaléknyi: a földfelszín több mint kétharmadát borító tengerek, óceánok, és ezekhez képest az édesvíz a föld alatti vizekkel együtt is csak egy hatalmas hordó gyűszűnyi cseppje! Biala Podlaskától Szekszárdig Ha nem hozzuk szóba, a harminchat éves laborvezető el sem árulja, hogy mint a félmilliós nagyváros, a lengyelországi Lublin egyetemének vegyészmérnökhallgatója, miért végezte utolsó két évét a debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem vegyész szakán. És azt sem, hogy máig lengyel állampolgárként miként horgonyzott le immáron több mint tíz éve jelenlegi munkahelyén.- Még 1972-ben ismertem meg a feleségemet Lublin és Debrecen egyetemi, testvérvárosi kapcsolatának köszönhetően. Csak 1975-ben sikerült a magyar egyetemre átkerülnöm, ahol egy másik szakon a leendő feleségem is tanult. Rövidesen meg is házasodtunk, a diploma megszerzése után 1977-ben kerültünk Szekszárd ra. Vonzott, hogy sokrétű szakmai munkát végezhetek, de meghatározó volt az is, hogy itt lakáshoz segített bennünket a vállalat.- Gyerekkora, fiatalsága Lengyelországhoz köti. Nincs honvágya?- Egy ötvenezer lakosú kisvárosban, Biala Podlaskában születtem, ott nőttem fel. Már elég korán úgy döntöttem, hogy vegyész leszek és szerencsém volt Lub- linnal, hiszen csak százhúsz kilométerre van a szülővárosomtól... De ami idehozott, igazi szerelem volt.- Csak volt? Staniszlaw irattárcájából előkerülő fényképek színesek, azokon a második osztályos Margitka és a kisebb Éva a fényképen valóságossá soha nem retusálható mosolya.- Szabolcsban vannak egy kis faluban, ahová az édesanyjukkal kerültek a válás után. Ami egyre ritkább Zavartan kevergetem a kávé hűlő maradékát. Talán illendőbb lenne témát váltani. De Staniszlaw indulatok nélkül folytatja.- Úgy lehet, már visszatértem volna Lengyelországba, ha a gyerekek nincsenek. Ha csak jut rá pénzem és időm, meglátogatom őket és viszem a gyerekeket Lengyelországba, szüléimhez is. Én azt tapasztalom, hogy nálunk sokkal csa- ládcentrikusabbak az emberek.- Éppen erre akartam rákérdezni. A családfenntartás, a lakástörlesztés föltételezem, hogy öntől is többletmunkát követel.- Valóban, szakfordításokkal próbálom kiegészíteni a keresetemet. De Lengyelországban más az emberek mentalitása. Azt nem mondhatom, hogy jobban vagy rosszabbul dolgoznak, nálunk is ismerik a „tusit”, de napi nyolc órára igyekszenek eleget tenni a kötelességüknek. Nálunk is vannak ugyan kicsiny, művelhető konyhakertek, de az szinte ismeretlen, hogy az emberek vasárnap is dolgozzanak. A hétvége a családé, ilyenkor látogatjuk meg egymást, ilyenkor beszélgetünk a gondjainkról, örömeinkről. Ez egyre ritkább idehaza, nálunk.- Mármint Magyarországon...?- Igen. Pedig erre nagyon nagy szüksége lenne a társadalomnak. Akkor tudjuk egy nemzet sejtjeit, a családokat irányítani, ha nyugalom, békesség jellemzi őket. Akkor a munkahelyi gondok is kevesebbek. A Bika jegyében Hallgatom tagolt, indulatok nélküli mondatait. Annak az embernek a belső feszültségével fogalmaz, aki fontosnak tartja, hogy megértesse magát a világgal. Egy valamit azonban mintha minduntalan elvétene: amikor azt mondja, „nálunk”, az mintha a mindkét hazát jelentené. Kérdezem azt is, milyen nyelven fogalmazódnak meg álombéli gondolatai, azt mondja, mostanában már magyarul, de ha Biala Podlaskában jár, anyanyelvén szólítja szüleit. De helyet már nemigen változtat. A Bika jegyében születettek nem szeretnek helyet változtatni - mondja félig tréfásan. Aztán már ismét kalauzol, terveiről beszél. Arról, hogy a vízmű rövidesen egy biológiai-bakterológiai laboratóriumot is létesít majd, így a Köjál időszakosan végzett felmérései mellett rendszeres helyi vízbiológiai vizsgálatokkal is hozzájárulnak a vízminőség további javításához... A hűségnek sokféle arca van. BÓKA RÓBERT Bien János a versenyek színhelyén, a világbajnokságot jelképező veterán mackóval Igaz barátságok szövődtek a sportpályán. Bien János (középen) mellett egy finn és egy olasz veterán atléta.