Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-05 / 55. szám

1988. március 5. NÉPÚJSÁG 5 (Kis)Arcok, (másod) percek, (kis)történetek Annamária és kistestvérei költözködés előtt „Nagyon érdekes szaga van a petróleumlámpának” Nagyon mókás a kakaóbontás új módszere Azt tartják, a gyermekkor valamikép­pen meghatározza az ember egész éle­tét. S ez nemcsak a „nagyembereknél”, - íróknál, költőknél, művészeknél, politiku­soknál - van így - bár náluk ez világosan visszavezethető - hanem mindannyiunk­nál. Azon tűnődöm, hogy vajon a most tíz- esztendős Vass Annamária milyen fel­nőtt lesz. Milyen életnormák, milyen szo­kások alakulnak benne? Vajon miként határozza meg önmagát aprócska élmé­nyei által? S miként dúlnak benne azok az érzések, amilyenek szerencsére a gyerekek többségét manapság elkerü­lik? Vajon zaklatott napjai, órái, percei, másodpercei majdan hogyan hatnak visz- sza? Az önhibáján kívül kuszává vált érzelemvilága rendeződhet-e? Képes-e a gyermeklélek az újbóli kezdésre, avagy a gyermekelme a feledésre? Ki tudja? Higgyük, hogy igen. „Vizet, villanyt és járdát kérek” Másfél évvel ezelőtt Kovács János, a szekszárdi városi tanács elnöke fogadó­napot tartott gyerekeknek. Meglepetésre egy kicsinyke lányka is kopogtatott.- Csókolom! Vass Annamária vagyok.- Szervusz, Annamária. De szép köté­nyed van - mosolygott az elnök, Anna- mari pedig kék tűpettyes köténykéjén büszkén nézett végig.- Hát te mit szeretnél kérni?- Én? Csak villanyt, vizet és járdát az utcánkba.- Hol laktok­- Balremete három alatt.- Szüleid tudják, hogy eljöttél ide?- Nem - mondta a kislány kissé cso­dálkozva. Hogy miért csodálkozott a kér­désen? Akkor még nem lehetett sejteni sem. (Azóta elkészült az út, pontosabban a kövezett vízlevezető a Balremetén, azaz a szurdikon. A villanyt is elvezették arra. Akinek futotta rá, „bevitte” a tanyájába. Annamáriák azóta is petróleumlámpával világítanak esténként.- Nagyon érdekes szaga van a petró­leumlámpának - mondja furcsa büszke­séggel a kislány. Bár mindig csak rövid ideig szippanthat szagából, mert édes­anyja igen korán vezényli azágybabújást Annamarinak és két kisöccsének, a há­roméves Istvánkának és az egyeszten- dős Krisztiánnak.- Az idén kész lesz a villanyunk.- Honnan tudod?- Mert megint voltam a tanácson.- Az elnök bácsinál?- Hát... őrá vártam. De jött egy másik bácsi és vele beszéltem. Ö mondta, hogy meglesz, csak menjek haza nyugodtan. És Annamari nyugodtan ment haza. A lila rózsás ágyruha Annamari és kistestvérei szomorúsá- gos sorsáról újból hallottam. Az elbeszé­lés pontosan olyan fájdalmas volt, mint amilyen a kislány sorsa. A reménytelen, kilátástalan helyzetet némileg az szépí­tette, hogy a tanító néni erőn felül vállal a gyermekért, s azon igyekezik, hogy a széppé nem tehetőt legalább elviselhe­tővé változtassa... Vass Annamáriát a tanítás befejezését jelző csengetéskor kerestem meg a szekszárdi 3. Számú Általános Iskola Kálvin téri épületében. (Ez a régi, egy­emeletes sárga ház... áh, nem tartozik ez most a témához, így ne minősítsük. Az osztálytermek hangulatosak, ami az ott tanító pedagógusok ötletességét, ízlését dicséri, s némileg ellensúlyozza a szük­ségépület lehangoló látványát. Persze, a hatás csak a szemet éri, a szívet és az el­mét nemigen.) Annamária helyes kis piros pulóver­ben, hosszú pantallóban, amolyan gye- rekkócossággal áll fel a pádból. Nyom­ban megismer, én pedig néhány percen belül azon csodálkozom, hogy a kislány­nyal egyáltalán nem „kérdez-felelek” stí­lus alakul, hanem szabályszerű beszél­getés. Megtudhatom, hogy édesapjuk változatlanul nincs velük, egyetlen fillér­rel sem járul hozzá a három gyerek neve­léséhez, hanem alkalmi élettársként már- már menetrendszerűen zaklatja őket - természetesen ittasan. Az apai és élettár­si státuson, valamint jogokon kizárólag az ordibálást és a verést érti. Ilyenkor né­ha még a kést is előrántja. Akkor nyug­szik csak meg a kis család, ha az apát hosszabb időre „bentlakásos intézetbe” utaltatja a jogerős bírósági ítélet.- Néha olyan jó meleg van otthon... Mert a régi kályhát alig lehetett begyújta­ni. De ez! Ez nagyon jó. Az egyik szom­szédunk hozta - mondja Annamari, majd otthoni teendőiről beszél, s tegyük hozzá, jogos büszkeséggel. Szokott főzni - el is mondja, mit, hogyan, jószerével ő a be­vásárló és rendszeresen jár az erdőbe fát gyűjteni... Anyukájuk vasárnap olykor játszik velük.- Mikor kaptál új ruhát?- Nem régen.- És milyent?- Hát, nem igazi ruha, hanem - felcsil­lan a gyerekszempár - ágyruha. Lila és rózsaszínű rózsák vannak rajta. És olyan kis huzata is van, amibe kispárnát lehet dugni. Anyukám paplant akart venni, de az drága volt... Most csak egy paplanunk van. Azzal anyukám és a két kistestvérem takarózik. Az én huzatomba plédeket te­szünk.- Ki a barátnőd, Annamária?- Az Erzsiké, az osztályból. Már leg­alább hússzor voltam náluk játszani... Nem, ő csak egyszer jött el hozzánk, mert mi nagyon messze lakunk, és ő nem tud annyit gyalogolni.- És te tudsz?- Hát persze. Én már megszoktam. Sorakoznak a tízóraik Dőrné Tréber Zsuzsanna osztályába jár Vass Annamária. Másfél éve került hozzá, előtte az 1 -es iskolába járt. A fiatal pedagógusnő szívén viseli kis tanítványa sorsát. Hogy vele jóval többet foglalkozik, mint a többiekkel? Teljességgel érthető. Annamari az egyetlen veszélyeztetett gyerek az osztályban.- Attól rettegek, nehogy állami gondo­zásba vegyék a gyerekeket. Hiszen az nem oldana meg semmit. Sőt! Úgy látom, Annamária is nagyon ragaszkodik az édesanyjához. Nem elégedetlen a sorsa miatt. Maga is próbál segíteni magán és a családon. Nagyon sokat dolgozik ott­hon... - s itt megszakadnak néhány pilla­natra a mondatok, majd a gondolatok ta­lán már régen megfogalmazott eredmé­nye szögezödik le:- Egy rendes lakás nagyon sokat je­lentene... De mit tud tenni ebben egy pedagógus? Egyszerűen semmit. - mondja Dőrné Tréber Zsuzsanna, amivel egyet kell értenünk. Viszont a teljesség igénye nélkül próbáljuk felsorolni mind­azt, amit az osztály­főnök- „munkaköri kötelességén” bő­ven félül - tett már eddig| is a kislá­nyért,; rajta keresz­tül a családért. A pedagógus-gyerek meghitt, bizalmas kapcsolata már ön­magában is figye­lemre méltó. Az is, hogy miként alakított mindenféle lelki dresszír nélkül pajtásságot az osz­tály és Annamária között. Hogy rend­szeresen kéri - és kapják - a gyermek- védelmi osztálytól a segélyt a családnak. (A rendszeres alatt a lehetséges interval­lum, azaz a félév értendő.) Hogy a se­gélyeket meghatalmazásra maga veszi föl, majd kézbesíti.- Amikor szeptemberben megjöttek a gyerekek, látom, hogy Annamáriának nincs szemüvege. Kiderült, hogy eltörött. Egy ellenőrzőt leveleztem tele, számta­lanszor elmentem hozzájuk, amikor vég­re lett felhatalmazásom orvoshoz vinni a kislányt. A kartonozói bonyodalmakat most nem mesélem, hanem azt inkább, hogy a szemészeten nemcsak a -8, illet­ve -3,5 dioptriás szemüveget írták föl, hanem vitaminokat is... Elmentünk az Ofotértba. Sajnos, sokat kell várni. Újból tanítom olvasni a kislányt, hiszen szem­üveg nélkül gyakorlatilag nem lát... Egyébként jófejű gyerek. Matematikából négyese van... Ha még kedve szerint gyakorolhatna! De az otthoni, lámpafény melletti gyakorlást egyszerűen megtiltot­tam. Mi lenne a szemével?- Nagyon féltem Annamáriát és a test­véreit, hogy elkallódnak. Meghatározni a határt Zentai Andrásnéval egyik szünetben beszélgettünk. Ő egynéhány esztendő­vel régebben kezdett tanítani, mint kolle­ganője. Először a nyolc-tíz éves gyerme­kek érzékenységéről és nyitottságáról, majd arról a kiegyensúlyozottságról ej­tünk szót, amit az indulatok intenzív elhá­rítása eredményez. A szokásostól elté­rően Annamáriánál mindez nem tapasz­talható. Talán a töprengésre szánható idő hiánya miatt. Ki tudja? Az ő eddigi kis életéből kimaradtak az olvasmányélmények, nem töltött heteket Robinson Crusoe-val a lakatlan szigeten, nem utazott a föld középpontja felé sem a vulkanikus járatokon, barlangokon át, s nem is lehetnek ilyen irányú vágyai, s lel­ke mélyén megbújtatott regényhősökkel . sem barátkozik. Ő fát gyűjt, hordja a vizet, cipeli a nehéz szatyrokat.- Nagyon nehéz az ilyen gyerekek és az ilyen családok megközelítése. Mert a legtöbben nem panaszolják szegénysé­güket. Beavatkozni a családok sorsába? Szükséges, de sok veszélyt rejt. Segítő­társa ebben a pedagógusnak a tapintat és az empátia lehet. Mert mondjuk sike­rül karácsony táján kiutaltatni ezerötszáz forintot... Milyen nagydolog egy tengődő családnak. S milyen öröm, ha vehetnek rajta melegítőket a gyerekeknek... Az ilyen helyeken a családlátogatás sem egyszerű, bár nagyon fontos. Az ember sok mindent megláthat, ami a sorok mö­gött van. S a közelítési módot is kikövet­keztetheti... Vass Annamária eddigi sorsa kapcsán mit is lehet mondani. Azt, hogy akármilyen a családi környezet - persze, nem a legdrámaibb szituációk sorára gondolok - a gyerek mégis a családban nevelkedik. Valamiféle melegség, kötő­dés van a szívében. Nagyon nehéz mag­határozni azt a pontot, amin túl már a család is árthat. Félrehúzódva Kis kupacban félrehúzódva beszélge­tünk Annamari osztálytársaival: Köves Bernadettel, Fekete Attilával, Buczi Gab­riellával, Csehák Szilviával, Vásárhelyi Évával és Vizdár Csabával. Egymás sza­vába vágnak, mindenki mond mindent gyerekes rendezetlenséggel, szeretettel, a gyermeki őszinteség kegyetlensége nélkül.- A fiúk is beveszik a humóba, meg a fogóba... Máma is adott cukrot. Ha van neki, mindig ad. Még a télapó csomagjá­ból is. Nagyon jó az étvágya, van, hogy napköziben két tányér másodikat is megeszik... Gyakran látjuk vásárolni. Mindig három kiló kenyeret, meg ötliter tejet vesz. Az egyik szatyra piros... Az apukája? Soha egy fillért sem ad neki. Részeges és verekedős. Gondoltuk, hogy gyűjtünk papírt, s az érte kapott pénzt Annamarinak adjuk... Az iskolatás­kám ötkilós lehet, és az is nehéz, pedig én fiú vagyok! Peregnek az események Kovács Jánossal, a városi tanács elnö­kével jártam először Annamáriáéknál, pontosabban Horváth Zsuzsannáéknál. A kis vakolatlan tanya előszobája egyben a konyha is. A szoba - amelynek nádpal­ló mennyezete jókora helyen beszakad­va - padozata a régi betonozás emlékét őrzi, a bontott ablakok nem illeszkednek rendesen a falba, hát befúj a szél. A bú­torzat, a csöpp gyerek rozoga kiságya, és minden a szegénységről vall. Bár a szegénység nem egyenlő a piszokkal, kosszal. Sajnos, ebben a kis házikóban abból sincs hiány. Ezt az elnök is szóvá teszi. Amikor két nap múlva, vasárnap délután meglátogattam a családot, a szá­rítókötél majd leszakadt a mosott ruhától, a pókhálót eltűntették a sarkokból, a szobát kisöpörte az asszony. Istvánka gumicsizmájának nyomai frissen ékte­lenkedtek, s könnyedén ki lehetett követ­keztetni: kint dagonyázott a sárban. Az asszony a lila rózsás összehajtoga­tott huzatot előkapta a szekrényből, hogy a sezlonra terítve hellyel kínáljon. Inkább állva mondtam el az üzenetet, mert izgal­mamtól egy percig sem tudtam volna ül­dögélni. A tanácselnök a látogatást köve­tően egy-két órán belül döntött és intéz­kedett. Ganczerné dr. Rausch Máriával, az igazgatási osztály vezetőjével megta­nácskozta a helyzetet, s két napon belül megíródott a lakáskiutaló határozat. A szociális és egészségügyi osztályról március 1 -jétől minden hónapban - kivé­teles méltányosságból - ezer forint rend­szeres szociális segélyt utalnak a három gyermeknek. A Városgazdálkodási Vállalat igazga­tója arra tett ígéretet, hogy dolgozójuk - aki most gyeden van - költözködését in­gyen bonyolítják. Az egyik szocialista bri­gád tagjai pedig berendezési tárgyakkal járulnak az új élet kezdéséhez. Horváth Zsuzsanna jelenleg hétezer- egynéhányszáz forintból él havonta há­rom gyermekével. Helyzetük alig valami­vel volt csak jobb, amikor még dolgozott. Varga Endre, a vállalat parképítési üzem­vezetője Zsuzsanna asszonyról, a park- fenntartó betanított munkásról ezeket mondja:- Nagyon szorgalmas asszonynak is­merem Zsuzsát. Soha nem volt rá pa­nasz, soha nem mulasztott egyetlen órát sem igazolatlanul. A Ságvári, Endre szocialista brigád tagjaként a kollektíva vállalásainak telje­sítéséhez mindig hozzájárult, munkatár­sai szeretik, s éppen ezért támogatták, s teszik ezt ezután is. Héricsné Melik Erzsébet, az Ofotért szekszárdi optikai szaküzletének vezető­je pedig megígérte, hogy a -8, illetve -3,5 dioptriás szemüveg elkészültét megsür­geti. Bár a dolog nem egyszerű, mert e műanyag lencséket csak Mátészalkán gyártják és egyedileg. Kívánkozik ide még valami? Nem hi­szem. Legfeljebb az, ami a riport olvastán talán mindenkiben megfogalmazódik. Miszerint: Vass Annamáriáék meg sem álmodott álmai hihetetlenül gyorsan vál­tak valósággá. Mert mindenki összefogott azért, hogy hárommal kevesebb legyen az anya nél­kül nevelkedő, otthonát vesztett gyerme­kek száma. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: GOTTVALD KÁROLY Kis- és nagyvilág

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom