Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-19 / 67. szám
1988. március 19. ÜfePÜJSÄG 11 Hatan Ne túlozzuk el a hat Tolna megyei képzőművész pécsi tárlatát, de érdemes fokozottabban figyelni: Baky Péter, Fusz György, Halász Károly, Juhos László, Kis Ildikó és Schubert Péter közös bemutatkozását. A Tolnai Hatok művészcsoportnak is nevezhetnénk őket, amennyiben különös szándék, cél vezetné munkálkodásukat. Most még nem erről van szó. Ami feltűnő és meglepetést jelente tárlaton, az a sokszínű formai és tartalmi gazdag megnyilatkozás. A hírvivés a létezésről, arról a képzőművészeti valóságról, ami ma jelen van Tolna megyében. Látnunk kell azt a változást, mely éveken keresztül alakítgatta, formálta megyénk képzőművészeti hétköznapjait. Akik tol- naiságot vállalnak ezen a területen, nem kötődnek a vidék művészi hagyományaihoz, mert azt maguknak kell - kellene - megteremteni. A hat - közös tulajdonságuk az életkoruk - fiatal képzőművész a vizuális kultúra fejlesztése területén, különösen pedagógiai vonatkozásban, sokat vállal és tesz. Amelyikük nem tanít főiskolán, szakkört vezet, vagy éppen a zsűribizottságok tagjaként mond értékorientáló bírálatot. Közben valamennyien itthon és külföldön sorra érnek el sikereket, jelentős elismeréseket hozva. Itt talán sorolni kellene személyre bontva az, eredményeket, de lapunk hasábjain rendre beszámoltunk bemutatkozásaikról. Ök hatan partnerek abban a megyei törekvésben is, hogy az innen elszármazottakkal eleven legyen a kapcsolat. Példa erre azoknak a nyári képzőművésztáboroknak a sora, ahol ők is megjelennek. A beszélgetések, találkozások nem maradnak nyomtalanul. Különös pezsgés indult meg azáltal, Baranyában hogy a mai magyar szobrászat és festészet jeles alkotói megjelentek Tolna megye közterein, középületeiben. Értékesebbnél értékesebb gyűjtemények szaporodnak egymás után. Kölesd, Gyönk önálló kiállítások anyagából gyarapodott. Simontornyára éppen az elmúlt hetekben került Xantus Gyula adománya. Bonyhádon Bokor Vilmos hagyatéka. Tamásiban Könnyű László mint magángyűjtő adománya, Szekszárdon Mattioni Eszter életművét bemutató állandó kiállítási anyag. Az utóbbi években Tamásiban Kovács Péter és Dienes Gábor seccoját adták át. Decsen Kiss Sándor alkotását, Szekszárdon Lessenyei Márta: I. Béla király szobrát. Pakson Tóth Enikő: Halász fiúját. Szedresben a házasságkötő teremben gobelin látható. Szekszárdon a főiskola előtt Janzer Frigyes: Illyés Gyula szobra. A gyakorlóiskolában Bazsonyi Arany seccoja. Dombóváron a művelődési ház előtti parkban is új szoborcsoport kapott helyet. Folytathatnánk a sort a tervekről. Nem tesszük. Az iménti számvetés mire volt jó? Arra, hogy a „Tolnai Hatok” e fentiek tudatában minden alkotásukkal úgy állnak közönség elé, hogy abban érződik a felkészültség és felelősség. Ök hatan a megyében otthont kerestek. Állandó jelenlétük talán a megszokás burkába vonja őket. A pécsi kiállítás éppen erre figyelmeztet, a megbecsülésre. Olyan értékek hordozói - együtt különösen, de egyénenként is - amelyet a megye határain belül is látni kell úgy, hogy ne a távolság növelje erejüket, értéküket. A Kisgaléria (Pécs, Szent István tér 6.) két termében a rendezés, mintha ellenpontozásra törekedett volna, így hangulatos egyensúlyt teremtve. Halász Károly nagyméretű vászonra festett jelzéseinek gondolatisága kötődik leginkább pécsi műhelytörékvésekhez. Ebben a helyiségben láthatjuk Juhos László humanizmust sugárzó szobrait, mellette Kiss Ildikó játékos hangulatot teremtő kerámiáit. Velük szemben Schubert Péter alkalmazott grafikusnak szenteltek egy sarkot, ahol az üdítőitalok, borosüvegek címkéi tanúskodnak az alkotói szellem gazdag képzelőerejéről. Baky Péter pontosan rajzolt, karakteres portréinak tiszta lapjai előtt, mellett térdelnek, fekszenek Fusz György kék, zöld, okker és fehér színű műanyag emberfigurái, torzói. Ők hatan tudják, hogy nem elég csupán látni, hanem a látottak között válogatni is kell. A művész tevékenysége nem pusztán érzelmi, de legalább annyira értelmi is. Egy-egy kompozícióba sűrítik emlékeik több pillanatának hangulatát, amelyek itt Tolna megyében fogantak, hétközi gondok, ünnepnapi örömök között. A Pécsi Kisgaléria hat Tolna megyei művészt bemutató tárlata április 4-ig tekinthető meg. DECSI KISS JÁNOS Szépen magyarul - szépen emberül „Én is jártam Isonzónál” Régebben az volt a szokás, hogy az énekeskönyvekben a cím alá odakerült annak az éneknek vagy dalnak a címe is Ad nótám jelöléssel, amelynek dallamára azt énekelni kellett. Amikor a címben említett dokumentumfilmről hallottam, akaratlanul is felidézte bennem egy régi nóta egyik sorát dallamként: „Jártam én is vecsernyé- re...” Az Isonzó elől hiányzik a határozott névelő, s ez a hiány juttatta eszembe az idézett dalsort. Csakhogy a vecsernye szó előtt nem kellett használnia a névelőt a szöveg szerzőjének, hiszen nem egy bizonyos napi vecsernyére ment el, hanem általában eljárt erre a délutáni vagy esti templomi áhitatosságra. Az Isonzó elől azonban nem hagyható el a névelő. Folyónak a neve, a folyónevek előtt pedig, akár hazai, akár külföldi folyóról van szó, nyelvünkben a kialakult szokás szerint ki kell tenni a határozott névelőt. A dokumentumfilmet nem láttam, így nem tudom, mennyi szerepe lehetett a címadásban az emlékező embereknek. Valószínűleg többen is e mondattal kezdték emlékeik felidézését, az olasz folyó nevét névelő nélkül emlegették, s ez a forma lett a film címe. Sajnálatos dolog. Ugyanis a magyar nyelvre nagyon jellemző az a mód, ahogy a névelőket használja, s aki ezt nem tudja vagy nem a kialakult nyelvi szokásoknak megfelelően használja, finom értelmi árnyalatok és különböző stiláris hatások kifejezésének a lehetőségeiről mond le. Másrészt azért is baj, mert a nyelvileg helytelenül megszerkesztett cím rossz példát mutat, elsősorban a diákoknak. Magyart tanító tanárok mesélték el, hogy több osztályban is a névelő tanításakor vita volt arról, az Isonzónál a helyes forma. S mivel a filmek, a televíziónak, a rádiónak és a sajtónak jóval nagyobb hitele van a diákok előtt, mint tanáruk szavának vagy a tankönyvnek, nem kis nehézségbe került a tanárnak igazát bizonyítani. Nyelvművelő kézikönyvünk szerint igen sok névelő - használati hibának a logikai tisztánlátás hiánya az oka. Gondoljuk meg tehát, mit akarunk elmondani vagy leírni, a nyelvi forma pedig pontosan tükrözze! BACHÁT LÁSZLÓ nyiszor bíztattam magam. Aztán kiment a szobából. Gyorsan az épülethez futottam, beugrottam az ablakon. Az ajtó mögé álltam. Amikor kis idő múltán belépett, láttam a mosolyát. Azt gondoltam, az a férfi telefonált neki, attól boldog. „Még egyszer kérlek!” - szólaltam meg. A hangomra ijedten összerázkódott, felém fordult. Az undor eltorzította gyönyörű arcát. „Takarodj innen!" - sziszegte. Magamhoz rántottam, és egyetlen mozdulattal, a csigolyáig átvágtam a torkát. Úristen! Amint ezt leírtam, ismét a régi rosszukét és fáradtság vesz erőt rajtam. A hörgésbe fúló sikolya! És a bal kézfejemre buggyant vér! Bár mindvégig pontosan tudtam, mit teszek, mégis különös zsibbadt volt az agyam. Míg csak képzelegtem, abban bíztam, valami majd megakadályoz a gyilkolásban. Rángatózott, én egyre jobban szorítottam. A zakóm ujján lefolyó vér elborította a kézfejemet. Az ö vére! Abban a pillanatban kitisztult a fejem, és belémnyilalt: jóvátehetetlent műveltem. Az ő elpusztításával elpusztítottam önmagamat is. Rémülten elengedtem. Azt hittem, elzuhan. Az ajtó felé lépett. Egyik kezét a nyakához akarta emelni, a másikkal a kilincs után nyúlt. Nem láttam az arcát. Én csak a vért láttam, amint csöpögött, folyt, patakzott, áradt a nyaki ütőerekből, és bizonytalan léptei nyomán szétmaszatolódott a padlón. Menekülnöm kellett. Kivetettem magam az ablakon. Elzuhantam, olyan lendülettel ugrottam ki. Mögöttem csönd volt. Bal kezemen még ott éreztem arca forróságát. Fülem tele volt hörgő sikolyával. És nem a kielégült bosszú, hanem az üresség, a szégyen, a gyávaság töltött ki. A rohanás magamhoz térített. Zsebkendőmmel gyorsan letöröltem kezemről a vért. Éjszaka elástam valamennyi holmimat, a gyilkos szerszámmal együtt. De aludni nem tudtam. Egymás után szívtam a cigarettákat. Érdekes, nem gondoltam arra hogy meghalt. Szerettem volna nem lenni. Úgy nem lenni, hogy ennek érdekében ne kelljen semmit cselekednem. A saját nyakam nem volt kedvem és erőm elvágni. Az esti telefonbeszélgetés már olyan távolinak tetszett, mintha soha meg sem történt volna. Hullámokban érkezett a tudatomba, miként hajtottam végre a gyilkosságot. De a fejemben még élőként beszélt, párhuzamosan azokkal a mondatokkal, amelyeket már a rendőrség számára fogalmaztam, arra az esetre, ha elszámoltatnak. Azt hittem, egy-két napon belül rám találnak. Másnap tudomásomra jutott, hogy meghalt. Ha azokban a napokban a rendőrség teljes erőbedobással kutatja a tettest, nem menekülhettem volna meg. Később a Kék fényből megtudtam, hogy a nyomozók sötétben tapogatóznak. Ettől megnyugodtam, s bár addig lelkifurdalás gyötört, akkortól egy ideig úgy éreztem, helyesen tettem, hogy bosszút álltam rajta. ^ Azt hittem, lassan teljesen kikopik belőlem, amit iránta éreztem, s Így annak az estének nyomasztó élménye is. De nem így van. Ma már a halottal szemben nem érzek szerelmet, s természetesen vágyat és gyűlöletet sem. És mégis, egyre gyötrőbb; miért csináltam? Miért pusztítottam el? rendőrség a gyilkosságot a kideríthetetlen ügyek közé sorolta. Gyilkosság! Leírtam ezt a szót és rámeredtem. Gyilkos! Igen, gyilkos vagyok! Ezzel a tudattal kell élnem, miközben egyre jobban fáj, hogy ő miattam nincs. A rendőrség már régen nem foglalkozik vele, hogy akkor este, ott a miskolci nővérszálláson ki ölte meg őt. S valahogy ez teszi mind fájdalmasabbá, hogy én öltem meg. Amíg féltem, hogy leleplezhetnek, másként viseltem ezt az érzést. De most már nem bírom tovább. Itt vagyok, fogjatok el, ítéljetek fölöttem, csak legyen végre nyugalmam. Bűnhődnie kell annak, aki ilyen arcátlanul eltaposta a létezés gyönyörűségét. Ha én nem mertem ítélni magam fölött, ítéljenek el azok, akiknek ez a dolguk. El akarom mondani a teljes igazságot, mert feltámasztani nem tudom. S mert nincs isten, az sincs, aki majd egykoron feltámassza. miMszCT Egy évezred ötvösremekei Az ötvösművészet régen a legmegbecsültebb mesterségek közé tartozott. Az egyházi és világi ötvösség pompás emlékei, az aranyból, ezüstből készített, nemegyszer drágakövekkel kirakott, zománcokkal ékesített ötvösmunkák, koronák, fejedelmi ékszerek, kardok, kupák, serlegek, különféle díszedények ma is hirdetik az egykori ötvösök magasrendű művészetét. A magyar ötvösség a honfoglalás óta előkelő helyet foglalt el Európa ötvösségében. Ezt bizonyítja a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása is. Egy évezred magyar ötvöskincseiből mutat be igényes válogatást, amely nagy sikert aratott az USA nagyvárosaiban, New York-ban, Chicagóban, Houstonban, Indianapolis- ban, Millwoukiban és Williamstownban. A magyarság pompaszeretetét még őshazájából, Keletről hozta magával. Ötvöseink munkái vetekedtek az akkor világhírű arab és bizánci mesterek műveivel. Technikájukra, díszítőmotivumaikra erősen hatott a keleti (szasszanida) és később a bizánci művészet. Az ásatásokból előkerült fegyverek, ruhadiszek, mellkorongok, süvegcsúcsok, lószerszámveretek, tarsolylemezek, arany- és ezüstedények őrzik a honfoglalók páratlan művészetét. Szent István törvényben rendelte el, hogy minden tíz faluból álló közösség templomot építsen, a felszerelési tárgyakról a király, a könyvekről pedig a püspökség gondoskodjon. Nyersanyag bőven volt, mert Amerika felfedezéséig Magyarországon voltak Európa leggazdagabb nemesfém, főleg arany lelőhelyei. A nemesfémbányászat a XI. században királyi rendeletre indult meg. A kereszténység és vele a nyugati életforma átvétele a kézműipar fellendülését is magával hozta, miközben Keletről és Nyugatról egyaránt sok import ezüst és aranytárgy is került az országba, mely ugyancsak hatott az ötvösség fejlődésére. A mesterek elsősorban a királyi udvarban és a nagyobb egyházi központokban éltek. A megmaradt oklevelek, végrendeletek sok ötvösművet sorolnak fel, de történelmünk mostohasága miatt csupán töredékük maradt ránk, vagy került elő a föld mélyéből a kincsleletekben. A XIV. században, az Anjouk korában ötvösségünk új fénykora következett. Az Európa királyi udvaraiba küldött követek művészi ötvösremekeket vittek magukkal ajándékként, ékszereket, fegyvereket, kelyheket, ereklyetartókat, díszedényeket, melyek ma a nagy európai kincstárak féltve őrzött kincsei. A jellegzetes technika a sodronyzománc, melynek ismerete Olaszországból került hozzánk, de itt oly különleges pályát futott be, hogy európaszerte magyar zománcnak nevezték, és legszebb példányai is itt találhatók, vagy innen kerültek Európa nagy kincstáraiba. A kiállítás több példányt is bemutat a múzeum és a magyar katolikus egyház tulajdonából, kelyheket, kapocspárt, mellkeresztet. A mohácsi csatavesztés után az ötvösKehely (1500-ból) Fedeles kupa (1690) Mellbogár (17-ik század második fele) ség központjai a Felvidéken és Erdélyben voltak. A XVI—XVII. században főleg a világi használatra készült edényeken követhető a nyugati életforma változásával kapcsolatos stílusváltás, a főúri udvartartás számára készült serlegekben, kupákban, talpas poharakban, címeres dísztá- nyérsorozatokon, kannákon, melyek a protestáns egyházakba is elkerültek az ajándékozók révén. A reneszánsz művészet antikvitásból ihletett forma- és motívumvilága az edények gazdagon trébelt mitológiai jeleneteiben, de az ékszerek kialakításában is jelentkezett. A viselet kiegészítésére szolgáló násfák, forgók, nyakékek, díszövek, karkötők, gyűrűk fantasztikus gazdagságban készültek, gyöngyökkel, drágakövekkel, zománccal díszítve. A XVII. század második felében elsősorban Erdélyben alkalmazták a zománc új változatát, az erdélyinek nevezett, festett zománcot, amely főleg világi, ritkábban egyházi ötvöstárgyakon is szerepel. A XVII. század végétől a francia fejlődés válik irányadóvá Európa művészetében. A hires erdélyi ötvösök közül a brassói May-dinasztia tagjai a Napkirály udvarában is megfordultak, magukkal hozva az új divatot, a szalagfonatos, kagylós díszítményt, mely a ruhadíszeken, ékszereken, s az edényeken is megjelent az új formákkal együtt. A törökök kiűzése után sok külföldi ötvös költözött az ország elnéptelenedett területeire, akik főleg az ellenreformáció fellendülő kegytárgyigényeit elégítették ki a barokk és a rokokó stílusirányzat jegyében. Közülük kevesen dolgoztak európai színvonalon, de a budai Rei- cenpfalter Simon, a „tűzben pikturált”, festett zománcokat készítő lőcsei Szi- lassy János munkái az európai ötvösség legszebb darabjai közé tartoznak. A XIX. században a divat nyomán a Párizsba, Londonba, Bécsbe járó arisztokrácia ékszereit, edényeit e központokban szerezte be, az ötvösök a megerősödő polgári, nemesi rétegek számára dolgoztak. Pesten kialakultak a tőkeerős, már részben gépi technikával működő, ma- nufaktúrajellegű ötvösműhelyek, mint a Prandtnereké, vagy Giergl Alajosé. A múlt század legnagyobb magyar ötvöse, a tragikus sorsú Szentpétery József, monumentális domborműveket is trébelt. BRESTYÁNSZKYILONA i
