Tolna Megyei Népújság, 1988. március (38. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-19 / 67. szám

4 “KÉPÚJSÁG

1988. március 19.

„Ha nincs rendes munka, sok a pazarlás, nagy a kár”

Senki sem tudott róla: esténként, mikor a ház már elcsendesedett, Fülöp István németkéri nyugdíjas elővette a tollat, a szótárfüzetet, s az ebédlőasztal fölötti lámpa fénykörében írni kezdett. A pályázati felhívás a Kistenyésztök Lapjában jelent meg, s a következő volt a címe: „Kistermelői állattartás és takarmányozás - ahogy érdemes csinálni”. Fülöp István a pályázaton a második helyezett lett, a díjat Szegeden a megyei tanácson vette át, 1986. június 26-án.

A szövetkezetben az állattenyésztésben dolgoztam lovaknál, teheneknél - amikor építkeztünk jól jött az osztott munkaidő, mert napközben tudtam dolgozni. Aztán brigádvezetö lettem a kocsisok, a gyalogosok mellett: hetven ember, het- venféle gond. Meghúztam a derekamat, - gondoltam könnyitek a munkán, tüzépes lettem itt, Németkéren. Állatokkal azonban világ életemben mindig foglalkoztam, fiatal legényke koromban még velük is aludtam. A mi életünket a mai élettel összehasonlítani sem lehet. Szerényen, egyszerűen éltünk, spóroltunk mindennel, de takarékoskodni nem tudtunk, mert nem volt miből. El is gondolkodom sokszor: ugyan miért is olyan sok a panasz, sok a sírás mostanában, mikor az emberek nagy kényelemben, nagy jólétben élnek. Mármint azok, akik szeretnek dolgozni, nem lopják a napot. Mi annak idején igen sok fizikai munkát végeztünk, másként nem is tudtunk volna boldogulni. Könnyelműen bánni semmivel sem lehetett, amit az ember megtermelt abból egy szál sem ment tönkre. Az állat drága volt, kíméltük, óvtuk, megkapta a jó takarmányt. Nem is volt akkora elhullás, mint mostanában, pedig hát agyongyógysze- rezik az állatokat.

„ Tojóhibridtartással is foglalkoztam, és ennek kapcsán a „Baromfitenyésztők” lapjában olvastam, hogy egy amerikai farmon a tyúktrágyát felhasználták a sertések takarmányozásánál, aminek következtében nagyobb súlygyarapodást értek el, mint a hagyományos takarmányozással. Gondoltam itt az alkalom, tyúk is van, disznó is van, kipróbálom. Előtte természetesen az állatorvos véleményét is kikértem” (Részlet a dolgozatból)

A kisparaszti gazdaságban minden növényt megtermeltünk ami kellett az állatoknak, és a háztartásban. A kukorica közébe répát vetettünk, babot, tököt, kapáltuk a földet egész nyáron.A tarlóba tarlórépa, csalamádé, muhar került. Ma

mintha kezdenék elfelejteni a másodvetést, azt mondják, a drága vetőmag, meg a gép nem hozza vissza a költségeket. Lehet hogy így van, de a föld is érték, s ha nem vetnek bele, üresen hagyják, pazarolják a termőerejét. Tudja mi a szaltér? Nem tudja. Csépléskor az osztályozta háromfelé a magot: lett ocsu, törött búza, és tiszta búzaszem. Az ocsut és a törött szemet kapta a disznó, a tehén és a baromfi. A tisztaszemből tettünk el vetőmagnak, ebből készült a kenyérnek való liszt, és vittünk belőle a paksi vásárba, meg a dunaföldvári búzapiacra. A malomból visszajött a korpa, a teheneknek adtuk, répával kevertük - ezt hívták pácnak. A polyvát és a töreket is vigyáztuk: szalmával takartuk le a szérűben, hogy be ne ázzon. Darával, répával kevertük, ezt ette a tehén, a ló. Ősszel a kukoricaszárat, amit a jószág lerágott kévébe kötöttük, fűtöttük vele kenyérsütéskor a kemencét. Ha eljött a tavasz és rá lehetett menni a földre, kihúzgáltuk a kukorica tövét, elégett az is. Hogy mást ne mondjak, a feleségem például a csutka parazsát tette a vasalóba, olyan jó parazsat adott. A nagyobbik fiúnk, a Pityu negyvenéves, és nem tudja, hogy mi az a kisafa. Elfelejtődnek ezek a régi dolgok, pedig hát sok mindent lehetne hasznosítani belőlük ma is. Igaz, a szalmát most is használják alomnak, ami aztán trágyaként kerül vissza a földbe, azt gazdagítja. Itt nálunk, ami megtermett, soha nem ment kárba, mindennek helye van. Savanyú uborkát én még sohasem vettem, ki lehet számolni, mennyit spóroltunk csak ezen a negyven év alatt, mióta összeházasodtunk. Régen ugye húst se vettünk, baromfit vágtunk, disznót. Sonkahúst ettünk, szalonnát, tejfölös túrót, vajat, alud- tejet. Az aludtej nyáron a pincében állt, télen a szekrény tetején. Boltba csak cukorért, sóért, ecetért és petrolért mentünk. Cukorkát akkor láttunk, ha a vásárból hoztak nekünk öt dekát. Csokoládét, narancsot nem is láttunk.

„A 900 négyszögöles házikertben megtermelt tök, burgonya, répa, lucerna, kukoricafatty, uborka, paradicsom, paprikaszár, zöldborsó stb... terményeket a takarmányozásnál fel tudom használni, ami kb. 20 százalékkal csökkenti az abrakszükségletet. Ez a jelentős megtakarítás a kocák vemhes időszaka alatt érhető el. Ilyenkor 3 hónapon keresztül naponta 2 kg abrakot etetek, a többit a fent említett terményekkel pótolom. A szoptatással bezáró időszakig (3 hónap) 3 kg-ra emelem a napi abrakmennyiséget, de ezekben a hónapokban is mindig kapnak zöldet. (Télen száraz állapotban.)”

A koszton spórolni nemigen lehetett, hisz ha dolgozik az ember, kell az erő, kell az ennivaló. Őszre, ahogy fogyoga- tott a sonka, szalonna, kolbász, silányabb lett az étel. Főztünk mindennap, ha nem délben, este. Kenyeret hetente egyszer sütöttünk - de még a száraz kenyeret is fel lehet puhítani gőz fölött. Télen az asszonyok fontak, a lepedőt, a konyharuhát, a törölközőt, a férfi alsóneműt kenderből szőttük. A gyapjúból zokni, pulóver, mellény készült. A lepedőket, hogy egyenletesen kopjanak forgattuk, a ruhát foltoztuk, a zoknit ameddig lehetett stoppoltuk, sőt még talpat is varrtunk rá. Takarékoskodni kellett, mert aztán csépléskor jött a vékával a kanász, a juhász, a gulyás, a csősz, a kovács, a bognár, a suszter, a borbély. Nem forintban, búzában számítottunk mindent. Annak, aki jól gazdálkodott, év végére összejött annyi pénze, hogy gyarapította valamivel a vagyonát. Arra törekedett mindenki, hogy rendesen engedje el a háztól a gyerekét, ne kelljen más cselédjének lenni. Dolgoztunk sokat, de igyekeztünk a munkát jól megszervezni: esténként megbeszéltük, hogy ki mit csinál a következő nap. Az nem történhetett meg, hogy meguntam a munkát, lejárt a munkaidő, leteszem a villát, otthagyom az utolsó kévét. Ez aztán később is, meg most is elég gyakran előfordul, szerintem azért, mert az állam túlságosan magára vállalta az emberek gondját, így aztán sokan rendetlenek lettek. Pedig ha nincs fegyelem, nincs rendes munka, ha nincs rendes munka sok a pazarlás, és nagy a kár. Amelyik ember lelkiismeretes, dolgos, sok terhet kap, beleun a munkába, sőt tönkre is mehet. Hat évig volt katonaruha rajtam, én tudom: a parancsot teljesíteni kell, s fegyelem és rend nélkül nem lehet élni. Csakhogy mostanában nemigen tűrik az emberek a kemény szavakat.

„A háztájiban gazdaságosan tartható állatállomány létszáma sok mindentől függ: így a meglévő és olcsón építhető épületállományok, a család tagjainak munkaidő-beosztásától, azok szakértelmétől. Ezeket feltétlenül figyelembe kell venni ahhoz, hogy a háztájiban való ténykedés több örömet, mint gondot okozzon. Sok olyan családról tudok, ahol jelentős beruházások (istállók építése, gépesítés, stb.) ellenére sem vált jövedelmezővé az

otthoni gazdálkodás, mert vagy a kellő szakértelem, vagy pedig a szükséges idő- ráfordítás hiányzott. E családoknál az állattartó kedv csökken, hiszen tudok olyan példáról, ahol 16 db koca csak 56 db malacot nevelt fel. ”

Az idősebbik fiam, a Pityu itt a Haladás Téeszben brigádvezető az építőrészlegnél, és edző a futballistáknál. Gazdálkodnak ők is: 10-12 sertést hizlalnak évente. Már túl vannak a nehezén, házat építettek, nevelik az unokákat, a Renátát, és a Richárdot. Alighogy befejezték az építkezést - kezdtük mi. Öreg volt a ház, omlott a fal, penészesedért a bútor. A kisebbik fiam, a Gyula másodéves volt Budapesten, a műszaki egyetem építészmérnöki karán, fogta magát, és megtervezte nekünk a régi helyén ezt az új házat. Tizenkét éve építettük, jó ház, praktikus mindennek, embernek, jószágnak, takarmánynak megvan a maga helye. A Gyula adjunktus az egyetem lakásépítési tanszékén, sokat dolgozik, sokat rajzol, egész púp keletkezett a kezén. Meg kell operálni. De kellett a pénz: éppen most vannak túl a tetőtér-beépítésen, az ablakukból a Gellért Szálló strandjára látni. Nagyon sokkal segíteni nem tudtunk, de zöldséget, krumplit, hagymát, tojást nem kell hogy vegyenek. Nálunk most is van hízó, baromfi, kacsa, háromszáz tőke szőlő, fűszerpaprika, uborkát még adunk is el az áfésznek. És most sem dobunk ki semmit. És nálunk most sincs szemét. Ami éghető, azt az üstházban elégetjük, vizet melegítünk vele a moslékhoz. De nem is jól mondom. Mert például a nejlon tejeszacskókat nem dobjuk a tűzbe. Kimossuk, megszáritjuk, csíkokra vágjuk megfonjuk, aztán összefűzzük lábtörlőnek. Nézze csak meg, jól mutat, hamar kiszárad, és igen tartós. Babramunka igaz, de hát mit csináljon az ember ilyenkor télen, ha sok az ideje, s úgy érzi, tétlenkedni bűn. D värga márta

Bizonytalanság vagy megfontoltság?

Vajon a bizonytalanság, a félelem, vagy éppen a meggondolt, megfontolt ésszerűség miatt történt-e meg? Egy héten belül öt ember nem vállalkozott a lapban való nyilvános szereplésre. A kérdésre nincs válasz.

Azt már lassan megszokjuk, hogy nem minden gazdálkodó egységben látnak bennünket egyformán szívesen. Bizonyos körben az is elfogadható, hogy csak meghatározott vezetői szinten lehet nyilatkozni egy-egy gazdálkodó szervezet, hivatal vagy intézmény életéről. Az már kevésbé, hogy néhol a saját munkájáról is csak úgy nyilatkozhat a munkavállaló, ha előbb megkérdezi a főnökét, mi is legyen a véleménye.

Ez esetben viszont a Férfiak a nőkről című sorozatban nem vállalták az emberek a közszereplést. Vagyis nem akartak önmagukról, és a környezetükben élő, illetve hozzájuk tartozó nőkről beszélni. Mindenkinek megvolt a maga magyarázata, amit tiszteletben illett és kellett is tartani. A furcsa csak az, hogy korábban 15 év alatt nem fordult elő ennyi tartózkodás, mint akkor ezen az egy héten.

Volt aki családi bajokról beszélt, el is mondta, hogy miről van szó, de mindebből egyáltalán nem következett, hogy ne szerepeljen. Más azért nem akart egy munkatársáról beszélni, mert hátha megsértődnek a többiek. Volt aki azt mondta, egyáltalán nem tudja elképzelni, hogy újságban szerepeljen és „kiadja titkait”, pedig természetesen nem ezekről kellett volna „nyilatkoznia”.

Más arra hivatkozott, hogy egy ilyen közszereplésre fel kellene készülnie, kapásból nem szívesen beszél.

Mindegyik magyarázat nagyon őszintén hangzott, és az elmondottaknál sokkal többet meséltek magukról és gondjaikról az érintettek. Akár mindegyik lehetett volna egy- egy riporttéma, de azt nehéz eldönteni, hogy mi lehet a jelenség mögött. Ha az emberek ódzkodnak a nyilvánosságtól, ha nem merik vállalni önmagukat és gondjaikat és véleményüket, ha félelmeik és meggondolásaik vannak a nyilvánossággal, önmagukkal és a környezetükkel kapcsolatosan, akkor ez nem jó jel. Nem szolgálja a közélet demokratizmusát, az őszinteség légkörének megteremtését. Ha az van mögötte, amit az utolsónak említett ember meg is fogalmazott, hogy csak megfontoltan, felelősség- teljesen tud és akar beszélni a nyilvánosság előtt, de erre most éppen - munkája miatt - nincs ideje, akkor örülnünk kell a jelenségnek.

Ez arra utal, hogy a demokráciának most már nemcsak a „szabadon mondhatok véleményt" oldatát érzékelik az emberek, hanem a nyíltsággal együttjáró nagyobb felelősséget és az egymás iránti tapintatot is tükrözi.

Szeretnék hinni benne, hogy az utóbbiról van szó.

Gondolatok a telt házakról

Mennyi pénze van? Most kizárólag az e hónapra tervezett - vagy feltétlenül szükséges - kiadásokra gondolok... Na, igen. Az OTP-részletek, a konyhapénz, a várható telefonszámla, cipő a gyerekeknek... Értem, persze. És a szórakozásra? Mozi, színház, könyv, egyéb? Ja! Ezeket mérnem ütemezik, de teljességgel nem is mellőzik, csak éppen „ahogy esik, úgy puffan”. Ez a „beszélgetés-visszatükröződés” bárhol.és sokakkal megejtődhetett volna, ahogyan az elő is fordul - akár ilyen direkt formában, akár a sorok mögött. Tehát ezek után próbáljunk meg eltűnődni azon a bizonyos „ahogy esik, úgy puffa- non ”, pontosabban annak is a befolyásoló, irányító tényezőiről.

Gyakran hallani a közművelődésben dolgozók abbéli panaszát, - igazáról elég gyakran meggyőződünk -, hogy hiába hozatják meg a legjobb, legérdekesebb színházi előadásokat, hangversenyeket, azok jó, ha félházzal mennek. S az utóbbi időben hasonló a helyzet az operettekkel és a magyarnóta-es- tekkel is. No, persze, a téma kapcsán hiba volna csak a gazdasági nehézségeket okolni a félüres házakért, hanem figyelemmel kell lenni a közművelődés struktúrájának átalakulására - ami hosszú folyamat, s melynek a vége még egyáltalán nem látszódhat - és még sok mindenre, de ezek felsorolása most szorosan nem tartozik ide. Most arról van szó, hogy mire hajlandó pénzt áldozni a közönség, másképpen hogyan alakultak a bizonyos fokú kényszerhelyzetben az igényei, s annak kielégítésére hogyan mozdulhatna a közművelődés.

Számtalan példa, úgymond „receptszámba" menő példát lehetne sorolni, no és soroljunk is közülük, persze, mindannak tudomásulvételével, hogy napjainkban a rendezvények szinte hiánytalanul megkövetelik a közönségszervezés különböző direkt és indirekt formáit. Két héttel ezelőtt rendezték meg Szekszárdon a szövetkezeti néptáncosok országos bemutatóját és versenyét, aminek első estéjén mutatta be teltház(l) előtt a Bartina néptáncegyüttes a minősítő műsorát. Tudjuk, hogy a

„bartinákra” igaziból nem kell szervezni közönséget, hiszen a színvonalas, már-már profi előadásaik rendre telt házasak. (Igaz, az együttes tagjainak „néma ” szervezése azért tagadhatatlanul jelen van város, sőt megyeszerte.) A lényeg: két hete is zsúfolásig megtelt a hatszáz személyes színházterem nézőtere, annak ellenére is, hogy decemberben szintén a hazai pályán kétórás önálló műsort adtak, tehát a közönségben frissen élt a „bartinák” nyújtotta élmény.

A másik példa is szintén a közelmúltból való, azaz a Szek- szárd Big Band két egymást követő estén való bemutatója - szintén zsúfolásig megtelt nézőtér előtt. Mindkét esetben tartottak attól, hogy a közönség érdeklődése nem villanyozhatp fel kellőképpen, de a tanulságos „csalódás" mindenképpen sokatmondó. (Magam úgy vélem, hogy még egy előadás is megtartható lett volna, hiszen egyik esetben sem lehetett jegyet kapni az előadás előtt már két nappal.)

Bizonyára, mindebben benne van a hazai pálya és a hazai közönség áldásos hatása, a csoportok tehetsége, s ebből következő vonzereje, de ezzel együtt is fontos felfigyelni megyénk együtteseire, ahogyan teszik is egyre gyakrabban a két említett „csapat" esetében is, de gondolkodhatunk a kórusokban, zenekarokban, szólistákban is.

Minden valószínűség szerint az ő szerepeltetésük közigényt szolgál, sokaknak jelent örömöt - s most kapcsoljuk be a dologba megint az anyagiakat! - az általuk nyújtott élményért a családok szívfájdalom nélkül átrendezik a tervezett kiadások „oszlopát", nem beszélve arról az el nem hanyagolható tényről, ami a színvonalat jelentő amatőr együttesek műsorának „megvásárlását” illeti - szemben egy-egy profitársulat díjával.

S arról se feledkezzünk meg, hogy a kialakulóban levő - valamiféle több oldalú lehetőségek tükrözte - igények, új igények még újabbakat szülhetnek.- v. horváth Fülöp István és a felesége