Tolna Megyei Népújság, 1988. febuár (38. évfolyam, 26-48. szám)

1988-02-06 / 31. szám

1988. február 6. Képújság 11 Dombóvári Galéria Szatyor Győző kiállítása Mészöly Miklós új könyve Vannak alkotók, akiknek a neve már sohasem lesz puszta adattá, anyakönyv- szerű ténnyé tudatunkban, mert műveik­kel sajátos fénybe vonják szűkebb ha­zánk szellemi holdudvarát. Soraik nyo­mán a valóság, mint legenda születik újjá, múltra-jelenre egyszerre tekintő Janus- arccal békítik egységessé a kisvárosit és az európait. Ha létezik Szekszárdnak ilyen hagyo­mánya, Mészöly Miklós joggal mondhatja el magáról, hogy ennek éppúgy ápolója, akár szépprózánk emberöltők óta töret­len lendületének és alkotókedvének. Legújabb kötete, a Sutting ezredes tün­döklése annak a hosszú folyamatnak ré­sze, amelynek első darabjai még az ötve­nes években születtek meg, s bár mese formában, a valóság szenvedélyes meg­ismerésének és megismertetésének vá­gyával. A részletes sodró erejű felvillan­tása és természetes egységbe forrása éppúgy olvasókat vonzó erénye Mészöly írásainak, mint a gondolatsorokat indító, továbbalkotásra ösztönző, látszólag odavetett félmondatok, amelyek a szűk­szavúság mindig sokatmondó elegan­ciájával tudatosítanak bennünk mélyebb összefüggéseket. Eközben megejtő ter­mészetességgel bukkan fel Szekszárd vagy éppen Madocsa valós, vagy akként sejtetett történetszilánkja, a táj ismert és jellegzetes nevet viselő szereplője. Kedves szava szerint veszélynek ne­vezi az író kötetének két leghosszabb írá­sát, a címadó Sutting ezredes tündöklé­sét és a Blond utazást. Ez a sajátos honi műfaj, amely valamikor Gyulai Pál Egy ré­gi udvarház utolsó gazdája című művével kezdődött a magyar irodalomban, olyan átmenet novella és regény között, amely mindkét forma előnyeit magában hor­dozza: ott vibrál benne a néhány szavas feszültség és a szerkezet nagy egységbe emelő tudatossága. A kisebb novellák mikroszkopikus finomságú társadalom­rajza jól illeszkedik mind a kötet, mind Mészöly régebbi műveinek vonulatába, s azt előlegezi, amelyre alkotó és olvasó méltán vágyakozik: olyan összegzést, ki­teljesített társadalom-és alkotóképet, aminek igénye régóta vesszőparipája a kritikának. Egy nagy regény körvonalai ígérkez­nek ezekben a kisebb művekben, olyan prózáé, amelyben - Babits Mihály óta először - megjelenik majd Szekszárd és a szellemi szülőföld egyaránt. Addig is, amíg ezt kézbe vehetjük, igazi és feleme­lő élményt kínál a Szépirodalmi Könyv­kiadó gondozásában megjelent kötet, akárcsak Mészöly Miklós szívesen olva­sott és újraolvasott régebbi művei. DR. TÖTTÖS GÁBOR A szomszédos Baranyából érkeztek Szatyor Győző alkotásai Dombóvárra. A Pécsett élő művész legutóbb lakóhelyé­nek Kisgalériájában mutatta meg mun­kássága reprezentáns darabjait. A dom­bóvári tárlatán Tüskés Tibor mondott kö­szöntő szavakat. A pécsi kiállításon bükkfából ácsolt lá­dák - szörkönyök - tölgy- és cseresz­nyefából faragott karosszékek, nyár- és fenyőfából formált ütögardon, kisbőgö, gyermekjátékok álltak a térben. Ezekkel egységes gondolkodást tükröztek a fa­lakra helyezett fekete-fehér grafikák, a Kalevala és Kodolányi-illusztrációk, amelyek plasztikában is megjelentek. Dombóváron is találkozhatnak velük az érdeklődők. Szatyor Győzőnek indíttatást a szülő­föld, az Ormánság ad. Nem véletlen, hogy a Népművészet Ifjú Mestere címmel tüntették ki. Munkahelye a Pécsi Grafikai Műhely, ahol közművelődési titkárként dolgozik és óraadó a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában. A népművészet és a képzőművészet megismerésének vá­gya, szeretete arra kötelezi, hogy mun­káiban a hagyományok megőrzése és a mai valóság együttesen legyen jelen. Hite szerint a pedagógiában ott él a művészet, a művészetben a pedagógia lehetősége. Különösen szépen faragott fa térplasz­tikáit láthatjuk a pécsi Komarov Gimná­ziumban, a Diana téren, a SZOT üdülő­szállóban, a Pintér-kertben, a Tettyén, a Béke-parkban, az Anna-udvarban, vagy Mártélyban az üdülőtelepen, Hódmező­vásárhelyen a Kincses temetőben, Pel- lérden a kastélyparkban. Szatyor Győző nevével azok is találkozhattak, akik látták a Magyar Televízióban készült az „Ütö­gardon készítése”, az „Ormánság fájá­ból” és a „Faműves mesterségek” című filmeket. Nevét olvashatjuk a Néprajzi alapismeretek című tankönyvben. Szer­zője a Mezőgazdasági Könyvkiadónál 1986-ban megjelent „Faművesség” című kötetnek is. Nem sokféleség amit csinál, hiszen lényegében egységes, egy tőről fakadó gondolkodás gyümölcse születik Kodolányi illusztráció. Pogány tü­zek II. szitanyomat a litográfiákban, metszetekben, szitanyo­matokban, a könyveket illusztráló grafi­kákban, vagy azokban a kimondott sza­vakban, amikor a népművészet szerete- tére, tiszteletére tanít. Ez látszik a játszó­terek, parkok padjait formáló ácsszeker- ce csapásainak nyomán is. Kár kutatni, melyik az igazi énje. Csak együtt teljes. Szíve szerint talán mégis a fa illatát érzi kedvesebbnek a nyomda- festékénél. Életútját, munkálkodását fi­gyelve fogalmazódik meg, hogy olyan ember, aki jól sáfárkodik a talentumával. Tudását kamatoztatva, mindig valami­lyen közösségnek adja át tapasztalatait összegező alkotását. Köztéri munkáit ön­maga mércéinek tartja. A pontosan illesztett faszerkezetek, az egyéni jegyeket hordozó szobrászi for­mák, a rajzok szépivű foltjai a tanúi: az egy dologra végzett munka fegyelmé­nek. Szatyor Győző alkotásai igazolják, hogy az egyetemes művészet ismereté­nek naprakészségével lehetséges a nemzeti, népi, paraszti kultúra, értékei­nek, motívumkincsének éltetése, őrzése, szekercével, nyomdagéppel éppen úgy, mint szép beszéddel a katedrán. DECSI KISS JÁNOS A kortárs magyar dráma alakváltozatai Örvendetes jelenség, hogy a kortárs magyar drámairodalom s a színház végre egymásra talált. Már jórészt a múlté az a terméketlen vita, „kié” a dráma: az iroda­lomé vagy a színházé? Ha előadják: im­már „egyiké” sem, hiszen teljesen új - színházművészeti - minőség keletkezik, s abban egyaránt benne van az író, a ren­dező, a tervező, a dramaturg, a színészek s a többi munkatársak teljesítménye. Ez a kölcsönhatás fölfedezhető a nyolcvanas évek valamennyi érdemle­ges drámai alkotásában. Illyés Gyula egyik utolsó színdarabja, a Sorsválasz­tók is a színházzal való termékeny együttműködés jegyében született. S hogy mennyire így van, bizonyítja, hogy a mű alapgondolata egy egész sor kortárs magyar színdarabban rezdül tovább: va­lami általánosabb, mások által is fölfede­zett, fontosnak érzett mondanivalót feje­zett ki Illyés. „Rendezni az igazságot még akkor is, ha maga a hazugság az élet!” - mondja Illyés egyik szereplője, története­sen épp színházi rendező (s a főhős pe­dig: a színész!). A morális tartás, az erkölcsi igényes­ség a kortárs magyar dráma legfőbb üzenete. Azzal összefüggésben is, hogy kik vagyunk, mik vagyunk? Nem véletle­nül kérdezi már a cím is Szakonyi Károly darabjában: Ki van a képen? A Svédor­szágból hazalátogató Péter szembesül itt múlttal és jelennel. Az „ismerd meg ma­gad!” ógörög intelme fogalmazódik meg Nádas Péter egészen más stílusú, kevés­bé hagyományos szerkezetű, előadás­módú Találkozásában is, hasonlóképp Kornis Mihály Kozma című tragédiájában (nem véletlenül foglalta kötetbe három darabját Kornis Ki vagy te címmel). S ha tetszik: a Tamási Áron „népi szürrealiz­must” lebilincselő költői erővel folytató Sütő András Advent a Hargitán című munkájában is a megismerés, a különfé­le nemzedékek azonosságának és elté­réseinek rádöbbenésszerű föltárulása a központi mozzanat. „Vallj szint!” - fogal­mazza meg a legfőbb morális parancsot Illyés Gyula már említett szereplője, Ti­bor, a rendező. „A kívülállás illúzió!” - szögezi le Péter, Szakonyi főhőse. Nem lehet állásfoglalás nélkül élni, döntés- kényszerek hálója borul ránk, győz meg erről Szabó Magda is a Szent Bertalan nappala című drámájában, mely a ka­masz zseni Csokonai Vitéz Mihály, a „kö­lyök” Debrecenből való eltávolítása kap­csán a „kisebbik rossz", egyszersmind a nagyobb közösség érdekének a válasz­tását, a kompromisszum örök kötelezett­ségét ábrázolja rendkívül izgalmasan. Ugyanígy nyúl a kérdéshez Hernádi Gyu­la a Hagyaték című darabban: Arisztote­lész, Nagy Sándor filozófus-nevelője kénytelen vállalni a politikai „beszennye- ződés” végül halálba taszító folyamatát, nem határolhatja el magát attól a helyzet­től, amelynek kialakításában része volt. S e felelősség századok múlva is csorbítat­lan érvényét jelzi az a meghökkentő for­dulat, amellyel a dráma lezárul. A színház mint ház, szoba - gyakori helyszín a kortárs magyar dráma előadá­sainak színpadán. Ezek a „házak” és „szobák” egyszersmind történelmi hely­színek. „Ugyanabban a házban vagyunk” - mondja Mária, a Találkozás (Nádas Pé­ter) egyik szereplője: „ugyanannak a háznak” a lakói a Kozma összeterelt em­berei is: mi magunk. Jelenünkkel és múltbeli élményeinkkel, örömeinkkel és szorongásainkkal. „Történelmi szoba” voltaképp a Halleluja című Kornis-darab helyszíne is: több nemzedék egymásba folyó tudatvilága elevenedik meg itt. Le­romlott ház udvarán játszódik Spiró György Csirkefej című, fölkavaró drámá­ja, egy olyan ház udvarán, amelynek jó­szerivel még számtáblája sincs, a postás elkerüli. Kiszolgáltatottság, öröklött nyo­morúság termelődik újra a szemünk lát­tára; azok akaszkodnak össze, gyötrik egymást, akikben pedig a közös helyzet leküzdésének igénye kellene, hogy föl­ébredjen. A „ház” fogalomkörbe sorolha­tó két „kastély-darab” is. Márton László Kínkastélya Spiró hatalmas szatíraregé­nyének, Az Ikszek egyik eseménysora nyomán íródott. Vedlett kastély a hely­szín: Boguslawski, a szakmai, politikai, emberi bonyodalmakban, cselvetések­ben felőrlődött, kivénhedt színész játszik itt rögtönzött darabot alkalmi társulatá­val, s a nézők a hatalom képviselői ugyan, de székük meglehetősen ingatag. A „kínkastély” egy kölcsönös kiszolgál­tatottságra épülő - s ezért összeroska- dással fenyegető - rendszer jelképe. Nem kevésbé az - de valamelyest még szilárd alapokon nyugvó - az a „kastély”, melynek környezetét Forgách András György mutatja be Franz Kafka műve nyomán (A kastély). Az állapotrajz ké­sőbbi érvényére való utalás itt is - mint Hernádinál - megjelenik. És ház a parla­ment is. T. ház! című dokumentumjátéká­ban Kiss Irén (aki a Tamási-féle vonulat gazdagítója csakúgy, mint Sütő András) 1887/88. a Tisza Kálmán-i korszak or­szággyűlési csatározásainak megidézé- sével figyelmeztet a nemzeti önállóság, azonosságtudat megőrzésének soha el nem évülő feladataira. Ami pedig minden idők nemzeti drámairodalmának legfőbb kötelessége, stílusirányzattól, színházi eszménytől függetlenül. Milyen tehát a kortárs magyar dráma? Tartalmi-formai sokfélesége nyilvánvaló, társadalmi szerepvállalása is egyértel­mű. Gyönge színdarabok persze nálunk is születnek, de a fejlődést mégiscsak az említettekhez hasonló, nem kevés számban íródó munkák határozzák meg. KÖHÁTI ZSOLT Avar leletek a gerjeni határban Tavaly árilisban a gerjeni tanácsház előtt állt meg a szekszárdi múzeum gép­kocsija, két fiatalember szállt ki belőle. Akkor a tanács és a tsz vezetőségén kí­vül senki sem sejtette Gerjenben, hogy ez a látogatás egy ásatás első lépése lesz. A látogatók, (Szabó Géza a szek­szárdi Béri Balogh Ádám Múzeum mun­katársa és Gere László, jelen sorok írója) a gerjeni határban lévő Várad-pusztán szerettek volna ásatást kezdeni, s bizony az illem és a jog is úgy kívánta, hogy erre a terület gazdáitól is engedélyt kérjenek. A gerjeniektől meg is kaptunk minden segítséget, amit kértünk, sőt még annál többet is. De ha az igazsághoz hű akarok maradni, akkor segítőink és támogatóink között gyorsan megemlítem a Paksi A. G. gerjeni részlegét is. Az ásatást csak az aratási munkák vé­geztével augusztus 10-én kezdtük meg. Kicsi, de lelkes csapatunk 40 m hosszú árkokat húzott a dombtetőn. A laikus szemlélő is láthatta, keresünk valamit, de mit és miért éppen ott? Erre, hogy vála­szolni tudjak, vissza kell tekintenünk egy kicsit az időben. 1890-91 -ben Wosinsky Mór már végzett itt ásatást. Ö korának ki­váló régésze volt, leírt és lerajzolt munká­ja közben mindent, amit akkor a régé­szek fontosnak tartottak. Ennek ellenére a lelőhely újbóli megtalálása nem kis munkát adott, hiszen az eltelt majd száz év alatt eltűnt itt minden épület, bokor és kút, minden amihez viszonyítva Wo­sinsky Mór meghatározta a lelőhely hely­zetét. Eltűntek, de nem nyomtalanul, épí­tési maradványok árulkodtak az egykor itt állt épületekről. Ezek fellelése sok munka, s egy kis szerencse kérdése. Az azonosítást Szabó Géza már az ásatást megelőző években elvégezte. Annak, hogy egy régi ásatás helyét megkeresik a régészek s azt újraássák - hitelesítsék - általában valami különös oka van. Gerjen esetében ez az ok az volt, hogy annak idején olyan leletek kerültek itt elő - egy négyezer éves bronzkori falu, egykori lakóinak edényei, eszközei, ke­mencéi - amelyek azóta is egyedülállóak a Dunántúlon. Az azóta eltelt évtizedek régészeti kutatásai a lelőhely egyedülál­lóságát csak méginkább megerősítették. Szükség volt tehát egy korszerű ásatás­ra, amely előbbre vihet bennünket a Ger- jen-csoport titkának megfejtésében. A bronzkori település területén már a múlt századi ásatáson is feltártak avar sí­rokat. Felvetődik a kérdés, hogyan kerül­tek egy négyezer éves faluba a „csak” 1400-1200 évvel ezelőtt élt avarok. A vá­lasz rendkívül egyszerű. Az utolsó bronz­kori házak maradványait is rég eltemet­ték már az évezredek, mikor megjelentek itt az avarok, s a Duna árteréből kiemel­kedő kis szigeten kezdték eltemetni ha­lottaikat - beleásva a sírokat a bronzkori falu törmelékrétegeibe - temetőt „létesít­ve” itt a VII. század folyamán. A Wosinsky Mór által feltárt sírokból nem került elő semmi rendkívüli lelet, na­gyon is szegényes, egyszerű tárgyak, ruhadíszek, egy-két bronz fülbevaló és övdísz. Ásatásunk alapcélkitűzése nem volt más, mint megkeresni a Wosinsky Mór által kiásott árkokat és a sírok helyeit, s erről térképet készíteni, mivel csak le­írásai maradtak ránk, pontos helyszínraj­zai nem. Már az első árkunk rendkívül szeren­csésnek bizonyult, három „Wosinsky ár­kot” metszettünk át, köztük avar sírok foltjai is feketélltek, ez utóbbiakat nem ásatta már ki Wosinsky Mór. De ezt meg­tették már jóval előtte maguk az avarok, ugyanis a síroknak mintegy 90 százalé­kát kirabolták még a VII—Vili. század fo­lyamán. Azonban a rablás ténye is figyel­meztet valamire: ezek valaha gazdagok voltak, aranyat, ezüstöt kereshettek ná­luk, és biztos sokszor találtak is, hiszen az avar birodalom fénykorában a bizánci birodalom évi 100 000 aranyért vásárolta meg tőlük a békét. Hatalmuk hanyatlásá­val, a bizánci „aranyfolyam” elapadásá­val kényszerülhettek elődeik sírjának ki­rablására. De kapcsolatban állhat ez a 620-as évek válságával is, sőt a 670-es években befogadott új keleti néphullám­mal is. Bármi volt is a rablás oka, szinte biztos, hogy a sírok felett valami jelnek kellett állnia, amiből nemcsak a sir helyét tudták a hajdani rablók, hanem azt is, ki nyugszik a sírban. A gyermekek és a sze­gények sírjait ugyanis nem rabolták ki, s ez aligha véletlen. Ez utóbbi sírokban leginkább apró „értéktelen” dolgokat ta­láltunk, például durva, kézzel formált edényeket. Pedig milyen fontos egy ilyen „értéktelen” lelet is, ha meg akarjuk tudni egy társadalom összetételét, szerkeze­tét. Milyen volt a gazdagok és a jobbmó- dúak aránya, volt-e szolgaság, ha igen, mennyi, s azok hogyan éltek? Minderre „választ” adhat egy temető, hiszen ebben a korban a temető az élő társadalom tü­körképe. A gazdagot gazdagon temetik, a szegényt szegényen; be kell érnie egy kis durva edénnyel, amelyben valószínű­leg élelmet tettek a túlvilági útra, vagy egy-két tojással. Tojás, ami a természeti népeknél még ma is az új élet születésé­nek szimbóluma. Talán az avarok is ha­sonló okokból helyezték halottaik mellé. Ezek után elképzelhető meglepeté­sünk, s méginkább örömünk, mikor vég­re olyan sírt találtunk, amiben nem gyer­mek nyugodott, s nem is volt szegény, s mégsem rabolták ki. Már az eltért a meg­szokottól, hogy a halott fölé kecskebőrt terítettek, amiben benne hagyták a kopo­nya és a végtagcsontokat - mi csak az utóbbiakat találtuk meg. De elképzelhetik feleségem - Gere Lászlóné Vizi Márta, háromfős régészcsoportunk eddig még be nem mutatott tagja - milyen izgalom­mal nézte, hogy a halott bal oldalán lévő vaskés „sehogyan sem akart véget érni” sőt keresztvasban folytatódott. Termé­szetesen tudta: szablyát talált. Az öröm­hír hallatán kis csoportunk valamennyi tagja a sír szélére kucorodott, lélegzet­visszafojtva leste, mint bontakozik ki a szablya kecses íve. Kard, szablya ritka lelete a régészeknek, mivel a keletről jött népek hamar rájöttek, errefelé kevés a vas, vigyázni kell a fegyverekre, nem te­metik el hát halottaikkal. Erről az utóbbiról a gerjeni avarok ke­veset tudhattak, mert az ásatás vége elé a 28-as számot kapott sírban szintén szab­lyát találtunk, pedig ezt a sírt még alapo­san ki is rabolták hajdanán. Ami legalább olyan érdekes mint a szablya, itt is meg­találtuk a kecskekoponyát. Aligha vélet­lenül került az oda. Nagyon komoly hitvi­lági oka lehetett ennek a jelenségnek. Sokáig folytathatnám még ezt az ása­tási beszámolót, hiszen még nem beszél­tem a főként bronz, ritkábban ezüst le­mezből készült övdíszekről, fülbevalók­ról, hajfonatszorítókról, a sok szép fino­man korongolt, gazdagon díszített, szür­ke színű edényekről, orsógombokról, nyílhegyekről, valamint az ezekhez kap­csolódó megfigyelésekről. De talán eny- nyi is elegendő ahhoz, hogy bebizonyít­sam, a gerjeni lelőhely rendkívül fontos kultúrtörténeti értékünk, s szeretném hinni, hogy közben sikerült bepillantást engednem a régész munkájába, s meggyőzni az olvasót, hogy számunkra és a tudomány számára egyformán be­cses emlék a tojáshéj, a rozsdás vaskés, a szablya és az ezüst fülbevaló. GERE LÁSZLÓ i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom