Tolna Megyei Népújság, 1988. febuár (38. évfolyam, 26-48. szám)

1988-02-06 / 31. szám

1988. február 6. 6 ifirÉPÜJSÁG MÚLTUNKBÓL I- Bajban vagyok a megszólítás­sal. Mit mondjak, tanító néni, Sári né­ni, vagy Sárika tanárnő, esetleg Hol- lóssyné?- Látja, ez érdekes kérdés. Amikor egész fiatalon idekerültem Alsónánára, mindenkinek, még a nyolcvanéves néni­kéknek is tanító néni voltam. Aztán ké­sőbb, éveim előrehaladtával egyre in­kább Sárika lettem, a fiatalabbaknak Sá­rika tanító néni. I- Beszéljünk a kezdetekről, az el­ső évekről.- Dombóváron végeztem a tanítókép­zőt, kaptam meg a diplomámat. Sárpili­sen dolgoztam pár hónapig adóhivatal­ban. Nagy elkeseredéssel, mert mindig pedagógusnak készültem. A szekszárdi tanfelügyelőségen volt akkor egy régi ta­nárom, Vörös László, aki később a pécsi tanárképző főiskolára került. Ö kérdezte egyszer: „Sári lányom, te nem akarsz ta­nítónő lenni?" Dehogynem, mondtam, de eddig nem sikerült. Az ő segítségével ke­rültem Decs-Alföldszállásra óraadó taní­tónőnek. Bátaszékről naponta gyalog jártam ki. Fárasztó kilométerek téli fagy­ban, hóban, esőben nagyon kimerítettek. Talán, ha van egy szolgálati lakásom, vagy csak egy szobám, másként alakul. Végigtanítottam az évet és eljöttem. Sok választási lehetőségem persze nem volt. Felkínálták az alsónánai tanítónői állást és elfogadtam. Bátaszéki lány voltam, örültem, hogy közel kerülök a szülőhe­lyemhez. Aztán, amikor ideértem, a falu szélén majdnem visszafordultam. I- Ötvenegyben, a kitelepítések után, gondolom nagyon siralmas képet mutatott a falu... ii- Akkor már újra voltak lakói. A négy-öt család mellé, akik itt maradhattak, hat­vanhat helyről hoztak telepeseket. Volt itt felvidéki, erdélyi, Jugoszláviából áttele­pült, Decsről elköltözött és még ki tudja honnét érkezett ember. Belőlük kellett fa­luközösséget kovácsolni. I- Ebben a pedagógusnak is sze­rep jutott...- A közéletiség, hogy mai kifejezéssel válaszoljak, már akkor sem volt idegen a pedagógustól. Természetes volt, hogy a felnőttek világnézetének formálásába, ha úgy tetszik közvetett tanításába, nevelé­sébe bekapcsolódtunk. Később meg­szerveztük a szülők iskoláját is, ahol a gyermeknevelés gyakorlati, módszertani kérdései épp úgy napirenden voltak, mint a falu gondjai, az új társadalom épí­tésénél felmerülő problémák. I- Erről még beszélnünk kell, de térjünk vissza a gyerekekre!- Nagyon szegény gyerekeket kezd­tem itt tanítani. A reggeli munkám azzal kezdődött, hogy felmelegitettem őket. Dörzsöltem a kis kezüket, odaállítottam őket a kályha mellé és csak utána jött a tanítás. A legtöbb gyerek sültkrumplit ho­tzott uzsonnára. Sokszor eszembe jut ez, amikor látom a szemétkosárba kidobott szalámis zsemléket. Azok a gyerekek jdobták el, akiknek a szülei, nagyszülei örültek a sültkrumplinak is. I- Úgy gondolom, akkoriban a ta­nítás mellett a nevelésnek is döntő szerepe volt.- Ahogy a szülőknél említettem a tu­datformálást, ugyanúgy a gyerekeknél is hagy szükség volt erre. Némelyiknek a igondokodásmódját, a viselkedését kel­lett alapvetően megváltoztatni. Olyan egyszerű dolgokra gondolok, mint, hogy meg kellett tanítani az orrát kifújni. A kés­villa használatáról nem is beszélek. Ak­koriban ezeket ugyanolyan fontosnak tartottam, mint a tanítást. Abból indultam ki, hogy mire lesz szüksége az életben a gyereknek. I- Ami ma is cél, a nevelőiskola megvalósítása, azt - bocsánat a ki­fejezésért, de egy egyszerű, falusi fiatal tanítónő már akkor felismerte.- Ez nem az én érdemem. Olyan tanár- egyéniségek tanítottak a tanítóképző­ben, hogy ezt megtanultuk, szinte a vé­rünkké vált. Nekünk talán kissé idealizál­ták a falut. Piros muskátlis ablakú, fehér falú, gyönyörű, tiszta iskoláról beszéltek. Hozzátéve, hogy ha nem ilyet találunk, akkor mi teremtsük meg.- Egyes vélemények szerint van­nak olyan gyerekek, akiknek teremt­hetünk akármilyen körülményeket, lehet bármilyen jó a pedagógus, ők mégis rosszak, nevelhetetlenek ma­radnak...- Ebben én nem hiszek. Meggyőződé­sem, hogy minden gyereknél lehet ered­ményeket elérni. Ha nem szellemi fogya­tékos az a gyerek, akkor az iskola, együttműködve a szülői házzal, csodákra képes. Itt az együttműködést nagyon hangsúlyoznám. Mert az iskola egyedül épp úgy képtelen megoldani a problé­mákat, mint ahogy elképzelhetetlen ma már, hogy a gyerek a szülői házban ta­nuljon meg mindent. I- Könnyű helyzetben van a peda­gógus falun, hisz minden szülőt is­mer...- Ez így igaz, de a nagyvárosi pedagó­gusnak is kötelessége megismerni a gyerekek mikrokörnyezetét, családját. Visszatérve a falusi pedagógusokra, én azt ismerem, abban éltem több mint há­rom évtizedig; tény, hogy hallatlan előny­ben vagyunk. Ha az utcán jártam, én be­néztem minden gyerekkocsiba, mert ott leendő tanítványokat láttam. És nevel­tem, nevelem a gyerekeket iskolán túl is, hisz az utcán naponta találkozunk, be­szélgetünk. A falusi pedagógus amíg él, nevel. I- Falun a pedagógus kirakatban él. Úgy gondolom, életével, cseleke­deteivel is nevel.- Erre akartam rátérni. Ahogy előttünk nyitott könyv a falu, ugyanúgy a mi éle­tünkbe, mindannapjainkba is betekinthet bárki. Ez nem azt jelenti, hogy viselkedni kell. Mindig közvetlen, emberi kapcsola­tot igyekeztem kialakítani mindenkivel.- Bármerre járok, azt tapaszta­lom, hogy a rendszeresen munkát változtatók, a vándormadarak sok­szor jól járnak. A következő helyen többet kapnak anyagilag, néha jobb beosztást, megbecsülést is. Mintha az egy munkahelyen kitartókat le­néznék. „Ez se tudott továbbjutni, nem kell másutt” - mondják. Úgy tű­nik, nincs becsülete a kitartó hűség­nek...- Ez azért általánosítás és hiszem, hogy nem is igaz. Tény, hogy vannak ilyen tapasztalataim, hallottam ilyesmiről, de én mégsem bántam meg, hogy egész életemben munkámmal, életemmel Alsó- nánához kötődtem. Ez részemről nem volt megalkuvás, egyszerűen jól éreztem magamat itt. Az anyagiak pedig másodla­gosak. A kevesebb pénzt is be lehet osztani. Fontosabb, hogy az ember ott ahol él, ahol dolgozik, jól érezze magát. Mert pokoli lehet úgy bemenni a munka­helyre, hogy az ember az órát nézi, azt le­si, mikor mehet haza. Ebben soha sem volt részem. Minden nap egy kis küzde­lem és majdnem minden nap meghozta a maga sikerélményét, győzelmét. ■ - És a kudarcokat is...- Azokat is. Kár tagadni, voltak kudar­cok. Előfordult, hogy a szülő berohant hozzám, kiabált, hogy maximalista va­gyok, nem szabadna a gyerekről ennyit követelni. Ilyenkor higgadtan próbáltam szót érteni és a legtöbbször sikerült, hisz mindketten egyet akartunk. A gyerek ér­dekében megtenni mindent, hogy ő is képességei legjavát tudja nyújtani. I Visszajutottunk a szülőkhöz, a fel­nőttneveléshez, ahol a pedagógus­nak a „nemzet napszámosának” tör­ténelmünk során mindig nagy szere­pe volt.- Meg kell mondanom, magasztos fel­adat ezen a területen napszámosnak lenni. Már az iskolában sokat hallottunk, tanultunk a nagy pedagóguselődökről, akik napszámosként naponta elvégezték kis bérért, de lelkesedésből, a pálya irán­ti elkötelezettségből azokat a napi fela­datokat, amelyek az adott közösség ok­tatásában, művelésében rájuk hárultak. Ebbe sok minden belefér. Volt idő, ami­kor mi is mentünk békekölcsönt jegyez­tetni, voltam könyvtáros és a saját köny­veimet is rendszeresen kölcsönöztem, de számított az is, hogy ott legyek a falusi tüzoltóbálon, és a KISZ-munkából is ki­vettük részünket, amikor kellett. A gyer­mekvédelem természetesen a pedagó­gusok feladata, voltam népfrontaktivista, községi titkár, a Vöröskereszt tevékeny­ségébe is bekapcsolódtam, és ki tudja még mi minden nem tartozott a falusi pe­dagógus feladatai közé. ■ - Mindezt napszámosbérért...- Nem. Kevesebbért! Ma már bárme­lyik napszámos többet tud összehozni, mint egy pedagógus, megkockáztatom, hogy némelyik iskolaigazgatónál is, de a pénzről most ne beszéljünk, mert csak feldühösítem magam. Meg a pénz, akkor sem játszott szerepet, amikor ezt az élet­formát, ezt a hivatást vállaltuk, vállaltam. Kislány korom óta pedagógus szerettem volna lenni, és ezt a vágyamat elértem. Egész életemben azt a munkát végeztem közkatonaként, amit szerettem, ami az életemet jelentette. Ezért nem vártam elismerést, külön jutalmat én nem is kap­tam. I- A történelem igazságtalansága, hogy győztes csaták után soha sem a közkatonákat tüntetik ki. Pedig nélkülük nincs győzelem.- Vállaltam a közkatonák sorsát. Kitün­tetéseket tényleg nem kaptam a külön­böző jubileumi jutalmakat kivéve, és nem mondom, hogy ez jólesett. Tudomásul vettem és a tanításban elért sikerek kár­pótoltak sok mindenért. Máig is fájó, hogy nem kaptam nyugdíjba vonulás előtt egyetlen nap kedvezményt sem. Az­napig dolgoztam, amíg betöltöttem az öt­venötödik évet. Viszont nagyon szép bú­csúztatót rendeztek nekem. Olyan kollé­gák, akikkel nem is dolgoztam együtt, hisz én mindig Alsónánán tanítottam, de az utóbbi időben már Várdombhoz tar­toztunk. Csizmazia Sándor, aki mindösz- sze négy hónapig volt igazgatóm, na­gyon szép köszöntőt mondott és a kollé­gák is mindent megtettek, hogy emléke­zetes legyen a nyugdíjba vonulásom napja. I- Tehát most a nyugdíjas évek kö­vetkeznek. Itt Alsónánán, a volt tanít­ványok körében, ahol aktív pedagó­gusként harmincöt évet töltött.- Igen, itt Alsónánán. Ide köt most már minden. Gyuri fiam tengerjáró hajón a vi­lágot járta sokáig, feleséget Ogyesszából hozott, de ő is visszavágyik, vissza akar költözni Alsónánára. Itt érzem jól magam én is. Volt tanítványaimmal állunk sorba tejért, vagy kenyérért, beszélgetünk, fel­idézik a múltat, amikor őket, vagy gyere­keiket, vagy néhány, akinek az unokáját is tanítottam, naponta kifejezik szeretetü- ket. Hogy csak egy példát mondjak. Fér­jem a fiaival nekiállt lebetonozni az ud­vart. Alig hogy elkezdték, erre jön egy volt tanítványom, a Csabók Sanyi. Éktelen rossz gyerek volt, sokszor kikapott. Most mégis bekiabált: „Várjon Laci bácpi, ha­zaszaladok átöltözni és jövök segíteni.” Később sorra jöttek mások. Amikor ki­néztem az udvarra, már több, mint tizen dolgoztak. Rögtön szalajtottam iss Gyuri fiamat, hogy menjen be Szekszárdra húst venni, mert ennyi embernek nem elég amit főztem. Ehhez hasonló példát nagyon sokat tudnék felsorolni. Ezek pe­dig mind arról győznek meg, hogy érde­mes volt itt maradni, érdemes volt egész életemben egy kis faluban tanítani.- Említette, hogy a pedagógus utolsó percéig tanít, nevel. Befejezé­sül, csak azt kívánom, hogy még sok éven keresztül folytassa ezt a mun­kát boldog családja és tisztelő tanít­ványai körében, itt, Alsónánán. Közismert jelenség, hogy az emberek számottevő hányada élénk érdeklődés­sel figyeli az egykézésről, a gyermekha­landóságról, az orvosi ellátásról, az egészségügy általános helyzetéről, a jár­ványokról szóló híreket, cikkeket. Sokan vannak, akik az újságolvasást a gyász­közleményekkel kezdik. Elődeink sem igen lehettek mások. A hatóságok is ébe­ren vigyáztak, hol, milyen betegség ütötte fel a fejét. Rendszeres jelentést kért a megye a tiszti orvosától. Ezek a jelenté­sek negyedévenként, félévenként el is készültek s megkapta egy példányát a közigazgatási bizottság, sőt egy-egy pél­dány eljutott a kormányhoz is. A minap egy közel 100 esztendős je­lentés és két statisztika került a Tolna Megyei Levéltár kutatóinak kezébe. A je­lentés a megye egészségügyi helyzetét vázolja fel, a statisztikák közül az egyik korosztályonként, járási és megyei ösz- szesitésben arról szól, hányán haltak meg 1894. első félévében: a másik pedig hónapok bontásában adja meg, hogy mi volt a halál oka. Szomorú statisztika mind a kettő. Kezdjük a jelentéssel. A megyei tiszti orvos a jelentésében általában kedvező­nek ítélte meg a megye egészségügyi helyzetét, de kénytelen volt megállapíta­ni, hogy számos betegség okozott gon­dot elődeinknek. „Uralkodó kórként részint a légző szer­vek bántalmai, részint a heveny ragályos bajok említhetők, ez utóbbiak a gyermek­kor egészségét támadta nagymértékben meg. A járványok közül a dyphteritis 8 községben uralkodott: nevezetesen Grá- bócz, Mőcsény, Apáthi, Bonyhád, Ger- jen, Bölcske, Alsónána, Ozorán. A félév folytán megszűnt 5 községben, szűnőfél­ben van a többi három is. Megbetegedett összesen 188 gyer­mek, meggyógyult 124, meghalt 64, azaz 33 százalék, ami tekintve a betegség ve­szélyes természetét a jobb lefolyások kö­zé sorolható.” A jelentés melléklete az említett két statisztika. Kezdjük a meghaltakról szóló adatokkal. Az ember már az első betekin­téskor kénytelen megállapítani, hogy a legveszélyeztetettebbek a gyermekek voltak. Azoknak a száma, akik nem érték meg a fél esztendőt, igen magas: 904. Közülük is különösen magas volt az első hónapban bekövetkezett halál: 437 eset­ről tud a statisztika. A fiúk voltak a kevés­bé ellenállók: 518 fejezte be életét 5 hó­napnál hamarabb, a lányok közül 386 tette ugyanezt. Az akkori öt járás közül a dombóváriban temettek el e leggyak­rabban 1 hónapnál fiatalabb gyermeket: 81 fiút és 73 lányt. Ha nem is olyan nagy arányban, mint az első öt hónap, de kritikus szakasz volt az emberek életében az 1 -5 éves életkor is: 283 fiú és 265 lány koporsóját állták körül a hozzátartozók 1849 első felében Tolna megyében. Azok, akik megérték a 7-10 évet, jó eséllyel számolhattak a hosszabb életre. Ugyanis a statisztika 5 évenkénti emelke­dő sávjai szerint 25-40 éves korban volt a legkisebb a halandóság. Aki megérte az 50. évét, az ismét belekerült a na­gyobb arányú halálozási sávba. Itt ug­rásszerűen megnőtt a halandóság. 50-60 év között nagyobb számban fejez­ték be életüket a nők, 60 felett pedig szin­te számszerűen is azonos volt a két nem vesztesége: a férfiak közül 336, a nők közül pedig 334 személy halt meg. A vizsgált időszakban nem volt olyan az el­hunytak közül, aki megérte volna a 100 esztendőt. A statisztikának van olyan rovata, amely arról közöl adatot, hogy az elhalt 7 éven aluli, illetve 7 éven felüliek közül há­nyán nem kaptak semmiféle orvosi segít­séget. A szám ugyancsak elgondolkod­tató: a 3201 haláleset közül 1422 volt olyan, hogy orvos még csak a közelében sem volt a betegnek. Az így elhaltak közül 604 volt a 7 esztendőn aluli. Nincsen olyan adat sem a jelentésben, sem a sta­tisztikákban, amely arról szólna, hogy hány esetben hívtak csak akkor orvost, amikor már a beteg menthetetlen volt. Nemigen volt szokás orvost hívni, vagy orvoshoz menni, ha úgy vélték, két-há- rom nap múlva meggyógyul a beteg. Az 1894. évi halálokok listáján nem ta­láljuk napjaink „divatos” betegségeit. Nincs szó a szív- és érrendszeri megbe­tegedésekről, keresve sem találjuk a rá­kos daganatokat, és az idegrendszeri megbetegedések sem voltak gyakoriak. Közel száz esztendővel ezelőtt főleg a görcsök, a tüdőlobb (tüdőgyulladás), a tüdő gümőkór (tüdő tbc), a roncsoló toroklobb és a torokgyík volt a leggyako­ribb oka a halálnak. 1894-ben igen ma­gas volt a „veleszületett gyengeségből”- fakadó halál (401 eset). Ezt a számot csupán az „aggkor” haladta meg, 430 személy halt meg - mint napjainkban mondanánk - végelgyengülésben. Igen magas volt a tbc-s halálesetek száma: 390 és a tüdőgyulladásból következett halál (358). A közelebbről meg nem hatá­rozott „görcsök” miatt 295 személy vesz­tette életét. Az említett időszakban nem követelt ál­dozatot a keleti kolera, a himlő, az elme- betegség. A vérhas két ember életét ol­totta ki, s „víziszonyban” egy személy szenvedett. Alacsony volt az öngyilkosok száma: az így elhaltak nem érték el az egy százalékot sem (26 fő). Természetesen a vizsgált időszakban is igyekeztek megtenni, amit lehetett, hogy védjék az emberi életet. A várme­gyei tiszti főorvos, dr. Hangéi Ignác 1895. január 14-én készítette el jelentését a közigazgatási bizottsághoz, ebben a töb­bi között a következőket olvashatjuk: „A himlőoltások az egész vármegye te­rületén jó sikerrel befejeztetett, beoltatott összesen 6437, újraoltatott 4356. A nyilvános gyógyszertárak számsze- rint 22 vizsgálata is befejeztetett, jelenté­keny mulasztás nem találtatott, a jegyző­könyvek beterjesztettek. Az egészségügyi személyzetben válto­zás nem volt, új gyógyszertár egy nyílott meg, Pincehelyen. A szegzárdi Ferenc Közkórház ide mellékelt forgalmi kimutatása szerint: jú­nius végével ápolás alatt volt 155, a félév folytán felvétetett 570, összesen ápolta­tott 725 egyén, 31 778 ápolási napon. Gyógyult 325, javultan elbocsátott 79, gyógyultan 22, meghalt 55, az összes fogyaték 481.” A szinte forradalmian megváltozott életmódunk, életkörülményeink új be­tegségek megjelenéséhez vezettek. Mi­közben örvendetesen visszaszorult a gyermekhalandóság, megszűnt a tbc- nek népbetegség jellege, nem kell félni a himlőtől, gyógyszereink kellő védelmet nyújtanak a torokgyík, a torokgyulladás, és más betegségek ellen - lett helyet­tük... (Hadd ne soroljuk fel)... A filoxéra Tolna megye 112 községe szerepel azon a listán, amelyet Földművelésügyi Minisztérium adott ki 1894. elején. Talán csak Bikács, Tolnanémedi, Belecska és Fadd neve hiányzik róla... Azokról a köz­ségekről van szó, amelyekben megtalál­ták a filoxérát. Megyénk az erősen fertő­zött területek közé tartozott, de itt csak fo­kozatosan hódította károkozó. Megyénk lakói hamar felismerték, hogy szervezett védekezés szükséges, és új fajták meg­honosításával jelentékenyen lehet csök­kenteni a kárt. A megye közigazgatási bi­zottsága elé 1895 januárjában beter­jesztett jelentés szerint számottevő sikert értek el a megyében. Idézzük a jelentés­nek a filoxéra elleni küzdelmével foglal­kozó részét: „A szőlők újbóli betelepítésének ügye iránt mind nagyobb mérvű hajlandóság mutatkozik s remélhető, hogy ha a múlt évben tapasztalt rekonstrukcionális sző­lőmunka a szőlőtulajdonosok ezen haj­landósága következtében még nagyobb méreteket ölt, a vármegyei szőlőbirtokos közönség a phyloxera által szenvedett kárainak pótlásához nevezetes lépéssel közelebb jutand.” A jelentésben arról is olvashatunk, hogy a gazdák vagyoni helyzete nem a legjobb, noha az előző évben jó volt a ter­més, de a termények ára alacsony, emiatt nem volt kellő bevételük. Azt is megjegyzi a jelentés írója, hogy volt ele­gendő munkaerő a mezőgazdaságban, az évi munkákat zökkenők nélkül végez­hették. Munkamegtagadásról jelentés nem érkezett, mindenki a hatóság közbe­jötté nélkül végezte a vállalt kötelezettsé­gét. Korai volt az öröm Az alispán 1894. július 14-én jelentette a folyamszabályozásról: „Örömmel jelentem be a tekintetes bizottságnak, hogy a faddi és a tolnai holt Duna-ágának elzárásával folyamat­ba tett munkálatok nagymérvű előrehala­dása folytán már ez évben remélhetőleg meg fognak szereztetni mindazon bizto­sítékok, melyek dunamenti vidékünk egy tekintélyes részének a Duna áradásaival s különösen a jégzajlással egybekap­csolt állandó veszélyével szemben rég nélkülözött szükséget képeztek.” A nyakatekert körmondatnak a lénye­ge: a megyében több településen meg­szűnt az árvízveszély. Sajnos korai volt az öröm, az elmúlt évszázad alatt sok pusz­tító árvizet élt át a megye. Madocsa, Paks, Gerjen, Bogyiszló, Báta lakossága több­ször is kénytelen volt ingóságait hátra­hagyva menekülni, k. BALOG JÁNOS Hollóssy Lászlóné és Tamási János a tanítókról

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom