Tolna Megyei Népújság, 1988. febuár (38. évfolyam, 26-48. szám)

1988-02-16 / 39. szám

1988. február 16. 4 NÉPÚJSÁG Moziban Érzéki love story Már a föcim alatt is egy ágyjelenet ké­peit látjuk, majd később sok-sok percet töltenek a főszereplők ágyban, párnák közt az operatőr jóvoltából semmi kétsé­get sem hagyva a nézőben arról, hogy mit csinálnak ott, hogy nem pihenni tér­tek nyugovóra. Tulajdonképpen azt hiszem ennyi elég lenne ahhoz, hogy a film megtöltse a mo­zik nézőterét az efféle látványra éhes né­zőkkel. Persze prüdantéria lenne csak ezért elítélni a filmet. Úgy tűnik a főszere­lők is jól érzik magukat ebben a jelmezte­lenségben, játékukból, alakításukból egészséges pogány életöröm sugárzik a nézőre, de ami egy filmtől, egy - feltéte­lezzük - mondanivalót hordozó alkotás­tól azért mégis kevés. Persze nincs is erről szó Jean-Ja- cques Beineix Betty Blue című filmjét Philippe Djian regényéből készítette és története, ízig-vérig mai története van, amelyben a vad kitörések, egymást mar­cangoló veszekedések váltakoznak^ a legszebb lírai képsorokkal, a klasszikus love story hangulatával. Ehhez a két szereplő jelleme, alkata adja meg a lehetőséget. Betty fékezhe- tetlen természete ami nem egyszer kínos jelenetekhez vezet és Zorg néha már túl­zásba vitt melankóliája. Talán ezt az itt-ott túlzásba vitt lírát érzékeli, próbálja oldani a rendező, amikor komolyból minden át­menet nélkül, sőt a viselkedés alapvető logikáját is felrúgva harsány burleszkbe illő jelenetekkel váltja, töri meg a komoly részeket. Vannak ezek között nagyon sikerült betétek is, mint például a rendőr magán­száma, de a történet végképp vakvá­gányra fut, amikor kiderül, hogy Bettynek mégsem lesz gyereke. A többi már a szomorú vég. Az elborult elméjű lányt ideggyógyintézetbe szállítják, ahol a leg­gondosabb orvosi kezelésre sem várha­tó javulás... Zorg mindent lezáró elhatározása, azt követő tette után hazamegy a kórházból és elkezdi írni regényét Bettyről, ami re­mélhetőleg jobb lesz mint az első, ami a kettőjük életét bemutató film alapötletét adta. Mert Zorg Betty meggyőződése szerint kiváló író és a film legjobb - még vidám - jeleneteiben hatásos cselekede­tekkel igyekezett eme meggyőződését igazolni és másokra rákényszeríteni. Férje kézirataival házalt a kiadóknál és ha egy kiadónak túlságosan nem tetszett a mű, még a tettlegességtől sem riadt visz- sza. Hát kell ennél jobb feleség egy iróembernek? Aligha. Jobb filmet talán elvárhat a néző, de kétórás szórakozás­nak, kikapcsolódásul a Betty Blue is megteszi. TAMÁSI JÁNOS Könyv Rádió Amikor 1936 novemberében Kosztolányi Dezső elindult „végleges és teljes ragyogás­ban a jövőbe, a magyar messzeségbe”, Babits Mihály felemelő nekrológot mondott a rádió­ban. E mindmáig kiadatlan műből ne csak az iménti félmondatot kérjük most kölcsön, ha­nem a címül hívott gondolatsort is: „...egyre magányosabban érezzük magunkat az élők közt, de személyi fájdalmunkat el kell most foj­tanunk; ami az irodalomtörténeté, az nem ok­vetlen a múlté még, s aki meghalt, sokszor ele­venebb az élőnél. Az ember meghalt, a mü él - szokták mon­dani, de ez nem egészen így van: a műben is az ember él. Igazában ő tartja életben a müvet, amely mintegy második teste lett neki, szavak­ból épült test az elveszett, sejtekből és rostok­ból épült test helyett”. Babitsnak, mint mindig, most is igaza van, de hogy ez olyan ötvenöt-hatvanéves ripor­tokra is érvényes, mint amilyeneket a Koszto­lányi Dezső életműsorozatban kiadott Bölcső­től a koporsóig cimű kötet kínál elolvasásra, az bizony - valljuk be -, meglep. Talán azért a legmegdöbbentőbb ez a felfedezés, mert ko­runk információ-zuhatagában mind gyakrab­ban áltatjuk magunkat azzal, hogy egyre töb­bet tudunk az emberről, pedig csupán mor­zsák hullanak elénk egy gazdagon terített asz­talról. Kosztolányi irigylendő tudatossággal törekedett e téren is a mélységre, s ahogy 1930-ban Irta kötetének bevezetőjében: „Min­dig és mindenütt az ember izgat. Az úton sem a tájakra figyelek föl, hanem az élet játékára, az arcokra, a mozdulatokra, a szavakra. Embereket gyűjtök. Szenvedélyes „ember­gyűjtő" vagyok. Ennek az időbeli utazásomnak is egyetlen tárgya az ember”. S így faggat egytől száz­évesig, évtizedenként haladva egy-egy férfit, majd akkoriban még ritka embereket: tíz olyan nemzet fiait, lányait, akiket életük kötött ha­zánkhoz. Milyen figyelemreméltó, hogy 1931-ben a japán azt válaszolja a kérdésre, „Mi lepte meg először Európában?”: „A rossz levegő, a sze­mét, a rossz szag!” Ez persze nekünk napi meglepetés - ma. A külföldiek után hatvanhat foglalkozás, vagy inkább életvitel képviselőit szólaltatja meg, s végül családja öt tagjának portréját rajzolja, meleg közvetlenséggel és oly erővel, hogy néhány oldalra szinte regény sűrűsödik. Amikor az olvasó figyelmébe ajánljuk a Réz Pál összeállításában, a Szépirodalmi Kiadó gondozásában megjelent kötetet, idézzük is­mét Babits gondolatát: „Kosztolányi Dezső szavai épek, mint az egészséges testek, s jól tartanak, mint az erős test rostjai. Szilárdak, a magyar nyelv legjobb anyagából valók s kibír­ják a korok időváltozását". DR. TÖTTÖS GÁBOR Értékmegőrző Találóan választotta Szél Júlia riportso­rozata legutóbbi témájaként a szakmun­kásképzés mai helyzetét. Megőrizni ugyanis annyit jelent, hogy valaminek a bir­tokában vagyunk, esetünkben pedig egyre figyelmeztetőbb a tendencia, amink volt, az is fogytán! Sorsok, osztályzatok címmel hallgathattunk meg összeállítást a sokszor felvetett problémáról, amit ma már vállal a kormányzat de tenni nem sokat tud. Kísér­letek persze történnek, néhány helyen újra beindították a technikusképzést, másutt szakközépiskolával bővítették, próbálták a színvonalat emelni az ipari iskolákban, ez azonban a lényeget nem érinti. Hiszen nem elit egyedi intézmények kellenek, hanem egy iskolatípus, ahol az általános iskolák­ból kikerülők ötven százalékát képzik - ma alulképzik - s amely felkészíti a jövő mun­kásságát a korszerű berendezések, esz­közök használatára, a gondolkodásra. Hogy mindez miért nem sikerül, a választ a kiválasztódásban - kettes osztályzatú diá­kok jelentkeznek szakmunkásképzőkbe - a tananyag rendszerében, a feltételekben, követelményekben kereshetjük. Sőt, ha ideszámítjuk a minden generációban egy- harmadot kitevő lemorzsolódó, semmilyen képzettséggel nem rendelkező fiatalt, a gondok tovább sűrűsödnek. Sajnos azonban éppen azok képtelenek a döntésre, akik jogosultak lennének, igaz a visszavonhatatlan hatás őket már nem fogja érinteni. Csak gyerekeiket, unokáikat T. ZS. Színház Az élet elől hazugsággal nem menekülhetünk „A múlt az a jelen. Meg a jövő is. Mind­nyájan azt hisszük, hogy hazugsággal ki tudunk menekülni ebből, de az élet nem engedi.” Eugéne O’Neilnek ugyanúgy nem sikerült ez, mint önvallomása hősei­nek. A Purgatórium tisztítótüze után nem juthattak tovább, valami mindig a mélybe húzta őket, a Pokol egyre kínzóbb bugy­raiba. Démoni, misztikus utazásra indul­tak, aminek végállomása az önmaguk ál­tal épített áthághatatlan falak mögé rej­tőzködés, a teljes bezárkózás volt. A megállíthatatlan folyamban Tyronneék tehetetlenül, egymást kínozva, marva sodródtak, sodródnak a vég felé. A budapesti Katona József Szinház vendégjátékában láthattuk a paksi Mun­kásművelődési Központban az amerikai dráma atyjának, O’Neilnek az Utazás az éjszakába című darabját Zsámbéki Gá­bor rendezésében. Már az első pillanat megdöbbentő: a szürke, rossz fémleme­zekre emlékeztető háttérben különös ér­telmet nyernek a kopott régi bútorok, az igénytelen berendezés. Nyomasztó hatását a félelmetes, szimbólikus értel­met kapó ködkürt hangja fokozza. Átuta­zó szobák, olcsó szállodák, piszkos vo­natok, ez volt a soha nem létező otthona Marynek, aki kisértetként bolyong ebben az átkozott környezetben. Rejtőzködnie kell családja, a kutató tekintetetek és sa­ját lelkiismerete elől, az egyetlen út pedig a múltba vezet. A közelgő éjszakával - egyetlen nap történéseit élhetjük át a darabban - fiatalodik vissza a testet pusztító, de a léleknek egyetlen támpon­tot adó drog hatására Olsavszky Éva ala­kításában a morfinista asszony. Az első jelenet látszólag idilli képei után fokoza­tosan tárul fel a mélységes szakadék a családtagok között, egyre erősödik a kettősség, a distancia a mozdulatok, sza­vak között, az anya viselkedésében. Az átváltást, a kísértetiességet talán csak az éjféli belépésnél hiányolhatjuk, amikor teljes kábulatban, a tisztaságot is jelző menyasszonyi ruhával jelenik meg, em­lékezik az asszony, ám a szavak szin­te józan vallomásba torkoltának. Az öregúr, a színészi karrierjét is fukar­sága miatt félresiklató, szánalomra méltó alkat szerepében Mádi Szabó Gábor. A szegényháztól való félelme, felesége, ki­sebb fia tragédiája fösvénységének kö­szönhető, szintén a múltból táplálkozik. És nem törhet pálcát senki igaztalanul James - Balkay Géza - fölött sem, aki Tévénapló Az egri Figaro Beaumarchais, teljes nevén Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais, nevét két remekmű tartotta fenn, A sevillai borbély és folytatása, a Figaro házassága. Mindkét darab sorsa valóságos regény: az előbbi bemutatóját csak 1775-ben, az utóbbiét 1784-ben engedélyezték. Ezen azonban ott volt a király is és jól mulatott, s eszébe sem jutott, hogy a „bolond nap története” a közeli forradalom előjele, mely­ben az elnyomott harmadik rend lépett színre, jogait követelve. A két vígjáték rövi­desen átköltözött az operaszínpadra, mindnáig világszerte játsszák, s ezzel az ere­deti művek háttérbe kerültek, előadásuk ritkaságszámba megy. Pedig a Figaro há­zassága - ellentétben Beaumarchais többi darabjával - igazi remeklés, s méltán újította fel hosszú szünet után az egri színház. A történet jól ismert, Figaro végül megkapja szeretett Zsuzsiját, közben pedig jól odamondogat az uraknak, akik nagy urak lévén nagyon bölcsnek is hiszik magukat. Pedig egyetlen érdemük, hogy méltóztattak megszületni, ennyi és nem több. Valló Péter rendezésében a nagy monológ a darab elején hangzik el, mintegy megadva a játék alaphangját. Hatásos díszletek között folyik a fergeteges játék, ez is Valló Péter munkája, s azt is szerencsés leleménynek tatjuk, hogy elhangzik a Mozart­opera szépséges Cherubin-áríája, az „Asszonyok, lányok...” Igaz, nyekeregve, sok hamis hanggal, azt viszont nem tudjuk meg, hogy rendezői fogásról van-e szó, ami­nek nem sok értelme lenne, mert Cherubin őszintén szerelmes minden nőbe, vagy pedig Megyeri Zoltánnak túl nagy próbatétel Mozart. A kerti jelenetben minden tisztázódik, Figaro és Zsuzsija épp úgy boldog, mint Marcellina, a gróf pedig annak rendje-módja szerint megszégyenül. Az ezt követő bábjáték rendeltetése azonban nem világos, s ha Valló Péter, mint az előadás után elmondta, úgy érezte, hogy tekintettel nehéz helyzetünkre, nem hallgatja el aggá­lyait, ez merőben eltér Beaumarchais szándékától, aki jókedvűen szolgáltat igazsá­got, s ez jelenti a Figaro irodalmi, szociális és politikai jelentőségét, amint egy fran­cia irodalomtörténetben olvasom. Az egri színház előadásán több fiatal mutatkozott be, akik valószínűleg még hal­latnak magukról, mint Szatmári György, Bárdos Margit, Epres Attila, Román Judit, de elfogódottságukat is éreztük, ami a pályakezdés lámpaláza éppúgy lehetett, mint az országos nyilvánosság izgalma. Kés van nálam Kiegyensúlyozatlan emberek Újhelyi János tévéfilmjének hősei, akik nem értik környezetüket és saját magukkal sem tudnak mit kezdeni, a sorsok, mint jégtáblák torlódnak egymásra, egyre reménytelenebből. Mint olvashattuk, elég sok változá­son ment át a darab, előbb színpadi játék volt, majd „dokumentumműsor" jelleget kapott, de a veszprémi tévétalálkozó után húsz perccel megrövidítették A sok beavatkozás nem tett jót a darabnak, mert a több szálon futó cselekmény nehezen mozdul, s nem is tud kibomlani. Az alapötlettel már Gárdonyi több írásá­ban találkozunk s erről szól Németh László korai darabja, a Bodnárné: a paraszt­családból az egyik fiú tanul, a másik otthon marad és folytatja eleinek életét. A kon­fliktus tehát adva van, de ezek az emberek kívül állnak saját sorsukon, mindegyik elmondja, hogy mi történt vele, szó szerint szembenéz a kamerával vagy félrefor­dítja a fejét, ami azt is jelenti, hogy író és rendező (Mihályfy Sándor) eleve lemond az ábrázolásról, a szavak nyomán megjelenített történet csak illusztráció, nem több. Ebből következik az is, hogy igazi dráma nem alakul ki, az egyes események nem kapnak elhitető motivációt, s így sok minden homályban marad. Nem tudjuk meg, az anya második férje mitől vadul meg, Mihályt miért hagyja ott a fia, Máté mi­től sikeres festőművész, s miért űzi el feleségét. Egyébként amit a dramaturg Radó Gyula ír a Máté-Mária név biblikus csengéséről nagyon erőltetett s azt sem tudni, miért lennének ezek „finom életszimbólumok". Az igazi jelkép a kés lenne, ami sok mindenre jó, a kiábrándult Máté akár saját magába is döfheti, de közben mégis arra kell gondolunk, hogy a témában rejlő lehetőség elsikkadt, s ezen a kitűnő Törőcsik Mari sem tudott segíteni. Tersánszky Neve mindenkiben halhatatlan hősét idézi, Kakuk Marcit, ezt a kedélyes és könnyelmű mihasznát, aki épp úgy egy típust testesít meg, mint Ludas Matyi vagy Háry, de akár Don Quijotéra is gondolhatunk Tersánszky Józsi Jenő rendhagyó klasszikus, életművéből hiányzik az ünnepé­lyes pátosz, ami a halhatatlanokat jellemzi, 6 az életvidám mesélő, akit nem érde­keltek elméleti kérdések, saját írói rangjával nem sokat törődött, feltalált egy „cso­dacsónakot”, bicikliféket, gitározott, furulyázott, enékelt, megalakította a Képes­könyv Kabarét, s közben remekművek sorát írta. Szeptemberben lesz születésének századik fordulója, s akár előlegnek is tekint­hetjük, hogy a tévé bemutatta az Egy kézikocsi története című regényéből készült változatot Isten veletek barátaim címen. A könyv 1949-ben jelent meg, akkor kapott Kossuth-díjat, s érdekessége, hogy mint az Egy ceruza történetében, hőse tárgy, egy kézikocsi, ami hol itt, holott tűnik fel a pesti utcán, miközben zajlik a történelem, emberi sorsok omlanak össze, majd az egész ország. Bíró Zsuzsa átdolgozásában Tersánszky regényének megannyi hangsúlya elmosódik, inkább a történeti háttér fontos, amit korabeli híradórészletek is igyekeznek hitelesíteni. A történet szálai né­ha összekuszátódnak, inkább egy körképet látunk, amelyen jól felismerhetők a kor tipikus alakjai, s a rendező Simó Sándor jó ritmust is tud adni a filmnek, amelyből azonban Tersánszky mégiscsak hiányzik. CS. L. Együtt, mégis falak mögé rejtőzködve régóta figyelte, szenvedte a család szét­esését. A leghitelesebb Szacsvay László alakítása, a beteges túlérzékeny Ed­mund megelevenltésével. A fivér csak az éjszakai dialógusban tud egyenértékűt nyújtani, bár itt is kiábrándítóan hat, hogy inkább fiatalabbnak tűnik az öccsénél. Nem hagyhatjuk ki Csonka Ibolya nagy­szerű epizódszerepét Cathleen alakjá­ban, akire figyelni kell, ha színpadra lép és a tragédiában is mosolyt fakaszt né­hány pillanatra, ö ösztönös lényként nem, de a család többi tagja velünk együtt keresi azt, ami hiányzott és amit egyedül a „dekadens” Edmund tud meg­fogalmazni: „És akkor jött el a szabadság önkívülete. A béke, a kétségek vége, a végső kikötő, a hozzátartozás gyönyörű­sége, a hozzátartozás valamilyen teljese­déshez, túl az ember mocskos, szánal­mas mohó félelmein és reményein és vá­gyain.” -takács-kapfinger­Betty éppen nem ágyban I |_ r I épült test”

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom