Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-30 / 25. szám
1988. január 30. ( TOLNA ^ _ 4 TfÉPÚJSAG Lénia. Dallamos, szép, régi latin szó, nem használják tán már sehol. Valamikor a vonalzókra írtuk: „Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát.” A lénia vonalzót, egyenes sort jelent, s egy utat, itt közvetlenül Szekszárd mellett, egy hosszú, és egyenes utat, amely Újberekbe, a Szekszárdi Mezőgazdasági Kombinát kerületébe vezet. Az út egyik végén a külvilág, a másik végén a puszta. A puszta, amely megélhetést adott és ad, s ahol az összetartozás, az egymásrautaltság jobban nyomon követhető, mint bárhol másutt. A kastély most irodaként szolgál, a malomban keverőüzem működik, a vágóhídon sertéseket dolgoznak föl, a magtárban pedig forgatják a lucernamagot. Akik ott élnek, már nem közvetlenül a földdel és az állatokkal foglalkoznak - a termelést szolgálják ki, inkább ipari, mint mezőgazdasági munkát végeznek. A kastély körül cselédházak, vagy ahogy most nevezik, szolgálati lakások. Körülöttük gondozott kertek, gyümölcsfák, a rózsák betakarva várják a tavaszt. Hogyan és kik élnek itt, ezen a nagy múltú, rendezett településen? Minden dolgok tudója, idős Fenyvesi Kálmán 1941. április 1 -je óta él Újberekben.- Eszenyi Jenő méltóságos úr bérelte ezt a gazdaságot azelőtt. Mi cselédek a 8-as meg a 4-es házban laktunk - a 8-as házban mindenkinek külön szobája, kamrája és konyhája volt, a 4-es házban közös konyhán főztek az asszonyok. Mi 11 -gyen éltünk egy fedél alatt, a kilenc gyerek, meg mi a feleségemmel. Emeletes ágy nem volt, ketten, hárman aludtunk egy ágyban, néha csak a földön jutott hely. A földosztáskor nyolc holdat kaptam, azon kínlódtam, míg meg nem alakult az állami gazdaság. Kérem, aki itt cseléd volt, mindenki itt maradt, s az állami gazdasághoz szegődött. A cselédházakat lassan átalakították, s új szolgálati lakásokat is építettek. Ez a ház, amiben én lakom, 425 öl telken fekszik, ami fát itt lát, mind én ültettem. A jegenye például olyan idős, mint a Pista. Két szoba, fürdőszoba, konyha, kamra, előszoba, és 430 forint a lakbér...- Mivel telnek a nyugdíjasnapjai? — Hol az egyik gyereknek füstölök, hol a másiknak. Nézem a tévét, hol kimegyek, hol bejövök. Morzsolom a kukoricát, fát vágok, most éppen letakartuk a tűzifát a vővel, ha ráesik az eső csak kínlódva ég.- A kilenc gyerek hol, merre él?- Itt vagyunk mi egy rakáson mindany- nyian. Elsorolom. A Mari az a magtárban, a Laci a műhelyben dolgozik, a Gyula sofőr a borosoknál, a Jóska rakodó mellette, Jancsi ugyancsak a magtárban van, a Kálmán elment, gyalogmunkás Őcsény- ben. A Pista traktoros Görögszóban, a Kati a kórházban dolgozik, Icu meg a gáztelepen.- Szeret itt élni Újberekben?- Nem is tudnék máshol. Csöndes hely, az embert nem háborgatják, s mit mondjak magának, még a „szülőfalumba” sem mennék vissza, Budapestre. * A kastély frissen festve, örökzöldek, tuják, fenyők, puszpángok veszik körül, a szökőkút medencéjében zászlórúd. Az oldalajtón hirdetés: mikor lesz a gépjárműszemle, hova lehet üdülni menni, és mikor tartják a színházi előadást. Szemközt a régi cselédházak, melyek csak kívülről emlékeztetnek az egyszer volt időkre. Átalakították, tatarozták, a lakásokban másfél szoba, konyha és fürdőszoba. Bölcsföldi Imre is itt lakik, 25 éves, targoncás és rakodó egy személyben a vetőmagüzemben. A család 1957 óta dolgozik a gazdaSágban, itt ebben a lakásban éltek valaha mindannyian. Amikor a tehenészet megszűnt, átmentek Pörbölyre, amikor meg ott is megszűnt, visszajöttek Újberekbe. A mama most is dolgozik, söprögető a magtárban, a Csaba traktoros, a Mária zsákleszedő a magtárban, ahol idős Bölcsföldi Béla magtisztító, s a Barna is a magüzemben dolgozik. A lakást Imre augusztusban kapta, mikor megszületett a kicsi Imre.- Jó itt dolgozni - mondja Bölcsföldi Imre. - Emberségesek a főnökök, ha kérek valamit, megadják. ígérték, és az ígéretüket be is tartották: amint megüresedett a lakás, beköltözhettem. Akik itt laktak átköltöztek a másik sorra. Semmit sem kellett befizetni és a lakbér is csak 287 forint.- Mi az a megtartó erő, ami miatt itt marad majd mindenki, aki a pusztán született?- A lakás, amit igen szépen rendbehoztak, kertet művelhetünk, állatokat tarthatunk. A munkahely közel van, nem kell utazni, bármikor válthatok műszakot, ismerem azokat, akik itt élnek és szeretem is őket.- A pusztán csupán egyetlen pici bolt van, ha nagyobb dolgot akarnak vásárolni, buszra kell ülni.- A vállalati jármit behálózza a környéket, Pörböly, Bátaszék, Decs, Öcsény, Bátaapáti, Mórágy, Szekszárd - mindenhova eljuthat az ember. Mi kocsival járunk, a Trabant nélkül nehezen boldogulnék.- A szomszédokkal békességben élnek?- Nagyon rendesek. Teri néni, Juci néni, Éva néni, mind jönnek, nézik a picikét, játszanak vele. Idős Fenyvesi Kálmán be, lehetne ott badizni, de az már nem nekem való. Ha megalakulna a futballcsapat, edzésre járnék. Itt kezdtem én el annak idején focizni, az újbereki ifiben, de abbahagytam. Ha lenne futballcsapat, a várdombiak is idejárnának, inkább ide, mint Alsónánára. Hogy mit csinálok, ha véget ér a műszak? Olvasok jobbára. Tarzan-könyveket, a Tarzan a fenevadak élén-t. Aztán a fantasztikus könyveket igen szeretem. Most olvastam például a Searabeust, meg azt, aminek az a címe, hogy Az idő vándorai.- A munkaidőn túl mivel foglalkoznak?- Az ebédlőben klubszobát rendeztek D. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ szolgálati lakások az új soron Van aki műveli, van aki várja I Várom a szakmunkást, aki többszöri nekirugaszkodás után a hovatovább három éve megkezdett garanciális javítást úgy fejezi be, hogy előszobái ajtómat (amit illeszkedési hiba miatt már cserélni is kellett) télelőn és télen nem kell szabályosan bepelenkázni. Ez az eljárás, mármint a „pelenkázás” kizárólag azért mutatkozott célravezetőnek, mert amíg ezt föl nem „találtam”, az ajtónyíláshoz közel vitt gyertyát elfújta az a szél, ami odakint fújt. S ennek megfelelő volt a lakás hőmérséklete is. No de most aztán fölkerül az i-re a pont, elvégzik a tömítést, aztán egy kis asztalos beavatkozással „lebeszélik" az ajtót arról, hogy szoruljon és farkasétvággyal zabálja a zárakat. Mert ez bizony azt is csinálta. Okkal tölt el tehát a várakozás izgalma és a hő reménység, hogy napi szertartásaimból telente ki lehet iktatni az ajtóöltöztetést, -pelenkázást. A csengetésre sietve nyitom is az ajtót és döbbenten bámulok. Bebocsátásra ugyanis odakint nem egy, nem is csak két ember várakozik, vannak öten - gondolom, ez egy egész brigád. Gondolöm továbbá, hogy együtt végzik - eddigi tapasztalataim szerint nem túl nagy lelkesedéssel - a garanciális javításokat, már akkor, ha a javítanivalóhoz valahányan hozzáférnek. Jöttünk az ajtaját tömíteni - szól a sokadalom középtermetű vezér- egyénisége, belépve pedig elmesélteti velem - immár sokadszorra -, mi is a baj. Mondom, majd kérdezem, hogy a tömítésen kívül mást nem csinálnak. Azt feleli: csak az van fölírva a munkalapjukra, hogy tömítés. Különben ilyenek ezek az ajtók. Hőhatásra támadnak rajtuk a rések. A zárak meg egyenesen csapnivalóak. Nincs is garancia rájuk. Úgy látszik, be kell érnem ennyivel, mert az ügyes kis pisztollyal máris elkezdi fölhordani a szerfölött büdös tömítőanyagot a nyiladékokra és price, pracc, prucc, írhatom is alá, hogy „ami föl van írva”, elvégeztetett. Brigád el. A bérlő marad már nem is csak ez ügy kapcsán támadt gondolataival, de ezúttal nem próbálja kitalálni, hogy kívüle naponta még hány tizen, százan, ezren lehetnek olyanok, akiknek rossz lesz a szájízük midőn járőralakzatban elvonulnak tőlük a valamilyen munkára kirendeltek. „Jönni, látni, győzni.” Mert hát, lám így is csinálják ezt, noha nem így kellene. A bérlő, mint állampolgár, aki tudja, hogy npm kegyet gyakorolnak vele szemben, amikor javítani jönnek hozzá azt, ami rossz - mert rendeltetésének csak imígy- amúgy felel meg -, az állampolgár ilyenkor lázadozva lép tovább a csüggedés korábban megkezdett útján. Nem látja ugyanis, hogy hol van a vége az átabotában is végezhető munka valahányunkat sújtó gyakorlatának. Nem tudja, hogy elkövetkezhet-e majd az a boldog idő - amit távolsága miatt érez olyan édeninek -, amikor újra egy- egy jól elvégzett munka tudata kelt legalább akkora elégedettséget bennünk, mint a szaktudás, szorgalom, lelkiismeretes munka borítékokba rakott ellenértéke. Az ország gazdasági helyzete híven tükrözi, hogy fönt és lent egyaránt kell ismét kötelezővé tenni olyasmit, amit saját kárunkra hagytunk magunk mögött: a tisztességgel és felelősséggel elvégzett munka emberi értékünket egyedül meghatározó rangját. „Kis pénz, kis foci, kis pénz, olyan-amilyen munka”? Rettentő ostobaság, hiszen a „kis pénz” miatt úgy-ahogy dolgozó ember magát is bünteti, mert ugyan mi örömet talál így a munkájában? De még csak fölmentést sem kaphat a lelkiismeretén száradó vétek alól azzal, hogy ide-oda mutogat, csak önnön magára nem, amikor napjainkban arról beszélünk, ami hatásában, negatív eredményeiben közös jelenünket és jövőnket veszélyezteti. Sokakkal együtt nem, nem és nem vagyok képes elfogadni, hogy dolgozni manapság egyre inkább csak „maszekban” lehet, hogy továbbra is tűrni kell a fizetett csellengést, az anyagilag és morálisan egyaránt káros amerikázást. Nemrég beszélgettem egy alig harmincesztendős burkoló szakmunkással, aki többedmagával egy építőipari szövetkezetnek dolgozik, úgymond „gebinben”. Nem tagja tehát a szövetkezetnek, de ott a munkakönyvé, a munkáltató kiadja nekik a munkát, és intézi a „gebinesek” SZTK-, valamint adózási ügyeit, s hajrá! A kereset havi 9-10 ezer forint.- Irigyelnek bennünket a szomszédos házon dolgozó burkolók, akik állami vállalathoz tartoznak. No de... Miután mostanában ugye korán kezd sötétedni, már fél három, háromkor - mert nem akarnak vakoskodni a 25-ös égő fényében - elmossák a szerszámaikat a szaktársak és szépen kivárják a délután ötöt, és hajts! Munkavezetőjük ezenközben szintén vár, mert csak üldögél a kis irodájában. Mit tegyünk?! Én vettem egy százas égőt, és amikor már amazok csak vakaróznak, vagy az ebédszünetkor behozott maradék sörön osztozva múlatják az időt, mondom: „nézzétek, fiúk, itt van még ez a hat négyzetméter. Dobjuk föl!” Földobják. Az is igaz, hogy olykor reggel héttől este 8-ig tart a maguk szabta munkaidő és nem érdekli őket, hogy mi van a normakönyvbe írva. Hát ez az. Van, aki műveli a jót és ezzel szerez jogot az átlagosnál jobbra. Van, aki csak elvárja a jót, miközben úgy emlegeti 1988-at, mintha az lenne a már sokszor megjósolt világvége utolsó, biztos időpontja. Nincs a szívemben egy szikrányi részvét se a pesszimista várakozók, huhogók iránt, pedig könnyű kikövetkeztetni, hogy nekik lesz nehéz az, ami a jobb munkára mindenkor készeknek valamivel könnyebb. Az utóbbiak ugyanis azok, akik nemcsak a saját jövőjüket féltik, hanem mindannyiunkét és akik nagyon jól tudják, hogy országgaz- dagitó értékeket csakis a teremtő munkától várhatunk. A tényleges teljesítményektől. Utóbbiakra talán soha még akkora szükség nem volt, mint ma. Végül még annyit, hogy a leírtakkal csupán érzékeltetni kívántam, hogy milyen „szóra sem érdemes” napi apróságokból jön össze a nemkívánatos jelenségeink közérzetrontó halmaza, találkozhatunk lépten-nyomon „a majd csak lesz valahogy” filozófiájával és más sandaságokkal, miközben azért egyre többen ismerik föl, hogy az össztársadalmi érdekben ott van, testet ölt a csoportok, egyének, a nemzet érdeke is. Hadd mondjam így: létérdekünk. LÁSZLÓ IBOLYA Bölcsföldi Imre a családjával | A lénián: egyenes az út |
