Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1988-01-23 / 19. szám
1988. január 23. InTÉPÜJSÁG 11 Vavrinecz egy nagyalakú fehér borítékot dobott a hátsó ülésre. A vizsgáztató rádobta a kézitáskáját. „Jól megy minden...” - gondolta Vavrinecz, és végre megnyugodott. A gyakorlópályán érintette ugyan a járdaszegélyt, mikor parkoló tudományát mutatta be, de bóját nem döntött, néhány pont levonása még nem a világ, a dolgok különben is kinn, a terepen dőlnek el. Kihajtottak a Ligetből, Vavrinecz- nek szerencséje volt, a forgalom ritmusa egy kezdő vezető számára a lehető legkedvezőbb volt, se túl gyors nem volt, se akadályokkal, tor- panásokkal, sebességváltásokkal zsúfoltan lassú. Szinte háborítatlan ritmusban jutottak el a Hungária körúton át, az Árpád-hidon keresztül a Vörösvári út és a Bécsi út tágas szalagján Csillaghegyre. Vavrinecz felszabadultan vezetett, autózott, sodródott, indexelt, ha kellett, udvarias volt a többiekkel szemben, de nem hivalkodó mértéktelenséggel. Nem érezte a szokásos vizsgadrukkot, sőt, beépítette rutinjába, mosolygott, érezte: nemcsak vezetni tanult meg vére, de jó napja van, s jó napjuk van úrvezető társainak is. E késő nyári nap délelőttje valóságos örömünneppé lett számára, a csillaghegyi strand után aránylag jó minőségű aszfaltos útra értek, kétoldalt, szabálytalan ritmusban jelentéktelen sóderos utacskák, közöcskék sorakoztak. Vavrinecz épp arra gondolt, milyen rendes ez a pápaszemes vizsgáztató, kivezényelte őt ide, a kertvárosba, ahol nem történhet semmi baj, hacsak nem a hegyet akarja megmászatni vele, az bajos lesz, a hegymeneti sebváltást, a kézi- fékes indulást még nem gyakorolta eleget, ebben az egyben volt kicsit bizonytalan, de nem, a hegyre nem kellett fölkaptatni, mert az elegáns szemüveg rávillant.- Álljon meg! Másodszor nem ad előnyt a jobbkezes utcáknak. Igaz. Ezek a sunyi mellékutcácskák alárendelt útvonalaknak tűntek föl szemében, de e körülményt sajnos semmilyen tábla nem jelezte. Lassított, szabályosan indexelve leparkolt, kiszállt. „Csapda”. Nemcsak elgondolta ezt, de tudta is. Átautózták a fél várost, a Ligettől Csillaghegyig eljutni a kocsinak se kis teljesítmény, nem egy sokadszor bukott vizsgázónak. Vavrinecz egyszerre vágyott anyaölbe és a könnyebbséget hozó sírás fájdalmára, vén trottynak érezte magát, aki számára közel az idő, mikor már a nőkkel se tud mit kezdeni, hiába lesz csípőjük dombja hegymagas, míg hátat fordítanak neki, úgy lesznek a legfontosabbak, hogy a legkevesebbre tőlük számíthat. De azért megkérdezte:- Sok ilyen utcát ismer ebben a rohadt városban?- Én igen.- Akkor maga jól él, jól keres.- Nem panaszkodom. Adja ide a lapját. Na persze. A szokásos ceremónia. A nyomtatvány elkészül, az ismert záradékkal.- Mondja, maga még reménykedik? - kérdezte a vizsgabiztos.- Nem is tudom. - Holott Vavrinecz jól tudta, a remény sosem hagyja el az embert. Akit pedig a remény hagy el, annak vége. Ráadásul a boríték is ott lapult még, a hátsó ülésen. Ott, ahová kislányát álmodta, masnijával, ártatlanságot sugárzó, kajlácska térdeivel. „Érte meg is alázkodom akár”. Beleélte magát a családjáért cselekvő ember szerepébe, áhitatosan szerény képet vágott, bár az egyik eszével tudott az öncsalásról: a remélt jogosítvány miatt elhanyagolta vevőkörét, üzlettársát, aggasztóan apadt a betétszámlája. Azt is tudta, Nóra asszony önérzetét, önbizalmát, öntudatát ő verte tönkre az örökös üvöltözéssel, a hibák hiánytalan és ismételt felsorolásával, sértegetésszámba menő gunyoros dicséreteivel. „Ha szeretném, azt se bánnám, ha együtt végeznénk egy útmenti eperfán”. De más elgondolkozni valamin, és megint más meg is tenni valamit, ami nehezünkre esik. Csupasz, szemérmetlenül nyitott árokparton álltak, az oktató könyvelt, Vavrinecz lassan ébredt rá valóságos helyzetére: ítélet alatt áll.- Nézze, tudom, hogy szabálytalan, amit csinálok, de úgy se attól a ragyás oktatójától fog maga megtanulni vezetni, én átengedem. Biztos, magát is jól lefejte. A borítékot meg rakja el onnan, legyen szíves.- Hová tegyem?- Vissza. A kabátjába, a táskájába, ahová akarja. Engem tényleg nem érdekel a pénz.- De hát... hogyan? Mióta?- Mondhatnám, hogy ez nem tartozik magára. De ha tényleg... A feleségem... azóta.- Mi történt? - Vavrinecz őszintén érdeklődött, ez ritkán esett meg vele.- Mentünk a régi balatoni úton, ő vezetett. Én már akkor is oktató voltam, naponta meséltem neki az elképzelt és a megtörtént példákat, okulásul. Mert utólag mindig van megoldás. Előző este épp arról meséltem neki, hogyha dönteni kell, lovakba, vagy gépkocsiba kell belerohanni, akkor a lovakat kell választani, mert a ló nemcsak puhább, de lassúbb is. Féltávig gyönyörűen haladtunk, mikor egy őrült furgon, egy lovaskocsit előzve, átkerült a mi sávúnkba szemből, frontálisan. Büszkén gondoltam arra, milyen szerencsénk van, ez itt a tipikus példahelyzet. Most kell a lovakba gurulni. Ugyanezt gondolhatta ő is, láttam a gondolatait, ha ugyan elhiszi ezt nekem...- Elhiszem.- De láttam azt a gondolatát is, hogy ő a lovakat jobban szereti most, ebben a pillanatban, mint önmagát vagy engem. A furgon belénk rohant, ő azonnal meghalt, én kirepültem a szélvédőn, látja, élek. A pénz... ugyan. Nincs senkim.- Talán... tarthatna lovakat - mondta óvatosan Vavrinecz. A szemüveg megvillant, most már hidegen, észszerűen.- Maga megőrült! A jogosítványát postán kapja meg. Álltak az árokparton, egymással szemben, két megőszült ember. Küldetésük, találkozásuk eddig tartott, ami ezután következhet még, érvénytelen. Az ember elmond egy történetet, s nem tudja, mivégre. Hauser Beáta családi albumai Ha nem tudnám, el sem hinném: hét éve végezte el az Iparművészeti Főiskolát Hauser Beáta textilművész, s ma már gond összeszámolni műveit - és sikereit is. Ezek közül a legutóbbi: Ausztrália új parlamentjének folyosóját - a magyar állam ajándékaként - egy Hauser-textil fogja díszíteni. Annyi előnye persze volt a többi fiatal iparművésszel szemben, hogy készen hagyta el a főiskolát. Diplomamunkája, első jelentkezése már olyan kiérlelt stílusjegyeket mutatott fel, ami jó időre meghatározta útját. De hát mik is ezek a stílusjegyek? Hauser régi családi fényképeket irt át faliképpé. A megbámult, kopott fénykép legjobban az arckifejezéseket örökítette meg, azt a beállított, kissé merev kifejezést, ami a korai időszakban a fényképezés jellemzője volt. Ezeket a régi képeket „megszólalásig hűen” ábrázolhatta volna a francia gobelintechnikával. Akkor viszont csak egy megszövött fénykép maradt volna. Hauser ezért más utat választott. Félsoros szövéssel, a felvetőszálak szabadon hagyásával teremtette meg kézjegyét a textilen: a félsoros szövés hullámzóvá tette a felületet, alkalmassá arra, hogy az embert hajlamaival, testének görbületeivel együtt ábrázolja. A felvető másfélesége a vízszintes csíkozást Romantika megszakította, pöty- työzötté tette a felületet. E módszer segítségével a hullámvonal valósággal belengi a képet, láthatóvá teszi azt az időt, ami a kép ideje és korunk között eltelt. Bágyadt fakó színeket használ; ha nem lenne bizonyított, hogy a textil ma készült, azt hihetnénk, a fényképpel egyidős. E családi fotóalbum - mert így igaz: saját családjának képeiből válogat - legnagyobb a szombathelyi biennájé díjnyertes darabja a Reménység című falikárpit. A háttér: a családi fényképek résztvevőinek sora. Feszes tartású pár, könnyed, szivarozó nagybácsi, nagykalapos nénik. Színpadias az elrendezés is, mindannyian az előtérben álló csemetére, a család büszkeségére néznek. A „Reménység” pedig nagy, ijedt szemekkel néz szembe velünk, vállán ennek a nagy családnak való megfelelés terhével. A régi fényképek albuma mellett van Hausernek egy modern fényképtára is. Miközben időt váltott, stílust is: a sötét, tompán, de mégis színes régi fényképek Angyal után fehér alapon kék modern fotók következnek. A grafikához jó érzékkel nyúlt. Ezek a textilek inkább rajzosak, mint fes- tőiek, és még egy furcsa ismérvük van: nem szépek a szépség köznapi értelmében. Mintha kortárs portréi esetében nem engedne a retusnak: Sőt: inkább az ábrázolt figura meghatározó tulajdonságai kerülnek itt előtérbe, a romantikus lánynál a mélyenülő szemek sötét barázdái, az angyali fiúnál a megszállottság őrült hevülete. A vonalrajz, kéken, mégis textillé tud válni Hauser keze nyomán bármilyen szikáran is fogalmazza meg ábrázolt alakjai jellemét, külsejét. A színből árnyalatok, a vonalból raszteres átmenetek lesznek, tehát igen egyszerűen fogalmazott textil falikép. Ezzel a fordulattal Hauser tulajdonképpen megtisztította textiljeit minden felesleges cicomától, minden félreérthető vizuális magyarázkodástól. Pedig igazából szereti a gazdagon, dúsan berendezett környezetet. Budaörsön, ahol édesanyjával és nagyanyjával él, szobája üvegek, növények, tárgyak erdeje. Üvegeiben élő és száraz növények, virágok. Szobájának minden zugában kalapok, amelyeket maga díszít szalagokkal, száraz virágokkal, toliakkal. Mert tollakat is gyűjt: hattyúprém kígyózik a falán, hetyke, vadászkalaphoz illő tollak büszkélkednek képei keretében. Nemrég Párizsban járt, ahol egy egész legyezögyüjleményt kapott ajándékba. Híres arról, hogy mindent gyűjt: gombot, csigát, követ, kagylót, kavicsot. Legszívesebben kedves tárgyaiból rendezné meg legközelebbi kiállítását. Én még sohasem láttam kalapban! Rekvizítumai szemet-szívet gyönyörködtető élmények számára, nem gyakorlati hasznú tárgyak. Azt hiszem, az alig hét éve pályán lévő Hauser Beáta tartogat még számunkra meglepetéseket. TORDAY ALIZ Hauser Beáta portréja A város peremén Helytörténeti gyűjtemények kiállítása a vármúzeumban Húsz, harminc éve kezdték gyűjteni lelkes amatőrök és tudós történészek, népművelők a főváros különböző kerületeinek írásos és tárgyi emlékeit, a várossá válás dokumentumait, az életmódra utaló tárgyakat, a munkásmozgalom kialakulásának helyi tényeit. Iskolákban, pártbizottságokon, művelődési házakban őrizték, raktározták a helytörténeti anyagot, míg előbb-utóbb önálló termeket szereztek, s megszülettek a budapesti kerületi kisgyűjtemények, az angyalföldi, a kispesti, a kőbányai és más helytörténeti múzeumok. (A legnagyobb anyaggal rendelkező rákospalotai anyag viszont most vált hontalanná.) E helytörténeti múzeumok válogatott anyagából a város peremén címmel nyílt most - áprilisig nyitva tartó - kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban. Legutóbb tizenhat évvel ezelőtt láthatta a közönség így egybegyűjtve a külső kerületi múzeumok gyűjteményét. Azóta nőtt a helytörténeti gyűjtemények száma, s gazdagodott, sokszínűbbé vált anyaguk is. A századelőn, a századfordulón városiasodó települések közelségük révén szorosan kapcsolódtak a fővároshoz. Kötődésük olyan szoros volt, hogy ez egyértelműen vezetett el a Budapesttel történő egyesülésükhöz. Történeti, néprajzi, ipartörténeti, viseleti, kulturális szempontból sok a hasonlóság e települések kialakulása és így tárgyi emlékei között is. Ezért is választották a kiállítás rendezői azt a megoldást, hogy a sokféle anyagból egységes, minden településre jellemző enteriőröket rendezzenek be. így alakították ki a történelmi fejlődést jelző paraszti hangulatú udvart és parasztszobát. Angyalföldi, kispesti, pesterzsébeti, csepeli, rákospalotai és óbudai gyűjteményekből származnak a kismesterségek jellegzetes szerszámai, mesterremekei. Kovács-, cipész-, borbély-, fodrász-, szabó-, asztalos-, kádár-, tímárműhelyek felszereléseivel ismerkedhet a látogató. S a kisiparosok lakáskultúrájából is ízelítőt ad a századelő, a két háború Tcözti iparoslakások berendezése. Közös anyagból rendezték be a peremvárosi népiskolát és egy gyógyszer- tárat. De önállóan szerepelnek az egyes helytörténeti gyűjtemények legjellegzetesebb, legérdekesebb anyagukkal: a rákospalotai néprajzi, a kőbányai tégla-, az angyalföldi rádió-, az óbudai gyerekjáték-kollekció. Figyelemreméltók e kisgyűjtemények munkásmozgalmi, munkásművelődési dokumentumai is. A Vármúzeum földszintjén rendezett kiállításon a tárgyak, a látványos kortörténeti dokumentumok, a helytörténeti gyűjtemények anyagának alig néhány százalékát teszi ki. De alkalmasak arra, hogy az egyes gyűjtemények alaposabb tanulmányozására, megtekintésére késztessék a téma iránt érdeklődőt. K. M. Óbudai sáros utca A Dreher Sörgyár - Kőbányán
