Tolna Megyei Népújság, 1988. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1988-01-16 / 13. szám

1988. január 16.

tíÉPÜJSÁG 11

Reich Károly emlékére

Kezek könyve

Lelket (testembe ők leheltek). Nekem e két eres kéz volt a teremtés - Illeszthető Illyés jussolt kezei mellé az ugyancsak jussolt apai kéz.

Reich Károly kincses öröksége, a halálig szerszámló bognárkéz és a csodára rendeltetett fiúi kéz is...Az elérhetetlenért nyúló, üresen-is-birtokló a tenyérfészkű-béke-szállatú a gyümölcsosztó- a fiatalságőrző- a madárszárnnyá nőtt- a vigyázó-menedékű- a párbanövő- az odaveszettet-kereső- a megtaláltat-menekítő- a szépséggel-szövetkező- a látványba-feledkező- a késeit-virágzó- a szépség-koszorúzatúa szobrász-vésetű; szépség stációit újra-szenvedő

angyali üdvözletűa bibliás küldetésűa gonosz-űző, madarakkal beszélő;

szépség-győzelmű

KÉZ

REICH KÁROLY KEZEI

TAMÁS MENYHÉRT

Ászén Bozsanov:

Művészet és- Anyu, adj gyorsan egy kis pénzt reggelire, elkések!- Tegnap kaptál két levát!- Egy húszat be kellett fizetni az operára. Te nem is tudod, hogy egy kamaraegyüttes vendégszerepei nálunk?- Te és az opera! Eddig még sohasem akartál operába menni!- Most sem akarok.- Hát akkor mire kell a pénz?-31 db jegyet kapott az osztályfőnök és mind ki kellett fizetnünk.- Rendben. Még így is maradt 80 sztotinkád.- Nincs egy árva fityingem sem! Gyűjtenünk kellett Mihaela és Velizár részére is.- Talán árvák és nincsenek szüleik, akiktől kérhetnének?- Mihaela kórházban van. Vakbéllel operálták. Velizárnak meg kivették a manduláját. Egyelőre nem járnak iskolába. A tanár néni azt mondta, hogy az ő jegyüket is ki kell fizetni...- Egy filléred sem maradt?

önfeláldozás- Mindössze 14 sztotinkám, alig futja üdítőre, ezért inkább odaadtam Ljubomirának. El is felejtettem mondani, hogy neki is gyűjtünk...- Hát nem utazott el a szüleivel Kairóba?- De igen, csak még nem húzták ki az osztálykönyvből, ezért az ő jegyét is nekünk kellett kifizetni.- Aztán mondd csak, mit fog előadáni az a híres kamara- együttes?- Domenico Cimarosa művét, A titkos házasságot. Ez áll a kerítésre ragasztott plakáton.- Legalább tetszett?- Micsoda?- Hogyhogy micsoda, hát az előadás!- De hiszen ott sem voltam! Senki sem ment el az osztályból. Az osztályfőnök azt mondta, hogy nem kötelező, csak a jegy árát kell odaadni.

Bolgárból fordította: Adamecz Kálmán

Bocz Gyula köszöntése

Köszöntöm az ötvenéves Bocz Gyula szobrászművészt és kiállításának megnyitóján megjelent kedves vendégeket! Örömmel tettem eleget annak a felkérésnek, hogy megnyissam a kiállítást. Személyes indítékom, hogy Bocz Gyula nekem jó ismerősöm. S bár a meghívóban nevem mellett funkcióm is szerepel, itt és most, elsősorban nem az első titkár szól, hanem az ismerős, aki szívesen időz e művészet előtt és megbecsüli a művészt, akit ezután talán még barátjának is tarthat. Az Önök nevében köszöntöm a kiállító művész Bocz Gyulát, s ajánlom az Önök figyelmébe műveit, különös tekintettel az itt bemutatottakat.

E kiállítás megnyitására azért is vállalkoztam, mert rövid pár esztendő leforgása alatt másodszor ad otthont Tolna megye Bocz Gyula műalkotásainak. 1985 júniusában a bonyhádi művelődési ház kiállítótermében szobrai nagy érdeklődést, elismerést váltottak ki a látogatókból. Ma itt, Szekszár- don, a Művészetek Házában az életmű legszebb darabjaiban gyönyörködhetünk. E jubileumi gyűjteményes kiállítás a most ötvenéves művész negyedszázados munkásságának, nagyszerű alkotásainak számbavétele, összegzése.

Úgy hiszem, különös emberi sorsokat alakított a XX. század. Az 50 éves Bocz Gyula életútja jó példa erre. Eredetileg öntő szakmát tanult, géplakatos, majd pedig villanyszerelő lett. Vasmunkásként indult, s lett belőle a művészet vasakara- tú szobrásza. Munkás volta megtanította a fizikai munka becsületére, tisztességére és pontosságára. Fegyelmet tanult. S volt benne valami különös erő, akarat, egy sajátos öntörvényű kitartás. Érzett magában valami mást, valami többet. Mássá akart válni és lenni, s ezért a tudatában motoszkáló, ujjai- ban formává teljesedő alkotó egyéniségért fáradhatatlanul küzdött. Először talán csak ösztönösen, majd mind tudatosabban. Ezt az akaratot, ezt az őserőt a szakma ideig-óráig amatőrként félreérthette, de ő szívós kitartással helyet követelt önmagának és rangot is művészeti életünkben.

Úgy gondolom, az átlag művész azért munkálkodik, hogy megéljen. Bocz Gyula azért él, hogy alkothasson! Úgy érzem, gondolom, hogy a művészet egyrészt az ember önmegvalósulása, másrészt maga az ember egyik valósága.

A szobrász Bocz Gyulát megbüvöli a megmunkálandó anyag szerkezetének gyönyörűsége, valósága, amelyet maximálisan tiszteletben tart, s amellyel kifejezi önmagát. Önmagát és véleményét az őt körülvevő világról, az általa megismert és nekünk is megmutatott igazságról, a mi valóságunkról. Úgy gondolom, csak az átlag művész tapad tradíciókhoz. Az igazi művész a saját útját járja, önmaga teremt tradíciót. Az igazi egyéniség ritka.

Bocz Gyula egyre tudatosabban teremtette meg a maga saját, eredeti, egyedüli világát. „Bocz Gyula szobrait szívesen nevezik nonfigurális munkáknak” - írja róla Bükkösdi László, majd így folytatja: - „Holott ő csupán letisztítja a formákat,

megtartva a jellemzőt, elhagyva a sallangot, s szinte a zenei ritmika törvényei szerint alakított felületen villant föl egy-egy motívumot, amelynek nyomán megkereshetjük a szobor belső kiterjedéseit, s egyúttal az alkotásra inspiráló eredeti jelenséget is. A szobrok csak az alkotó által lényegesnek ítélt tiszta formákat mutatják. Ezért lesznek a legbonyolultabb emberi érzések, pszichikai effektusok, s lírai vallomások konkrét kifejezői, érzékeltetői."

Hozzám is szólnak művei!

Szeretem az arany fényben pompázó bronz virágait, amelyeket testvérem otthonából ismerek, több évről korábbról, mint alkotójukat. Szeretem Liszt Fefenc fekete, sajátosan átszellemült portréját. Minden bizonnyal ebbe az érzésbe bele tartozik Liszt és Szekszárd sajátos kapcsolata is. A szürke mészkőből tompa fájdalom dereng, s anélkül, hogy fellapoznám a katalógust, megérzem, megértem, tudom, hogy a címe csakis ez lehet: „Fájdalom”. A „Tünde” félmárványba simogatva mosolyog felém. A „Csigaszerelem” sima, szürke kacskaringója ezüstösen simul a kéz vonalába. A „Hangyaboly”, technikai bravúr, s megállásra késztet a súlyos gondolatoktól terhes „Triptichon”.

S bevallom kicsit riaszt vagy inkább töprengésre késztet, hogy aki sok megjelenési formában adott emberi lelket a fának, aki - látszik - szereti, humanizálja ezt az anyagot, egyszerre csak miért fedi el eddig kiteljesített bensőjét, erezetét, miért festi fekete-pirosra, s miért sérti belevert vasszögekkel? Miért ilyen megsértett az „Ölelés”, és miért állnak soha össze nem találkozó távolságban egymástól ök „Ketten”? Talán a szobrász fájdalma ez? S véleménye világunkról?

Bocz Gyula hatvan műve látható itt. Nem futhatunk el mellettük. Időt kell szánnunk, hogy közelükbe férkőzhessünk, hogy belénk vésődhessenek, hogy velünk maradjanak. E művek mellett, kiegészítésül néhány grafika. Főként tanulmányok, szobortervek, vázlatok. Eddig közönség elé még soha nem kerültek. Itt a hely kínálta e lehetőséget. Bepillantást engednek a műhelymunkába. És tíz színes fotó. Azokról a köztéri alkotásokról készültek, amelyek Villányban, Mohácson, Budapesten, Ghánában, Brémában kerültek felállításra. Ezek is, de Bocz Gyula teljes életútja is azt bizonyítja, hogy a magyar művésznek nemcsak külföldi propaganda kell, hanem itthoni megértés is.

Befejezésül csak annyit akarok még mondani, hogy az alkotót és alkotásait befogadtuk, igaz még csak kiállításokon, de jó úton halad a Tolna megyei „honosodás” útján. Most amikor e kiállítást megnyitom, kívánom, hogy az itt látható művek érthetően, meggyőzően szóljanak Önökhöz.

PÉTER SZIGFRID (Elhangzott Szekszárdon a Művészetek Házában

1988. január 8-án)

Tizenhat vonóval

A Liszt Ferenc Kamarazenekar sikerei

A hatvanas évek elején, a legkedvezőtlenebb időszakban határozta el néhány zeneakadémista fiatal, hogy vonós kamarazenekart alakít; nem utolsósorban az I Musici di Roma együttes mintájára, amely 1958-ban vendégszerepeit először hazánkban.

Szokatlanul élénk, pezsgő zenei kibontakozás, a közelmúlt normáit részben megkérdőjelező szellemi magatartás jelent meg ugyanis az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a magyar muzsikustársadalom köreiben. Mint Breuer János írta: „Az ország politikai, társadalmi életével párhuzamosan konszolidálódott a zenekultúra is.” Erre a konszolidálódásra természetesen a legélénkebben éppen a fiatal muzsikusok reagáltak, a háború utáni első generáció. Amelynek tagjai a koruknak megfelelő mohósággal szívták magukba azt az áramlatot, melynek megjelenését az I Musici di Roma vendégjátékához kötötték.

Mert az a kamarazenekari stilus, amelyet az olaszok hoztak el hozzánk, szinte viharként söpört végig az évek óta állóvízszerű mozdulatlanságba merevedett zenei normák fölött. Az „így lehet? - így lehet!” kérdés-felelet érthető módon főként az ifjú vonósokat foglalkoztatta. Nem volt hegedű- és csellóóra, kamarazeneóra, zenekari próba, ahol ez nem került szóba. És itt volt a Vivaldi-kérdés; egyáltalában - az olasz barokk, amely revelá- cióként hatott, ahogy a rómaiak keze alatt megszólalt. Ki ez a muzsikus, akiről eddig azt hittük, ismerjük öt? - kérdezték a fiatalok. Miféle színpompa, expresszív hatás, mediterrán derű és költészet áramlik ebből a muzsikából, melyre eddig szinte múzeumi tárgyként tekintettünk?

Efféle gondolatok s főként emóciók vezették azokat az ifjú muzsikusokat is, akik az akkoriban gombamódra szaporodó, rövidebb-hosszabb életű alkalmi kamaraegyüttesekbe tömörültek, s templomokban, művelődési házakban kerestek szereplési lehetőséget. Ilyen együttes volt a Budapesti Bach Zenekar és a Budai Barokk Kamarazenekar. Nagyrészt e két amatőr társulatból alakult 1972 őszén a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola kamarazenekara, a későbbi Liszt Ferenc Kamarazenekar, amely 1963 márciusában adta első hangversenyét a Zeneakadémia nagytermében, Sándor Frigyes vezényletével.

Sándor tanár úr, a főiskola kamarazene tanára személyében a legkitűnőbb hazai pedagógust nyerték meg a fiatalok, amikor felkérték őt az együttes művészeti vezetésére. A barokk és a klasszicizmus nagy tudású szakértője, a mélyen humanista mester, aki egykor maga is kitűnő hegedűs volt, megsejtette a fiatalok lelkesedésében, a jó, a nemes zenéért való áldozatvállalásukban a lehetőséget, amely a későbbi években felvirágoztathatja a magyar kamarazenekari kultúrát. Mert az 1963 tavaszát, a bemutatkozó koncertet követő hosszú időszak nem kevés áldozatot követelt a muzsikáló közösség minden tagjától.

Áldozatot eleinte elsősorban persze szabadidejüket illetően. Mert főiskolás

éveik alatt a kora reggeli próbák, nem ritkán pedig a vasárnap délutániak és a szaporodó koncertek alaposan igénybe vették őket. Nem változott mindez tanulmányaik befejezése után sem, amikor már mindegyikük valamelyik fővárosi nagyzenekar tagja volt, ahonnan egyre gyakrabban kellett elkéredzkedniük a próbákról, sőt a hangversenyekről, hogy a mind sikeresebben működő kamarazenekarban dolgozhassanak. Olyan helytállást követelt ez a „hőskorszak” a fiataloktól - akiket akkoriban sokan Sándor Frigyes „rövidnad- rágos cserkészcsapatának” neveztek - amilyenre csak a legambíciózusabbak voltak képesek. Nem is maradtak meg mindannyian az együttesben. A mind gyakoribb hazai, majd külföldi szereplések egy idő után választás elé állították a muzsikusokat: vagy megmaradnak kenyéradó munkahelyükön, a nagyzenekaroknál, vagy kilépnek onnan, s vállalják egy időre - ki tudja mennyi időre - a létbizonytalanságot. Mert az együttesben maradiaknak még jó ideig csak a hanglemezfelvételek s a koncertek szerény fellépti díja biztosított némi jövedelmet. 1969-ben - Lehel György vezényletével - egy minden tekintetben rendkívüli produkciójukkal, Bach János passiójának előadásával a szokottnál is jobban magukra vonták a zenei közvélemény figyelmét, elérték, hogy szerény, de állandó megélhetést nyújtó ösztöndijat kaptak az Országos Filharmóniától. Hivatalos státusuk, állami intézményként való elismerésük azonban csak jóval később, 1976. január 1-jén valósult meg.

Sokan, sokféleképpen feltették az évek során a kérdést: miképp történhetett, hogy maréknyi lelkes, tizenhat vonóval s egy csemballóval muzsikáló fiatalból másfélkét évtized alatt a világ egyik élvonalbeli kamarazenekara fejlődött, főként a barokk és klasszikus, de részben a kortárs magyar zene autentikus előadója, amelynek művészetét ma már Európán kívül az Egyesült Államokban, Kanadában, Japánban, Ausztráliában egyaránt ismerik, nevét együtt emlegetik a műfajmeghatározó világhírű együttesekével? Es akikkel a világ legnevesebb előadóművészei is szívesen lépnek pódiumra bárhol, a nagy zenei központokban. Mert a Liszt Ferenc Kamarazenekar olyan egyéniségek rokonszenvét nyerte meg magának, mint Maurice André, Jean-Pierre Rámpái, Henryk Szeryng, Cziffra György, Vásáry Tamás, Helmuth Rilling... A hosszan sorolható névsorból jó néhányan vissza-visszatérő vendégként dolgoztak, dolgoznak ma is szívesen Sándor Frigyes egykori neveltjeivel, akikre példaként mutatott nemrég egyik zenekritikusunk, válaszolva a hosszú idő óta aktuális kérdésre: „Hol vannak a magyar vonósok?” - Itt vannak, ők azok - hívta fel a figyelmet a kritikus a „zenei konszolidáció” éveinek' egykori fiataljaira, akiknek tenni- akarása, lelkesedése példamutató lehet ma is; akik olyan vonóskultúrát mutattak fel az elmúlt negyedszázad alatt, akik mesterük, Sándor Frigyes halála óta is - a hangversenymester, Rolla János vezetésével - olyan előadói kultúrát képviselnek, amely mindenképpen átmentésre érdemes a mai fiatalok, a jövő magyar vonósmuzsikusai számára. SZOMORY GYÖRGY

A Liszt Ferenc Kamarazenekar a fertődi Haydn-emlékünnepségeken 1982-ben