Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

1987. december 31. "népújság 11 Farkas Pál itthon és új alkotásai külföldön Farkas Pál országos hírnevét szek­szárdi Babits-szobra alapozta meg, ami az elmúlt években egy kicsit a város jel­képe lett. Nem véletlenül került Patai László nagyméretű falképére, s Wehner Tibor nemrég megjelent, köztéri szob­rainkat bemutató könyve is ezt emeli ki munkásságából. Nem alaptalanul, mert a korai, nagyon sokat ígérő munka után mégis csak váratlanul, szinte csillagként jelent meg ez a minden részletében át- szellemített alkotás, amire nyugodtan mondhatjuk, legjobb Babits-szobrunk. Ez a hatalmas ívelésű nyitány beveze­tője volt Farkas Pál egyre emelkedő pá­lyájának, s ha végigtekintünk művei so­rán, nyugodtan mondhatjuk, hogy a Szekszárdon élő művész a mai magyar szobrászat élvonalába tartozik. Az esz­tendő, amit magunk mögött hagyunk, munkásságában kiváltképp gazdag ter­mést hozott, s nem maradt el a nemzet­közi elismerés sem. A pálya emelkedő ivének első állomá­sa a Babits-szobor után a Pécsi Állami Gazdaság megrendelésére készült ket­tős lószobor volt, amit Balatonfenyvesen és a Gemenci Erdő- és Vadgazdaságban két szarvas követett. A lóábrázolásnak évezredes hagyománya van, a modern magyar művészetben Pátzay székesfe­hérvári huszáremlékműve - a művész legjobb alkotása - egy kicsit példakép is lett, mellette Medgyessy Ferenc több lo­vasszobra érdemel említést, s Farkas Pál érdeme, hogy a nagy elődök után - akik között természetesen Donatellót is emlí­teni kell, mert a padovai Gattamelata tulajdonképpen a mindenkori minta - va­lami újat tudott hozni a hagyományos áb­rázolásba. Pécsi paripáit a heves moz­gás állapotában ábrázolta, a két állat minden izomszála él, épp úgy, mint két életnagyságú szarvasán, amelyeken a fi­gyelő nyugalom pillanatát leste el. Ne­mes realizmus jellemzi ezeket az alkotá­sokat. A szekszárdi absztrakt alkotás után fi­gyelme a portré felé fordult, először Au­gust Senoát mintázta meg, aki a múlt század jelentős szerbhorvát írója, iro­dalomtudósa volt, ezt követte a Felső- szentmártonba került Gulyás József- portré, majd Adam Dragosavljevic szob­ra, aminek egyik példánya Belgrádban van, a másik szülőhelyén, Beremenden. Közben elkészítette Liszt Ferenc élet­nagyságú szobrát, ami a szekszárdi em­lékszobában áll, egy Liszt domborművet, ezt Bezons-ban állították fel, Rácegresre pedig két, Illyés Gyulát ábrázoló alkotása került, egy dombormű és egy portré. Lisztről, akit nagyon sokan ábrázoltak, valamennyiőnkben hagyományos kép él, az lllyés-szobrok esetében a hasonlósá­got mindazok tanúsíthatják, akik életé­ben találkozhattak vele, de a művészet régi kérdése, hogy a külső azonosság a meghatározó-e? Erre a fénykép nyilván alkalmasabb, de plasztikai példánk is van: egy Weisser nevű szobrász gipszle- vonatot készített az 58 éves Goethe arcá­ról, ami bizony elég kiábrándító, mert nem is sejteti a Goethe nevét viselő világszellemet. A művészet nem is járta ezt az utat, s ha egy mű nem tud kilépni a naturalizmus szűk köréből, nem sokat ér, aminek fá­rasztó példáival egyébként sűrűn talál­kozunk. Farkas Pál lírai realizmusa a bel­ső lényeget keresi, a szellem sugárzását, ahogyan Hegel fogalmazta meg, azt a pil­lanatot, ahogyan a romló testből maga a mű lép elénk. Babits boltozatos homloka A szekszárdi Liszt-szobor agyag­vázlata mögött a világirodalom tengere zúg, amelynek maga is része, s láttán verse­ket idézünk, az Elgurult napok, A megló­dult naptár izgatott sorait, Jónás imájá­nak rezignált reménységét. Az lllyés- portré derűt áraszt, egy reményét soha nem vesztett nép fiának hitét sugározza, a dombormű pedig a nagy nevelőt állítja elénk, aki a fiakra bízza kincseit és a jö­vőt. Más feladatot jelentett a szerbhorvát irodalom két jelesének ábrázolása. Se­noáról maradt többé-kevésbé megbíz­ható fotográfia, de Adam Dragosavljevic arcvonásait csak egy rézkarc örökítette meg; ezekbe kellett életet lehelnie. A szerény támpontoknál azonban fonto­sabb volt a testi megjelenés mögötti ele­ven mű, ami mindkét alkotót a szervbhor- vát irodalomban ma is élővé teszi. A két portré ezt bontja ki: Senoa a tudós fölké- szültségű író, akinek mindenütt helyt kel­lett állnia, mert volt szerkesztő, színház- igazgató, írt drámákat és regényeket, mintegy pótolva nemzedékek mulasztá­sát. Adam Dragosavljevicnek szerényebb feladat jutott, bár jelentőségében sem­mivel sem kisebb. A belgrádi és be- remendi portré az elszánt népnevelőt áb­rázolja, akinek kemény tekintete a napi feladatok mellett a jövőt vizsgálja, mert egy kis közösségen túl egy nép sorsáért felelős. Farkas Pál művészete most teljesedik ki, érmek, portrék, nagyméretű alkotások sora került ki keze alól, s azt is látjuk, hogy pályájának íve biztos emelkedik egyre magasabbra. CSÁNYI LÁSZLÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY August Senoa portréja A Bezons-ban felállított Liszt-dom­bormű Illyés Gyula portréja a rácegresi emlékházban Adam Dragosavljevic Fájdalmas naplójegyzetek Fodor Tamás: Elveszett évszak A kiváló költő már új kötetének címével is a veszteségtudatra irányítja figyelmüket. A versek egymásutánjából - az eddigiekhez némiképp hasonlóan - egy szemlélődő, a lét jelenségeit értelmező, folytonosan figyelő lírikus képmása bontakozik ki, kinek köl­tészete, világa azonban a változás tagadhatatlan jeleit mutatja. Vajon mi szüsége van egy elismert, népszerű és olvasott lírikusnak arra, hogy új uta­kat keressen önkifejezése számára? Ezt a kérdést azért is fel kell vetnünk, mert a kötet az átrendeződés fájdalmas és önkínzó lépcsőin visz végig: Fodor András korábban in­kább harmóniára törekvő és azt megvalósító hangja érdekesebb, karcosabb lett, gyakoribbak a disszonáns akkordok, s az egyetemesebb élmények világából mintha szívesebben térne vissza a fájdalmas emberpróbáló pillanatokhoz. Aligha csak az rej­lik e jól kitapintható vállalkozás mélyrétegeiben, hogy a költő maga is fájdalmasan éli át az értékváltás tényét. Még csak nem is annak az érzéskörnek az átélése, melyet a Süvít mindenfelől ciklus költeményei sugallnak, az emberi lét fenyegetettségére, az elmúlás veszélyére, a halál kikerülhetetlen realitására irányítva figyelmünket. Az idő előrehaladásával ugyan mindnyájunknak közös élményévé lesz, amit Fodor András is panaszol: elhagynak szeretteink, mindinkább magunkra maradunk, s egyre többet kell emlékeinkre hagyatkoznunk, azokból merítve erőt és kitartást. Talán a posztmo­dernnek nevezett - s nálunk is egyre többet emlegetett - kor következménye volna az a tudat, hogy az egység darabjaira hullott szét, s amiben hittünk, immáron nem végér­vényes bizonyosság, s tudásunkért újra meg kell szenvednünk, s végig kell járnunk az ismeretszerzés útjait? Mindez természetesen benne van ebben a fájdalmas akkordokban kicsengő kötet­ben, de talán nem kerülünk messze a költői szándéktól és mondandótól, ha megkoc­káztatjuk azt a vélekedésünket is, hogy ezt az érzéskört egy személyes belső dráma ki­vetítése erősíti. Fodor András tudniillik személyesen is megéli a kor válságait, úgy érzi, egyéni kudarca, hogy a költészet a margóra szorul, hogy a magyar szellemiségnek mindig erőt és tartást adó költői szóra oly kevesen figyelnek, sőt jó néhányan kétked­nek is e szó hitelében. Ezt a drámát mondják el a kötetben található nagyszerű pillanat- felvételek, az idő nagy folyamából kiragadott állóképek, melyeket azért érzünk oly kö­zel magunkhoz, mert bennük egyfajta hétköznapiság is kifejeződik. A költő arra törek­szik, hogy megváltozott eszközei révén mégiscsak sokakhoz eltaláljon, s bebizonyítsa: a líra még mindig rendelkezik azzal a változatossággal és rugalmassággal, mely alkal­massá teszi a kor gondjainak kifejezésére. Persze e pillanatnyi állapotban is ott rejlenek Fodor András lírájának nagy ösztönzői, azok a nemes emberi hagyományok és megfogalmazóiknak emlékképe, amelyekről és akikről eddig is vallott. Talán éppen ők lesznek azok, akik tovább segítik a lírikust, és bebizonyítják, hogy amit most elvesztett, azt visszanyerheti. Az olvasó mindenesetre teljes értékű nyereségének érzi e veszteségeket panaszló kötetet, hiszen benne azok­nak a gondoknak, gondolatoknak megfogalmazására ismer - természetesen a költői általánosítás magasabb fokán -, melyekkel ő is vívódik szorongatott és reményt kereső hétköznapjaiban. (Szépirodalmi Könyvkiadó) Rónay László Ki viszi át...? Egy dokumentumkötet tanúsága szerint a vasmunkások száz évvel ezelőtt tagsági dijat fizettek azért, hogy tizenegyórás munkaidejük után eljárhassanak az olvasóegyletnek neve­zett művelődési házba, s könyveket kölcsö­nözzenek, beszélgessenek, daloljanak, vagy színdarabokat játsszanak. Kicsoda vagy mi­csoda kényszeríthette őket erre? Az állam és a gyár bizonyosan nem. Sőt ezek összevont szemöldökkel és felemelt mutatóujjal figyel­meztették a tagságot, hogy aki engedélyt adott az egylet működésére, bármely pillanatban vissza is vonhatja azt. A munkások mindent el­követtek, hogy kiküzdött jogaikat megőrizzék. Fontos volt számukra az egylet, amelynek cél­jait így fogalmazta meg az alapszabály: „Egy­részt tagjainak csekély anyagi áldozat mellett a szellemi művelődésre, szív és kedélyneme- sitö társas összejövetelekre módot és alkal­mat nyújtani, és másrészt a magyar nyelvet terjeszteni és a magyar érzelmet és hazafisá- got ápolni; végül a rendes tagok elhalálozá­sa alkalmával azok hátramaradottait némi se­gélyben részesíteni.” Agyári vezetőség kíván­ságára az egylet erősen megválogatta tagsá­gát, így az a dolgozói összlétszám egytizedét tette ki. A politizálást kemény szankcióval til­tották: „Ha az egylet a maga elé tűzött célt pontosan nem követné, s így rendeltetésének meg nem felelne, nemzetellenes, a haza, vala­mint a társulat érdekeivel ellenkező eszmék terjesztésének és tűrésének színhelyévé vál­nék, jogában áll az egyletet a társulati műszaki vezérigazgatóságnak feloszlatni, illetve be­szüntetni.” Száz éve tehát, mint láthattuk, a mun­kásoknak a hatalom ellenében kellett kihar­colniuk a művelődéshez való jogukat. Később voltak olyan évtizedek is, amikor a hatalom igyekezett mindent elkövetni, hogy a munká­sok művelődjenek. Jól tudjuk, hogy a hatalom évszázadunk kö­zepén gyökeresen megváltozott. De vajon mi­kor és mitől fordult ellenkezőjére a munkástö­megek hajlandósága? Ezt a változást már sok­kal nehezebb egyetlen vagy néhány dátum­hoz, eseményhez kapcsolni. Bonyolult és sok­rétű folyamattal állunk szemben. Kétségtelen, hogy a mai iskola több műveltségelemet köz­vetít, mint a száz év előtti. Még többet is, mint amennyi a széles tömegek anyagi boldogulá­sához szükséges... Legalábbis, amennyi szükségesnek látszott az utóbbi négy évtized­ben. De most, amikor az anyagi boldogulás le­hetőségei erőteljesen átrendeződnek, vajon nem értékelődnek-e fel ismét a szellemi javak? Igazolni látszanak e feltevést a fent említett olvasóegylet könyvtárának forgalmi adatai is. Száz év alatt mindig akkor ugrott meg észre­vehetően a beiratkozott olvasók és a kölcsön­zött kötetek száma, amikora korábbi életszín­vonal veszélybe kerül, és a megszokott élet­mód bizonytalanná válik. Az emberek mindig akkor kezdik sietve keresni a válaszokat, ami­kor az élet fölteszi a kérdéseket. A folya­matos és higgadt önművelésnek, a kiegyen­súlyozott művelődési tömegmozgalomnak mi­felénk mindmáig elég kevés nyoma látható. Ezért kell a térben és időben elérhető forráso­kat gondosan tanulmányoznunk - ha szelle- mileg-erkölcsileg némiképp felkészülten aka­runk az egyelőre beláthatatlan végű tél elébe nézni. Nemcsak a megszépítő történelmi messze­ségben, hanem ma is találhatók Magyarorszá­gon művelődő munkásközösségek. Kórusok, zenekarok, képzőművészeti körök, néptáncos és szinjátszócsoportok. Az ilyen közösségek tevékenységét a bőségesebb esztendőkben különféle intézmények támogatták. Napjaink­ban ez a segítség egyre kétségesebbé válik. A költségvetési szervek és társadalmi szerveze­tek sorra csökkentik, illetve szüntetik meg tá­mogatásukat. Még a szakszervezetek is annak örülnek, ha a gazdasági érdek védelem terén tehetnek valamit. Egyre többször halljuk, hogy az amatőr művészeti csoportok hovatovább csak egyesületi formában őrizhetik meg mű­ködőképességüket. De vajon csak a tagság érdeke-e, hogy ilyen közösségek létezzenek? Szerencsére akadnak példák arra, hogy a társadalom belátja: szertelenül haszonelvü korunkban is gyümölcsöző lehet az amatőr művészeti vállalkozás támogatása. Miként egy - a munkásművelödés közeljövőbeli lehető­ségeit kutató - konferencián elhangzott nem­rég: az országos élőműsor-ellátásból 35-40 százaléknyi részt vállalnak az amatőr művé­szeti csoportok. A műélvezet nyújtotta szóra­kozás pedig egyelőre társadalmi szükséglet­nek tekinthető. Egyes intézmények együttmű­ködési szerződést kötnek amatőr művészeti csoportokkal, egyesületekkel, mások pártoló tagként segítik ezek munkáját. Természetesen nem minden közösségnek - különösen pe­dig a kezdőknek - jut efféle támogató Ezekkel vajon mi lesz? És mi lesz vajon azokkal a fiata­lokkal, akik - „piacképes” művészi tehetség híján - csak éppen tartalmasán, tevékeny kö­zösségben akarják eltölteni több-kevesebb szabadidejüket? Átmeneti idő következik, tudjuk. De va­jon jó gazdaként készülünk-e a télre? Át- telelnek-e vajon a jövő tavaszig az eddig elvetett magvak és az itt-ott bontakozó csírák? Nagy László kérdése egyre élőbb: ....ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!” Trencsényi Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom