Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-29 / 306. szám

1987. december 29. / TOLNA KÉPÚJSÁG 5 Hat hét Kanadában Ahol saját otthonuk van a néptáncosoknak... Marton vásári modell Néptánc a tantervben Beszélgetés Kapási Juliannával, a Bartina művészeti vezetőjével A Szent Lőrinc folyó mellett fekvő Montreált a világ minden táján ismerik, ám kevesebben tudnák megnevezni a „választóvíz” másik partján, a metropo­lisz árnyékában lévő kisvárost, Lon- gueuiet. Itt töltött hat hetet október 16- tól november 28-ig Kapási Julianna, a Bartina néptáncegyüttes művészeti ve­zetője a helyi néptáncosok vendége­ként. Tapasztalatairól, benyomásairól kérdeztük, arról, hogy mit jelent a tenge­rentúlon a folklór, a néptánc, egyáltalán miként élik meg, erősítik ezt a nemzete­ket összekötő szálat a kanadaiak. *- A kétszázezres „kisvárosban” nagy tekintélynek örvend ez a néptáncot okta­tó magániskola. Huszonhét éve kezdte el a két hölgy, s ma már 250 hallgatója van az iskolának. A gyerekek ötéves kortól kezdik a tanulást, 12 évesen lehetnek már az együttes tagjai. Negyven-ötven körüli lehet az a mag, amelyik nemcsak kedvtelésből jár el próbákra, henem rendszeresen szerepel, fellép - halljuk az első bemutatást.- Hogyan született az a szoros kapcso­lat, ami a meghívást eredményezte?- Franciaországban, a mathai nemzet­közi gyermek világfesztiválon ismerke­dett meg tavaly a két csoport, és az első pillanattól nagy volt a „szerelem”. Min­denhova együtt mentek, egy percre sem hagyták el egymást, a búcsúzáskor pe­dig alig tudtam megvigasztalni őket. A barátságon túl a táncaink is tetszettek nekik, videokazettára vették fel a műso­runkat. így szinte közkívánatra, a gyere­kek kérésére hívtak meg magukhoz...- Komoly munkát jelentett tehát ez az út, a magyar népi kultúrát kellett közvetíte­ni, megismertetni. Milyen közegben tette ezt, mennyire ismerték korábban népze­nénket, táncainkat?- Hasonlóan, mint a többi nemzetét: egy koreográfiát táncoltak, a mélyebb gyökerekig nem jutottak el. Majd minden náció tánca szerepel a repertoárjukban, ez azonban egy-egy produkciót jelent, nem egy nemzet táncainak ismeretét. Számomra ez furcsa volt, hiszen a Barti- nában éppen fordítva történik ez a folya­mat, először a szavakat tanuljuk meg, azután formálunk mondatokat. Amikor már valaki improvizálni képes, annyi lé­pést tud, hogy maga alkosson, akkor ve­hetjük elő a koreográfiát.- Egészen más, mélyebb tehát nálunk a néptáncoktatás, az egész hagyomány, folklórkincs ismeretére épül...- Ezt egyáltalán nem rosszallásként említettem meg, hiszen a különbség ma­ga után vonja, hogy jobb a tanulási tech­nikájuk, készségük a kanadai gyerekek­nek, éppen ezért, mert gyorsan és sokat sajátítanak el. És hozzá kell tenni, hogy óriási lelkesedéssel, akarással teszik. Él­mény volt minden óra, valósággal itták a szavaimat, nem mulasztottak el egyetlen mozdulatot sem.- Tatán magyarok is voltak a csoport­ban?- Nem, bár a több nemzet, az argentin, bolíviai, chilei, mexikói képviseltette ma­gát. Az az egységes szellem, összetarto­zás tudata, amit tapasztaltam, egysze­rűen lenyűgözött. Külön házban működik a tánciskola, amelyet a két hölgy a város veztőségétől bérel. Itt tágas táncterem, varrószoba, konyha, ebédlő, külön sza­lon, „lokál” található, vagyis egy második otthona a gyerekeknek. Bármikor bejö­hetnek, nemcsak próbák idején. Érke­zéskor puszi jár a két vezetőnek, igazi családi hangulat jellemző. Ha valaki 15-20 évet töltött az iskolában, ajándé­kot, a lányok ezüstláncot, karkötőt, a fiúk órát kapnak a jubileumra. Aztán ott van­nak a különböző szép emblémák, jelvé­nyek, trikókon a hírességek mellett a Mu- tine, azaz Csibészke együttes jelképe lát­ható. Ez hallatlan összetartó erőt ad.- Bár ez jórészt anyagi kérdés, mégis elgondolkodtató ez a szemlélet. Heti egy­két órás elfoglaltság mellett egy állandó kapcsot jelent a gyerekeknek, ami erőt, biztonságot kölcsönöz. A közösségi tudat mellett a környezet megbecsülése, hoz­záállása sem közömbös...- Nagy a presztízsük a városban. Ná­lunk valahogy természetesnek veszik az együttes munkáját, esetleg csak akkor kapnak észbe, ha megszűnőben van. Ott az iskola mellett egy szövetség működik, amely minden évben jótékonysági estet ad, amelyen igen magas összegért a vá­ros első számú emberei jelennek meg. A bevételből fedezik minden évben a jel­mezköltségeket.- Azt hiszem, az is a megítélést mutatja, hogy egyórás műsorban szerepelt a helyi rádióban, és nem utolsósorban fogadta a polgármester is... Mivel teltek a napjai?- Heti nyolc órát adtam, és persze min­Mathai emlék den próbát végignéztem. Szó esett már a különbségekről, hát ezek közé tartozik, hogy nincsenek a nálunk megszokott tréningek, technikai alapozás. így az első alkalommal szokatlan volt a gyerekek­nek, hogy megizzadtak, elfáradtak. Má­sodszor már mindenki cseretrikóval ér­kezett...- Milyen koreográfiákat, milyen tánco­kat tanított?- Saját kérésükre a Mathában nagy si­kert aratott Szabadi Mihály: Szőlőtapo- sóját, ami jó technikát, sok lépés, ugrá­sok ismeretét kívánja. Ezenkívül három csárdást három korosztálynak: a lányok karikázót, a fiúk botostáncot, egy dudá­lás jellegű somogyi táncot, míg a legki­sebbek egy ugrást tanultak.- Azt már tudjuk, hogy mit vitt magával, de vajon mit hozott haza?- Először nem tetszett, később kezd­tem megszokni, megérteni, hogy nem tö­rekednek tökéletességre, kevésbé kidol­gozottak a táncok, szinte maguk és a szülők kedvtelésére próbálnak, szere­pelnek. Elképzelhetetlen ott a kemény verseny, rivalizálás, ami nálunk az együt­tes munkáját meghatározza. A rengeteg látnivaló mellett feledhetetlenek voltak az emberek: egyszerűen nem látni közép- korúakat, mintha mindenki fiatal vagy öreg lenne, mosolygósak, kedvesek. Ta­lán legjobban jellemzi felfogásukat, hogy a közlekedésben a kereszteződéseknél mindenki megáll, senkinek nincs elsőbb­sége, érkezés és udvariasság sorrendjé­ben haladnak át az autók. És a hat hét alatt egyetlen karambolt, szirénázó men­tőt sem láttam... TAKÁCS ZSUZSA Sokan vannak megyénkben, akik ta­nulni, tapasztalatot cserélni, készséggel utaznak a szomszédba. A Babits Mihály megyei művelődési központ és az ugyancsak szekszárdi I. Számú Általá­nos Iskola együttműködési kapcsolatá­ról már szóltunk. Közös gondolkodásuk gyakorlati módszeréhez tartozik, hogy a két intézmény dolgozói közül néhányan mikrobuszba szálltak és meglátogatták a Martonvásáron évek óta jól működő álta­lános iskolát, ahol a néptánc oktatása a tantervben szerepel. Elkísértük őket. Beethoven járt itt Martonvásár, a II. József által 1789- ben mezővárosi rangra emelt helység, Beethoven látogatása idején, az 1800-as évek legelején 900 lakost számlált. E lá­togatások tényéről először 1871-ben, a zeneszerző születésének századik évfor­dulója alkalmából irt megemlékezések­ben olvashatunk. Huszonöt évvel később pedig egy martonvásári tanító, Dobos Já­nos tollából jelent meg az akkori leghíre­sebb hetilapban, a Vasárnapi Újságban egy írás. Ez számunkra azért is érdekes, mert mutatja, hogy Beethoven emléké­nek ápolása Martonvásáron valóban a múltban gyökerezik. Dobos János egye­bek mellett a következőket írja: „Beethoven nagy zeneköltőnek is igen kedvelt tartózkodási helye volt Martonvá­sár, különösen a parkbeli tó rózsás szi­gete, hol egy fában, még most is látható saját kezűleg bevésett monogrammja, s amely fát a kegyelet ma is féltékenyen őriz és ápol. 1927-ben Beethoven halá­lának centenáriumára az akkori birtokos család - Dreherék - elkészíttették Pász­tor János Beethoven-szobrát.” A Beethoven-kultusz felvirágzására végül is 1950-es évekig kellett várni. 1958-ben megnyílt a Beethoven-mú- zeum, a néhány korábbi koncert után ál­landósultak a nyári Beethoven-hangver- senyek a sziget fái alatt. A zeneszerző iránti tisztelet az is, hogy a martonvásári általános iskola már 1954-ben felvette Beethoven nevét. Ismert, hogy Martonvásárra a Brunsz- vik család barátjaként járt Beethoven, hiszen az Appassionata szonátát éppen a ház urának, Brunszvik Ferencnek aján­lotta. A községnek ma 4300 lakosa van. Na­gyon sok az ideiglenes lakással rendel­kező budapesti, akinek az MTA mező- gazdasági kutatóintézete ad munkát. Az intézet a Brunszvik-kastély parkjában van. Itt búza, kukorica fajtaszaporítással kísérleteznek. Helybeli munkalehetősé­get kínál a mezőgazdasági termelőszö­vetkezet, az Akadémia Könyvkiadó köté­szeti részlege, aztán a kisszövetkezet, ahol a selyem nyomott dísztáviratok ké­szülnek. A főváros 28-30 kilométeres közelsége azt is jelenti, hogy körülbelül 800-1000 ember ott vállal munkát. Az ál­talános iskolából továbbtanulás céljából ugyancsak Budapestre járnak a marton­vásári diákok. Az igazgató színész zenész Udvaros Károly, a martonvásári Beet­hoven Általános Művelődési Központ igazgatója zene nélkül nem tartja teljes­nek az ember életét. Ezt természetesen az is meghatározza, hogy ő maga is mu­zsikál gyermekkorától kezdve. Mielőtt e sok gyermek hétköznapjait befolyásoló szemléletet részletesebben néznénk, lássuk magát az intézményt, mely 1976- ban épült. A falu hatszáz általános iskolás korú gyermekének tanulóhelye az iskola. Szervezeti formát tekintve komplex intéz­mény, ami az általános művelődési köz­pontoktól eltér némileg. Ez a különböző­ség szúrt szemet sokaknak, főleg akik a sikereiket irigykedve figyelik. A komple­xitás lényegét röviden úgy lehet össze­foglalni, hogy egyszemélyi az igazgatás, akinek helyettesei a szakágak - a ze­neiskola, a művelődési programok és a gazdasági tevékenység - vezetői. Ponto­sabban nincs például könyvtárvezető státusú vezető, hanem könyvtáros van, ugyanígy zeneiskolai tanárok vannak, és a többi, és a többi. Egykézben van a tar­talmi és gazdasági irányítás, ami kizár egy sor manipulációs lehetőséget. Ugyanakkor a 13 millió forint összegű költségvetés amellyel gazdálkodni lehet - ebből 6,5 millió béralap - egy komp­lexebb gondolkodásmódot is biztosít. Még tovább lépve, nyereségérdekeltsé­gű gazdálkodást az iskolában is. Ennek szakmai részletezésére ezúttal nem té­rünk ki, de az általános iskolák gazdálko­dással foglalkozó előadóit bizonyára szí­vesen látják tapasztalatcserére a mar­tonvásári iskolában. Számunkra az volt az elsődleges kér­dés, hogy milyen ötlet, igény alapján lett ebben az iskolában délelőtti tanórában a néptánc. Udvaros Károly zenéről alkotott véle­ményéhez elválaszthatatlanul kapcsoló­dik a táncról megfogalmazott gondolata is. Amit egy mondatban leírva így olvas­hatunk: a tánc az emberi érintkezés sem­mivel nem pótolható része. Az iskolai ne­velésről azt vallja: törekedni kell a szemé­lyiség kiteljesedésének megvalósításá­ra. Erre jól alkalmazható a zene és a tánc. A tánc több mint mozgás, tehát a testne­velési órák helyére, mellé, nyugodtan ve­hető. Ez tantervben szerepelt is koráb­ban, igaz ugyan, hogy a zenei tagozatos osztályoknál, de ezt mások elhagyták, míg Martonvásáron maradt. Sőt, a nem tagozatos osztályoknál is olyan nagy igény jelentkezett a néptánc iránt, hogy több csoportot kellett indítani. Sport helyett Mindenütt, minden munkahelyen meg­határozó a vezető egyénisége, érdeklő­dési köre, hogy mennyire hagyja dolgoz­ni azt, aki szenvedéllyel lát munkájához. Salamon Ferencné az 1960-as évek vé­gén azzal állt az igazgató elé, hogy ő szí­vesen foglalkozna néptánctanitással. Az váltotta ki a testnevelés-biológia szakos tanárnő sporttól való elfordulását a tánc irányába, hogy már akkor, abban az idő­ben úgy érezte, hogy a sport eldurvult. Egymás taposása, nem jókedvű versen­gés a játék. A táncban is megvan az a mozgás - az edzésekkel egyenértékűek a próbák - a két emberi nem egymással egyszerre egy akaratból egy irányba lendül, amihez a zene diktál ritmust. Az igazgató és a néptáncot tanító pe­dagógus egymástól függetlenül ugyan­azt mondta az iskola legfontosabb fel­adatáról. Azt tudniillik, hogy embert ne­veljen. A néptánc hatására természete­sebb lett a fiúk-lányok kapcsolata. Za­vartalanabbá érintik meg egymást, tisz­telik a nemük különbözőségéből fakadó tulajdonságokat. Teljesítőképességük állandó dresszírozása más tárgyak tanu­lására is kedvezően hat. A fegyelemmel elsajátított tánclépések az iskolán kívüli magatartásukat is jó irányba terelik. Szakképzett néptáncoktató csak Sa­lamon Ferencné a martonvásári iskolá­ban. Csak táncot tanít egész nap. A kö­rülményekről nem szólhatunk kedve­zően, hiszen egy márványlapos, harmo­nikafallal elválasztott előcsarnok a „tánc­terem”, ettől függetlenül mégis szép eredményeket produkálnak. A 120 tagú felnőtt népi együttes utánpótlása nevelő­dik itt az iskolában. Az is régi tény, hogy a látványos sikereket felmutató csoportok­nak könnyebben akad mecénása. A Ve­lencei tó környéki áfész, a helybeli szö­vetkezetek szíves támogatói falujuk kö­veteinek akkor is, amikor Angliába vagy Törökországba viszik hagyományőrző népünk hírét. így gondolja ezt a kisiparosok és a téeszek megyei szövetsége is, amikor a lehetőségekhez mérten támogatja a mar­tonvásári táncosokat. Ez az összeg még mindig kevesebb, mintha hasonló szín­vonalú produkcióért fővárosi együttes­nek kellene kifizetni fellépti díjat mondjuk augusztus 20-án. A martonvásári modell a maga helyén jó példának látszik. Követésére minde­nütt a helyi adottságok lehetőségét kell mérlegelni. DECSI KISS JÁNOS Montreál, a metropolisz Francois és Both Krisztián - Fran­ciaországban született a nagy ba­rátság A fiúk botostáncot tanultak Óriási lelkesedéssel próbáltak minden alkalommal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom