Tolna Megyei Népújság, 1987. december (37. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-23 / 302. szám

1987. december 23. IniÉPÜJSÁG 3 Napirenden: a családpolitika és a közművelődés „Vadmező” részén jártunk (7.) Pihenésként a „Tambovi tenger” és Eldorádó A hét elején ülést tartott a Dombóvári Városi Tanács. A napirendnek megfele­lően az elsők között Vidóczy László ta­nácselnök számolt be a végrehajtó bi­zottság ősz folyamán végzett munkájáról, ezután Csillag László tanácselnök-he­lyettes ismertette a tanács sokrétű tevé­kenységét a családpolitikai feladatok el­látásában. A városi közművelődési munka tárgyi és személyi feltételeinek alakulását, Má­té László a művelődési osztály vezetőjé­nek a beszámolója alapján tárgyalták. „Veszélyeztetett” működési feltételek A városi művelődési központ és könyvtár valamint a József Attila Általá­nos Művelődési Központ munkájához, a közművelődés feltételeinek kibővülésé­hez nagymértékben járulnak hozzá a vá­ros iskolái - nem egy patinás, jó hagyo­mányokkal rendelkező oktatási intéz­mény, így az Apáczai Csere János Szak- középiskola, a Gőgös Ignác Gimnázium, valamint a vállalatok, a társadalmi és tö­megszervezetek - többek közt az önte­vékenyen szerveződő művelődési egye­sületek is. A két alapintézmény működési feltéte­lei az elmúlt években jelentősen romlot­tak, a művelődési központ és könyvtár helyiségei, termei beáznak, technikai eszközei, bútorzata cserére, felújításra szorul. Az éves átlagban 200 ezer látoga­tót fogadó intézmény belső tatarozására évről-évre jelentős összegeket fordíta­nak de a városi tanács, amely gazdasági nehézségei ellenére erején felül is sokat segít, saját erőből nem tudja megoldani a művelődési otthon gondjait. Ehhez járul az is, hogy csökkentek a ház bevételei; mig az 1980-as évek elején az évi 6,5 mil­liós költségvetésnek csaknem a felét a saját bevétel tette ki, addig ez az idei 8,1 milliónak a töredékére, 1,5 millió forintra zsugorodott. Az is elképzelhető, hogy ezt a bevételi tervet sem tudják teljesíteni. A tárgyi feltételek javításáról kell a ké­sőbbiekben gondoskodni az újdombó­vári művelődési központban is, ahol vala­mennyi helyiségben - még a könyvtár­ban is - tanítás folyik. Áprilistól: városi televízió Nagy lépést jelentett viszont a lakosság,- természetesen a közművelődési munka- számára is az április óta működő városi televízió, amely eddigi hét adásával, nyilvá­nosságával a közéleti demokrácia kiszéle- süléséhez is hozzájárult. Tárgyi és szemé­lyi adottságainak megfelelően a stúdiónak a Molnár György Általános Iskola adott ott­hont. A műsorokat ezidáig teljes egészé­ben társadalmi munkában készítették, de jelenleg már folyamatban van tevékenysé­gük intézményesítése is. Ez azt jelenti, hogy a városnak a jövő évtől főállású „tévé­sei” is lesznek. Egyébként a dombóvári közművelődési intézményekben, ahol jelenleg 36 főállású és három félműszakos dolgozót alkalmaz­nak, továbbra sem a szakképzettség, ha­nem elsősorban az alacsony bérekből kö­vetkező igen nagyarányú fluktuáció okoz gond.. Munka- és feladatterv 1988-ra A Dombóvári Áfésznek, a szövetkezetek hozzájárulásának és a közvetlen pénzügyi támogatásnak köszönhetően ebben az év­ben közel százezer forintot tudtak fordítani a nagy múltú Kapos Kórus és Néptánc­együttes a működését szolgáló kiadások­ra, felszereléseiknek bővítésére. Mind­amellett - mint a művelődési, egészség- ügyi és szociálpolitikai bizottság jelentésé­ből megtudhattuk - ez év szeptemberétől a kórus és a néptáncegyüttes művészeti ve­zetése is megoldódott. Ezután a városi ta­nács a testület jövő évi főbb célkitűzéseit, valamint a tanács és a végrehajtó bizottság munkatervét terjesztette elő, amit az ülés résztvevői elfogadtak. Végezetül többek közt határozat született az „Állami Zeneis­kola Dombóvár" elnevezésű alapfokú mű­vészetoktatási intézmény önállósítására, amely ebben a formában 1988. január el­sejével kezdi meg működését. R A „Tambovi tengernek” nevezik a he­lyiek a Cna folyó kanyarulatát, ami a vá­ros határában kedvező adottságot nyújt a fürdéshez, strandoláshoz, télen pedig a korcsolyázáshoz, a jéghokihoz. Mert ez utóbbi sportág a legnépszerűbbek közé tartozik a szovjet fiatalok körében, erre a célra fellocsolt sportpályákat, kisebb tavakat, minden lehetőséget megragad­nak, hogy korcsolyát húzzanak, botot fogjanak. Ha nálunk a hatvanas évek lab­darúgósikereinek egyik gyökerét a grundfociban találtuk, akkor minden bi­zonnyal ez magyarázat a jégkorongsike­reikben. Az itt élők azonban másra is „használják” a jeget, már a gyerekek is türelmesen gugolnak a lék mellett, hogy ügyes horgászbotjukkal zsák­mányhoz jussanak. És többnyire nem is hiába... Innen alig hatvan méterre, festői kör­nyezetben található Oszejev gróf egykori rezidenciája. Nevét érdemes megjegyezni, mert a polgári szellemet vitte be a feudális vi­szonyok között élő kormányzóságba. A textilipar alapjait teremtette meg ezen a ..Égigérő” vidéken, Marsanszkban, Kirszakovban, Raszkazovoban alapított gyárakat, 1917 után emigrált. A terület iparát ma is jel­lemző ruhagyártás alapjai tehát a múlt­ban gyökereznek. A barokk jegyeket magán viselő kas­télyban ma szívszanatórium működik. Pakjában igazi kuriózumnak számít a nagy becsben tartott 450 éves tölgyfa, kellemes pihenést nyújt a gyógyulni vá­gyóknak a kastélypark. Hasonló céllal keresik fel a város má­sik pihenőközpontját, Eldorádót az em­berek. Az elnevezés önmagáért beszél, mindenekelőtt a páratlanul szép adott­ságokra utal. A fenyveserdöben nyírfa­csoportok szakítják meg a mély zöldet, lenyűgöző a látvány. Vállalatok, intézmé­nyek, üzemek pihenőházai, üdülői hú­zódnak meg sorban, egymástól kellő távolságban, a hagyományokat követő stílusban. Egyetlen zavaró momentum a „modern” kockaépület, a turistaközpont, ami szerencsére itt még kivételnek szá­mit. Azt hiszem, Tambov legszebb részén jártunk Eldorádóban, amit talán az ott la­kók is így éreznek... TAKÁCS ZSUZSA Fotó: GOTTVALD KÁROLY A Cna partján Miklóséknál Ozorán Hétvégeken együtt a csa­lád. Miklós Ferencék asszonylánya Mari­ka, Őri Gyulával, a férjével és a két gye­rekkel rendszerint szombaton délelőtt fut be Siófokról. A viszontlátás menetrend- szerű, mégse tud belőle kifogyni az öröm. Ne gondolják, hogy csak az unokák miatt, akikkel nyomban „tele lesz” a Tán­csics utcai ház, mert a hétéves Attila a pusziözön illő fogadása után elvágtázik megnézni mi van a pajtásaival. Az ibolya­szemű, tűzláng elevenségü Krisztina pe­dig utána és érte nyúló kezek óvó keríté­se között próbálja mire való a lába. Nemrég múlt egyéves, a kétlábon állás nehéz mestersége után most tanul járni. Nem hangtalanul persze, csak hát most még inkább a szív érti, mint az ész mit mond a nagyszülőknek és Miklós József­nek, a 77 éves dédnek. Az öreg szomba­tonként már kora reggel kiborotválkozik, nem is annyira szokásból, mint a kislány­ka kedviért, hogy szúrós még véletlenül se lehessen a puszi. Ferenc, a nagyapa nincs ilyenkor idehaza. Neki, ha hétköz­nap, ha ünnep, négykor kezdődik a mun­kája a Kismezőben, a téesz tehenészeti telepén. Tizenegykor jön haza néhány órára és háromra megint vissza, hogy majd csak este 8 körül vetődjék haza. Különben a mama, Annuska is megfutja a gyerekek érkezésére a héttű hosszát. Mióta a világ, azóta neki dolga az állatok ellátása. Ma például „csak” negyed hat­kor kelt. Munkanapokon szigorúbb a rend, mert hétre jár dolgozni az iskola napközis konyhájába és van délután há­rom, mire onnan hazaérkezik. Nem hal­lottam még amúgy igazán panaszkodni, mérgelődni közdolgokon annál inkább. Szeptember óta az a kérdező ember van a napirendjén, ha zsörtölődni támad kedve, aki „nem mondta ki fia, borja”, csak elkezdte faggatni mindenféléről egy vasárnap délután. Tudta, hogy jön majd egy ember, mert megírta a Tömegkom­munikációs Kutatóközpont Budapestről. Úgy gondolta, a család látogatója lesz a jövevény, de bizony az csak az ő mon­dandójára volt kiváncsi. Hiába készülőd­tek már hazafelé Marikáék Siófokra, ma­radtak kíváncsiságból is, meg azért is, hogy segítsenek. Igyekezetüket nem ép­pen a legszebb nézésével törte le a kér­dezőbiztos, aki nem csak azt firtatta, hogy a rádió, televízió műsoraiból mi ér­dekli, mi nem érdekli a 49 éves paraszt­asszonyt, hanem az is, hogy mi pénzt tud kihozni a háztáji gazdálkodásból, mit gondol, mitől romlott úgy le a négazda- ság helyzete, ki, mikor, hogy rontotta el? Annuska ekkorra már elveszítette a bé­ketűrését és előbb azt találta mondani, hogy nem a magafajtájú kicsi emberek rontották el az orzság dolgát, mert azok „oda se fértek volna”. Utána meg azt, hogy hetenként több, mint ezer forintot fi­zet a tápboltban és ha egyszer ától-cettig kiszámolná mibe van az évi tíz sertés, amiből nyolc szerződött, kettő saját szük­ségletre nevelődik, akkor esetleg nem gazdálkodna. Ö ugyan nem bajlódna az állatokkal, pedig az az ő vállalt dolga, mert férje, a Ferenc a szőlőművelés fele­lőse. Akkor is az volt, amikor tíz éven át négy bika nevelődött az istállóban. Sze­kálta is Annust a falu buzgó igyekeze­téért. Nem nagyon zavarta. Könnyű volt tudni, hogy ki szól szeretettel, ki pedig akadékoskodó irigységből. Ők ketten a Ferenccel tulajdonképpen csak 1971- ben kezdték el a „családi ötéves tervek” sorát. Akkoriban egyesült a három ozorai téesz és Annuska akkor már három éve vezetőségi tag volt, mellette még helyi, majd megyei tanácstag is. Ferenc akkor hagyta abba építőiparos vándoréveit és lett termelőszövetkezeti tag. Másról is nevezetes ez az év. Nyolcvanezer forintért akkor vették meg a házat, amit azóta laknak és amibe még egyszer ennyit „raktak” bele, mire min­den lett, ami a kényelemhez kell. A háromszobás, zártverandás házzal szemben az udvaron felhúztak egy öt ap­ró helyiségből álló kisházat. Ez lett a ko­rán elözvegyült papa, Miklós József rezi­denciája. Itt a fürdőszoba, főzőfülke és egy mindenkori tanyázásra alkalmas ét­kező is.- Az én lányomnak legyen szebb, meg jobb az élete, mint az enyém volt - szólt Annuska anyai programja egybehang­zóan az atyaival. Mindketten tizenéves korukban kezdtek el dolgozni és Predo- vácz Annus 17 éves se volt, amikor elő­ször kellett mennie masinálni. Na, ez az egyik oka az összekerülésüknek, mert a második nyáron, 1956-ban Annuskát majd megette a sárga irigység, amikor látta, hogy déli harangszókor sorjáznak ám elegánsan kiöltözve, pillésen a fiatal- aszonyok az ebéddel masináló embe­reikhez.- Meglátod Mari - mondta a legjobb barátnőjének - jövőre férjhez megyek és én is így hozom majd az ebédet! Ügylett. Még az év őszén „ész­revette” ésszel is, szívvel is azt a Miklós Ferit, akit öt házra az övékétől ott a Kálvá­ria-domb alatt, addig „nem vett tudomá­sul”. Egy barátnő késő őszi lakodalma volt az összehozó. „Te leszel az Miklós Feri, senki más!” - fogadta magában a leány­zó, de csak az 1957 januári eljegy­zés, februári mennyegző utána merte Fe­rencnek bevallani. Három évre jött meg a kislányuk Marika, Annus 60-ban lépett be a téeszbe, ahova csak a két kezét tud­ta vinni. Nehéz idők voltak azok, mert a fiatal férj elment a mélyépítőkhöz segéd­munkásnak „a biztos pénz után”. Annus pedig megkezdte amit számos más asz- szonytársa: a semmiből is pénzt csinálni. Kacsával, libával, tojással, pulykával ba­tyuzott Pestre, részesen vállalt cukorré­pa és kukorica művelést, miközben „nul­la századonként” gyűjtögette a mun­kaegységet. A téesz kezdetben annyira szegény volt, hogy Annus az SZTK-ra ke­lendő 37 forintot Feri lezártan hazahozott fizetési borítékából vette ki és vitte a szö­vetkezetbe.- Akkor lett nekünk jó, amikor az egye­sülés után helyreállt a termelőszövetke­zet és már a Feri is idehaza volt. Marika 1978-ban vé­gezte el Dombóváron az egészségügyi szakközépiskolát és októberben szü­lésznőként állt munkába a pincehelyi kórházban. Akkor még Őri Gyulának, a szintén ozorai születési burkoló szak­munkásnak menyasszonyaként. Azaz rövidesen asszonyként, mert Miklósék 1978-ban rendezték azt a parádés nagy lakodalmat a fiataloknak, amiről majd egy évig beszélt a falu. Megintcsak meg­értő szeretettel, de fullánkosan is, hiszen akkor már szállóige lett, hogy Miklós Fe- rencné „a mi szegénységünknek” aposztrofálja ezt a gyarapodást, ami mö­gött annyi a munka, hogy alig fér meg a nap huszonnégy órájában. Illetve, csak úgy fér, hogy nincs elmozdulás, pihenés, olyan kikapcsolódás, ami újratermeli az ember munkaerejét. „Mi nem tudunk pi­henni úgy, ahogy a városi emberek. Nem tanultuk” - magyarázta évekkel ezelőtt Annus. Akkor már ott állt az első Zsiguli is az udvaron a gyerekek tulajdo­naként. Várták az első unokát - lehetőleg fiút - és Siófok-Szabadi felé eső, nyu­galmas részén megvettek 200 ezerért egy kis telket. A vételárból nyolcvanezret a menyasszony „táncolt össze”. Plusz a gyerekek keresete, meg a szülők besegí­tése, ami ezzel még nem ért véget. Újabb húszezerért vettek bontásra Siófok köz­pontjában - szemben a borharapóval - egy emeletes házat és le is bontották 1980 nyarán. „Még egyszer azt megját­szani már nem lehetne” - mondja most a vő. Egy-egy alkalommal 15-20, volt, hogy 30 rokon, barát, ismerős bontotta az alig tízéves épületet. Marika Ozora és Siófok között kétszer fordult reggel és este a kalákázókkal. A következő nyáron tisztogatták meg a bontási anyagokat és 82 őszén a fiatalok beköltöztek a kívül- belül még bepucolatlan házba. Se az ő, se a szülők boldogsága nem ismert volna határt, ha az elsőszülött kü­lönféle műtétek miatt nem járta volna vé­gig Tolna, Somogy, Baranya egészség- ügyi intézményeit. Szóval „nem volt kör­menet” azért az élet. Minden volt tenni­és féltenivaló az életükben bőségesen és a család életének motorja, Annus állta a sarat. Csak mostanában bizonytalanodik el olykor. Megjegyzem, azt is fájlalja, hogy 22 év után, amibe „beletette a fiatal­ságát” megvált a téesztől. Az iskola és a termelőszövetkezet a közösen működte­tett iskolai napközi konyhájáról meg­egyezéssel két asszonyt visszahelyeztek váratlanul a szövekezetbe. Az egyik ő volt és főleg új beosztásai miatt engedett a csábításnak, amikor az iskola igazgatója szólt, hogy jöjjön végleg vissza az iskolai konyhába. Megtette, mert a héttől háromig tartó munkaidő mellett ha már bikaneveléssel nem is, de tovább foglalkozhatott, foglalkozhatik a sertésneveléssel. „A pénzből soha se a kevesebb kell” - mondja. De most szo­rong. Mi lesz ezután? „Még az a szép be­szédű Grósz Károly is azt mondja, hogy komoly baj van és nehezebb lesz!” Na de az a kérdező ember! Jött volna csak az Országgyűlés őszi ülése után! Majd megmondta volna akkor Annus kereken, hogy ki rontotta el azt a jót, amibe a ma- gafajtájúak a munkájuk után beleringat­hatták magukat. Mert lám, az a jó nem volt igaziból jó. Ha az lett volna, nem kellene most a nadrágszíjon tartani a kezünket, hogy húzzunk rajta egyet, kettőt, akárhányat, hogy a felnőtt gyerekek gyerekeinek biz­tosabb életlehetőségeket, erősebb ala­pokat adhassunk. Annus fél az új esztendőtől és nem egyedül. Attól tart, hogy háztáji munka nélkül marad, mert nem lesz érdemes az éjt nappallá tenni. Azzal búcsúztam ettől a szivemnek olyan kedves emberpártól, akikről egy Móricz Zsigmond formátumú író újra írhatná A boldog embert -, hogy fél év múlva náluk lesz a helyem az éppen akkor soros hét végi családi körben. Addig föltisztul, hogy „az a Grósz” azért szép beszédű, mert igazat beszél, az egész nemzetre szabott felelősséggel. LÁSZLÓ IBOLYA Előkelő környezet Ez Eldorado

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom