Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-03 / 259. szám

1987. NOVEMBER 3. MELLEKLET tvÉPÜJSÁG 3 (Folytatás a 2. oldalról.) amikor látszólag megvolt az ipari felépít­mény minden alapvető része, ezek a módszerek, ez az irányítási rendszer tu­lajdonképpen meghozták eredményü­ket. Ugyanakkor a központosítás és pa­rancsnokiás ugyanilyen szigorú rend­szere megengedhetetlen volt a falu átala­kításával kapcsolatos feladatok megol­dásában. Nyíltan meg kell mondani: az új sza­kaszban nem tanúsítottak kellő, valóban lenini figyelmet a dolgozó parasztság ér­dekei iránt. És a legfőbb: nem értékelték kellőképpen azt a tényt, hogy a paraszt­ság, mint osztály, alapvetően megválto­zott a forradalom utáni években. Az alap­vető figurává a középparaszt vált. Ez a dolgozó paraszt - aki földet kapott a for­radalomtól és egy teljes évtizeden át ar­ról győződött meg, hogy a szovjethata­lom az ő hatalma is - megerősödött, mint gazda. Újfajta alapon hű és megbíz­ható szövetségesévé vált a munkásosz­tálynak, a gyakorlatban győződött meg arról, hogy élete egyre jobbra fordul. Ha jobban figyelembe vették volna az objektív gazdasági törvényeket és na­gyobb figyelmet szenteltek volna azok­nak a társadalmi folyamatoknak, ame­lyek a falun végbementek; ha a dolgozó parasztság - amelynek többsége részt vett a forradalomban és megvédte azt a fehérgárdistáktól és az intervenciósoktól - nagy tömegével való viszony politikai­lag helyes lett volna; ha következetesen folytatták volna a középparaszttal való szövetség politikáját a kulákkal szem­ben, akkor nem fordulhattak volna elő azok a túlkapások, amelyek a kollektivi­zálás során megtörténtek. Ma világos: a nagy ügyben, amely a la­kosság többségének sorsát érintette, el­tértek a lenini politikától a parasztság vi­szonylatában. E fontos és nagyon bo­nyolult társadalmi folyamat irányítása, amelyben nagyon sok függött a helyi kö­rülményektől, adminisztratív módszerek­kel valósult meg. Kialakult az a meggyő­ződés, hogy minden problémát egy csa­pásra, rövid úton meg lehet oldani. Egész megyék és térségek kezdtek el versen­geni abban, hogy ki valósítja meg gyor­sabban a teljes kollektivizálást. Felülről, önkényes százalékos szabályozókat ad­tak meg. A kollektivizálás elveinek durva megsértése általános jelleget öltött. Túlkapások történtek a kulákság elleni harcban is. A kulákság elleni harc önma­gában véve helyes irányvonalát gyakorta olyan széleskörűen értelmezték, hogy az kiterjedt a középparasztok jelentős réte­gére is. Ez történelmi valóság. Ha azonban, elvtársak, egészében ér­tékeljük a kollektivizálás jelentőségét a szocializmus falusi pozícióinak megerő­sítésében, akkor végső soron elvi jelen­tőségű fordulat volt. A kollektivizálás az ország lakossága döntő többségének egész életformáját gyökeresen, szocia­lista alapokon változtatta meg. Megte­remtette az alapot a mezőgazdasági szektor korszerűsítéséhez, lehetővé tette a kulturált gazdálkodásra történő átál­lást, a munka termelékenységének nagyarányú növelését, és felszabadította a szocialista építés más szférái számára szükséges munkáskezeket. Mindennek történelmi kihatásai voltak. Azoknak az éveknek a megértéséhez azt is figyelembe kell venni, hogy az ipa­rosítás során kialakult és a kollektivizálás idején új lendületet kapott adminisztratív- parancsnoklási rendszer kihatással volt az ország egész társadalmi-politikai éle­tére. A gazdaságban megerősödve és a felépítményre kiterjedve korlátozta a szocializmus demokratikus erejének ki­bontakozását, visszafogta a szocialista demokrácia fejlődését. Az elmondottak azonban nem tárják fel annak az időszaknak a teljes bonyolult­ságát. Mi történt itt? Gyakorlatilag a párt szá­mára a legnehezebb ideológiai-politikai megpróbáltatások szakasza van mögöt­tünk. Az emberek milliói lelkesedéssel kapcsolódtak be a szocialista átalakítás végrehajtásába. Megmutatkoztak az első sikerek. S ugyanakkor azokat a módsze­reket, amelyeket a kizsákmányoló osztá­lyok ellenséges magatartásával szembe­ni harc időszaka diktált, gépiesen átvitték a békés szocialista épitőmunka idősza­kába, amikor alapvetően megváltoztak a feltételek. Az országban kialakult a tü­relmetlenség, az ellenségeskedés, a gyanakvás légköre. A továbbiakban az ilyen politikai gyakorlat kiszélesedett, s ezt az osztályharcnak a szocialista építés folyamatában végbemenő kiéleződése hibás elméletével igazolták. Mindez káros hatást gyakorolt az or­szág társadalmi-politikai fejlődésére, és súlyos következményekkel járt. Teljesen nyilvánvalóan éppen az, hogy nem volt meg a szovjet társadalomban a demok­ratizálás kellő szintje, lehetővé tette a személyi kultuszt is, a törvényesség megsértését is, a harmincas évek önké­nyét és megtorló rendszabályit is. Nyíltan kimondom: tényleges bűnöket a hata­lommal való visszaélés talaján. Tömeges repressziónak tettek ki sok ezer pártta­got és párton kívülit. Ez, elvtársak, a ke­serű igazság. Súlyos károkat szenvedett a szocializ­mus ügye és a párt tekintélye. S nekünk egyenesen kell erről beszélnünk. Ez fel­tétlenül szükséges a szocializmus lenini eszményének végleges és visszafordít­hatatlan megszilárdításához. Sztálin szerepe Mostanában sok vita folyik Sztálinnak történelmünkben játszott szerepéről. Az ő személyisége nagyon ellentmondásos. A történelmi igazság mellett maradva, vi­tathatatlannak kell tekintenünk Sztálin­nak a szocializmusért folytatott harchoz, vívmányainak védelméhez való hozzájá­rulását ugyanúgy, mint az általa és kör­nyezete által elkövetett durva politikai hi­bákat, és az önkényt, amiért népünk ha­talmas árat fizetett, s ami súlyos követ­kezményekkel járt társadalmunk életére. Néha azt állítják, hogy Sztálin nem tudott a törvénytelenség számos tényéről. A rendelkezésünkre álló dokumentumok arról tanúskodnak, hogy nem ez a hely­zet. Sztálin és közvetlen környezete a párt és a nép előtt súlyos és megbocsát­hatatlan bűnt követett el a tömeges bün­tetőrendszabályokkal és törvénytelensé­gekkel. Ez tanulság minden nemzedék számára. Ideológiai ellenfeleink állítása ellenére, Sztálin személyi kultusza természetesen nem volt elkerülhetetlen dolog. Ez a szo­cializmus természetétől idegen jelenség; eltérést jelent annak alapvető elveitől, s ezért semmivel sem lehet igazolni. A párt XX. kongresszusán élesen el­ítélték mind a sztálini kultuszt, mind an­nak következményeit. Tudjuk már, hogy szándékos hamisítás következménye volt a politikai vád és a megtorló intézke­dés egy sor párt- és állami vezető ellen, sok kommunista és pártonkívüli, gazda­sági és katonai káder, tudós és kulturális személyiség ellen. Sok vádat utóbb - különösen a XX. kongresszus után - érvénytelenítettek. Sok ezer ártatlan embert teljes mérték­ben rehabilitáltak. Szembenézünk a múlttal Az igazságosság helyreállításának fo­lyamatát azonban nem vitték végig, s azt a hatvanas évek közepén gyakorlatilag leállították. Most az (1987.) októberi KB- ülés határozataival összhangban újra vissza kell térnünk ehhez a kérdéshez. A KB Politikai Bizottsága létrehozott egy bizottságot az ezekhez a kérdésekhez kapcsolódó új és már ismert tények, dokumentumok mindenoldalú átvizsgá­lására. A bizottság munkájának eredmé­nyei alapján megfelelő döntések szület­nek majd. Mindez kifejezésre jut majd az SZKP vázlatos története című munkában is, amelynek előkészítésére a KB egy kü­lönbizottságát hatalmazzák majd fel. Ezt meg kell tennünk. Annál is inkább, mert még most is találkozunk arra irányuló próbálkozásokkal, hogy igyekeznek el­fordulni történelmünk fájó kérdéseitől, megkísérlik elhallgatni azokat, s olyan látszatot próbálnak kelteni, mintha nem történt volna semmi különös. Ezzel mi nem érthetünk egyet. Ez a történelmi igazság semmibe vétele lenne, tisztelet­lenség azok emlékével szemben, akik ár­tatlanul a törvénytelenség és az önkény áldozatául estek. Nem tehetjük ezt azért sem, mert az igazságot kereső elemzés­nek segítenie kell minket jelenlegi prob­lémáink megoldásában: a demokratizá­lásban, a törvényességben, a nyíltság­ban, a bürokratizmus leküzdésében - egyszóval, a peresztrojka legfontosabb problémáival kapcsolatban. Nos, ezért van szükségünk itt is teljes világosságra, pontosságra és következetességre, óriá­si vívmányaink és múltbeli bajaink be­csületes értékelésére. Azok teljes és helyes politikai megíté­lése megfelelő erkölcsi irányt mutat a jö­vőre nézve. A Lenin utáni időszak, a húszas-har­mincas évek általános mérlegét megvon­va kimondhatjuk: nehéz, bonyolult, el­lentmondásokkal teli, de nagy és hősi utat tettünk meg. A honvédő háború Sem a legdurvább hibák, sem a szo­cializmus elveitől való eltérések nem tud­ták letéríteni népünket, országunkat az 1917-ben választott útról. Hiszen óriási volt október ösztönző ereje, igen erősek voltak a szocializmusnak az eszméi, amelyek meghódították a tömegeket. A nép a nagy ügy részesének érezte ma­gát, kezdte élvezni munkája gyümölcseit, hazafisága új, szocialista tartalmat nyert. Mindez teljes erővel megnyilvánult a nagy honvédő háború kemény megpró­báltatásai idején, 1941. és 1945. között. Nyugaton napjainkban élénk viták folynak a háborút megelőző helyzetről. Az igazságot féligazságokkal keverik, s ezt különösen azok teszik nagy hévvel, akik .elégedetlenek a II. világháború ki­menetelével - politikai, területi és társa­dalmi következményeivel -, akik azon törik a fejüket, miként lehetne kiigazítani azokat. Ezért is érdekeltek abban, hogy a történelmi igazságot a feje tetejére állít­sák, hogy megfordítsák az ok-okozati vi­szonyt, hogy meghamisítsák az esemé­nyek időbeli sorrendjét. Ebben a vonat­kozásban nem riadnak vissza semmilyen hazugságtól, csakhogy a Szovjetuniót te­gyék felelőssé a II. világháborúért, úgy mintha az ahhoz vezető utat a Ribben- trop-Molotov megnemtámadási paktum nyitotta volna meg. Érdemes kissé rész­letesebben szólnunk a kérdésről. Valójában a második világháború kö­zel sem 1939. szeptember 1-jén vált tra­gikus valósággá. Északkelet-Kína japán meghódítása (a „mandzsúriai incidens” az 1931 -32-es években), az olasz táma­dás Etiópia (1935.) és Albánia (1939 ta­vaszán) ellen, a köztársasági Spanyolor­szág elleni német-olasz intervenció (1936-1939), a japán fegyveres betöré­sek Kína északi, majd középső részére (1937 nyarán) - ezek azon események, amelyek fellobbantották a második világ­háború tüzét. Az más kérdés, hogy akkor Nyugaton úgy tettek, mintha ez őket nem érintené, vagy nem érintené olyan mértékben, hogy az agresszió áldozatainak védel­mére kelljen kelniük. A szocializmus irán­ti gyűlölet, a régi sérelmek, az osztályön­zés akadályozták, hogy józanul felmérjék a valós veszélyt. Sőt mi több, állhatato­san ajánlgatták a fasizmusnak a roham­osztag szerepét az antikommunista ke­reszteshadjáratban. Etiópia és Kína után Ausztriát és Csehszlovákiát áldozták fel a „megbékítés" oltárán, kard lebegett Len­gyelország, a Balti-tenger és a Duna-me- dence államai fölött, nyíltan hirdették, hogy Ukrajnát a Harmadik Birodalom búzaföldjévé és jószágudvarává változ­tatják. Végső soron az agresszió fő áram­latait a Szovjetunió ellen irányították, s miután jóval a háború előtt már elhatá­rozták, hogy országunkat felosztják, így nem nehéz elképzelni, milyen korlátozott volt választási lehetőségünk. Időt nyertünk Azt mondják, nem volt a legjobb az a döntés, hogy a Szovjetunió megnemtá­madási szerződést kötött Németország­gal. Ha nem a szigorú realitásból, hanem az akkori idők összefüggéseiből kiraga­dott spekulatív jellegű absztrakciókból indulunk ki, elképzelhető, hogy így van. Az akkori helyzetben a kérdés körülbelül úgy jelenkezett, mint a breszti béke ide­jén. Független legyen vagy sem az or­szág, létezzen-e vagy sem szocializmus a földön. A Szovjetunió sokat tett, hogy kollektív biztonsági rendszert hozzon létre és megakadályozza a világmészárlást. De a szovjet javaslatok nem találtak vissz­hangra a nyugati politikusoknál és csel­szövőknél, akik hidegvérrel arra játszot­tak, hogy a szocializmust minél rava­szabban berángassák a háborúba, nyíl­tan ütköztessék a fasizmussal. Szocialista születésünk miatt amúgy is kiátkozottan, az imperializmus semmifé­leképpen sem fogadta el, hogy igazunk lehet. Mint már mondtam, a nyugati ural­kodó körök, bűneik elleplezésére töre­kedve, arról próbálják meggyőzni az em­bereket, hogy Lengyelország náci meg­szállására és egyben a második világhá­ború megkezdésére az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet-német meg­nemtámadási szerződés adott jelet. Mintha nem is létezett volna a Hitlerrel kötött müncheni egyezmény, amelyet Anglia és Franciaország 1938-ban írt alá az Egyesült Államok aktív közreműködé­sével, nem létezett volna az ausztriai Anschluss, a spanyol köztársaság eltip- rása, Csehszlovákia és Klajpeda náci megszállása 1939 tavaszán, nem létezett volna London és Párizs 1938-ban Né­metországgal megkötött megnemtáma­dási egyezménye. Egyébként hasonló egyezményt írt alá a háború előtti Len­gyelország is. Mint látják, mindez nagyon is belefért az imperialista politika szerke­zetébe, helyénvalónak tartották és tartják ma is. Dokumentumok bizonyítják, hogy a Lengyelország elleni német támadás időpontját („nem később mint szeptem­ber 1.”) már 1939. április 3-án kitűzték, vagyis jóval a szovjet-német megállapo­dás előtt. Londonban, Párizsban, Wa­shingtonban a legapróbb részletekig is­merték a lengyel hadjárat előkészüle­teinek legbensőbb titkait. Ugyanúgy tud­ták azt is, hogy az egyetlen akadály, amely képes lett volna megállítani a hitle­ristákat, az az 1939 augusztusánál nem később megkötendő angol-francia- szovjet katonai szövetség lett volna. Ismerte ezeket a terveket országunk vezetése is, és ezért győzködte Angliát és Franciaországot a közös intézkedések szükségességéről. Az agresszió meg­hiúsítása érdekében együttműködésre szólította fel az akkori lengyel kormányt is. De a nyugati hatalmak mást fontolgat­tak: a szövetség ígéretével lépre akarták csalni a Szovjetuniót, hogy így meghiú­sítsák a nekünk felajánlott megnemtá­madási szerződés megkötését és meg­fosszanak bennünket attól, hogy jobban felkészüljünk a hitleri Németország elke­rülhetetlen támadására. Nem felejthetjük el azt sem, hogy 1939 augusztusában a Szovjetunió a kétfrontos háború valós veszélye előtt állt: nyugaton Németor­szággal, keleten Japánnal, amely véres konfliktust robbantott ki Halhin-Gol fo- lyónál. Győzelmünk forrásai De életről és halálról volt szó. Mi eluta­sítottuk a mítoszokat és a reális utat vá­lasztottuk. Új fejezet nyílt - a legsúlyo­sabb és legösszetettebb - a legújabb ko­ri történelemben. Ebben az időszakban azonban sikerült későbbre halasztanunk az összeütközést az ellenséggel, azzal az ellenséggel, amely saját magának és el­lenfelének csak egy lehetőséget hagyott - győzni vagy megsemmisülni. A ránk erőszakolt agresszió a szocia­lista építés életképességének, a sok- nemzetiségű szovjet állam szilárdságá­nak, a szovjet emberek hazafias szelle­mének könyörtelen vizsgája volt. Tűzzel és karddal álltuk ki ezt a vizsgát is elvtár­sak! Kiálltuk azért, mert népünk számára ez a háború nagy honvédő háború volt, hi­szen egy olyan ellenséggel, mint a német fasizmus, folytatott harcban az élet és ha­lál kérdéséről volt szó, arról, hogy szaba­dok leszünk vagy leigáznak bennünket. Kiálltuk azért, mert a háború az egész nép háborújává vált. A szülőföld védel­mére felkelt mindenki: öreg és fiatal, férfi és nő, a nagy ország minden nemzete és nemzetisége. Első harcát vívta az a nem­zedék, amely október szülöttje volt és a szocialista építés alatt nevelkedett. Soha nem látott kitartás és hősiesség a csata­tereken, a partizánok és ellenállók bátor harca a frontvonalakon túl, szinte éjjel­nappali, lankadatlan munka a hátország­ban - ezt jelentette számunkra a háború. A szovjet emberek hazájukat, a szocia­lista rendszert, október ügyét és eszméit védelmezve harcoltak és dolgoztak. A szovjet nép akkor se rettent meg, amikor súlyos csapás érte közös ottho­nunkat, nem görnyedt meg az első ku­darcok és vereségek, a sok millió halál, a kínok és gyötrelmek súlya alatt. A háború első napjától kezdve szilárdan hitt az el­jövendő győzelemben. Katonaköpeny­ben és munkásruhában megtett mindent, ami emberi erőből telik - sőt annál is töb­bet -, hogy közelebb hozza a győzelem várva-várt napját. Amikor a háború 1418- ik napján ránk köszöntött a győzelem, az egész megmentett világ megkönyebülten sóhajtott fel, megadva a győzedelmes, hős, dolgozó szovjet népnek és dicső hadseregének - mely sok ezer kilométert tett meg a hadak útján, s minden egyes kilométeren sok-sok életet, vért áldozott, verejtéket hullatott - az őt megillető tisz­teletet. A nagy honvédő háborúban a maga teljességében mutatkozott meg a nép soraiból jött, kiemelkedő hadvezérek te­hetsége - G. K. Zsukové, K. K. Rokosz- szovszkijé, A. M. Vasziljevszkijé, I. Sz. Ko- nyevé, a többi dicső marsallé, tábornoké és tiszté - „mindazoké, akik frontok, hadseregek, hadtestek, hadosztályok, ezredek, századok, szakaszok parancs­nokai voltak. A győzelem kivívásában megvolt a ma­ga szerepe annak a hatalmas politikai akaratnak, céltudatosságnak, állhatatos­ságnak, fegyelmező és szervezőképes­ségnek, amelyet J. V. Sztálin tanúsított a háború éveiben. A háború fő terhét azon­ban az egyszerű szovjet katona - a nép gyermeke, a bátor, hazáját szerető har­cos - viselte. Mélységes tisztelet neki és örök dicsőség! A nagy honvédő háború sok millió ve­teránja áll ma is csatasorban, vesz részt harcosan a forradalmi átalakítás, a társa­dalmi megújulás munkájában. Fogadják ezért fiúi hálánkat! Minden hadi- és munkasiker lelke leni­ni pártunk volt. A kommunisták elsőként indultak rohamra az arcvonal lövészár­kaiból, példájuk magával ragadta a töb­bieket is. A hátországban utolsóként fe­jezték be a munkát a gépeknél, a földe­ken, a gazdaságokban. A szovjet embe­rek minden korábbinál erősebben érez­hették, hogy az SZK(b)P az ő pártjuk, hogy a kommunisták tettekkel mutatják meg, mit jelent a nép élcsapatának lenni akkor, amikor a háború tüze tombol, ami1 kor élet vagy halál a tét. Határozottan állíthatjuk: a nagy honvé­dő háború pártunk történetének egyik legdicsöbb, leghősibb, sok millió kom­munista bátorságával, merészségével, páratlan odaadásával és önfeláldozásá­val írt fejezete. A háború megmutatta, hogy a szovjet nép, a párt, a szocializmus és a nagy október elválaszthatatlanok egymástól, s nincs a világon oly erő, mely megbonthatná egységüket. A szocializmus nemcsak hogy talpon tudott maradni és győzni tudott, de erköl­csileg és politikailag megerősödve került ki a legszörnyübb, legpusztítóbb hábo­rúból, világszerte megnövelte tekintélyét és befolyását. Ellenségeink gazdasági hanyatlást jó­soltak nekünk a háború befejezésekor. Azt jövendölték, hogy hosszú időre kima­radunk a világpolitikából. Úgy vélték, fél évszázad, sőt még ennél is több idő is ke­vés lesz ahhoz, hogy megbirkózzunk a háború következményeivel. A szovjet nép azonban igen rövid idő alatt újjáépí­tette a lerombolt városokat és falvakat, helyreállította a romba dőlt üzemeket, gyárakat, kolhozokat és szovhozokat, is­kolákat és felsőoktatási intézményeket, kulturális létesítményeket. Az újjáépítés évei Újólag megmutatkozott a szocialista állam roppant ereje: a nagy október szülőföldjének legmagasabb rendű ér­dekeit felismerő pártakarat; az újjáépí­tésnek és a hazai ipari potenciál békés rendeltetésű termelésre való átállításá­nak fő terhét viselő munkások szilárdsár ga és proletárbölcsessége; a feldúlt or­szágnak utolsó falatját is átengedő par rasztság önfeláldozása, türelme és haza­fisága; a népek barátsága, eltökéltsége, hogy közösen, testvériesen megsegítik azt, aki különösen sokat szenvedett, hogy segítsenek talpra állni a közös haza azon körzeteinek, amelyeken különös kí­méletlenséggel gázolt át a háború. A háborút követő nehéz esztendők dolgos hétköznapjainak hősiessége si­kereink, gazdasági és műszaki-tudomá­nyos haladásunk forrása. Ez tette lehető­vé, hogy szolgálatunkba állítsuk az atom­energiát, felbocsássuk első űrhajóinkat, javítsuk a nép anyagi és kulturális körül­ményeit. Ám ugyanebben az időszakban - a szocializmus nevében véghez vitt új népi hőstettek korában - egyre érzékelhetőb­bé vált az ellentmondás is társadalmunk akkori állapota és a vezetés korábbi módszerei között. Folytatódott a hatalommal való vissza­élés, a szocialista törvényesség megsér­tése. Ekkor koholták „a leningrádi pert”, az „orvosok perét” és egyebeket. Rövi­den szólva: hiányzott a nép igazi megbe­(Folytatás a 4. oldalon.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom