Tolna Megyei Népújság, 1987. november (37. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-14 / 269. szám

1987. november 14. Képújság 11 Hans Hinterreiter, a konkrét művészet nagymestere A Schlegel-gyűjtemény kiállítása a Szépművészeti Múzeumban Lassan elérkeznek Magyarországra is a konstruktív művészet legnagyobbjai­nak alkotásai. A közelmúltban láthattuk a svájci Max Bill szobrász-festő-épitész kiállítását. A nyár elején nyílott meg a bu­dapesti Vasarely-gyűjtemény és -alapít­vány. És most, ezúttal először, megismer­kedhetünk Hans Hinterreiterrel is. Mégpedig egy Svájcban élő magyar mecénás, dr. Schlegel István jóvoltából. A zürichi galériatulajdonos és kiadó kol­lekciójából most a Szépművészeti Mú­zeumban rendeztek 1988 februárjáig lát­ható kiállítást Hans Hinterreiter alkotá­saiból. A konstruktivizmus legkövetkezete­sebb, izmusoktól, divatoktól távol álló művésznek kiállítása a világon mindenütt szenzáció lenne. Nálunk nemcsak kvali­tása, különlegessége okán, hanem új­szerűsége miatt is az. Igaz, Hans Hinter­reiter a világtól elvonultan él Ibiza-szige- tén, soha nem törekedett műveinek elis­mertetésére, népszerűsítésére. Kiállítá­son csak ritkán vett részt, művészekkel sem tartott kapcsolatot. A festő, aki matematikát és építészetet tanult, 1930 óta dolgozik páratlan képi formanyelvének kialakításán - a mate­matikát, a geometriát és a színelméletet alapul véve. A Nobel-dijas német tudós, Wilhelm Ostwald színelméletét és forma­tanulmányait adaptálta művészetébe, és fejlesztette tovább. Geometriai módsze­rek alkalmazásával olyan eljárást fejlesz­tett ki, amelynek segítségével kisebb fe­lületek szabályos hálózatából kiindulva alkothatott képeket. Több mint ötezer elemi alakzatot készített el átlátszó papí­ron - írja Schlegel István. - Ezeket 18 kö­tetbe gyűjtötte, és olyan elnevezéseket adott nekik, hogy azok hasznos segéd­eszközként mindig rendelkezésre állja­nak. Ezek az elemi formák, amelyeket a művész kedve szerint tud kettesével, hár­masával, négyesével stb. kombinálni, le­hetséges kompozíciók végeláthatatlan sorának alapját alkotják. Mind a mai na­pig ezek Hinterreiter vizuális invenciói­nak forrásai. Hinterreiter így fogalmazott: „Mindez persze messze túlmutatott Ostwaldon, kezdve azoknak a formáknak az elrende­zésétől, amelyeket én fedeztem fel, és láttam el névvel, egészen annak felisme­réséig, hogy ezekből a gyönyörű, elemi absztrakt formákból összeáll egyfajta skála - ugyanúgy, mint a színek és a ze­ne esetében.” Ars poeticája is lehetne, amit a műal­kotás lényegéről irt: „Egy műalkotás há­rom konfigurációs egység közvetítésével jön létre, a kristályszerű elemeket elvont rajzolatban egyesítjük, és megfelelő me­ző erőhatásának vetjük alá. (Már ez maga több millió kompozíció lehetőségét adja.) Mindezekhez járul még a szín birodalma, amely gyakorlatilag kimeríthetetlen és amelyet még csak felbecsülni is képtele­nek vagyunk. A művész végső célja az a csoda, amelyet az absztrakt forma és a szín változása (a zene vizuális megfelelő­je) hoz létre. Most először vannak ke­zünkben azok a technikai és szellemi fel­tételek, amelyek alapján remélhetjük, hogy ezt a célt el is érhetjük majd.” 1938-ban Zürichben találkozott Hin­terreiter és Max Bill. Az akkor már nép­szerű Max Bill azonnal felismerte honfi­társában a rokonszellemű művészt, aki­nek munkái a legtisztább konkrét művé­szetet testesítették meg. Max Bill vezette be Hinterreitert a zürichi Konkrét Művé­szet körébe, és az 1937-ben megalakított Allianz Csoportba. Egyéni tragédiája (feleségének el­vesztése) és a háború viharai elől Ibiza- szigetére vonult vissza, s ott él mind a mai napig. Közben állandóan bővítette szín- és formaköltészetét, elméleti és gyakorlati kísérleteit. Első méltó bemutatkozására mégiscsak 1973-ban kapott lehetősé­get, szülővárosában, Winterthurban. Azután egymást követték kiállításai Európában és Amerikában. Szín- és for­magazdag, szigorú rend szerint kompo­nált képeit a világ nagy gyűjteményei őr­zik, minta konkrét művészet rendkívül ér­tékes darabjait. K. M. Mihail Zoscsenko: Ostoba történet Petya már nem olyan kis gyerek: négyéves. Csakhogy az édesanyja még pöt­tömkének kezelte. Kanállal etette, kézen fogva sétáltatta, reggelente pedig felöltöztette. Egyszer is Petya fölébredt az ágyacskájában, édesanyja azonnal öltöztetni kezdte. Aztán a kiságy mel­lé állította. Csakhogy Petya elesett. Az édesanyja azt hitte, hogy csu­pán rakoncátlankodik a kisfia, hát új­ra talpra állította. De Petya megint elesett. Az édesanyja ugyan csodálkozott, de harmadjára is fölállította Petyát. De a kisfiú újra elesett. Édesanyja ekkor nagyon megijedt, és telefonált édesapának a hivatal­ba.- Gyorsan gyere haza, valami tör­tént a kisfiúnkkal: képtelen talpra áll­ni - panaszkodott édesanya. Az édesapja meg is érkezik, s ezt mondja:- Ostobaság! Hiszen a mi gyere­künk remekül jár, sőt fut, lehetetlen tehát, hogy ne tudjon megállni a lá­bán. Gyorsan a szőnyegre is állítja a kisfiút, aki a játékai után akar menni, de újból, már negyedszer is elesik. Mondja is az édesapja:- Orvost kell hívnunk, de gyorsan. Talán megbetegedett a gyermekünk, bizonyára teleette magát tegnap cu­korral. Hívták hát az orvost. Jön is az orvos, szemüveg az or­rán, hallgató a nyakában. Azt mondja Petyának:- Mit nem hallok? Miért estél el? Petya ezt mondja:- Nem tudom, miért, de párszor elestem. Azt mondja az orvos édesanyá­nak:- Kérem, vetkőztesse le a kisfiút, máris megvizsgálom. Édesanyja le is vetkőztette Petyát, az orvos pedig megkopogtatta, meg­hallgatta. Azt mondja az orvos:- A kisfiú tökéletesen egészséges. Ezért sem értem, miért esik el. Kérem, öltöztesse föl megint, és állítsa talpra. Édesanyja gyorsan felöltöztette a kisfiút, s a padlóra állítja. Az orvos megigazítja a szemüve­gét az orrán, hogy jobban lássa, ha elesik a gyerek. Az, mihelyt a lábára állították, el is esett. Az orvos csodálkozva mondja:- Ide kell hívni a professzort. Talán majd ő kisüti, miért esik el a kisfiú. Édesapa már menne is telefonálni, a professzorért, amikor vendég ér­kezik Petyához: Kolja, egy másik kis­fiú. Kolja ránézett Petyára, elnevette magát, és ezt mondja:- Én már tudom is, mitől esik el Pe­tya.- Az orvos megszólal: - No lám, milyen tudósunk akadt! Ő nálunk jobban tudja, miért esnek el a gyere­kek. Kolja ezt mondja:- Nézzék meg, hogy van felöltözve Petya. Az egyik nadrágszára üresen letyeg, a másikba van bedugva a lá­ba. Persze, hogy orra bukik. Most aztán mindenki - oh, oh - csodálkozik. Petya azt mondja:- Hiszen anyu öltöztetett fel. Az orvos ezt mondja:- Már nem kell a professzor. Mi magunk is tudjuk már, miért esett el a gyerkőc. Édesanya ezt mondja:- Nagyon iparkodtam reggel, hogy a kását is megfőzzem neki, most meg annyira izgultam, ezért dugtam a lá­bát az egyik nadrágszárba. Ezt mondja Kolja:- Én pedig mindig magam öltö­zöm, nem is keverem össze soha a lábamat. De a felnőttek mindig ösz- szekevernek valamit. Ezt mondja Petya:- Ezután én is egyedül öltözkö­döm. Erre mindenki elnevette magát. Az orvos is nevetett. Elköszönt minden­kitől, s elköszönt Koljától is, ment a dolga után. Édesapa visszament a hivatalba, édesanya a konyhába. Csak Petya és Kolja maradt a szo­bában. Játszani kezdtek. Petya már másnap egymaga húzta föl a nadrágját. Nem is esett meg vele többé az az ostoba dolog. FERENCZ GYŐZŐ fordítása Gobelinbemutatő az Iparművészeti Múzeumban A régi, drága, s az uralkodók, főúri csa­ládok reprezentációs, egyben lakásdí- szitési igényeit szolgáló, gyapjúból szőtt képes kárpitok állandó kiállítása nyílt meg az Iparművészeti Múzeum kupola­termében. A kárpitszövés e műfaja a középkor­ban alakult ki Európában. A templomok, várak, kastélyok termeit díszítették, sőt ágyfüggönyül is szolgáltak. Hadjáratok idején a hadvezérek sátraikba is maguk­kal vitték kárpitjaikat, erről magyarorszá­gi végrendeletek is tanúskodnak. A templomokban a padok felett, vagy az oszlopok között függtek, a kastélyokban pedig a termek falait borították, vastag szövetükkel felfogva a kőfalakból kiára­dó hideget, egyben díszesebbé tették környezetüket. Bethlen István 1646-os végrendeletében ezért „házöltözéknek” nevezte őket. A kárpitszövés központjai hosszú fej­lődése folyamán többször változtak, a középkorban Franciaországban és Né­metalföldön voltak, ahol az egyes váro­sok szövőműhelyei versengtek egymás­sal az elsőségért. A XVI—XVII. században ugyancsak Flandria és Franciaország adja a legszebb, legművészibb kárpito­kat, de kisebb műhelyek más európai or­szágban is működtek. A kiállítás az Iparművészeti Múzeum flamand és francia kárpitjaiból mutat be igényes válogatást. A francia kárpitszövés újjáéledése IV. Henrik trónralépésével kezdődött meg (1589). Sikerük záloga a tökéletes tech­nikai kivitel mellett az volt, hogy vezető művészek tervezték a képes jeleneteket, általában a királyok udvari festői, köztük Poussin is. A francia kárpitművészet nagy előretörése a királyi manufaktúra, a Manufacture des Gobelins megalapítá­sához fűződik (1662), a képes kárpit ma is elterjedt neve innét származik. A ma­nufaktúra első igazgatója, főtervezője, aki az itt készült kárpitok stílusát meg­szabta Charles Le Brun (1619-1690) a király nagy jelentőséget tulajdonított a pompás kárpitoknak. Tizenöt nagy soro­zata közül a Napkirályt dicsőítő a legis­mertebb, de történelmi ótestamentumi so­rozatokat és különböző allegorikus kárpi­tokat is tervezett nagy rátermettséggel. A XVIII. század elejétől kezdve a képes kárpitok témája lassan megváltozik, va­dászjelenetek, egzotikus történetek, a rokokó életérzésének megfelelő „gá­láns” jelenetek (szerelmi enyelgések) váltják fel az ünnepélyes történelmi ké­peket. A kisebb francia műhelyek közül a leg­nevezetesebbek Aubussonban működ­tek, ahol a legkorábbi kárpitok a XVI. szá­zadban készültek. Ezek a „verdure”-ök, az egész kárpitot beborító, nagyleveles, egzotikus növényzettel (innen származik e kárpitfajta elnevezése is). A XVII—XVIII. században a nagyleveles minták helyett akantuszleveles előtérben cserjék között elmosódó tájábrázolások jönnek divat­ba. A színvilág is megváltozik, a tompa zöldek, barnák és homokszínek mellett a vörös szín jut uralkodó szerephez. 1764- től Aubusson is királyi manufaktúra lett, 1732-től jelezte műveit. A francia műhelyekkel ellentétben a flandriai önálló városi manufaktúrák, ahol a mesterség ismerete, fortélyai apá­ról fiúra szálltak. A legszebb, korarene­szánsz kárpitok Brüsszelben készültek, amely már a XIV. századtól kezdve híres volt a szövőműhelyeiről. A kárpitszövés fénykora Ausztriai Margit és Magyaror­szági Mária (II. Lajos királyunk felesége) uralkodásának ideje, a XVI. század első fele. Az ittkészült kárpitok, mint más fla­mand műhelyek munkái is, történelmi, mitológiai, allegorikus és bibliai jelenete­ket ábrázolnak nagy festők, a barokk korban például Rubens kartonjai után. Az 1700 körüli években francia hatásra a visszafogottabb, klasszicizáló stílus talál visszhangra, jellegzetes, virág- és gyü- mölcsfüzérekböl kialakított bordűrökkel. A flamand kisműhelyek közül a legter­mékenyebbek az oudenaardiak voltak. Jellegzetes munkáik minden nagyobb gyűjteményben megtalálhatók. Az Iparművészeti Múzeum gyűjtemé­nye egy korai párizsi és néhány brüsszeli kárpiton kívül a francia és flamand kis­műhelyek alkotásait őrzi, ezeket láthatjuk most a kiállításon. Érdekességüket fokozza, hogy mind a második világháború után kerültek a mú­zeum gyűjteményébe. Kiemelkedően szépek közülük a Zwack likőrgyáros hagyatékából kike­rült, XVIII. század első feléből származó brüsszeli verdürök, közülük is a mitoló­giai jelenetesek, valamint Ovidius Átvál­tozások című művének jelenteit ábrázoló sorozat egy darabja, mely a sorozat többi tagjának műhelyjegye alapján - Jacob van der Borght manufaktúrájában ké­szült. A Pál apostol életét ábrázoló sorozat, mely egykor Gróf Mikes János szombat- helyi püspök tulajdona volt, eredetileg egy Raffaello által rajzolt Apostolok Cse­lekedetei széria egyik darabja után ké­szült, melyet a barokk korszakban több európai szövőműhelyben másoltak. Az Iparművészeti Múzeum magas kvalitású példánya az antwerpeni Jacob Wauters műhelyét dicséri. BRESTYÁNSZKY ILONA Szt. Bernát élete I. (1740-50) Aubusson F. Picon műhelyéből Nyilazó férfi (Flandria XVII. század második fele) Hans Hinterreiter kompozíciója

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom