Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-03 / 233. szám

10 Képújság 1987. október 3. A tá n c é rt Beszélgetés Galambos Tiborral, a Táncfórum igazgatójával Néhány éve már, hogy a Táncfórum ösz- szefogott szervező munkája nyomán egyre gyakrabban láthatunk illusztris hazai és külföldi táncbemutatókat a fővárosban és vidéken egyaránt. A Táncfórum munkájá­ról, elképzeléseiről beszélgettünk Galam­bos Tibor igazgatóval.- Több ok hívta életre a Táncfórumot - mondta Galambos Tibor. - Egyrészt az a tény, hogy a hivatásos társulatokat mind­eddig meglehetősen mostohán, vagy egyáltalán nem menedzselték, másrészt csak igen kevés számú balettelöadás jut­hatott el vidékre. A néptáncegyütteseknek ma sincs önálló bemutató színházuk. Vé­gül, a klasszikus baletten és a néptáncon kívül a hazai közvélemény csak keveset tud más, korszerű táncműfajokról. A tánc egyéb műfajaiban nálunk meglehetősen nagy az elmaradás. A klasszikus balett mű­fajában is uralkodik egy konzervatív szem­lélet, holott több klasszikus irányzat létezik a baletten belül is: így a „modern dance”, amely a Graham technikán alapul, és ame­lyet már nagyon sok nagy együttes alkal­maz, továbbá a jazzbalett, és végül a tánc­színház, amely a mozgás valamennyi ered­ményét összegzi. Sajnos gyakorta még a szakemberek sem elég tájékozottak.- Nem tanulmányozhatják a külföldi együttesek munkáját?- Természetesen sokat tanulhattak a magyar balett-társulatok az idelátogató külföldi koreográfusoktól, de ettől még nem lettek igazán korszerűek, mert a táncosok képzettsége ehhez még nem ad kielégítő lehetőséget.- Mi tehát a Táncfórum legfőbb célkitű­zése?- Egyrészt elvinni vidékre is a táncpro­dukciókat, és viszont, vidékről is a főváros­ba hozni az ottaniakét. Úgy, hogy minél szélesebb közösség láthassa bemutatói­kat. Fontos az is, hogy bőséges táncinfor­mációkat hozzunk be külföldről. A hazai társulatok ismerjék meg a kortárs táncmű­vészeteket, és törjék át a kialakult színházi vezetési gyakorlatot. Gazdasági gondjaink ellenére is keresnünk kell a lehetőségeket, mi módon hozhatunk be külföldről sza­kembereket, szólistákat. Jó hírünk van a táncvilágban, szívesen jönnek hozzánk vendégszerepelni. Igaz, a külföldi együtte­sek árfolyama magas. Ezért nélkülözhetet­len a különböző kulturális intézetek, intéz­mények segítsége. Ősszel kortárs táncren­dezvény sorozattal kísérletezünk.- Van érdeklődés hazánkban a tánc iránt?- Természetesen még ki kell nevelni egy széles körű táncművészeteket kedvelő, szerető hazai közönséget. Nálunk a klasz- szikus baletten nevelődött közönség van többségben. Ezért kell minél több korszerű táhcegyüttes műsorát bemutatnunk. Kez­detektől ez a célkitűzésünk, de valójában most lesz igazán alapvető feladat.- Honnan indul és merre tart a Tánc­fórum? Jelenet a Magyar Néphadsereg Mű­vészegyüttesének műsorából- Kísérleti jelleggel kezdtük 1980-ban, és csak 1985 óta vagyunk ténylegesen a ma­gyar táncművészet átfogó szervezete. Ami a jövőt illeti: szeretnénk támogatni a táncművé­szet valamennyi területét a balettet a nép­táncot a dzsesszbalettet és így tovább. Első lépésként elhozni a külföldi társulatokat majd ezt követően a nagyvilág felé fordulva menedzselni a magyar táncművészetet- Van ehhez kellő bázisuk?- Meglehetősen kevés állami támoga­tásban részesülve végezzük munkánkat. Évente mindössze 100 előadást szerve­zünk, és ez kevés. A társulatok egy része igy is gyakorta kevesebb juttatásért lép fel, mint ami megilletné őket.- Mi a legégetőbb gondjuk?- A megfelelő játszóhely hiánya! Belát­ható rövid időn belül kell tető alá hoznunk egy önálló játszószínházat. Ez programunk kulcskérdése. Egy megfelelő színházban heti három alkalommal léphetnének fel a külföldi és hazai táncegyüttesek, és ugyan­csak itt játszhatnának vidéki színházaink is, bemutatva legújabb produkcióikat. Ez len­ne a Fórum Színház! Valós igényeket elégí­tene ki. Bízom abban, hogy sikerül majd netán egy megfelelő helyiséget átalakítva, állami segítséggel megteremteni ezt a táncközpontot.- Visszatérve a jelenhez, tudnak-e vidéken a kínálkozó táncműsor lehetőségekről?- Igen, az ország száz különböző színhá­zába, illetve művelődési házába elküldtük már programunkat. Úgy véljük, a vidéki színházak beépíthetnék bérletrendszerük­be táncműsorainkat. Várjuk a jelentkezé­seket, az igényeket, és ez valóban a jelen gondja - mondta Galambos Tibor igazgató. SZÉMANN BÉLA lyen címmel aligha írtak cikket az utóbbi évtizedekben, annyira köz­helyes és üres a fogalom - akár­csak az „üres szívek". Nehéz időkben amúgy is idegesítőek a szívhez szóló, ér­zelmekre ható szólamok, mégis, hallgat­ván az embereket, s hallgatván a rádiót, televíziót, olvasván az újságokat, egyre nehezebb lett a... szivem. Bocsánat az újabb önismétlésért. De hát mit is mond­hatnánk az üresen csengő forintok korá­ban? Panaszkodunk, többnyire joggal, s leginkább egymásra. Szájról szájra jár a panasz, hogy hűvösek a családi tűzhe­lyek, hűvös a munkahelyi légkör, durva az utcai hang. Nem tudom cáfolni ezeket a panaszokat, bár gondterhelt vagyok, mert részesének érzem magam e folya­matnak. Igaz, csak tízmilliomodik része­sének, mégis... mintha az én szivem is üresebb, keményebb lenne. Mintha én is behúzódtam volna jobban a négy fal kö­zé, mintha én is kurtábban válaszolgat- nék az engem megszólítóknak, a hozzám érdeklődéssel, szeretettel fodrulóknak. „Szeretet”? Ezt a szót leírva bizony igen régen láttam a sajtóban. Talán jobb is. Hi­szen utolérte volna az olyan szavak sor­sa, mint amilyen a „termékszerkezet-vál­tás”, vagy a „demokrácia kiszélesítése”. Közhelyek kopognak az agyunkban, szi­vünkben, a televízió híradójának közhe­lyeivel fekszünk le, kapunk egy kénysze­rű mosolyt, s már ezért is hálásak va­gyunk, akár a közértben, ha megköszö­nik, hogy képesek voltunk ma is eljönni, sorban állni és fizetni. Üres a szívünk, és ezért okolhatjuk egymást - ez kényelme­sebb, de okolhatjuk magunkat is. Éjjeli csöndesség, tücsökszó vesz kö­rül, lentről látszanak a nagyváros fényei. A várostól menekültem a hegytetőre, a félkomfortba, de azért nem tudnék a Vá­ros nélkül élni. Innen fentről a tízemeletes toronyházak is barátságosnak látszanak, pedig hej, tudom, de mennyi harag, ke­serűség, áskálódás, lárma, szemét tud meggyűlni egy falunyi lakóházban! S mennyi üres szív, mely kedves szóra, szeretetre, megértésre vágyik, még ha talán nem is tudja... Munkahelyemen, a faliújságon keleti önvédelmi tanfolyamot hirdetnek. Mindig eltűnődöm, ha ránézek. Biztosan van bőven jelentkező, ki tudja, milyen korosz­tályok a legnépesebbek. Talán az ifjak, vagy a tehetősebb középkorúak, esetleg a törékeny csontú, védtelen öregek? Ennyire rosszul állunk? Ez a szegény kis Magyarország akar Amerikát játszani, önvédelmet tanulni - egymás ellen? Az üres szívek ellen kellene védekez­nünk itt, ahol szegről-végről mindenki mindenkinek rokona, barátja, ismerőse, munkatársa, adósa és hitelezője. Ez az egész kis ország nem több a nagyvilág­ban, mint egy nagy falu. Bármelyik na­gyobb nemzetközi cég megvásárolhat­ná, ha akarná, s ha mi engednénk. Ami itt történik, igazából senki mást nem érde­kel. És senki másnak nem fáj. őst prédikáljam azt, hogy teljünk meg, üres szívek, egymás iránti szeretettél? Nem teszem. Aligha lenne ez több a „szeressük egymást, gyerekek” naiv, spicces összeborulásá- nál. De azért nem árt megfontolni, hogy vagy együtt, vagy sehogyan sem. Ha ko­moran, gyanakvóan, üres szívvel, akkor úgy. Aztán majd üres gyomorral. De egy hajón evezünk, s lehetőleg egyfelé! SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Szarka József: Tudom már... Andreának Nézd, fogynak lépteim, e nyárral elmúlik megint egy álmom, de arcomban fellobban arcod, de hajnali szelek sóhajoddal eljönnek hozzám, megbámulhatom végre hajad keringőjét az őszi falevelekkel, nézd, fogynak lépteim, de tudom már: benned sír mind ami fény, halk vitorlákkal bennem száll veled a hajnal, tudom: szeretlek, szavam tükör, benne gyönyörködj ha jönnek a reggeli fésülködések, benne csodáld homlokod csendjét, hisz semmim sincs ezeken a verseken kívül, lásd ha bennük hiányod leng, lásd kigyulladni őket ha elérnek hozzád, szeretlek, ez oly egyszerű számomra már mint fák lehullt haja, vagy éjszakákba nyúló fáradhatatlan beszélgetések. Nézd, fogynak lépteim - talán elérek hozzád. Szépen magyarul - szépen emberül Felpörgetett tempó A műszaki újítások, fölfedezések, akár­csak a milliók kedvtelését jelentő sport, nem véletlen hagyják rajta nyomukat a nyelven. Sokat és sokan írtak már erről, magam is. Ilyen szólás például a nem esett le a tantusz vagy a húszfilléres - újabban ugyan már a kétforintos vagy a bélás ilyen a téves kapcsolás a távközlésből, a teljes gőzzel, a félgőzzel, az ötödik sebes­ségre kapcsol stb. a közlekedés köréből). De az élet, a nyelv új meg új szólásmondá­sokat teremt. A felgyorsuló motorról a köznyelv - va­gyis az autósnyelv - azt mondja, felpörög. Nemrégiben a Falurádió műsorában hall­hattuk, hogy az ilyen „felpörgetett tempó mellett” előfordulhatnak hibák is. Egy má­sik műsorban, immár művelődési rovatban pedig, egy új magyar filmről azt hallhattuk, hogy a bemutatón „hullámhosszon volt” - vagyis a közönség összhangban volt, egy húron rezdült vele, ahogy régen mondották (ma viszont nem a muzsikaszerszámok, hanem az URH-és a CB-rádiók világából származott új, szemléletes hasonlat). A sportélet is számos kifejezéssel, szó­lással gazdagítja a nyelvet, szinte hétről hétre. A kártyázás ugyan legföljebb elme­sportnak tekinthető (gondoljunk a verseny­szerűen folytatott bridzsre), de a „hullám­hosszon van” kifejezéssel jelentésben ro­kon a veszi a lapot; el is hangzott a rádió egyik műsorában: „a közönség jól fogadta Radnóti verseit Norvégiában, hogy úgy mondjam: vette a lapot.” De akadnak jócs­kán a valódi sport világából is szemléletes új kifejezések, szólásmondások. Az egyik közgazdasági műsorban hallhattuk, hogy „a gazdaság veszi az akadályt”, - a köny- nyűatlétikából, az akadályfutásból vett pél­dával. Egy másik közgazdasági műsor a „pályaszélre csúszott vállalatok”-ról be­szélt - a labdarúgásból vett szóképpel. Ugyaninnen vette stiláris elemét annak az irodalmi műsornak közreműködője is, aki a múlt század 40-es éveiről szólva így pró­bálta kifejezni azt, hogy Petőfi felesége még hírnévtelen, ismeretlen volt az irodalom berkeiben: „Ki volt az a Szendrey Júlia? Még nem rúgott labdába”. S voltaképpen örülhetnénk is ennek az eleven kifejezés­nek, ha valahogyan nem volna mégis sza­bálytalan, sportnyelven szólva: ha nem les­állásból született volna ez a statisztikai szi­porka. Mert hát hol volt még Szendrey Júlia idejében a labdarúgás? S kivált a női lab­darúgás? De ha még lett volna is: a stílus­nak is megvannak a maga szabályai: min­dent a megfelelő helyen, a megfelelő hely­re! Egy középkori tárgyú regénybe is komi­kus dolog azt írni, hogy „úgy pörgött a kis ember nyelve, mint egy megbolondult vek­keróra” - mivel akkor még nem volt ébresz­tő. Vagyis csínján kell bánni a hasonlatok­kal is: mert ha színezik, élénkítik is a beszé­det, a nyelvet, helytelen, stílustalan haszná­latuk színezés helyett csak bosszantó fol­tot, bántó pacnit hagy rajta - vagy tár­gyunknál maradva: öngólt rúgunk. SZILÁGYI FERENC Táj. Kora ősz. Mind a kettő szép. A dombok olyan szelídek és lágyak, hogy ez lefest­ve akár már giccs is lehetne. Persze csak akkor, ha giccsfestő fog ecse­tet, aki mindent meg akar örökíteni, ami látszik és semmit, ami a látvány mögött van. Pedig sok van mögötte. Például a nyugalom is. Az ember, aki valamivel a dombláb fölött, az oldalban félkönyékre tá­maszkodva fekszik, élvezi a nyugalmat. Mérnem fiatal, hanem annak a kornak a küszöbén, ahonnan inkább vissza szokás tekinteni, semmint előre. Visszafelé ugyanis feledni lehet, előre nézve azonban leginkább csak félni. Félni a pillanattól, amikor a szem végképp lecsukódik és már nem lát soha többé semmit. Mihamarább pedig őt sem látják, mert elfe­ledik. Az ember tehát visszafelé néz és kissé szomorkásán állapítja meg, hogy az elmúlt évtizedek során kevés ilyen pillanata akadt. Olyan, amikor békén leheveredhetett volna, tájban, őszben, szépségben gyö­nyörködni. Túlságosan sietős volt az élet. Csak azt tudná valaki meg­mondani, hogy mi a csudának kellett siettetni azt, ami úgyis elmúlik... Most van ideje rá, élvezi a részleteket. Háta mögött a törökmogyoró-bokor lassan sárguló irigységgel tekint vissza a nyárra és a tán sosem volt tavaszra. Levelei még nem zörög­nek, de már majdnem. Körös-körül a dombok oldalát lombok lepedője teríti be. Jó lenne tudni, hogy legfeljebb háromfajta fa koronájának ho­gyan lehet ennyiféle zöldje. A festők bizonyára minden árnyalatnak ne­vet adtak. Ami érthető, hiszen az ember folyton fogódzkodókat igyek­szik teremteni magának a világban, de talán felesleges is. Elég tudomá­sul venni, hogy valami ott van, így van és egyszerűen szép. Lenn a völgyben most a falu is szép. Jellege van, mert nem új telepü­lés, hanem sok évszázados. A Fő utcáét talán nem, de a többi kanyargá­sát rég megholt ősök kedve, kedélye és bizonyára sokféle torzsalkodá­sa, mezsgyék, pászmák, barázdák feletti böllenkedése, marakodása hozta létre. A templom tornya úgy böki az ég kékjét, mint egy sebtében odarajzolt felkiáltójel. Hulló vakolatát innen nem látni és a faluszéli ka­csaúsztató is hűs tavacskának tűnik. Bűzét csak odalenn érezni. A rég megholt ősök ivadékai közül három itt szánt a lapban. Az ember még jól emlékszik az ökörigák korára, de furcsa módon úgy érzi, hogy ha most három pár villás szarvú, fehér, himbálózva nekiveselkedő ma­gyarmarha mögött ballagnának csizmás, „Hajsz!”-ot kiáltó, bajszos fér­fiak: - ez már nem illene a tájba. A tájba az illik, aminek az ottlétét az em­ber természetesnek érzi. Mint a traktorokét, melyek fülkéiben három fa­lubéli kezeli a különböző fogantyúkat. Nem látszik rajtuk a megerőlte­tés, ami persze tévedés, mert eső rég volt, a föld száraz és az ekék köd- gyertyák füstjére emlékeztető porzászlókkal jelzik a szántás irányát. A porzászlók később rásimulnak, ráborulnak a kifordított barázdákra, mintha csak tisztelegni akarnának a végzett munka előtt. ID ILL A traktorosok közül kettőnek a holmija ott van egy közeli bokor tövé­ben. Nem sokkal azután, hogy a faluban megkondul a harang, ide ér­keznek az asszonyok is. Ebédet hoznak, kosárban, épp úgy, mint embe­remlékezet óta. A termelőszövetkezet odalenn a faluban kicsi, üzemi konyháról álmodni se lehet, a férfiak etetésének metódusa a régi. Az ér­kező ízek illata megcsapja a félkönyéken szemlélődő orrát. Ez is meg­nyugtató. Köszönés következik, ami természetes, magától értetődő, sőt azt is mondhatnánk, hogy a tájba illő. Az ember jólesően, nyugtatóan regiszt­rálja, hogy erre-arra még idegenek is köszöntik egymást. Nem túltengő tiszteletből, nem kíváncsiságból, vagy szolgamódon, hanem egysze­rűen csak azért, mert emberek. Két traktor megáll, a vezetők kiszállnak és mindketten, mintha csak összebeszéltek volna, olajos nadrágjukba törlik verejtékes tenyerüket. Közelebb jönnek. Ismét köszönés. Leülnek. „Jó étvágyat!” Nem kell odafigyelni, hogy amazok a másik bokor hűsében miről be­szélnek. Találgatni szórakoztatóbb. Bizonyára az étel kerül szóba, vala­mi értesítés, amit a tanácstól hozott a hivatalsegéd, netán a gyerek. Remél­hetőleg a gyerek valamilyen csínytevése is, aminek a lehetősége az ember saját, egykori zsiványságait juttatja eszébe. Tehát ismét emlékeket... A harmadik traktoros jó félszáz méterrel távolabb áll meg. Ott is van bokor, alatta vedlett aktatáska, viharkabát, meg egy pár gumicsizma, amire most végképp nincs szükség. A harmadik traktoros asszonya magas, barna, se nem fiatal, se nem öreg, de még szemrevaló. Kétfelé nyitható fedelű karkosarat hoz. Nyitja, fehér-kék mintás kendőt terít ki, aztán barna cserépedényt rak rá. Valamit beszélhetnek az urával, de halkabban annál, semhogy hallható lenne. Fülelni pedig nem illik. Ebben a pillanatban zuhan le a pofon. Pofon és pofon közt számlálhatatlan a különbség. Legyintés, arcul ütés, homloktól állig söprő, felülről lefelé csendőrpofon, tenyéréllel adott, vagy visszakézből szájonvágás. Ez az utóbbi, de nagyon erős, ki­sebbfajta csikórúgással felér. A magas, barna asszony egyetlen hang nélkül felbukik. Kendője kibomlik, tömött, nehéz kontya meglazul. A másik két traktoros, feleségestől elhallgat Látnak mindent, de szótla­nul esznek tovább. Amikor valahol nőt vernek, ott szükségszerű lenne a beavatkozás. De nem az idegentől, hanem a helybéli, az ismerős részéről. Ami persze az ember önmaga mentségének se rossz... A barna asszony lassan tápászkodik. Feláll, megköti a kendőjét. Könny nélkül, állva, szótlanul nézi, ahogyan a férfi falatozni kezd. A táj­ban most nincsenek hangok, furcsa módon még kanál se koccan az edényeken. A traktorok zúgása szinte hiányzik. Ez bántó, van amikor a csend szinte kívánja, hogy megtörjék. Az ember a közel ülők felé fordul és megkérdi:- Hát amazokat mi lelte? A kérdés valószínűleg oktalan. Némi tűnődés előzi meg a választ. Fontolgatásféle, hogy egyáltalán érdemel-e felvilágosítást az illetékte­len. Aztán az egyik férfi feleletre szánja el magát:- Azokat? Semmi! Kendővel megtörli a száját, aztán még hozzáteszi:- így szokták! ORDAS IVÁN Üres szívek

Next

/
Oldalképek
Tartalom