Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-24 / 251. szám
1987. október 24. Képújság 11 Műemlékvédelmi kiállítás Harmincéves az a rendelet, amellyel életre hívták az Országos Műemléki Felügyelőséget. Noha az intézmény, és a feladat, amelyet ellát, jóval korábbi. 1872-ben alakult meg a magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága. Jószerével e dátumtól számítható a hazai intézményes műemlékvédelem. Hogy most mégis az utóbbi harminc esztendő került előtérbe, annak az a minőségi változás az oka, amely ezekben az években történt. Amikor is a műemlék- védelem időben, műfajban kiterjesztve eljutott az egyedi épületek védelmétől az együttesek, városközpontok és a környezet megőrzésének gondolatáig. Ezekről az eredményekről szól igen sokoldalúan a Három évtized - tíz évszázadért című fotókiállítás, amelyet az Országos Műemléki Felügyelőség székházában (Budapest I., Táncsics Mihály u. 1. sz.) rendeztek a felügyelőség munkatársai. Budapesten a kiállítás november végéig látogatható (nyitva szombaton és vasárnap is), de tervezik, hogy néhány vidéki városban is bemutatják. A tárlat, miközben gyönyörű színes felvételeket vonultat fel magyarországi várakról, kastélyokról, templomokról, középületekről és lakóházakról, híven számot ad műemlékvédelmi politikánk erőfeszítéseiről, eredményeiről. Az 1906-ban közzétett első műemlék- jegyzék még csak az 1711 előtt emelt épületek védelmét tartotta szükségesnek. Védelmen kívül hagyva például a barokk, vagy a századforduló építészeti alkotásait. Ma az 1948-ban épített Engels téri pályaudvar a védettség alatt álló legfiatalabb épületünk. A legrégibb pedig a prehistorikus szabolcsi földvár. Bisztray Ádám: Vörösmarty Amíg tiszta szemedbe nézhetek, magas homlokod viharát, tűnődést, őrületet gondolva újra át, az ígéret szölővesszeje nem szárad el, Fóton innen és túl újbor és dal érik, ha érhet eggyé össze. Messzi zengést hoz húron felejtett vonó. Hozzád nem illő kényes köbe faragva egy belvárosi tér súlypontjában forgatod idő korongját, holott, te, égő nyugtalanság utazol fiatalon, tengelytörésig Etelkádat és a kölyök Perczet Mórt feltalálni. Decembered havát fedetlen fővel nem várod meg, nem téged, a márványt féltik a fagytól, de országod sátra feletted a tél, vattás ponyva, kormolt szélű felleg. Segíts, láthatatlan, a Szózatot folytatni kell. Bán Zsuzsa: A másik ősz Hogy mi minden történt a műemlékvédelem legutóbbi harminc esztendejében, azt csak címszavakban tudjuk fölsorolni. Az ötvenes évek végén megindult a népi építészet, a falusi települések műemléki szempontú kutatása, védendő épületeink kiválasztása. A világon elsőként Magyarországon fogalmazták meg a történeti városközpontok megőrzésének fontosságát. (Buda, Sopron, Eger, Kőszeg, Győr, Pécs, Szentendre). Sopron város központjának rekonstrukciójáért 1975-ben a világon elsőként nyert Euró- pa-aranyérmet. 1980-ban készült el a magyarországi kastélyok, kúriák megmentését célzó program, amelyhez központi keretből is jelentős összegeket biztosítottak. Minderről a kiállítás úgy tudósít, hogy a harminc év helyreállítási munkáiból minden évre kiemel egyet. Miután a helyreállítás évekig tart, a befejezés időpontját tekintették mérvadónak. így kezdődik a képsor a bélapátfalvai cisztercita templommal, és fejeződik be az éppen a múzeumi és műemléki hónap alkalmából október elején átadott pácini Mágochy várkastéllyal. K. M. Keszthely, ferences templom Hollókő, népi épületegyüttes Egészen más a helyszín, ahol annyi év után összetalálkoztunk, csak az ősz olyan, mint az a régi volt. Ez egy másik erdő, de lombjai ugyanolyan gazdagon ragyognak az októberi délután tiszta kék ege alatt. A zöld megfakult, fáradt színe, a nap sárga aranya, a lángoló piros, és a nyugodt barna színek ugyanúgy tükröződnek a szememben, mint régen, amikor szerettük egymást. De mi, mi ketten mennyire megváltoztunk! Gondoltál-e rám a sok év alatt, amig nem láttuk egymást? Emlékszel-e akkori szavainkra, mozdulatainkra? Emlékszel-e akkori hitünkre? Azt gondoltuk, minden csak rajtunk múlik. S megtettünk-e mindent, amit lehetett? Úgy ülsz, messze nézve, mint aki az elmúlt éveket ízlelgeti, és nem akarsz beszélni arról, miért is nem fejezted be a műszaki egyetemet. Valamikor olyan magabiztosan mondtad, hogy elvégzed, és abban is biztos voltál, hogy ha egyszer megint találkozunk, már nem állhat semmi közénk! Most eljött a nap, ez a délután. Te is latod, ugyanúgy, mint én, hogy az ősz színei pontosan olyan gazdagok, mint régen. Ha besétáltunk az erdei ösvényre, a lila árnyékokat is látod messze a fák között, de valami tebenned változott, kedvesem. Már nincsenek olyan hittel teli szavaid, melyek magukkal ragadnak engem is akkor, nézlek, és nem tudom, hová tűnt az a tűz, mely a hangodban vibrált, hol az erő, melybe olyan jó volt belefog ódzni? Nem tudom, milyennek látsz engem most. Talán azért hallgatunk, mert egyikünk sem akarja megbántani a másikat. Lehet, hogy nem azt jelentem már neked, amit régen? Kivel találkoztál, aki elhomályosította az én emlékemet, kinek a szeme villanása feledtette az én tekintetemet? S ha volt ilyen, miért nincs most veled? Miért kerestél, ahogyan én is téged, sok-sok év után? Mennyire változhat meg az ember? Valahol mégiscsak itt van bennem az akkori nő, benned a férfi, akit szerettem. Emlékszünk mindketten a régi szerelemre, az elválás fájdalmára és Ígéretünkre, hogy egyszer még találkozunk, és akkor már minden jó lesz. Most itt vagyunk. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha átkarolnád a vállamat, és te abban a pillanatban magadhoz öleltél. Érzem arcomon a tiéd melegét, hallom lélegzésedet, és ahogy akkor, most is azt kívánom, bárcsak állna meg az idő, bár ne lennénk mi ketten is olyan bonyolultak, semmi más ne maradna, csak te meg én, ez a pillanat, a szoros testközelség, melyben feloldódik minden más, ami elválaszthat bennünket egymástól. Talán, ha nem beszélnénk többet, ha nem akarnánk mindent megmagyarázni, sokkal egyszerűbb és egyértelműbb lenne minden. Az is baj, hogy azt hisszük, beszélni kell. Mert a szavak néha gyilkos méreggel vannak átitatva, magukkal hordozzák a lehetőségeket, hogy egyre jobban elkülönüljön egymástól, hogy csak önmagunk körül forogjunk. Mint a selyemhernyó bábjai, beléjük gubózzunk külön-külön. Néha akaratunktól függetlenül egészen más irányba peregnek a szavak, elkalandoznak attól, amit igazán ki szeretnénk fejezni. Most jó. Most együtt vagyunk megint, szótlanul, átölelve egymást. Emlékszem, akkor régen is igy zizegett a szél a fák között. Olyan jó, hogy megcsókolsz megint, mint akkor! Bár soha ne múlna el ez a pillanat! Hűvösödik. Eszembe jut, hogy múlik az idő. Nemsokára bealkonyodik. Ilyenkor hamar leszáll a sötétség. Először csak elsápad a fény, aztán sötét köd ülepszik a fák közé, a város távoli moraja is elcsitul. Csak a szél hangja erősödik fel, és szorongás támad a szívünkben. Az otthonomra gondolok, ahol várnak, arra, hogy neked is hamarosan indul a vonatod. Hová mész haza, és milyen ott nálad? Mi minden köt oda, és választ el tőlem? Kik a barátaid, és beszéltél-e nekik rólam? Most lehajtott fejjel ülsz a pádon, egy kicsi, göcsörtös ággal rajzolgatsz valamit a földön és hallgatsz. Nem tudom, mire gondolsz, félek is megtudni. Nem kérdezted, vár-e valaki rám, én sem merem ezt tőled megkérdezni. Látod azt hittük régen, a múló idő sok mindent megold, eljön a nap, amikor csak te leszel és én, a nap, amikor minden egyszerű lesz. Itt vagyunk a sötétedő erdő szélén, szomorúság borong a szivemben, nézem kifürkészhetetlen arcodat. Mit jelentek én most neked? Megyünk az állomás felé, megborzongok és te felajánlod a kabátodat. Eszembe jut, hogy valamikor már megtörtént velünk ugyanez, elnevetem magam és megrázom fejem, mint akkor. Megyünk az állomás felé, olyan kötelességtudóan, ahogy illik. Az ember nem léphet ki az életből csak úgy. Rendnek kell lenni, mert jól néznénk ki, ha mindenki azt csinálná, amihez éppen kedve van. Engem itt sokan ismernek, és ha meglátják, hogy fogod a kezemet menetközben, ki tudja miket gondolnak? Nem is illik ez már a mi korunkban. De nem mondom ki, amit gondolok, és nem húzom el a kezemet. Talán mégis megérezted ezt, mert úgy tűnik: azért is, még jobban szorítod az ujjaimat. Ez egy másik állomás, sok tekintetben mégis ugyanolyan, mint az a régi. A vonat indulásra készen áll, azt hiszem másodpercek vannak már csak hátra és elvisz téged tőlem. Nincs már idő erre, de nem tiltakozom, amikor csókolni kezdesz megint. Behunyt szemmel ölellek át, most nem akarok arra gondolni, mi illik és hogy mit szólnak, akik látnak bennünket. Arra, hogy mindjárt indul a vonat. Egész életünkben ilyesmik irányítottak bennünket, egész életünkben megpróbáltunk megfelelni mindennek, amit elvártak tőlünk, és olyan sok évet elveszítettünk, annyi szép órát és napot egymástól távol. Úgy csókolsz, ahogyan soha senki, ahogyan te csókoltál valamikor régen. Nem, nem engedlek el én sem. Most fellázadok minden ellen, ami elválaszthat bennünket egymástól. Eszembe jut, hányszor hívtalak hangtalanul, hányszor sírtam vissza a szerelmedet. Még erősebben szorítasz magadhoz, pedig futnod kellene, mert elindult a vonatod. Én sem engedlek el. Hűvös van, mint azokon a régi őszi estéken, az állomás is hasonló, de ez mégis egy másik ősz. Mi is sokat változtunk. Már tudjuk: nem éveket, napokat sem pazarolhatunk el az életünkből. Lehet, hogy millió kérdőjel veszi körül szótlan döntésünket, de azt is, hogy lesz elég erőnk. Most már igen. Ahogyan rám nézel, olyan a tekinteted, mint akkor, régen. Látom magamat a szemedben, látom magamat olyannak, mint valaha voltam. Hiszen te észre sem vetted, hogy elmúlt fölöttem annyi év! Úgy mosolyogsz rám, annyi gyengédséggel és olyan szerelemmel, mint akkor, teneked én most is ugyanazt jelentem. Mélyet lélegzem, amikor visszafelé indulunk, általad, úgy érzem, én is megtaláltam önmagamat. Már nem gondolok arra, hogy mit szólnak, ha meglátják, hogy fogod a kezem. Mintha egy jó tündér letörölte volna arcomról az elmúlt évek fáradtságét. Valami régi dal motoszkál a fülemben, és a tiédhez igazítom a lépteimet. Sopron, ó-zsinagóga Bélapátfalva, cisztercita templom
