Tolna Megyei Népújság, 1987. október (37. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-17 / 245. szám

6 Képújság

1987. október 17.

MÚLTUNKBÓL- A közművelődési tevékenység eredményessége igencsak eltér a népművelők befektetett energiájától, a népművelők szándékától - akár a tevékenység tartalmát, akár a közművelődés hatókörét vesszük figyelembe, ami érthető módon bizonytalanságot okoz e szakma művelőiben, a közvéleményben pedig e tevékenység megítélése kapcsán támadnak ellenérzések. Miért?- Ennek gyakorlati és elvi okai is vannak. Egyszerűen nem tudnak pontos és megvalósítható feladatokat adni a népművelőknek. Mintha „zavarban” lenne művelődéspolitikánk már jó ideje, csupán álmokat, vágyakat fogalmaz meg. Másodszor meg nagyon bizonytalan a gazdasági helyzet. Egymás után vonnak el pénzeket, illetve mondják, hogy csökkentik a támogatást, amihez hozzáteszem, hogy ezek a „kósza hírek” egyáltalán nem biztosak. De elegendő ahhoz, hogy zavarba legyünk, kapkodjunk, összevissza csináljunk mindent - megfelejtkezve a rendszerezettségről, a tudatos építkezésről.

I- Magam is tapasztalom, hogy vészjósló hírek olykor - sőt manapság egyre gyakrabban - támadnak, de azért az úgynevezett elvonás sem „hiánycikk”.- Sajnos, nem... Most voltam az országos amatőrfilm elnökségi ülésén, ahol a következő - Győrben megrendezendő - nemzetközi fesztiválról volt szó. Eddig a minisztérium és a közművelődési intézet anyagilag támogatta, most mindketten megvonták a pénzt Szóval káosz van.

■ - Akkor nem lesz fesztivál?- Dehogynem. így döntöttünk, s abban is megállapodtunk, hogy megpróbálunk Győrben patronálókat keresni a nagyvállalatoknál, de az Amatőr Filmszövetség is többet ad a szokásosnál, hogy a nemzetközi fesztivált, melynek hagyománya van, ne szüntessük meg. De az országos fesztivállal is gondok vannak.

I- Vagyis ahhoz is mecénásokat kell keresni. És ezt meddig lehet folytatni? Úgy gondolom, a „patronálókedv” is véges.- Véleményem szerint lehet valamilyen egyezséget kötni a támogatókkal: mi is adunk nekik valamit az anyagiak fejében. Például kiadványainkban díjmentesen hirdethetnek, vagy készíthetünk számukra fotókat, azokból kiállítást rendezünk, illetve bemutató jellegű, avagy reklámfilmmel mondunk köszönetét. Szóval ezek a dolgok most indulnak, s úgy gondolom, hogy meg kell találnunk azokat a formákat, melyek, ha csak részben is, de pótolják az elvont pénzeket.- Tehát akkor a kultúra és a gazdaság összefüggéseinél tartunk, mely fő témáját képezte a Magyar Népművelők Egyesületének nemrégen megtartott VI. vándorgyűlésének.- Ahol Pál Lénárd, az MSZMP Központi Bizottsága titkára kifejtette, hogy a gazdasági-társadalmi kibontakozás és a kultúra között nem egyirányú az összefüggés. Idézek a jegyzetemből: „Nemcsak arról van szó, hogy a gazdasági-társadalmi adottságok meghatározzák a művelődés feltételeit, hanem arról is, hogy a művelődés maga is feltételévé válik a gazdasági és társadalmi előrelépésnek.”- Most beszélgethetnénk a humán erőforrásokban rejlő tartalékokról és sok egyéb, ehhez kapcsolódó dologról. Mégis egynek a kiemelését javasolom. Azt, hogy jelenleg a társadalom érdeklődése valamiféle alkalmazkodó, kényszerű érdeklődés, ami minden valószínűség szerint átmeneti, időszakos. Másképpen: az esztétika, a művészetek iránti érdeklődést háttérbe szorította a közhasznú, praktikus ismeretek megszerzésének igénye.- Ez valóban így van, s úgy vélem, ellene nem kell és nem is szabad tenni, hiszen az élet is a gyakorlat felé tolódik el, a közhasznú dolgok az elsődlegesek az emberek életében. Ez lehet kiskert-, vagy szőlőművelés, hegesztés, vagy targoncavezetés... Ezekért fizetnek az emberek, mert olyan ismereteket szeretnének elsajátítani, melyek rögtön kamatoznak, azaz szinte azonnal pénzzé válthatók. De! Ismeretek szerzését jelentik. Ha ezt az

igényt a népművelők felismerik, s nyomban rámozdulnak, akkor nincs veszve semmi. Viszont ezzel kapcsolatos a szabadidő zsugorodása, s egy ideig legalábbis az emberek többségének nem jut ideje elmenni színházba, moziba, kiállításra, szakkörbe. S itt tegyük hozzá megint a pénzt, illetve azt, hogy nagyon megdrágult az esztétika, nagyon megdrágult a hobbi, a kiscsoportokban való részvétel - a fotózás, a filmezés, a feste- getés... hihetetlenül drága az anyag, s mindenütt pénzt kérnek (kérünk) azért is, hogy valaki egyáltalán ott lehessen a szakköri foglalkozásokon, klubokban, melyek nem profitálódnak azonnal, noha kinek-kinek erkölcsi hasznot nyújt, jól érzik magukat ott az emberek, fejleszti a szépérzéküket, kellemesen szórakoznak, de mást „nem hoz".- Tehát kérdés az is, hogy kik lehetnek a kultúra birtokosai? Éppen a vándorgyűlésen hangzott el a bélyeggyűjtő körök példája. Magas a tagsági díj, drágák a bélyegek, ami elsősorban az e tekintetben hátrányos helyzetűeket érinti, azaz a sok- gyermekeseket, a nyugdíjasokat...- Nem szeretnék nosztalgiázni, de elmondom, hogy a régebbi időkben - sajnos, éveim száma miatt emlékeim száma és tapasztalatom igen nagy - volt olyan, hogy film-, vagy a fotószakkörbe az egész család járt. Ugyanis a szakkör elég sok időt elvett, s nem is akartak külön lenni. Mindenki tette a maga dolgát - örömmel. Ma már ezt nem lehet megtenni, mert a többség még azt is meggondolja, hogy egy családi fényképet csináltasson-e magának.

I- És Szekszárdon, a művelődési központban jelenleg hogy működik a filmszakkör, amit Katona Gyula vezet, ön pedig menedzsel?- A létszám mindössze tíz. De egy-egy foglalkozáson ketten, vagy hárman vannak összesen. Viszont, amikor egy fesztivál közeleg, a film valahogy mégis elkészül. De hogyan? Az ember bejön, sürög- forog, dolgozik, szakmai tanácsot kér... és kész, rohan haza. Rohan, mert kénytelen. Valamikor együtt tartották - nemcsak ők, a többiek is - a névnapokat, más ünnepeket. Például húsvétkor elmentünk Váraljára filmezni a tojásfestést. Nyolcán, tizen saját kocsikkal és együtt a családdal.

■ - Min derül ilyen jól?- Természetesen régi, váraljai emlék jutott eszembe.

I- Szívesen hallgatom, hiszen vidám sztori nélkül nem lenne igazán „kispistás” a beszélgetés.- Mondhatom ezt is, de talán inkább egy regölyit, az még érdekesebb. Elmentünk Regölybe - lovakat filmezni. A fölo- vász azt javasolta, hogy álljunk a dombtetőre, ő pedig meghajtja a lovakat - velünk szembe. Ne ijedjünk meg, mert a ló mindent és mindenkit kikerül. Ott álltunk sorban: nálam a felvevő, Mayer János a magnót fogta, Kaiser István pedig a mikrofont. De amikor jöttek a lovak - vágtatva, dübörögve, az valami félelmetes érzés volt. Mit mondjak? Földbe gyökerezett a lábam, s nyomtam a gépet. Amikor az állatok közvetlenül előttem szétváltak, s mind elviharzott, nagyképű elégedettséggel néztem hátra. A két fiú vagy ötven méterrel tőlem még mindig rohan - húzva egymást a mikrofon zsinegjén...

I- A Tévé Híradónak készült volna a film?- Hogyhogy volna? Le is vetítették. Kép volt, azután a Trabant tetején kopogtuk ki a robajt.

I- Hány filmet készített stábjával a televíziónak?- A híradónak 860-at, a más osztályoknak több mint 250-et; a megyéről - csak mi, a szekszárdi stúdió - szintén több mint kétszázat, de hozzá kell tenni, hogy abban az időben volt filmszakkör Dombóváron, Bátaszéken, Decsen... s valamennyi legalább kétszáz filmet forgatott a megyében - a megyéről. Sajnos, ma már egyre kevesebben filmeznek, a fotószakkörök száma is csökkent. A pénz és az idő hiánya miatt. De ez vonatkozik az olvasásra is. Emlékszem, hogy annak idején, amikor tanfolyamra, tapasztalatcserére mentünk, mindenki hozott magával egy szatyor könyvet, hogy

este, amikor nincs dolga, olvasson. Ma meg? Soha senki nem visz magával könyvet.- Szóba hozta a tanfolyamokat, s ezekkel kapcsolatban én is úgy kezdem a kérdést, hogy „annak idején...” De valóban, évekkel ezelőtt a nyári továbbképzések gyakoriak és fontosán voltak.- Ezek is nagyon hiányoznak a népművelők feltöltődéséhez például. Ezek elmaradását nem lehet egyértelműen az anyagiak hiányára fogni. A legfőbb bűnös e téren az idő és megkockáztatom azt is, hogy az emberekben megszűnt a közösségi élet iránti vágy, igény. Együtt lenni, beszélgetni, vitatkozni, közben egy jótenni, inni, mert az sem baj. Szóval elfelejtünk beszélgetni.

I- S ha beszélgetünk is, hogyan tesszük?- Sajnos, magyartalanul és kapkodva. Nálam az emberek megítélésében egyik fő szempont, hogy miként adják elő mon- dókájukat. Megfigyeltem, hogy aki szépen, logikusan, értelmesen beszél, annak az élete is szabályozott, tartalmas.

I- Az elmélyült beszélgetések hiánya miatt elsekélyésednek az emberi kapcsolatok is.- Nem tudom, hogy miért, de egyre kevésbé igénylik az emberek az együttlétet, a közös munkát, s a munka közbeni közös feltöltődést. Egyebek között a kiscsoportok működése is azért olyan, amilyen.- Tehát az emberek leszoknak egymásról. Ebben bűnös az építészetünk is. A rideg, szürke lépcsöhá- zak, melyek nem kínálják a beszélgetés lehetőségét. Inkább taszítanak.- No és a lakások, amiket nekünk építenek. Állítom, hogy a családi élet feszültségeinek, sikertelenségének egyik vétkese a lakás. Mert, ha egy család étkezésnél körbe tud ülni egy asztalt, ott el tud beszélgetni, az valamiféle feloldódást jelent a napközbeni feszültségekre. Úgy hiszem, hogy az asztalnak - mely elsősorban nem az evést és az ivást szimbolizálja - az embereket összetartó ereje hihetetlenül nagy. És ez, a mai csőkonyhás életünkben... na, nem folytatom.

I- Talán az elhidegülésünk egyik oka, hogy oly tiszteletre méltó figyelemmel és szorgalommal igyekszik összetartani a veterán népművelőket?- Pontosan. Csodálatos összejövetelek ezek. Élmény látni ezeket a találkozásokat, részt venni ezekben a beszélgetésekben, melyek rengeteg tapasztalatot és módszert is rejtenek. Talán érdemes lenne összehozni a veterán népművelőkkel a fiatalokat... Igaz, próbálkoztunk valami ilyennel is, de a friss erők a hivatalos program után elrohannak, ami részben érthető is. Csak hát így tapasztalatokkal kínálni őket lehetetlen. Mondom, hogy a régi dolgokat is föl lehet eleveníteni, sőt, néha kell is.

I- Akkor most azt is elevenítsük föl, hogy Kiss István paksról huszonöt esztendeje került be Szekszárdra!- Először a Népművelési Tanácsadóba, majd a Babits Mihály művelődési központba. Tehát népművelő vagyok.- Mégpedig a szó legigazabb értelmében, s ezt bizonygatnom sem kell, hiszen megyeszerte ismerik, tisztelik, szeretik. Neve említésekor - bár az enyémmel együtt nem különleges - sokan hálásan mesélik azokat a dolgokat, melyek intézésébe sok segítséget kaptak öntől. Tudom azt is, hogy olyan kérése nem lehetnek a népművelőkhöz és még sokakhoz, amit ne teljesítenének. Most mit kérne?- Kollegáimtól azt, hogy menjenek az emberek közé, amikor csak tehetik, s az embereken keresztül próbálják megközelíteni az embereket. Ne üljenek az íróasztalnál, ne is levelezzenek. Beszélgessenek, teremtsenek kapcsolatot.

I- Az utóbbiból az előzőekhez hasonlóan sokat és elmélyültet kívánok Kiss Istvánnak.

1934. november 21 -én 88 kocsolai lakos - magyarok és németek egyaránt - úgy határoztak, hogy megalakítják a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület helyi szervezetét. Felvették a jegyzőkönyvet, és felsorolták név szerint az alapítókat is. A szervezet budapesti központja november 29-én bejelentette az alakulást a megye alispánjának, s kérte a működés engedélyezését. Az alispán válaszra sem méltatta a bejelentést, ezért 1935. február 9-én a központ sürgető levelet küldött a megyéhez.

Az alispán bizalmasan kezelte az ügyet, s ilyennek minősítette a dombóvári járás főszolgabírája is. Ez utóbbi javasolta a működési engedély megadását, mert „annak megtagadása a lakosság 50 százalékát kitevő németség körében az elnyomás érzetét váltaná ki, aminek ellenhatásaképpen titokban még inkább szervezkednének.” A szervezetnek nem jósolt hosszú életet, mert - véleménye szerint - a tavaszi'munkák megindulásával az emberek a munkával lesznek elfoglalva, nem pedig a szervezkedéssel. Megjegyezte azt is, hogy a szervezkedésnek nincsen nemzetellenes éle.

A főszolgabíró azonban megfogalmazta kételyeit is. A mozgalom helyi célját abban látta, hogy a német kisebbség szeretné elérni, hogy minden második vasárnap német nyelvű mise legyen a községben a háromhetekéntivel szemben. Azt is nehezményezte a főszolgabíró, hogy a kocsolai németek szeretnék, ha az iskolában német nyelvű oktatás lenne.

Ilyen indokok mellett az alispán úgy vélte, nem sürgős az ügy, ezért az aktát elfektette, s csak július 3-án vette újra elő. Felszólította a főszolgabírót, adjon tájékoztatót arról, miként vélekedik most a megalakulás engedélyezéséről, tekintve, hogy időközben lezajlottak az 1935. évi nemzetgyűlési választások, s a bonyhádi járásban pángermán mozgalom bontakozott ki.

A főszolgabíró megváltoztatta korábbi álláspontját, s most már nem javasolta az engedély megadását, annak ellenére sem, hogy „a kocsolai németség között semmiféle mozgalom nem észlelhető, és dr. Baschnak a bonyhádi kerületben kifejtett működését maguk is elítélik - a kö zség békéjének fenntartása érdekében - a kérelem elutasítását javaslom. A tagok a helyi csoport megalakulásának tudomásul vételét nem sürgetik és közömbös magatartást tanúsítanak”.

Az alispán elfogadta a főszolgabíró érvelését és a működési engedélyt nem adta ki.

Budától - Belgrádig

Új könyv került a könyvespolcomra. A postás hozta a kiadótól, a Baranya Megyei Levéltárból. Címe: Budától - Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686-1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez. A kötetet dr. Szita László szerkesztette.

A közel 500 oldalnyi kötetben két bevezető tanulmány mellett válogatott dokumentumrészletek, a hadjáratról szóló 42 levél, továbbá naplórészletek, jelentések, és egykori nyomtatványok kaptak helyet. A naplók szerzői között hadvezérek, tábori hadititkárok, hadikanallisok, főtisztek, gyóntatópapok vannak. A közölt forrásoknak csak kis hányada látott korábban is már napvilágot, túlnyomó többségüket először adják az olvasók kezébe. A neves kutató történész és levéltár-igazgató Bécsben, Münchenben, Karlsruhéban tárta fel ezeket. A szerzők mind a tanulmányokhoz, mind a forrásokhoz rendkívül gazdag jegyzetet készítettek, ezek nagy részletességgel tájékoztatják az olvasót az eseményekről, a személyekről, a csatákról, a hadvezérek terveiről, a közölt dokumentumok keletkezésének körülményeiről.

A szerkesztő az előszóban közli: a kötettel a nagyharsányi csata 300. évfordulóját köszöntötték. Ebben a csatában a török súlyos vereséget szenvedett a felszabadító seregektől. A vert had visz- szahagyta az egész tábort, a felszerelést, az ágyúkat, a fővezér sátrát a hadipénztárral, és mindent, amivel a török nemcsak a nagyharsányi csatát kívánta megnyerni, hanem a régebbi pozícióját is visz- sza kívánta állítani, még Budát is birtokba akarta venni. Emberéletben is több tízezer volt a török vesztesége. A súlyos vereség után az oszmán sereg átkelt a Dráván és Eszéken táborozott le. Megkezdődött az egykor verhetetlennek hitt sereg bomlása. A nagyharsányi csata jelentősége szinte csak Buda felszabadításával mérhető.

Miért hívjuk fel éppen ebben a rovatban a figyelmet erre a könyvre? Azért, mert miközben széles körűen tárult fel előttünk a török kiűzésének története, számos helytörténeti vonatkozással is megismerkedhetünk. Megyénk sok települése szerepel a kötetben, olykor több alkalommal is megemlítve. (Bátaszék, Bogyiszló, Bölcske, Decs, Dombóvár, Dunaföldvár, Ete - elpusztult falu Szek- szárdtól délre -, Madocsa, Palánk, Paks, Pincehely, az egész Sárköz, Szekszárd, Tamási, Tolna és még a Dunaszent- györgyhöz tartozó Vetlepuszta is.)

Lotharingiai Károly - a felszabadító seregek fővezére - naplójában többször is említi a Tolna megyei eseményeket. Szemléltetésként idézünk néhány sort a hadinaplójából. 1686. szeptember 19-én vetette papírra:

„13-án Földváron táboroztunk, ami régen elég erős hely lehetett, mély árokkal körülvéve, de most már porrá égve találtuk, akár csak a vidék többi várát, erődítményét, faluját, ahonnan, semmilyen lakhelyük nem lévén, az életben maradtak a Duna szigeteire menekültek és itt földbe- vájt lyukakba költöztek.

14-én Paksra érkeztünk, s itt maradtunk 15., 16., és 17-én. Ide érkezett az udvari futár.

18- án Tolnára vonultunk.

19- én a hadsereg megosztásáról tartottunk haditanácsot, miszerint 2 hadseregre oszlanánk, az egyik Szegedet támadná meg, s onnan Erdélybe, majd Fel- ső-Magyarországra menne, a másik pedig Pécsre, majd Horvátországba nyomulna.”

Mintegy háromnegyed évvel később, a dárdai táborban 1687. június 23-án Tolna megyére vonatkozó adatokat vetették papírra:

„18-án Tolnára mentünk, ahol a vezért arról tájékoztatták, hogy a törökök és a tatárok, akik a Dunán túl pusztítottak, most átkeltek erre az oldalra, hogy csatlakozzanak a nagyvezír csapataihoz, aki a hírek szerint Eszék felé menetel.

19-én a vezér a lovassággal Siópalánknál átkelt a Sárvizén és Szekszárd mellett vert tábort, a gyalogság a folyóparton maradt. De Latour gróf arról értesítette, hogy az ellenségnek még csak előőrse van Dárdán, s hogy mikor felderítő csapatot küldött, a hitetlenek azonnal visszahúzódtak, a mieink erőreljesen lőtték őket, 9 foglyot ejtettek, s néhányat megöltek. Erre a vezér parancsot adott 400 lovasnak és néhány dragonyosnak, hogy foglalják el a decsi úton lévő átkelőhelyet, ahova 20-án jöttünk táborozni.

21-én átkeltünk a két nagy bátaszéki mocsáron, s itt vertünk tábort.”

Az eseményeket szemléltető illusztrációkat is nagy számban találtunk a kötetben. Ezek szervesen illeszkednek a szöveghez. Láthatók a hadjáratok színterét ábrázoló egykorú földrajzi, birtok- és közigazgatási részleteket ábrázoló térképek, hadmérnökök által készített és hadrendeket ábrázoló vázlatok. Forrásértékük nem kevesebb a szövegnél. Az illusztrációk között is szép számmal találunk Tolna megyei vonatkozásúakat. A rendkívül gondos válogatásban ott találjuk Dunaföldvár, Madocsa, Gerjen, Vetle, Tolna térképét (ez utóbbinál még a felállított hadrendet is láthatjuk), közük az ozorai várkastély képét is. S azok, akik a középkori pecsétek nyomatait gyűjtik, azok is találnak kedvükre valót: Dunaföldvár és Simontornya pecsétnyomatát tették közzé.

A kötetet személy- és helynévmutató teszi még gazdagabbá.

A szerkesztő munkáját a magasan képzett szakemberek sokasága - nyelvészek, történészek, térképészek, grafikusok - segítette.

Külön említjük a Pécsi Szikra Nyomda dolgozóinak munkáját: a kézirat ez év májusában került a nyomdába, s negyed évvel később, augusztus közepén már a kötetet adhatták a siklósi nemzetközi konferencia résztvevőinek kezébe. A gyorsaság mellett irigylésre méltó a nyomdai szakmunka színvonala is.

A Budától - Belgrádig című kötetet nemcsak a közkönyvtáraknak és a honismereti köröknek, hanem a történelem iránt érdeklődőknek is ajánlhatjuk.

K. BALOG JÁNOS

Kiss István és V. Horváth Mária a népművelők gondjáról