Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-03 / 207. szám

4 NÉPÚJSÁG 1987. szeptember 3. Nagyszülők és unokák Ha a megyei könyvtárral közösen meghirdetett pályázatunk sikerrel zárul, rajzban és írásokban maguk a gyerekek beszélnek majd arról, amiről itt most mi szólunk. Bár nem beszélünk róla se so­kat, se keveset, jól tudjuk, hogy történel­münk elmúlt és viharosnak is nevezhető ötven évében igen sok nagymama, nagy­szülő vállalta unokáinak felnevelését a szülők elhurcolása, halála, később disz- szidálása, vagy deviáns esetekben er­kölcstelen életmód, elhagyás, válás stb. miatt. Hallgatunk felőle, miközben tudjuk, hogy adott időben számos gyermek - mai felnőtt - puszta életét, morális, intel­lektuális fejlődését biztosították, biztosít­ják a nagyszülők, a nagymamák. Azok, akiknek a családon belül óriási a jelentő­ségük ma is a családi élet érzelmi életé­nek stabilizálásában, ezzel összefüggés­ben pedig a család nemzetünk történel­mébe simuló történelmének ápolásában. Szükség van erre? Fontos Ez? Na­gyon, de nagyon fontos minden időben, hogy a család fenntartsa a kapcsolatot az elődökkel, elsősorban érzelmileg. Közismert, hogy a kisgyermek - de még a serdülő számára is mennyire fon­tos a nagyszülő egészen más jellegű gondoskodása, szeretete, mint a szülőé. Nem azért, mert az idős emberek gon­doskodása, szeretete jobb, egyszerűen más, mint a szülőké! Az öregek - mond­hatjuk úgy is, hogy a szülők szülei - ráér­nek, nyugodtabbak, elfogódottabbak. Nem feltétlenül térnek ki a hitükből az osztályzat miatt, nem büntetnek ha gyön­ge jegyet hoz haza a gyerek. Nem olyan merev, megtorlásra készen figyelnek a csemeték teljesítményére, mint a szülők, akik szigorukkal sokszor csak azt bizo­nyítják, mennyire elfelejtették, hogy gye­rekek ők is voltak. A nagyszülők minden gondoskodása egyszerűbb, magától ér­tetődöbb, jobban tudnak alkalmazkodni a gyermek vágyaihoz. Arról nem is szól­va, hogy egy-egy hatvanéves vitathatat­lanul bölcsebb a harmincévesnél. Böl- csebb, méghozzá iskolától, műveltésgtől függetlenül, mert megértése, tudása a több élettapasztalaton alapszik. Lám, ilyen egyszerű a titok nyitja. A gyermek általában a fent elmondottak miatt elengedettebb a nagyszüleivel. Nem kell mindig „ejeget tennie”, készen­létben állnia. Ez hálára is kötelez, mert manapság a gyerek élete nem sokkal könnyebb, mint a felnőtteké. Gondolják csak el! Szemünk fénye, reggel fölkel, el­készül, az iskolában helytáll. Napi nyolc, tíz, tizenkét órát van távol az otthonától. Az iskolában - ahol tanul -, számot is kell adnia arról, amit megtanult. S mi követ­kezik otthon? A napi teljesítmény újabb számonkérése! A nagyszülő legfeljebb csak okos mértékkel veszi át a számon- kérő szerepet és jól teszi, ha inkább elfo­gad, biztat, dicsér és a bizalom jegyé­ben beszélhet arról, hogy mi, miért nem sikerült, hogyan sikerülhet legközelebb. Egy körkérdésekre adott válaszokból tudom, számos felnőtttársam alapvető élménye, hogy gyermekként a nagyszü­leinél mindig szabad volt, ugyanakkor fantasztikus biztonságban élt, törődtek vele, tudták hol van, mit csinál. Soha nem érezték magukat se elengedettnek, sem pedig pórázra kötözöttnek, s ezért máig hálásak. Szinte hallom, hogy napjainkban sok nagymama olyan fiatal, hogy dolgozik még, és ezért nem tud sokat megtenni az unokáért. Tény, hogy sokasodnak a fiatal nagymamák. De mert a családban betöl­tött szerepük mind értelmileg, mind ér­zelmileg nagyon fontos a gyermek szá­mára, igyekezniök kell megragadniok a törődés minden kínálkozó lehetőségét. így élek Tizennégy évvel ezelőtt mentem nyug­díjba, a tanács járási hivatalában dolgoz­tam és mivel régi sportember vagyok, nyugdíjas életem fontos tevékenységi te­rülete maradt - egyebek mellett - a sport. Kezdtem a zománcgyári óvodások spor­toktatásával, folytattam - felkérésre - a közgazdasági szakközépiskola kollégis­táinak tollasbdaedzésével. Később a tol- lasbdapályát fokozatosan alakítottuk át teniszpályává. Ma a Spartacus SE színei­ben játszanak azok a fiatalok, akikkel ed­zőként, majd szakosztályvezetőként fog­lalkoztam. Büszke vagyok arra, hogy me­gyén belül a tenisz innen indult útjára, hogy tömegsporttá váljék. A sport mellett természetesen foglalko­zom az elme megdolgoztatására, frissen tartására alkalmas munkákkal is. Gyűjtöm nyugdíjba vonulásom évétől - 1973-tól - kezdve a Bonyhádról elkerült kiválóságok életútját bemutató anyagokat. E munka révén kerültem kapcsolatba a Magyar Tu­dományos Akadémiával és több egyete­münkkel. Levelezéseim száma meghaladja a 2000-et. Az akadémia vásárolt is tőlem összegyűjtött anyagot. Ebben az évben pedig - még januárban - kiállítást rende­zett a városi könyvtár gyűjteményem egy részéből. Szükség szerint tartok helytör­téneti, honismereti előadásokat és min­den évben eljutok az idősek klubjába egy-egy vidám beszélgetésre. Száz szó­nak is egy a vége; saját tapasztalatom alapján mondhatom kortársaimnak, nyug­díjas társaimnak, hogy nem szabad ölbe tenni a kezünket, mert ki-ki megtalálhatja azt a kedve szerinti foglalatosságot, ami nemcsak egyéni, hanem közhasznú is. Elhihetik, hogy nem marad észrevétlen a tevékenységük. Én például nyugdíjasként váltam érdemessé a kiváló társadalmi munkásokat megillető kitüntetésre és er­re legalább olyan büszke vagyok (ha nem büszkébb), mint az aktívként kapott kiváló dolgozó kitüntetésemre. Dr. Kovács Zoltán ny. jogász Bonyhád Nagyszülők, unokák figyelmébe Közkívánatra módosult annak a pályá­zatnak beküldési határideje, amit „Az én nagyszüleim” címmel 7-14 éves korú gyermekeknek hirdetett meg a Tolna Me­gyei Könyvtár és a Tolna Megyei Népúj­ság. Az új beküldési határidő: 1987. szep­tember 30. Cím: Tolna Megyei Könyvtár 7100 Szekszárd, Széchenyi u. 51. A legjobb rajzokat, írásokat nemcsak díjazzuk, hanem meg is jelentetjük a Tol­na Megyei Népújságban. Hazafelé- fiatalosan Fotó: GOTTVALD K, Szülike Régi fotóra bukkantam a minap. Egyszerű amatőr képecske, a csalá­di gyűjtemény „kincse”. Valószínű­leg olyan alkalommal készülhetett, amikor a „nagy nap", búcsú volt a fa­luban. A fotó jobb sarkában ott mo­solyog szülike sárköziesen hátrakö­tött kendőjében, bő röpikéjében. Ezek a mindenkori búcsúk nagy ünnepei voltak a mi családunknak is. Összesereglettünk és abban a csodás örömben lehetett részünk, hogy asztalhoz ülvén nagyapám kö­szöntése után elkezdhettük kana­lazni minden idők legfelségesebb ételét, a „hosszútésztás” húslevest. Ezt a ludas kása, majd a pecsenye követte. De volt olyan ragadós pör­költ is, hogy az emberlánya mind a tíz ujját megnyalhatta utána, kivált­képpen, ha szét tudta azokat válo­gatni. Ekkor következett az „álom”, mai szóval desszert, szülikém ke- mencés kalácsa. „Repült, mint a toll!” Fogyasztható borsosán, ká­posztásán, paprikás tejföllel és a gyerekek kedvéért kapros-túrósan. Szülikém nem evett, csak „kiszol­gált” mindenkit. Ő így, a látvánnyal lakott jól, valahányszor együtt tudott minket. Van más emlékem is a rétszéli hosszú házról, amelynek képe lega­lább olyan varázslatos nekem, mint annak idején Móra Ferencnek a ma­lomház volt. Szülike paprikát ter­mesztett saját és árendás földön. Amikor égőpirosra értek a csövek, következett a felfűzés nagy munká­ja, hajnalokba nyúló éjszakákon át. Mesélte, sokszor olyan álmosak vol­tak már, hogy a piros cső helyett az ujjúkba szúrtak. Abbahagyni nem lehetett, mert jött a szárítás, majd az őrletés. Az áru azután belékerült a „magamszütte” lenvászon zsákba, majd pedig a sárközi asszony hátá­ra. Aki maga elé kötötte ugyancsak magaszütte kötényét, melynek zsebje belülre volt varrva. Ez volt a pénztár. Szülike paprikája olyan pi­ros volt, mint dolgos ujjából kicsor­dult vére. Egyszer, őszelőn, iskola- kezdés előtt, amikor nála nyaraltam néhány napot, a városból keresték. Az idegen azt kérdezte:- Itt lakik a paprikás Kelemen Ág­nes?- Itt kérem, én vónék - felelte a vá­rosi „embörnek” kijáró tisztelettel. Apai nagyanyámat szülőfalujá­ban, Decsen Kelemeny Ágnesnek nevezték. Igen, decsiesen ny-nyel ejtették a nevét. Jó negyven éve már, hogy járhattam nála, de amíg élek, szülikém is él, mert nem lehet mun­ka- és családszeretetét, nagy, nagy asszonyemberi tisztességét elfelej­teni. KUBANEK GYULÁNÉ ny. tanító Letette a vállszalagot Nagy Károlynét, a városi tanács főta­nácsosát nagyon sokan ismerik, és sze­retik Dombóváron. Harminchét évi mun­ka után szeptember 1-jén nyugdíjba vo­nult. Kérésemre szívesen beszélt munkájá­ról.- 1950-ben - szinte kislányként - ke­rültem a tanácshoz adminisztrátornak. Szükség volt a pénzre, mert özvegy édesanyámmal ketten éltünk. Dolgoztam rövid ideig Dalmandon is, majd visszake­rültem Dombóvárra, előszűr a begyűjtési csoporthoz, később a titkárságra helyez­tek. Itt ismerkedtem meg az anyakönyv­vezetői teendőkkel. Ezt a munkakört igen megkedveltem, és 1953-ban anyakönyv­vezetői szakvizsgát tettem. Eleinte csak besegítettem a főhivatású anyakönyv­vezetőnek, és amikor Dombóvári város­sá nyilvánították, akkor neveztek ki anya- könywezetűnek. Nagyon izgultam, ami­kor még 1953. november 28-án megbíz­tak azzal, hogy kössek meg egy házas­ságot. De az már nagyon régen volt. És nagyon kezdetlegesek voltak a házas­ságkötések, pedig már 1958-ban volt olyan polgári házasságkötés, amelyet nem követett egyházi. A vendégek sem fértek el a kis hivatali helyiségben. Sem­miféle műsor vagy ünnepélyesség nem volt. Csupán a hivatalos szöveg hangzott el. Majd 10 év tellett el, amire kaptunk egy lemezjátszót, s ezzel igyekeztünk a há­zasságkötéseket ünnepélyesebbé, han­gulatosabbá tenni. A változás a várossá válás után volt érzékelhető. Az új taná­csépületben már van házasságkötő te­rem, és a tanácsterem is alkalmas a na­gyobb családi ünnepek megrendezésé­re. A családi iroda megalakulásával sok­kal ünnepélyesebbek, emlékezeteseb­bek lettek a házasságkötések.- Nem lesz nehéz abbahagyni?- Még most is úgy érzem, hogy szom­baton délután mennem kell, mert várnak rám.- Ezt a felelősségteljes munkát ilyen hosszú ideig csak segítő család mellett lehetett végezni. A kollégák búcsúcsokrával- Szerencsém volt, mert férjem az itt­honi munkában mindenkor segítségem­re volt. Közösen neveltük fel fiunkat, aki már nős és Budapesten lakik.- Akkor szinte felesleges megkérdez­nem, hogy mik a jövő tervei?- Szívesen elmondom. Fiam a Színmű­vészeti Főiskola rendező szakának utol­sóéves hallgatója. Három unokám van, és most kezdenek építkezni Budapesten. Beszélgetésünk folyamán megtudtam még, hogy Nagy Károlyné - kinek Mari­ka, kinek Marika néni - munka mellett vé­gezte el a tanácsakadémiát. Birtokosa a 35 éves törzsgárdajelvénynek és a Mun­ka Érdemrend bronz fokozata kitüntetés­nek. Az elsők között volt, aki 1978-ban tanácsosi rangot kapott, 1985-ben pedig főtanácsossá nevezték ki. Nagy Károlyné 1987. július 11 -én kö­tötte meg az utolsó házasságot, és ezen a napon tette le az anyakönyvvezetői váll­szalagot. MAGYARSZÉKI ENDRE Fotó: DOMBAI Ünnepelni az ünnepelnivalót Zene, műsor, pezsgő. Díszes emléklap az eseményről és az alkalomhoz öltözött ünnep­lők gyűrűjében áll az az emberpár, amelyik életének javát Dunaföldváron élte le. Elfogó- dottak, hálásak a köröttük lévőknek, a jókedvű zsibongásért. Vagy nem is csak azért? A nyolcvanéves Kerekes János negyven évig tanítóskodott Dunaföldváron, ahol felesé­ge, a hetvenhárom esztendős „Pannika néni" óvónőként nevelgette az iskoláskorba csepe- redőket. Regény, amit külön-külön és együtt megéltek. Kecskeméti, kilencgyermekes ipa­roscsalád gyereke a férj. A diplomáját 1929- ben keltezték Kiskunfélegyházán. Rédicsi születésű felesége úgy tudott óvónői képesí­tést szerezni Kalocsán 1936-ban, hogy három gyermekkel korán megözvegyült édesanyja rábízta „a kis Panni” nevelését, taníttatását egyik, erre vállalkozó nagynénire. Pályafutásukat mindketten Dunaföldváron kezdték és egy évig tartó udvarlás után „Pan­nikából" 1937-ben lett Kerekes Jánosné. A férj 1969-ben a felesége egy évvel ké­sőbb ment nyugdíjba és a korral járó bajok miatt mind nehezebbre váltott az életük. Egyetlen lányuk Budapesten. Ő, a körülmé­nyei miatt nem tudta megadni azt a segítséget, amire az idős szülőknek szükségük lett volna és szükségük is van.- Nehéz szívvel hagytuk ott Dunaföldvárt, amikor ide kerültünk a dombóvári szociális otthonba - mesélik a sorsukra kiváncsiaknak. Legjobban ma is a Dunáért fáj a szívük. Mind­ketten nagyon szerették a Dunát és igen-igen jó érzés volt látni még otthon, emberré embe­reseden tanítványaikat, élvezni a barátok, is­merősök tisztelő szeretetét. Úgy látszik azért, hogy nem választottak rosszul. Lám, az ott­honnak még arra is van gondja, hogy megün­nepeltesse két hajlott korú ember személyes ünnepelnivalóját. A házasságkötésük 50. év­fordulóját. , Mit várnak az aranylakodalmasok, túl a gratulációkon? Amit a köszöntők kívántak: egészséget, nyugalmat. Azt a harmóniát, ami áthatotta együtt töltött ötven évüket. Ami most is mosolygó megértésre hangolja Pannika né­nit, amikor János bácsi közhírré teszi legtitko­sabb álmát. Azt, hogy - oda se a nyolcvan év­nek! - még egyszer szeretné Dunaföldváron átúszni a Dunát! -li­Az orvos, a nyári megfázásokról Akár a hosszan tartó nagy hőségre, akár a néhány naponként egymást váltó esős, hűvös és a párás meleg napokra érzékenyek lehet­nek az emberek, főként az idősebbek. A nehe­zebb alkalmazkodás hozza magával ilyenkora megfázást, amin sokan meglepődnek, hiszen a téli napokon egyet sem tüsszentenek, ilyen­kor meg rövidebb-hosszabb ideig tartó meg­hűlés zavarja munkájukat, pihenésüket, nya­ralásukat. Vannak, akik e halmozottan jelent­kező hűléseket kisebb járványnak vélik. Ha ez túlzás is, valóban megszaporodhat­nak a felsó légúti hurutok, amint ezt az orvosi rendelők forgalma is mutatja. A magyarázat egyszerű. A kihevült, verejtékes emberek a tű­ző napról menekülnek a jóval alacsonyabb hőmérsékletű szobába. Hasonló zavart jelent szervezetünknek a magasabb és alacso­nyabb hőmérsékletű napok gyors váltakozá­sa. A kórokozók sokszor csupán az említett meteorológiai tényező, vagy a velünk együtt élő, s az egyensúlyzavar folytán „hatalomra ju­tó” vírusok. Elég gyakori tünet ilyenkor a szá­raz, elhúzódó köhögés, a légvételt kisérö mell­kasi fájdalom, esetleg átmeneti hőemelkedés, amit nem is kísér mindig nátha. A köpet megje­lenése, gennyessé válása már bakteriális társ­fertőzésre utal. Gyakori hiba, hogy ilyenkor mindjárt a házi-patikában talált, vagy ismerős­től kapott antibiotikumot (különböző kóroko­zókat elpusztító szereket) kezdik szedni sokan és nem is megfelelő adagolással. A kellemet­len tüneteket természetesen csillapítani kell. Mivel? Először is törekedjünk a megelőzésre, felhevülve ne telepedjünk a hűvös szobába, főként ne huzatos helyre, ami átmeneti kelle­mes hatás után másnapra már sok baj okozója lehet! Ingadozó hőmérséklet esetén pedig öl­tözködjünk rétegesen. Ha a tünetek csillapí­tásra szorulnak, maradjunk a megbízható Is- topyrinnél, Kalmopyrinnél, Algopyrinnél (a szalicilkészítmények gyomorbetegnek nem ajánlottak), ne nyúljunk a divatos antibiotiku­mokhoz, mert ezek nem befolyásolják az egy­szerű hűlést. A mérsékeltebb köhögést csilla­pítja a méz, a hársfatea, a patikában recept nélkül is kapható kanalas orvosságok. És ne feledjük el a kamillás gőzölést. Ha ezek a mód­szerek néhány nap múlva sem mérséklik a tü­neteket, tanácsos orvoshoz fordulni. DR. VECSEY ALBERT Anya könyvvezetőként az utolsó koccintás az ifjú párral

Next

/
Oldalképek
Tartalom