Tolna Megyei Népújság, 1987. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-15 / 217. szám

4 Képújság 1987. szeptember 15. Moziban Pat Garrett és Billy, a Kölyök Ha feltesszük a kérdést, hogy mi a westernfilmek legtöbb kelléktára, a gya­korlott mozinéző rögtön sorolni tudja. Le­gyen benne egy vadnyugati kisváros, fő­terén a „Saloon”-nal, amiben természe­tesen prostituáltak a műsorszolgáltatók, a nézők pedig cowboyok, bűnözők. Kell, hogy legyen egy jóságos (esetleg elvete­mült) seriff, természetesen van a közel­ben gazdag földbirtokos, nagyon sok szegény indián, zenének pedig pisztoly­párbajok csattogása, lovak nyerítése, lát­ványnak a vad vágták, díszletnek a gyö­nyörű, érintetlen természet. Ennyit bármelyik mozinéző tud. Úgy tű­nik, Sam Peckinpah rendező többet nem is akart nyújtani, amikor megrendezte a Pat Garrett és Billy, a Kölyök című filmjét, amiről szólva legelőször talán azt a keve­set kell ideírnunk, ami jó. Jó a zenéje (Bob Dylan) és jó a főszerepet alakító szí­nészek játéka (James Coburn és Kris Kristofferson), emellett kétségkívül a lát­ványnak is nagy szerepe van. A megfele­lően kiválasztott helyszíneken túl ez John Coquillon kamerájának köszönhető. A többi a silány, giccsbehajló történetben egyszerűen fércmunka. A rablóból lett bűnüldöző - jelen esetben seriff - törté­nete enyhén szólva visszaköszönő más filmekből, regényekből. Az már csak ter­mészetes, hogy szembekerül egykori cimboráival, ebben a filmben volt tanítvá­nyával, a Kölyökkel. Halálos ellenségek lesznek és Pat Garrett, bár vérző szívvel, de kénytelen, természetesen egy tisztességes pisz­tolypárbajban végezni a számára egykor oly kedves Kölyökkel. Ezek után még a kisváros lakossága is elfordul tőle, pedig azok érdekében számolt le a bűnözővel. Itt az a pont, amikor meg kell a szívnek szakadni. Mármint abban az esetben, amikor egy tisztességgel elkészített ro­mantikus vadnyugati hőskölteményt lát az ember. De Sam Peckinpah filmje ko­rántsem az. Próbál egy kicsit romantikus lenni, egy kicsit realistán ábrázolni, szövi a mesét, ugyanakkor igyekszik bizonyí­tani, hogy valóság az amit látunk és ebből egy tökéletes semmitmondó film keletke­zik. Nem derül ki, hogy a hősi korszak vadnyugatját, vagy az elüzletiesedett „mocskos” vadnyugatot akarja bemutat­ni. Az se derül ki, hogy mesét, vagy a rea­lista ábrázolásra kicsit is igényt tartó fil­met láttunk. A néző közömbösen nézi a papírízű figurákkal megtörténő esemé­nyeket, jószerével senkinek sem tud drukkolni, mert egyik szereplő sem méltó a szimpátiájára, de még utálatára sem. így hát unatkozik, várja a történet vé­gét, majd legyintve egyet, igyekszik minél előbb elfelejteni az egészet. TAMÁSI JÁNOS Rádió Az előítéletről Hányszor hallottuk és hányszor for­máljuk elítélően, elmarasztalóan a fogal­mat: előítélet, és hányszor változott jelen­tése, jelentősége a történelem folyamán. Egy azonban az évezredek alatt sem mó­dosult, mindig pejoratív színezet jelle­mezte a kifejezést. így első jelentése - éretlen, elsietett ítélet - később érzelmi tartalommal is kitágult, az érvekkel meg nem alapozható véleményt takarta. Ma pedig a legegzaktabb meghatározása: rossz feltételezése másokról elegendő bizonyíték nélkül, tegyük hozzá érzelmi töltéssel. Korányi Tamás Viselkedjünk című so­rozatában ezúttal azokat a magatartás- formákat vizsgálta, amelyeket az előítélet határoz meg. Tette mindezt nagyszerűen szerkesztve irodalmi források segítségé­vel, korában meg nem értett, lekicsinyelt, vagy éppen üldözött tudósok, költők, írók példáját hozva illusztrálásként. A sajnos hosszú sorból néhányat válogattak a leg­közismertebbek közül a műsor összeállí­tói, hallhattuk a Bartók zenéjéről véleke­dő, megsemmisítő kritikát, József Attila Horger Antal „urait”, Babits Mihály Erato címmel megjelent fordításainak prűd, ér- tetlen, éretlen fogadtatását. A találó példák közül azt hiszem Gali­leit ki lehetett volna hagyni, mert bár szá­mára is a kortársak meg nem értése ju­tott, sorsának, tragédiájának oka nem el­sősorban, illetve nem kizárólag az előíté­let volt okozója, ennél több, az egyházi dogma világnézetet meghatározó védel­me, tekintélyének megőrzése. Ezzel együtt jó elképzelés volt, hogy a kortár­sakat nem sorolta a műsor egyöntetűen a forradalmi újító szellem visszahúzói kö­zé, sokszor hallhattuk a tehetséget felis­merő, jó szemű kritikusok, mecénások hangját is. Mindezt pedig neves színé­szek tolmácsolásában. Az egyórás szombat délutáni műsor­ban érdekes idézeteket sorakoztattak fel a szerzők a nacionalista-faji előítéle­tekről, szomorú megjelenési formáiról, tragédiáiról, férfi és nő kapcsolatának alakulásáról, megítéléséről. Itt mégis azt a hétköznapi párbeszédet elevenítjük fel, ami bármikor, bárhol, bármelyikünkkel előfordulhatott volna: „Látta azt az em­bert ott? Ki nem állhatom! - De hisz nem is ismeri - így a válasz. - Hát pont ezért nem szenvedhetem.” -takács­Magyarországi német fúvószenekari találkozó A 6. magyarországi német fúvószenekari ta­lálkozót rendezték meg a hét végén, vasárnap Szekszárdon, a Babits Mihály Megyei és Városi Művelődési Központban. Az országos progra­mot kétévenként rendezi meg hagyományosan a Magyarországi Németek Demokratikus Szövet­sége, amelyen a legjobb fúvószenekarok adnak randevút egymásnak, mérik össze felkészültsé­güket - természetesen a német népzene tolmá­csolásával. Az elődöntők során ezúttal a legjob­bak közé kilenc együttes és két szólista került, ők léptek színpadra vasárnap délután közel ötszáz érdeklődő előtt. A színvonalas programot értékelve az idén el­ső ízben odaítélt Bányai Plakettet, a fesztivál ván­dordíját a palotabozsoki és mohácsi úttörő fú­vószenekar kapta meg. A Magyarországi Néme­tek Demokratikus Szövetsége által alapított első díjat a soroksári ifjúsági zenekar, második díját a csolnoki bányász fúvószenekar, harmadikat a komlói zenekar érdemelte ki. A móri fúvósok a KÓTA különdíjával térhettek haza, míg a Neue Zeitung különdíjával az újhartyániak büszkél­kedhettek. Ezenkívül díjat ajánlott fel a Pécsi Rá­dió, ezt a babarci fúvószenekar, illetve a pécsi tv nemzetiségi szerkesztősége, amit az etyeki fú­vószenekar kapott meg. A házigazdaként fellépő szekszárdi német baráti kör fúvószenekara szin­tén nagy közönségsikert aratott. Fotó: GOTTVALD K. A gálaműsor a résztvevő együttesekből alkotott „nagy zenekar” szereplésével kezdődött Tévénapló Végnapok Valentyin Raszputyin története nagyon egyszerű, vele kapcsolatban akár Tolsztoj Ivan lljlcsére is gondolhatunk, mert itt is minden a mélyben zajlik le, a látható felszín csak keret. Mégis, ennek a szibériai történetnek több rétege van, s minden út más világba visz. Látszólag csak annyi történik, hogy haldoklik egy öregasszony, s gye­rekei köréje gyűlnek, hogy elbúcsúzzanak tőle. Tulajdonképpen valamennyien a végső percre várnak, hogy azután mindenki mehessen dolgára, hisz a természet rendjével nem tudnak szembeszállni. S ekkor történik a csoda: az öregasszony, aki maga is megadja magát sorsának, a hosszú idő után egybeverődött családta­gok között felkel és jár, üldögél a ház előtti pádon s jókedvűen beszélget régi barát­nőjével. Tiszta, pontos körvonalakkal megrajzolt jellem, egyenes, tiszta, szívében csak a szeretet él, ami átmenetileg a halált is legyűri. Környezete egészen más, s Raszpu­tyin egész sor alakot vonultat fel, van közöttük közömbös, képmutató, hetyke iszá­kos, fontoskodó, s ezt a csendes drámát az egymástól eltérő jellemek alakítják. Raszputyin titka az, hogy egészen egyszerű eszközökkel dolgozik, kerüli a teátrális jeleneteket, mindenki olyan, amilyen, az író nem kendőz el semmit, min­dig a lényegre szorítkozik, mert jól tudja, hogy a többi a nézőre tartozik. Nemere László, az átdolgozó és rendező hibátlanul ábrázolja ezt a világot, s sze­rencsés választás volt a főszerepet Vilma Jamnickára bízni, aki minden mozdulatá­ban, rebbenésében éli a szibériai parasztasszony életét. Még egy vendégművésze van a tévéjátéknak, Maria Hajerova, de a többiek is hibátlanok, Koncz Gábor, Benc- ze Ferenc, Pásztor Erzsi, Pádua Ildikó, Kádár Flóra. Nemere László változatában méltó megfogalmazást kapott Raszputyin története, s valószínűleg az elmúlt évek egyik kiemelkedő produkcióját láttuk. Simone de Beauvoir Minden fontosabb munkája olvasható magyarul, s egy időben divat is volt olvasni a leleplező erejű Mandarinokat, saJó házból való úrilány emlékiratait. Beauvoir tes­tesítette meg a független, szabad nő típusát, aki elszakadt osztályától, harcolt az el­nyomás minden formája ellen, s tette mindezt olyan írói eszközökkel, amelyek a legjobbak között jelölték ki helyét. Saftre mellett emlegették, együtt végezték az egyetemet, majd élet-és harcostár­sa lett a baloldali harcokban, anélkül, hogy bármelyik párthoz csatlakozott volna. Sartre fénye sem tudta elhalványítani, igaz, életműve elevenebb, regényszerűbb, vagy mondjuk így, olvashatóbb, tehát jobb író. Mindketten az egzisztencializmus képviselői, de ami Sartre-nál filozófiai tézisek illusztrációja, Beauvoir-nál élet és valóság, s a Mandarinok esetében is ma már teljesen fölösleges azt firtatnunk, melyik alakjában ábrázolta Camus-t, Sartre-t vagy saját magát. 1983-ban, 75. születésnapján az angolok készítettek róla hatásos portréfilmet, amit a tévé most mutatott be. Ekkor már Sartre három éve halott, neki is három év adatott még, s megöregedve, megannyi világsiker után magabiztosan, kendőzetle­nül beszélt életéről és emlékeiről. Arról, hogyan ábrándult ki családjából, úri kör­nyezetéből, hogyan fordult el a vallástól, mit gondolt a világról, politikáról, s a nőkről, a második nemről, egyik leghatásosabb könyve hőseiről. Jó volt hallgatni higgadt, bölcs szavait, bár nem bántuk volna, ha többet beszél kettőjük életútjától, amelynek ő inkább krónikása volt, míg Sartre nemegyszer har­cos résztvevője, s az már a filozófus zsákutcáját jelentette, hogy végül a maoizmus francia szóvivője lett. S szívesen láttunk volna több részletet műveiből, s főleg jellemzőbbeket, mert Beauvoir realizmusa mindig a lényeget ábrázolja, s titka is abban van, hogy ki tudja emelni az események halmazából a fontosat, legyen szó saját családjáról vagy a francia értelmiség útkereséséről. De ez szolid angol film volt, mely tudatosan került minden kényes kérdést, mintha az írónőben csak azt kereste volna, ami ma­radandó. Ez pedig nem kevés, mert igazi remekeléseket tartalmaz az életmű, ami hű tükre korának s a maradandóság jegyeit sem nehéz felismerni rajtuk. Cs. L. Hangverseny Matúz István fuvolaestje A „Szekszárdi rögtönzések” cím alatt megrendezett improvizációs előadói gyakorlatra épülő hangversenysorozat második koncertjén Matúz István Liszt­díjas érdemes művész mutatkozott be a Művészetek Házában. A nívósnak és ér­dekesnek ígérkező hangverseny, kis hí­ján telt házat vonzott. Akik eljöttek, nem csalódtak. Kivételesen magas színvona­lú, valóban egyedülálló produkcióban gyönyörködhettek. Matúz István - mintegy folytatásaként a napközben le­zajlott fuvolakurzusnak - beavatta a kö­zönséget mindabba, amit a publikum a színpadon látott, hallott. Nemcsak muzsi­kált, hanem közvetlen beszélgetés for­májában segítette a hallgatóságot érteni és értelmezni a darabokat. Fellépése egyúttal ismeretterjesztés is volt. így a bemutatott művek nem légüres térben, hanem egy tudatosan építkező előadói koncepció jegyében hangzottak el. A műsor két jól elkülöníthető részre ta­golódott. A koncert első felében a mo­dern zenei törekvésekből kaptunk ízelí­tőt, míg a második részben klasszikus szerzők egy-egy jól ismert kompozíciója hangzott el. Bevezetőként Matúz István: Studium 1. című saját szerzeményére fi­gyelve, egészen egyedülálló játékmód­nak, hanghatásoknak lehettünk befoga­dói. Az ezt követő Telemann-fantázia előadása jól érzékeltette, hogy az impro- vizatív írásmód már a szerző korában is jelen volt. Ezután Matúz újabb saját stú­diumával ismerkedhettünk, a Dies irae (Harag napja) elnevezésűvel, melyet az Öt varázsige című háromtételes kompo­zíció követett. Ez utóbbi zenei anyaga a néger népzenéből származik. A benne makacsul ismétlődő téma alkalmas arra, hogy fokozza a feszültséget. Ez a darab lehetőséget biztosított Matúz István szá­mára, hogy bizonyítsa - egy szál fuvolá­val is magas fokú zenei hatás érhető el. Humorával, virtuozitásával nagy figyel­met keltett az akusztikai tanulmány. A fu­vola egyes alkotórészeivel elért hangef­fektusok őrült vibrálásban, szabálytalan mozgásban folytatódtak, majd ismét le­lassult a muzsikus, s visszatért az induló téma. A folytatásban három dal csendült fel. Ezek a szürrealista zenéből adtak ízelítőt. Abból a zenéből, mely az álmok, látomá­sok, a tudat alatt kavargó ösztönélet, a szabad képzettársítás kifejezője. A nagy ívű műsor következő állomásán megis­merkedhettünk a tehetség, mindössze 11 éves Matúz Gergellyel is. Apa és fia az előbbi szerzeményét - a Duó egy fuvolára címűt - együtt játszották. A bra­vúros előadás sokáig emlékezetes ma­rad. A koncert hátralévő részében Sebes­tyén János (zongora, csembaló) köz­reműködése tette még színesebbé, vál­tozatosabbá a fuvolaestet. A két neves művész közös előadásában hallgathat­tuk Schubert gyönyörű szerelmi vallo­mását a Szerenádot és az ugyancsak tő­le származó Pisztrángot. Ez utóbbit Se­bestyén János kiváló rögtönzéseivel is. Kellemes perceket szereztek a muzsiku­sok Händel, Donizetti és Rossini egy-egy szonátájának megszólaltatásával. Befejezésül Doppler: Magyar pászto­réi fantázia hangzott el. A közönség lel­kes tetszésnyilvánítását a fellépők Schu­bert Ave Maria-jának bensőséges elő­adásával köszönték meg. LEMLE ZOLTÁN A főszereplő a legjellemzőbb pózban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom